A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)
1871-08-19 / 190. szám
190- latin. IX. évfolyam. Pest, 1871. Szombat, augusztus 19. Reggeli kiailas. — 'ttsb-tervp” Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7.sz. földszint Előfizetési dij s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .........................1. frt. 85 kr. 3 hónapra .........................5 „ 50 , 6 hónapra .........................11 . — w Az esti kiadás portai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Itogtatási díjt 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 0 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 26 kr. ßa£T~ As elöisetési és hirdetményidij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap ssenelui részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 22 frt — kr-Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint . — , 30 kr ü®"" Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiadóhivatala. PEST, AUGUSZTUS 18. Pest, aug. 18. tt „Megengedhető e egyátalában,hogy a ministérium a költségvetési törvényben meg nem állapított kiadást utalványozhasson, és ha igen, mily kivételes esetekben és minő feltételek alatt?“ Ez egyike azon fontosabb kérdőpontoknak, melyeket az állami számvevőszék vitatás alá bocsátott; nem annyira felelni akarunk e kérdésre, mint inkább kellő világosságba helyezni fontosságát. Az állami költségvetés megállapítása az alkotmányos életnek egyik legfontosabb mozzanata s mi a költségvetési törvényben az országgyűlés és a végrehajtó hatalomnak, — tehát a törvényhozás két tényezőjének — közös megállapodását látjuk arra nézve , hogy minő bevételek és minő kiadások eszközöltessenek egy bizonyos pénzügyi időszak tartama alatt. De koránt sem állítható fel általános szabály gyanánt az, hogy a költségvetési törvény által a kormányra oly kötelezettség háromlik, melynélfogva köteles minden megszavazott kiadást, a megszavazott értékig eszközölni. Valamely megtakarításnak, épen úgy mint valamely megszavazott hitel túllépésének megvannak a maga természetes okai, sőt megtörténhetik az is, hogy okvetlenül szükségesnek bizonyul oly kiadás, mely a költségvetési törvény megállapításakor nem volt előrelátható, s a kormány a mulasztás vádja nélkül a kiadást el nem halaszthatta. Lehet, hogy egy állami czélokra szükséges épületet a kormány jóval olcsóbban szerezhetett meg, s azon összegből, mely e czélra meg lön szavazva,tetemes megtakarítást eszközölt; lehet, hogy bizonyos eshetőségek, munkáskéz hiánya, vagy építési anyagok drágasága folytán kénytelen volt túllépni a hitelt. Megtörténhet az is, hogy egy közút, vagy vasút,melynek kiépítésével a költségvetési törvény által a kormány meg lön bízva, — időközben magánvállalkozók által épül ki s a megszavazott öszszeg teljesen fölöslegessé válik. Jöhet a kormány oly helyzetbe is, hogy fenyegető politikai viszonyok, vagy a jövedelmek lassú befolyása folytán kénytelen nagyobb pénzkészletet összehalmozni, s igy sok — már megszavazott — kiadás eszközlését elhalasztja. Járvány, marhavész, gyakori s nagyobb tűzvészek, az élet és vagyonbiztonságnak nagyobbmérvü megzavarása, — stb. mind oly eshetőségek, melyek mulaszthatlan rendszabályokat követelnek s egészen uj, vagy nagyobbmérvü hiteleket vesznek igénybe, anélkül, hogy ezekre előre számítani lehetett volna. Az ily túl kiadások, vagy megtakarításokra a kormány saját felelősségénél fogva köteles, s azok jóváhagyását az országgyűlés sem tagadhatja meg, sőt a parlamenttel bíró államokgyakran mutatnak példát arra nézve, hogy a kormányoknak nemcsak a szükséges, de a hasznos túlkiadások vagy megtakarításokra nézve is megadatik a fölmentés. Az ország érdeke kívánja tehát, hogy azon általános szabály alól — melynélfogva a kormánynak a költségvetési törvényben meg nem szavazott kiadást utalványoznia nem szabad — némely esetekben kivételt tegyünk. Nálunk abnormis az állapot e tekintetben. Rendezettebb háztartással bíró államokban rég túl vannak már e kérdésen. A franczia alkotmány szerint valamint nem szabad oly bevételt eszközölni, mely a költségvetési törvényben nincs megállapítva, valamint nem szabad semmi összeget más mint azon rovat alatt elszámolni, mely alá a törvény rendeli , úgy tiltva van az egy bizonyos czélra rendelt pénznek más czélra való felhasználása, a megszavazott hitelek túllépése s a hitelnyitás oly kiadásokra, melyekről az előirányzatban nincs szó. Belgiumban, hol a minisztereknek minden utalványozása a számvevőszék előleges látamozása alá van rendelve , szigorúan megszabja az 1846. okt. 29-iki törvény,hogy a számvevőszék nem folyósíthat oly utalványt, mely nem vonatkozik bizonyos megszavazott hitelre; saját felelősségére ugyan végrehajthatja a miniszterül , a számvevőszék által kifogásolt utalványt, de ezen eljárását a törvényhozás előtt igazolni tartozik. Poroszországban —hol az országgyűlés budgetjoga oly heves és hosszas vitákra adott okot — az alkotmányokmány 104. §-a szintén megszabja, hogy túlkiadásoknál a kamarák utólagos jóváhagyása szükséges. Nálunk azonban nincs törvény , sőt még országgyűlési határozatra sem emlékszünk, mely szabályozná a minisztereknek a költségvetési törvényhez s az egész előirányzathoz való alkalmazkodását. Láttuk a pénzkezelésnek oly zavarát nálunk , mely azt bizonyítá, hogy a költségvetésnek az országgyűléssel együtt való megállapítását s az előirányzat intézkedéseit a kormány semmibe sem veszi. Láttuk megszavazott hitelek fel nem használását, az átruházásnak az egyes róva«■wir ii—mii unni—inm■ mmm«—minimi»—»um ■ ■, tok közti legszélesebbgyakorlását s e mellett meg nem szavazott kiadásokra való hitelek nyitását. Helyesen történt-e mindez? erre nézve az országgyűlésnek még nem volt alkalma nyilatkozni; szóval nálunk sem a törvény, sem a gyakorlat nem tünteti azt fel, hogy meddig s mily értelemben kötelesek a miniszerek a költségvetéshez ragaszkodni; nincs tisztázva az, hogy valamely megszavazott összegnek felhasználása meddig eszközölhető, mert nézetünk szerint, ha az országgyűlés egy évben bizonyos beruházásokra megszavaz egy határozott összeget , — ez egyszersmind a Parlamentarismus elvei nyomán azt is jelenti, hogy az országgyűlés ezen beruházások eszközlését még ez évben szükségesnek találta, — nincs meghatározva az, hogy túlléphetik-e a miniszterek a számukra megszavazott hiteleket, vagy utalványozhatnak-e oly kiadásokat, melyek a költségvetésben, sem mellékleteiben nem foglaltatnak ? Az eddigi gyakorlat nálunk kijátsza magát a felelősség elvét és majdnem teljesen értékteleníti a költségvetés hatályát. Mire való annyi időt, munkát és szót pazarolni a költségvetés megállapítására, ha a miniszterek kényük kedvük szerint eszközük a megtakarításokat, túlutalványozásokat és hitelátlépéseket? A költségvetés megszavazása által az ország képviselete megegyezését nyilvánítja a fölött, hogy mely adónemek szedessenek be, és hova fordíttassanak. Az országos pénzügynek e két mozzanata ellenőrzést igényel a képviselő testület részéről. Ezen ellenőrzést részben a számvevőszék gyakorolja, de ezen ellenőrzés — a törvény szerint — csak odáig terjed, hogy konstatáltalak, vájjon az utalványozások a költségvetést megállapító törvény felhatalmazása alapján történtek-e? Ily módon a minisztereknek tág kör van nyitva a felhatalmazás nélküli utalványozásra, — s arra nézve sincs semmi határozott rendelkezés, melynél fogva a történt túllépéseket vagy a költségvetési törvény áthágását igazolni tartoznak az országgyűlés előtt. A számvevőszék által feltett kérdés tehát kapcsolatban áll az országgyűlés budgetjogával, amennyiben ennek biztosítékát képezi. Megoldását úgy kell eszközölnünk, hogy egy részről az országgyűlés budgetjoga illustriussá ne váljék , s hogy másrészről a kormánynak mint felelős végrehajtó hatalomnak a törvény korlátain belül elég széles hatáskör engedtessék arra nézve, hogy előre nem látott sürgős, rendkívüli és halasztást nem tűrő esetekben megtehesse mindazt — saját felelősségének súlya alatt — amit az ország érdeke kíván, Pest megye szervezéséről. Áttérek már most a czikk azon részére, mely a főszolgabirák megtartásáról szól, s mely úgy látszik, a támadás fő fegyvereként szerepel, miután a főszolgabírói institutiót a megye részéről a jelenlegi főszolgabírák irányában hozott kedvezésnek jelezi. Hibáztatja czikkíró úr, hogy az albizottság fő és alszolgabírákat javasol rendszeresíttetni, hibáztatja azért, mert — mint állítja — ezen tervezet a törvénynyel is alig volna összeegyeztethető, s azon ügyek, melyeket a főszolgabíró az egész járásban intéz — katonai és közmunka ügyek — a kerületi szolgabirák által legkönynyebben s leggyorsabban elintézhetők volnának, — s végre felkiált, hogy a jelenlegi főszolgabírák kedvéért kár volna ilyen anomáliát teremteni. A dolog ennyiben áll: Az albizottság minden járásban megállapította a kerületek számát, s e kerületek élére mindenüvé egy külső tisztviselőt tervez, e tisztviselők egyikét azonban felruházandónak véli a főszolgabírói czimmel és fizetéssel azért, mert ezen tisztviselő egy nagyobb terület (járás) katona és közmunka ügyeivel bízatnék meg, melyek mintegy reservált tárgyai a szóban forgó tisztviselőnek (főszolgabírónak); e tárgyak természetüknél fogva olyanok lévén, melyeket öszpontosítani épen a gyors és pontos közigazgatás érdekében szükséges. A szolgabíró azonban saját hatáskörében egészen független a főszolgabírótól, ez vele nem rendelkezik, egyenes összeköttetésben áll az alispánnal, innét veszi közvetlen utasításait, egyenesen ennek — illetőleg a megyének — felelős, s ellenében az alispánhoz történik a fellebbezés, — mig a főszolgabíró saját kerületére nézve az összes közigazgatási, — s a katona és közmunka ügyekben az egész járásra nézve az első fórum. így állván a dolog, tekintsük meg közelebbről czikkiró úr azon állítását, hogy a tervezetet a törvénynyel alig lehet összeegyeztetni; idézem a köztörvényhatóságokról szóló törvény 61. §-át, épen azt, amelyre ő is hivatkozik, épen azon szavakat, melyekkel állítását ő támogatja: „a szolgabíró a járás első tisztviselője, felügyel a hatósága alatt álló községekre és gyakorolja azon jogokat és teljesíti azon kötelességeket, melyeket a törvény és szabályrendeletek reá ruháznak.“ Mutasson nekem czikkíró úr, akár a megyék, akár a községek rendezéséről szóló törvényben olyan pontot, mely világosan kimondaná, hogy a katonai és közmunka ügyek más elnevezésű tisztviselő által nem végezhetők, csak egyedül a kerületi szolgabíró által — és én megadom magamat; de midőn a hivatkozott" törvény fentebbi szavai a hatáskörnek szabályrendeletekbe való körülírását is kilátásba helyezik, ha a megye szabályrendeletileg elhatározza, hogy a katonai és közmunkaügy a járási főszolgabírák teendői közé soroztassék, — nem állhat meg czikkíró úr magyarázata, mert épen a törvény és ebből vont logikai következtess cáfolja meg. Vagy talán a járási és főszolgabírói elnevezések ellen van kifogása, itt ismét utalok a törvényre, mely széltében hosszában használja a járási kifejezést, s egy szakaszában világosan kimondja, hogy a hagyományos elnevezések fentarthatók. Fentebb körvonalaztam a szolgabíró függetlenségét a főszolgabírótól, s kimutattam,hogy az saját hatáskörében teljesen koordinált állás a főszolgabíróéval. — Nagyon téved tehát czikkíró úr azon kitételével, hogy a főszolgabíró az alispán és szolgabíró közé, mint külön hatóság ékeli be magát, aminek az lesz következménye, hogy a közigazgatást nem hogy gyorstaná, hanem hosszadalmasabbá teszi, mert a főszolgabíró úgy, mint a szolgalairó saját teendőire nézve egyenes összeköttetésben, egyenes felelőséggel van az alispánhoz illetőleg a megyéhez. Vizsgáljuk már most azt, hogy szükséges-e a katonai és közmunka ügyeket egy kézben t. i. főszolgabíróéban összpontosítani. — Nem maradok meg az apodictikus állításnál, hanem igyekszem azt be is bizonyítani. Lássuk a katona ügyeket és illustráljuk példával : a kecskeméti járásegy sorozó kerületet képez, közigazgatási kerület terveztetik benne három; kérdem már most: nem czélszerűbb-e egy emberre bízni azt, hogy gondoskodjék, miszerint az ujonczozás idejére a hadkötelesek az egész sorozó járás területéről megjelenjenek ? nem helyesebb-e az egész sorozó járás felszólamlási ügyeinek intézését egy emberre bizni akkor, midőn az egész sorozó járás részére csak egyszer s egy helyen jön össze a polgári és katonai bizottság ? lehet e a sorshúzást, mely az egész sorozó járásra kiterjed, több ember által több kerületben végeztetni ? okos eljárás volna-e ugyanazon sorozó járás avató íveit annyi felé szedni szét, ahány közigazgatási kerület szükséges? Feleljen ezekre czikkíró úr, én azonban azt hiszem, hogy az általam felvetett néhány kérdés már maga felelet. Lássuk a közmunkát. E tárgynál még szükségesebb a járások fentartása. Elismert dolog, hogy főképen közmunkarendszerünk jelen elkorhadt állapotában — értem a természetbeni le- szolgálást és az önkénytes megváltás rendszerét — sokkal czélszerűbb az olyan kezelés, melynek hatása egy nagyobb vidékre terjed ki, mert az erő oda fordíttathatik, ahol az épen szükséges. Pest megyében a közmunkaügy élén jelenleg is a főszolgabirák állanak,minden járásnak meg van a maga úti alapja, mely az illető járás váltságpénzeiből alakittatik, az egyik járás lakossága jobban felfogja érdekét s közmunkáját legnagyobb részt igyekszik megváltani, a másik kényelmesebbnek találja, ha természetben dolgozza le, azaz legnagyobbrészt elpipázza úgy, hogy a temérdek erőnek alig van látszata, és az eredmény az, hogy míg az egyik járás útialapja közel 30.000 forintból áll, a másiké alig 2000 frt. Már most oszszuk a megyét még több részre; az egyik kerület meg fogja váltani, a másik nem; az egyiknek van utialapja, a másiknak nincs ; s mi lesz az eredménye az , hogy ha egy olyan kerületnek kell hidat csináltatni, melynek utialapja épen nincs vagy igen korlátolt, nem lesz pénze reá, s a közlekedés fennakad, míg most az olyan járás is, melynek aránylag jelentéktelen úitalapja van, úgy ahogy segíthet magán. Ezt pedig a megye magától nem orvosolhatja, mert ezen csak a jelenlegi közmunkarendszernek gyökeres reformja segíthet, az t. i., ha adóalapra fektettetik ; ez az országgyűlés dolga, amit a megye már régen kérelmezett is. A megye legfeljebb azt tehetné meg, hogy a járások útalapjait összefoglalná, ez meg a legszembeötlőbb igazságtalanság volna, mert épen azt a vidéket sújtaná vele, mely a tömeges megváltás által igyekszik jó közlekedési eszközökre szert tenni. De tekintsünk a megye területének egy részén átvonuló védgátakra, melyek több szolgaidrós kerületet fognak érinteni,nem jobb-e, hogy veszély idején a szükséges erő és pénz feletti rendelkezés egy kézben van, mintha többfelé elágazó,s talán homlokegyenest ellenkező intézkedések történnének ? Ki rendelkeznék a járási mérnökkel? minden szolgabiró ? gyönyörű gazdálkodás volna ! egyik ide tűzne neki terminust, a másik amoda küldené, meglehet egy ugyanazon napon , s a mérnök nem tudná, hova menjen, melyik utasítást kövesse. Vagy talán minden szolgabirói kerületre adna czikkiró úr egy mérnököt ? s minden olyan tiszt A HON TÁRCZÁJA. Az „önképző körök“-ről. (..) Szerencsénk van, a „középtanodai tanáregylet“ közgyűlését illetőleg, a „Reform“ egyik vezérczikkirójával nem lenni egy véleményen. E vezérczikkíró azt mondja: „meddő volt az egész közgyűlés, csak beszélni tudtak, cselekedni nem.” E pálcratörésben jogosutlan követelés rejük, miután a tanárgyűlés nem törvényhozás, melytől bevégzett reformokat várhatunk, hanem csupán oly tanácskozó testület, melynek ereje eszmecserékben s vitatárgyak megállapításában fekszik, s mely (valamint a jogászgyülés is) csak hasznosaknak elismert elveket, nézeteket mond ki, s legfölebb egy-egy tárgyban emlékiratokat készíthet, „schutzbares Material“ gyanánt a kormány vagy törvényhozás számára. Egyéb cselekvési köre nincs. Ily közgyűlések hatását tehát bajos dolog a párbeszéd utosó pontja után azonnal megítélni, mert e hatás csak később nyilvánulhat, a szerint, amint az összegyűlt s egymással megismerkedett tanárok érvényesítni törekszenek a fölmerült javaslatokat, elveket és eszméket, melyek közül nem egyet alkalmuk és hatalmuk van tanodáik körében azonnal életbe léptetni vagy ignorálni. Csak egyet említünk ezek közül, éspedig olyat, mely minden gondolkodó ember előtt fontossággal bír, mert ez az ifjúság irodalmi nevelését illeti, az önképző körök ügyét. Tudva van, s azért csak röviden érintjük, hogy egy fiatal tanár, ki az irodalomban is jó névvel bír, károsnak nyilvánítá az önképző körök ama túlcsapongásait, (lapszerkesztést, korai irkálást a nyilvánosság számára, sat.) melyek idő előtti olcsó és csalfa sikerekkel járván, a fiatalságot a komolyabb tanulmányoktól elszoktatják, s haszon helyett kárt tesznek. A közgyűlés helyesli a nézetet, s valószínű, hogy jövőre a tanárok nagyobb gondot fognak fordítani az önképző körökre, melyek okvetlenül hasznosak, sőt szükségesek is ugyan, de szabályozni kell, mint a világon mindent, hogy czéljainak megfeleljenek. S ha e felszólalásnak egyéb haszna nem is lenne, mint az, hogy a tanárok figyelmét nagyobb és komolyabb mértékben vonja az iskolai ifjúság irodalmi képzésére, s ha a tanárgyűlésen egyéb sem történt volna, (holott történt biz ott más figyelemre méltó is,) már nem lehet mondani, hogy az egész közgyűlés meddő volt. Az önképző körök hasznos voltát fölösleges fejtegetni. Minden körülmények közt, de kivált alkotmányos országban, hol soknak és sokfélét kell írni vagy szónokolni, az irodalmi és széptani képzettség a műveltség egyik elengedhetlen kelléke. Nem csak az íróknak van szükségük ízlésre és irályra, formaérzékre és a szép iránti fogékonyságra, hanem mindenkinek, ki a nyilvános vagy társas életben jelentős számot kíván tenni. e kellékek korai elsajátítására kell hatni az iskolák önképző köreinek, s ha erre kellőleg hatnak, akkor valóban oly intézményt képeznek, mely különös figyelemre méltó. E „körök“ folytonos működéséről bírálatot mondani így távolról igen bajos, de ha a kiadott „Évkönyvek“ az évi működés hű tükrét képezik, (pedig egyéb czéljuk és feladatuk nem lehet,) akkor mégis kötelességünk bírálatot mondani róluk, mert ez „Évkönyvek“ legnagyobb része azt bizonyítja, hogy önképző köreink nem azok, amiknek lenniök kellene, mert áldatlan egyoldalúságban szenvednek, mesterkélt versifikálás és nem komoly irodalmi képzés fészkei, és hogy ennélfogva a tanárok (kevés helyet kivéve)nem igyekeznek ez önképző működést szabályozni, kijelölve a jó irányokat s a munkálkodás sokféleségét a hivatások és képességek különbözései szerint. S ez nagy mulasztás, annál is inkább, mert a fiatal tanulók magukban annál inkább hajlanak az egyoldalú belletrisztikai munkálkodásra, mivel ez náluk a dolog könnyebb végét képezi, s a végett, hogy „Ö“-t néhány rögecses versszakban, obugát rímek pengetésével megénekeljék, bizony kevéssé kell törni a fejüket. Már pedig az ily évkönyvekből ép azt szeretnék látni, (miután csak ebből volna igazi haszon), hogy a körök tehetséges, ifjú tagjai az irodalommal alaposabban foglalkoznak, s ismernek és ismertetni tudnak oly írókat is, kiktől ízlést, stylt és formaszépséget tanulhatnak. Ennek azonban kevés nyoma van a most kiadott „Évkönyvekében. A bajai még legkielégítőbb e tekintetben, mivel ebben több fordítást találunk (bár csak kis adagokban) külföldi jelesbirók műveiből is, mi azt bizonyítja, hogy ez ifjak két vagy három nyelvet is értenek, s így máris kulcsuk van a világirodalom több kincstárához. Mint jellemzőt, meg kell említenünk azt is, hogy e fordításokkal foglalkozott bajai ifjaknak majd mind német és pedig izraelita német nevük van. A pécsi és kassai évkönyvek is arra mutatnak, hogy ott jó és buzgó tanárok irányadásai szerint szoktak munkálkodni. Sajnos ellenben, de tény, hogy a protestáns iskolák „önképző“ évkönyvei kevésbbé felelnek meg az igényeknek. Ezekből csak azt látjuk, hogy az ifjak szeretnek zsenge versekben csicseregni s próbálnak novellákat irogatni, anélkül azonban, hogy akár a verselési technika, akár némi lélektani tanulmány elsajátításáról tennének tanúbizonyságot. Pedig ép a protestáns iskolákban kellene a haladás nagyobb nyomait mutatni föl, miután ezeké az érdem, hogy önképző köröket először alakítottak. A mulasztás azonban főkép a tanárokat terheli, mert az ifjakat kimenti fiatalságuk, mely oly könnyen enged a „szent láznak“, a mint ők nevezik, de a minek igaz neve legtöbbször nem egyéb, mint verselési viszketeg. S e viszketeget kell a tanároknak jó irányba vezetni. Majd minden protestáns önképzőkör múltja mutat föl oly ifjakat, kikből utóbb az ország jeles írói, költői lettek. Sáros-Patak ifjúsága ma is büszke Erdélyi Jánosra, Szemere Bertalanra a „Parthenon“ idejéből s Tompa Mihályra ; a pápaiak Petőfire és Jókaira; az eperjesiek Sárosy Gyulára stb. Ily kitűnőségek mintegy hagyományos vágyat keltenek mindenütt, ahol működni kezdtek, a fiatalság nagyra törekvő lelkében. Mindegyik, kiben él a mozgató jelszó : „előre“, szeretne hozzájuk hasonló pályát törni, s a kedvet hivatásnak tekintve, fűzfavessző-paripáikról azt hiszik, hogy az a szárnyas ló, mely a Parnasszusra ragadja őket. S hányadikban van hivatás ? Bizonyára majd mindenikben van valamire, de koránsem egyre. E különféle hivatásokat kutatni, kijelölni, a hamis útról le, s az igaz útra rábeszélni: ez volna ama derék tanárok feladata, kik az önképző körök működését szabályozzák. Ez esetben az évkönyvek nem a már szereplő írók működésének bágyadt utánzatát, hanem az iskolai sokágú törekvés érdekes tükörét képezhetnék. Ez esetben az önképző kör valódi tenyészháza lehetne a jövő értelmiségének, s nem egy csomó „elhibázott élet“ , hamis irodalmi étvágy kerülne ki onnan, hanem sok jó stylista, ízléses, fogékony, irodalmilag művelt ifjú. Természetesen, a tanároknak nem kellene sajnálni a fáradságot a felolvasásoktól, kritikáktól és semmi olyantól, mi buzdít és tájékoz. Egyiket a vers, másikat a komolyabb fejtegetés, harmadikat a fordítás, negyediket a szónoklat ápolására kellene serkenteniük, a szerint, a mint képességük csillámait észrevették. S korán hozzá szoktatni mindenekelőtt a gondolkozáshoz, ítélethez, önbírálathoz, mert akkor maguknak az ifjaknak sem telnék sok kedvük zsenge lapok kiadásában, szépirodalmi szerkesztők korai ostromlásában stb. s megtanulnák a tiszta papírt megtűrni maguk előtt akkor, ha nincs gondolatuk vagy hangulatuk. Igyekeznének tanulmányaik tükörét adni, fordítva az ó és új világ jeleseit, s utánzoit népdal és szerelmi ágaskodás helyett kapnánk tőlük ma egy ódát Horatiustól vagy egy szónoklatot Cicerótól, holnap egy chansont Berangertől vagy egy essay-töredéket Macaulaytól. S nem csak a szülők örvendhetnének, s hanem mindenki, hogy ime, fiaik mennyire jó példányokon tanulják az ízlést és irályt, értve idegen nyelveket, s jól írva az anyait! S ismertetnék bővebb mértékben, mint nőst, régibb hazai íróinkat, tanúságát adva a magyar irodalom ismeretének, s bizonyára e kedvencz tantárgyakból is igyekeznének egy-egy kis komolyabb munkát öszszeállítani, talán oly forrásokból, melyek az iskolai stúdium szűk körén kivül esnének.Szóval, nem korai meddő hiúság, hanem az önképzés komoly becsvágya szolgálna iránytűjük gyanánt. S e komoly becsvágy fölébresztése képezia tanárok föladatát, s ha ez irányban a tanári közgyűlésen fölmerült kérdés jól hatott, akkor remélnünk lehet, hogy pár év múlva az önképző körök sokkal különb évkönyvekkel fognak működésük iránt figyelmet ébreszteni, mindeddig, nem törekedve valamennyien a költők babérjára, kikről egy olasz író jól mondá : „dicső nép, midőn nem nevetséges, s nevetséges, midőn nem dicső“ , hanem kimutatva képességeiket és tanulmányaikat különféle irányban, s reményt adva, hogy a jövő nemzedékek a nyilvános élet minden ágában az ízlés több finomságát, a nyelv alaposabb ismeretét, a kifejezések nagyobb szabatosságát s a formák művészibb érzékét fogják bírni, mint a mai világ igen sok szereplő, irkáló és szónokolgató egyénisége. De e czél elérésére nem áldatlan verifikálásra, hanem igazi becsvágyra és korán kezdett komoly tanulmányra van szükség.