A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)

1871-10-11 / 234. szám

234. szám. IX. évfolyam. Kessell kiadás. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz.földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................5­­ 50 , 6 hónapra ........................11 . — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1871. Szerda, October 11. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféli betű sora ... 9 kr. Bélyegd­j minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek al­att vétetnek föl. — Nyilt-tén 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. ÜSS1' Az előfizetési és hirdetményedj a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bér mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H­O N“ra Folyó September hó végével az évnegyed letelvén, évnegyedes t. előfizetőink felkeret­nek megrendelésük mielőbbi megújítására. Előfizetési árak: Egész évre . . . 22 frt — kr Fél évre . . . 11 frt — kr Negyed évre . . . 5 frt 50 kr Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig tíz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­ hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. PEST, OCTOBER 10. Magyarország és a cseh kiegyezés. A Bármely eredményre vezetnek a cseh államjogi munkálatok, mindenesetre új korszakot nyitnak meg az osztrák-ma­gyar monarchiában, és épen azért, úgy az egész monarchia állását, valamint Ma­gyarország viszonyát és feladatát ez új korszakban minél szabatosabban és minél előbb körvonalaznunk kell. Mert vagy általánosan érvényre jut a cseh javaslat, vagy épen nem. Ha érvényre jut, akkor a monarchia Lajtbántúli fele egészen új alakot ölt és Magyarországhoz egészen más viszony­ban fog állani, mint most, még akkor is, ha a delegatiot fentartják valamely mes­terséges eszközökkel. Vizsgáljuk ez eset következményeit. Csehország alku útján szabná meg a quotáját, és delegationalis tagjait. Tehát azon arány, melyben eddig volt képvi­selve a delegatioban, és melyben eddig viselte a közös terheket, változik. Ebből az következik, hogy a többi tartományok aránya is változik, mert ha fenn is marad a delegationális szerződés azon pontja, hogy a Lajthántúli rész 60 delegátust vá­laszt és 70%-ben viseli a közös terheket, de ha Csehország nem 10, hanem 15 de­legátust küld és quotáját kiszakítja, ak­kor vagy Galicziának nem jut 7, vagy Alsó-Ausztriának 3 delegátus, és a teher­ben is más arányban fognak részesülni. Minthogy pedig állami önállásra és pénz­ügyi könnyebbedésre nemcsak Csehor­szág, hanem Galicziától elkezdve Tirolig mindenik törekszik, és minthogy a meg­indult kiegyezési actio logikája és­­termé­szetes fejlődése követeli, hogy mindenik tartomány­a Csehországénak megfelelő jogokban részesüljön, így igen valószínű­leg a kiegyezés eredménye az lesz, hogy a Lajthán túl t­ö­b­b delegátust küld és kevesebb terhet vállal el, mint a­mennyire eddig kötelezve volt. Lehet ugyan Magyarország részéről a törvényhez tovább is ragaszkodni, de en­nek eredménye legfeljebb az lenne, hogy vagy épen semmit se kapnánk a Lajthán túlról vagy pedig egyik vagy másik, sőt igen valószínűleg a legtöbb tartományt félig-meddig ostromállapotba kellene he­lyezni, hogy fizessen azon tartományok helyett, melyek önállásukat kivívták és terhüket­ apaszták. És ekkor is csak a közös tehert fedező pénz lenne alkotmány­­ellenes utón összeharácsolva, de alkotmá­nyos tárgyalás, megvitatott külpolitikáról szó se lehetne. Ha pedig Magyarország ily erőszakos eszközökhöz folyamodni jogosnak és üd­vösnek nem tartja, akkor kötelessége vé­gig nézni a kiegyezési ad­tót és a paritás felforgatása után bemenni azon delegá­­cióba,melyben ő minoritásban lesz és mely­nek terheit ő az eddigi aránynál is na­gyobb mértékben viselné. Magyarország ezt se teheti. Van egy másik esély: t. i. a kiegyezési actió megbukása. Ezt okozhatja az, ha az örökös tartományok egymás közt meg­egyezni nem tudnak , azonban ez esetben is , miután Csehország, Galiczia, Tirol, Voralberg, Krajna, Karinthia, szóval a nem-német tartományok érdekei össze nem ütköznek és a Csehország által aján­lott tervvel összeegyeztethetők: csakis a kis Alsó és Felső-Ausztria lenne a „point d‘ac­oppement“ és e két kis tartomány csak akkor válnék azzá, ha Magyarország erkölcsi, sőt szükség esetén anyagi támo­gatására számíthat, így tehát a kiegyezést Magyarország magatartása buktathatja meg. Kérdés, magára vállalja-e hazánk ez ir­­tóztató nagy felelősséget csak azért, hogy a delegáció megmaradjon? Ezt feltenni sem merjük. Sőt ha meg is tenné az országgyűlési többség és kormány e végzetes lépést, mit érne el általa? A nemzetiségeket vérig sértené és pe­dig nemcsak a cseheket, de még a bel­­nemzetiségeket is. A separatistikus ten­­dentiákat a legmagasabb fokra csigázná — és ha ezeknek eredménye lenne, a monarchia felbomlását eszközölné épen azon lépés által, mely által azt összetar­tani igyekezett. Vagy ha a dolgok eddig nem is mennének, a nemzetiségek passi­­vitása örökre lehetetlenné tenné azt, hogy a Lajthántúl rendes, alkotmányos élet fej­lődjék ki és így azt is, hogy a delegatió pontosan működjék. Úgy hogy a mo­narchia fentartása és a delegatió működése épen azon lépés által lenne leginkább ve­szélyeztetve, mely által azokat a jobbol­dal biztosítani akará. A dolgokat hidegen bonczoltuk és arra az eredményre jutottunk, hogy a Lajthán­túl a dolgokat a régi kerékvágásba vissza­vinni már többé nem lehet, ott kiindulási pontnak vagy anarchia vagy kiegyezés, és eredménynek vagy separatio vagy foe­­deratio közt kell választani. A dolgok ez állapotát nem óhajtók és nem is mi idéztük elő , sőt kereken ki­mondjuk, hogy a nemzetiségi elemekre fektetett foederationak határozott ellensé­gei vagyunk. De ha egyszer a dolgok ide jutottak, nincs más mit­­tennünk, mint hazánkat mind­e­n esély ellenében biztosítani, és erre csak önállása képesít. Ezt nem pártszempont, ezt nem a delegatió iránti ellenszenv mondja tollunkba , hanem a körülmények szigorú logikája ; siessünk, mert legyen bármily kedves a dualismus hajója, ha sülyed, másokért hazánkat koc­káztatnunk nem szabad. Itt már a jobboldalt meggyőződése, törvénye nem köti: ez az „i­n­c­u­l­­patae tutelae“ esete hazánkra alkalmazva : éljen vele. A HON TÁRCZÁJA. A Csokonai szobor-ünnep napján. „Sn­odra érdemlett borostyánt plántálunk.“ Csokonai. (y. y.) A hálás emlékezés és kegyelet ünnepét üli ma Debreczen, melynek az elmúlt századok viharai közt is oly dicsőséges része volt a „nem­zeti műveltség“ előbbre vitelében. A hitújítás terjedése s a könyvnyomtatás feltalálása után a vezérszerep mindjárt e városé lett, hol soha­sem hiányoztak bölcs hazafiak, lelkes hitszóno­kok, képzett tanárok, hivatott írók és áldozat­kész polgárok. Nem volt erős vára másban, mint a szellemben és a hazaszeretet erényében. S ezért, noha a török-tatár dulásokban s a belső pártharczokban a szenvedések egész krónikáját élte is át, végre is győzött, s a magyar kultúra és nemzeti öntudatosság forrása, központja és bástyája lett oly időkben, midőn a főváros min­den inkább volt, mint magyar, s midőn az or­szág koronázási helyén az édes anyanyelv hang­jai csaknem ismeretlenek valának. S hogy Deb­reczen köz szelleme, fogékonysága és tősgyöke­res jellege a mai , mindent nivellálni törekvő, anyagias korszakban sem szenvedett csorbulást, sőt gyarapodott erőben és áldozatkészségben, annak nagy tanúbizonysága a mai nap, midőn — úgy­szólván — egy egész nemzet értelmisé­gének szive dobog benne, s midőn mindenütt, hol a nemzeti irodalom fontosságát értik és ér­zik, egy szájjal lélekkel dicsértetik neve. Az érczszobor, melyet ma lepleznek le, nem csak egy kitűnő hazai költő emléke marad, ama költőé, ki korának egyik legnemesb fia, s az utána következő idők egyik legtermékenyitőbb irodalmi haszna volt, hanem monumentuma egy­szersmind a város érzületének is, mely saját di­csőségét táplálja, erejét növeli és jövőjét alkotja akkor, midőn kegyelettel és áldozattal hódol a n­épnek. Nem sokkal azután, hogy Csokonai, szenvedé­sekben és termékenységben egyaránt gazdag éle­tét a darabos utczai kis nádasházban (1805. jan. 20-án) egy végfohászban, anyjának karjai közt befejezte, Kazinczy Ferencz, — a nyelvművelés, ízlés­e buzgó barátja — így szólt a nemzethez : „Az az ifjú, kit a halál dicsőségének fele útjá­ban kapott ki közülünk, minden emberiségei mel­lett is érdemes arra, hogy emlékezetét megtart­suk, s mivelhogy neki, kinek gyönyörködve hall­gatónk zengéseit, míg élt, kenyeret nem adtunk, adjunk most, midőn már nem él, követ.“ Cserei Farkasé, ki Kazinczyval folytatott le­velezései által egy „szép lélek“ emlékében fog megmaradni irodalomtörténetünk lapjain, az er­délyi előkelő úré az első gondolat, hogy az el­halt költő sírhelyét emlékkővel jelöljék, s hat platánt és populus italicát ültessenek rá. Kazin­czy az „aesthetikai unitás“ kedvéért hat fa he­lyett egyet kívánt s stylszerüleg készítendő, egy­szerű emléket, melyre egy lepkét kívánt farag­­tatni, hogy példázza Psychét, mint a lélek jelké­pét s emlékeztessen Csokonai két költeményére, melyet a lélek halhatlansága felől s a „Pillan­góhoz“ irt. Föliratul a név alá ezt ajánlá : „Ár­kádiában éltem én is.“ S ez az „Árkádia“ bot­ránykő lett a debreczeniek előtt, kik Kazinczy­val nem álltak a legjobb lábon, mivel az ő iz­­gatag szelleme sokat megbotránykozott az általa úgynevezett „debrecenismus ósdiságán.“ Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy e szellemi ellentáboroknak egyaránt sokat köszönhet a ha­zai irodalom, s míg a Kazinczy német görög mintakedvelése jelenékenyen lendített a nyelv­csiszolás és átalános ízlés ügyén, addig másfe­lől a tősgyökeresség conservativismusa megőr­zött nekünk sok oly sajátos elemet és erőt, me­lyek a nemzeti költészet ős lényegéhez tar­toznak. Kazinczy — mint tudjuk — simításokkal kí­vánta kiadni Csokonai költeményeit, mivel ideá­lok felé lebegő ízlése előtt a darabos mere gyak­ran ízetlen nyerseségnek, a túlcsapongó, de jel­lemző festés pedig aesthetikai véteknek tetszett; míg a debreczeni kör tagjai: Fazekas Mihály, (a „Ludas Matyi“ költője,) Kiss Imre, a „dille­­táns költő“, s Nagy Gábor a hátrahagyott mű­vek sérthetlenségét védték. S teljes igazuk volt, s köszönet nekik, hogy meg is tudták védeni. De nem volt igazuk, midőn az „Árkádia“ fel­iratát gyanakvásból félremagyarázták, mond­ván, ez gúny akar lenni Debreczenre, mivel Ár­kádiáról Calepinus azt írja, hogy „az derék marhalegelő, kivált szamaraknak.“ Ebből nyil­vános irodalmi vita lett, s noha a síremlékre 1807 végéig Kazinczyhoz 283 rénusi forintot küldtek be, a szóviták élességén maga a szép ügy szenvedett hajótörést. Ez emlékügy tárgyalása közben Nagy Gábor és Kazinczy beszélgettek arról, hogy hol állit­­sák fel az emléket. A sirkertben attól féltek, hogy onnan hamar elpusztulna. „De hát hol legyen, — kérdé Kazinczy, — ha nem a sírnál ? Talán az utczán ?“ „Az sok volna Csokonainak, — felesé Nagy Gábor, — s azt remélni sem lehetne.“ „Hát a nagy erdőben?“ „Az is sok volna, s azt sem lehetne remélni.“ „Hát a könyvtárban ?“ „S azt hiszi az úr, hogy a debreczeni biblio­­techában az irigység vandalismusától bátorsá­­gosabb lesz a kép, mint a sírnál.“ E beszélgetés 1806 szeptemberében Széphal­mon történt, egy évvel a költő halála után, mi­dőn Debreczenben még az ő dalainak kedves zengésébe, vidám kalandjainak, apró hibáinak, és iskolai pőreinek emléke élénken vegyült. A mit akkor még Nagy Gábor — a jó barát— is „sokalt“ és teljességgel nem remélt, később mind beteljesült. A hatvani utczai simái, hol — Kazinczy szavai szerint — „egy jó ember fek­szik“, nagy vas gúla áll, a könyvtárban már­vány mellszobor, Debreczen egyik legszebb nyil­vános helyén pedig, az „emlékkert“ -ben mától fogva nagy álló érczszobor hirdeti a költő hal­­hatlanságát. A vas gúlát 1836-ban álliták föl, harminczegy évvel a költő halála után, az elporlott fej fa he­lyére, melyre Domby Márton (Csokonai első életirója) írt siriratot. E síremlékre Vecsei József nyitott aláírást; Péczely József buzdította rá a fiatalságot; debreczeniek és nagyváradiak (nők is szép számmal) adakoztak össze körülbelül háromezer forintot; tervét Beregszászi Pál rajz­­tanító készité, vasból a turia-remetei vashámor önté s egy augustusi napon minden ünnepélyes­ség nélkül álliták föl. Ugyanez évben a „Hon­­művész“ jan. 3 ki száma indítványozó először, hogy a szeretett költőnek a város közepén is, a nagytemplom és iskola közti téren, állítsanak emlékoszlopot. A főiskolai könyvtárban levő mellszobrot József nádor ajándékozta 1822-ben Debreczen­­nek,­­ azt a másik év márcz. 11-én némi szertar­­tással álliták föl.Ezt Ferenczy István készíté Rómá­ban, midőn Thorwaldsen mellett tanult,­­ saját­­lag ez a mű volt az, mely az utazó nádor figyel­mét Ferenczyre vonta. A jelenlegi érczszobor az 1861.sept. 15-én ala­kult „emlékkert-társulat“ nemes buzgalmának köszönhető. E társulat a legderekabb polgárok szövetsége, mely két emlékkertet állita s egy­szersmind már is több emlékművet készíttetett. Legkitűnőbb vívmánya azonban a Csokonai szo­bor. Ezt Izsó Miklós mintázta, s az egész mintá­zás összes költsége (a szobrásznak utólag utal­ványozott 200 fttal) 1640 frt, az öntés költsége a müncheni kir. öntödében 4500 bajor frt, a a 900 vámmázsát tevő talapzat Wassenburger bé­csi kőfaragótól 5500 frt. Ezenkívül van az alap­­ felállítás költsége. Valami hiányzik még az összegből, de az a város, mely az eddigi nagy költségeket szikesen viselte a nélkül, hogy a szoborhoz való járulást másoknak is megen­gedte volna, a még hátra lévő hiányt is bizonyo­san rövid idő alatt fedezni fogja. Van még Debreczenben egy szerény, de igen érdekes emléke Csokonainak: a kis nádas ház, a darabos utczában, a bős ő lakott és meghalt. Ennek homlokán márványtábla egyszerű felirat­tal hirdeti az arra járóknak, hogy e hely szent a kegyelet előtt. Az emléktáblát egyes ember, Ku­­l­ui Nagy Benő állíttatá a múlt évtizedben. Ez igénytelen lakban irá a költő gondolatdús, most játszi, majd emelkedett költeményeinek egy nagy részét. E kert lógósaiban járkált sokszor gond­lepett szívvel. Tán ma is áll még a nagy bodza­fa, mely alatt a gyepágyon pihent, gondolkozva a­ jövőről, már harmincz éves korában kifáradva hanyatásaiban, vagy néha — midőn vidámabb órái voltak — fuvolán játszva kedves dalait. — Egyszerű, alacsony, keveset mutató ház az egész, de képzeletében minden fogékony ember tem­plommá emeli, mert benne élt egy jó költő,­­­­sokat szenvedt és sok gyönyört nyújtott a világ­nak, hordva az ihlet Nessus-öltönyét, mely el­hamvaszt és dicsőit. A mai napon Debreczen minden pontja fölött az ő emlékezete és árnyéka lebeg. Látva a vi­rágzó főiskola falait, azok is az ő szenvedései­nek emlékét újítják föl. Magas tehetségű, már is sokatudó,Jidegen nyelvekben szintén jártas ifjú vala, buzdítva Kazinczy s szeretve tanítványai által, midőn a segédtanítói állomáson megkezdő­dött szerencsétlensége. Sokkal élénkebb természettel bírván, mintsem a kollégium ódon rendszeréhez mereven tudta volna szabni magát, összeütközésbe jött azzal,­­ sorsa jön, hogy pőrét vesztve, hányódjék, mint egy iránytűjét vesztett hajó. Fiatal, künn­­vérű­, sokszor gondatlan volt még akkor, bár az erköl­csi érzés kincseit hordva szivében. Boldogabb időben, midőn a független szellemet becsülni s a jó költőt felkarolni tudták, pályája virágokkal lett volna behintve ; mig akkor ez őszinte termé­szet is arra szorult, hogy mecénásokat kéré­sén, néha magyar ódákban, máskor latin versekben pengetve a szerencsések érdemeit, s dedikátiók­­kal látva el műveit, majd ismét, hogy a neki nem való tanári nyűgbe hajtsa nyakát, és járja a világot, szép hírrel, de bajok, nyugtalanságok és nélkülözések közt, i­s végre is tört szívvel ke­rüljön vissza a szülőföldre, honnan elindult a boldogságot keresni. — Nem szükség elmondani, mindenki tudja élettörténetét. Megírták azt Dom­by, Toldy Ferenc?, Szana Tamás és mások.Isme­retesek munkái is, a „Diétás magyar múzsa“, az „Ódák“, „Lilla“,„Dorottya“,„Béka és egérkarcz,­ és a többi. Irt ő majd minden genre-ban, leírva az érzés, a pathosz és humor hangját. Irt soyrát, vígjáté­kot s élőbeszédeiben széptant c­­ikkeket is. For­dított Metastasióból, Kleiseböl stb. De müve­inek nagyobb része csak halála után jelent meg köte­tekben. Első munkáit 1794-ben az „Uránia“ közsé névtelenül s ismeretessé 1796-ban vált a „Diétái magyar múzsa“ által. E szerint egész nyilvános élete csak kilencz év.Se rövid idő alatt mennyi szépet irt! Művei nem csupán a régi iro­dalom ereklyéi, hanem élő dalok, melyek mint— A pénzügyi bizottság oct. 10- diki ülésében folytatta tárgyalását a közoktatási budget felett, melynek sorrendje szerint a reál­ta­n­o­d­á­k következtek. A budai főreáltanoda költségeire 28.100 ft megszavaztatott. A Budán újonnan felállítandó 3 osztályú alreáltanoda költségeit a bizottság tekintettel a főváros kivé­teles helyzetére, mely eléggé indokolja azt, hogy az állam a főváros szükségeit a közoktatás terén tőle kitelhetőleg segélyezze, az erre előirányzott 2063 ftót megszavazta. A kassai főreáltanoda szükségletére előirányzott 19.485 forint, a lőcsei főreáltanoda 12 ezer két­száz forint, a körmö­­czi 13 900 ft, a temesvári 12,950 frt, a pécsi 15,600 frt, a szegedi 10,250 forint és a nagy­kállai alreáltanoda szükségletére előirányzott 5258 ft változatlanul elfogadtatott. A kecske­méti alreáltanoda költségeire a bizottság meg­szavazta a 6150 ftot, azon megjegyzéssel, hogy Kecskemét városa utasítassék azon kötelessé­gek teljesítésére, melyeket a felnőttek oktatása terén a törvény a népesebb és vagyonosabb váro­sokra szabott. A székely­udvarhelyi és dévai al­reáltanoda költségeire összesen 7400 ft szavaz­tatott meg. E két tanoda Erdélyben a képviselő­­ház m. é. határozata folytán állittatik fel. A pozso­nyi és soproni főreáltanodák segélyezésére 40(50 fő megszavaztatott, a sümegi főreáltanoda segé­lyezése a minisztertől nyerendő tanodai alap felvilágosításig, függőben hagyatott. A bábata­nodák költségére 11816 ft; a budai férfi tanitó­­képezde szükséglete 24825 ft megszavaztatott. A budai nőtanitó képezde költségeire előirány­zott össszeget a bizottság — amennyiben, tekint­ve azon nagy fontosságot, melylyel nötanitó kép­zése bir, s tekintve azt, hogy az intézet már ed­dig is igen szép eredményt mutat fel — kívána­tosnak tartja a köztartásban részesülő növendé­keket szaporítani és annak kipuhatolásáig, — mennyire lehet e részben terjeszkedni és meny­nyi növendék felvétele lehetséges még, — az ezen czélra előirányzott összeget függőben tartja. Más fenálló tanítóképezdékre 247,400 ft meg­szavaztatott; a bizottság egyébiránt utasítandó­­nak véli a miniszert, hogy a­mennyiben a ta­pasztalás azt mutatta volna, hogy azon helyek mindegyike, a­hol jelenleg ily képezdék elhe­lyezve vannak, és a­mennyiben a czélnak nem felelnének meg, vegye vizsgálat alá és a jövő költségvetés alkalmával tegye meg eziránti elő­terjesztéseit. Az újonnan felállítandó 3 férfi és 2 nőtanító képezde költségei 100.500 ftban meg­szavaztattak. A Kolozsvárit, Csongrádon és Ig­­lón a férfi- és Szabadkán és Pozsonyban a nőta­nító képezdék lesznek felállítandók. A felsőbb tanítói, illetőleg nevelőnői képezdére előirány­zott 11,100 frtot a bizottság ezúttal nem vélte megszavazandónak, mert előbb az intézet fel­állításának tervezetét a képviselőház kikü­l­­dendő szakbizott által véli megállapitandónak. Népnevelési szükségletekre 703,022 frt, a — a népnevelési lapnak kiadására hét nyelven 30,000 ft, — a felnőttek oktatására 70,000 ft megszavaztatott, azon hozzátétellel, hogy a fel­nőttek statistikai kimutatása bekivántatott. Ta­nítói képezde tanárjelöltek és néptanítók kikép­zésére 10,000 ft szintén megszavaztatott. A mi­nister előterjesztette azonkívül, a Pesten felál­lítandó államfőreáltanoda tervezetét és költsé­geit. A bizottság azon nézetből indulva ki, hogy Pest városa a közoktatás terén példás buzgó­­sággal jár elöl s nagy áldozatokat hoz, midőn saját költségén egy főreáltanodát tart fenn több párhuzamos osztálylyal, és egy másik al­reáltanoda felállítását kezdeményezte; több pol­gári iskolát állított fel; oktatási czélokra éven­­kint 300,000 frtot költ, és igy teljes mértékben tesz eleget a törvény által kiszabott kötelességé­nek, a bizottság egy az állam által felállítandó főreáltanoda felállításának szükségét annál is inkább elismeri, mert az országban létező közép­tanodák költségeit az állam viseli, és Pestnek mint fővárosnak iskoláiban nemcsak a városi, hanem az országi, minden vidékéről ide tóduló tanulók is részesülnek az oktatásban. Holnap folytatja a bizottság tárgyalásait. A törvényhatóságok közigazga­tási költségeiről. A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvény 90. § ának utasítása értelmében a pénz­ügyminiszter által benyújtott törvényjavaslatban — melyet e lapok tegnap közöltek — a közigaz­gatási költségek főösszege 4,145749 ftban szá­míttatott ki,a­mi az 1870. évre egyenes adókban kivetett 53,422,244 ftnyi összegnek 7,76 százalé­kát teszi. Ezen százalék lesz tehát ezentúl a tvhatóságok költségeinek fedezésére szánva oly­­képen, hogy az az egyenes adó összegéből levo­natván, a házi pénztárak rendelkezésére fog ma­radni. E számítás első pillanatra méltányosnak és igazságosnak látszik, mivel ugyanazon összeget szánják a megyéknek, a­mely 1870-ben volt ne­kik közigazgatási czélra engedélyezve. És mégis a gyakorlatban 52 megye közül 41 igazságtalannak, sőt lehetetlennek találja e szá­mítást, s a legnagyobb rész, ha csak paródiát nem akar alkotni közigazgatási szervezetéből és hatóságaiból, kénytelen lesz tetemes munic­ipá­­lis adóval terhelni a lakosságot, a­mi igen jól megválasztott eszköz arra, hogy az önkormány­zat elve a legnagyobb mérvben gyűlöltté té­tessék. A fentebbi számítás szerint ugyanis lesz tizen­egy megye, melynek közigazgatásra szánt költ­­­­ségei most nagyobb összeget mutathatnak fel, mint volt az 1870 ben engedélyezett összeg. E megyék: Bács, Békés, Csanád, Fehér, Heves, Nyitra, Pozsony, Sopron, Temes, Tolna és To­rontál. És pedig Bácsmegyének volt engedély­ez­ve 1870-ben 134,814 frt közigazgatási költség, az egyenes adója után leszámított 7­76% tesz: 244,305 fi­tot, forduthat tehát a jövőben közigaz­gatására 109,491 frttal többet, mint eddig. Te­­mesm­­egye hasonló többlete tesz 50599 fi­tot és igy tovább. Legkisebb nyeresége van e számí­tásból Sopron megyének, a­melynek 4446 frt többlet jut. E tizenegy megyén kivül azonban a többi mind megsiratja a törvényt s­zás ez intézkedését, ha ugyan — a mit reménylünk, — még jókor meg nem változtatják azt. Mndannyi meg van rövidítve többé-kevésbbé, így Pest megy­é­­nek volt engedélyezve szükségletéhez képest 206014 ft; az adóleszámítás szerint marad 159038 ft, tehát 53024 fttal kevesebb, mint a­mennyit az eddig is nagyon gazdálkodó, és min­den lehetséges törlést megtett ministerium az 1870. évben engedélyezett. De menjünk tovább. Liptó megye eddig 40900 ft­nál fedezte közig, kiadásait; ezentúl 16323 fttal lesz kény­telen megélni. Árvamegyének 38198 ftja volt engedélyezve; ezentúl 12887 fttal lesz kénytelen jó, gyors és pontos közigazgatást te­remteni, vagyis alig egyharmadát fordíthatja közigazgatására annak, a­mire e téren eddig szük­sége volt. A Kővárvidék még ro­­szabbul járt. Volt ugyanis 1870-ben engedélyez­ve 25747 ffja, s lesz ezentúl 8668 ftja. — Z­a­­rándmegye még ennyit sem kap, s eddigi közig, költségeinek még egy negyedrészénél is kisebb összeggel lesz kénytelen fedezni ugy­an­­azon közigazgatási kiadásokat, mivel az 1870- ben engedélyezett 34190 ftja az uj számítás alapján 8373 ftra apad le! Legvilágosabban tünteti ki azonban a közig, költségek fedezésére kigondolt e módnak absur­­ditását a szegény Tornamegye, a­mely­nek 1870-iki 19496 ftját e számítás 4673 írtra, tehát 15 részre devalválja 1 4673 ft! Tessék ebből jó közigazgatást szer­vezni; szorgalmas tisztviselőket díjazni; szír láid közbátorságot alkotni, rendesen és ponto­san ujonczozni; az egészségügyet ápolni; az út-ügyet el nem hanyagolni ; szóval mindent úgy elrendezni , hogy a közigaz­gatás számtalan ágában minden pontosan, gyor­san, hibátlanul és lelkiismeretesen intéztessék el ! Tessék ez összegből alispánt, jegyzőt, ügyészt, szolgabírót, pénztárnokot, orvosokat, mérnököket, számvevőket stb. fizetni ; tessék ebből egy életrevaló, munkás, figyelmes, erélyes közigazgatási szervezetet teremteni! Ez természetesen lehetetlen, s az így meg­rövidített megyék, ha csak közigazgatás nélkül maradni nem akarnak,óriási terhet vetnek ki újra a lakosságra, mely hatvanhétben saját alkotmá­nyától azt remélte, hogy ha újabb adóval is lesz ezután terhelve: ez újabb adótöbbletet nem a régi állapot, nem a már meglevő intézmények fentartására lesz kénytelen fizetni. S hozzá­járul e bajhoz még egy figyelemre méltó körülmény. Mint a fennebbiekből látható: az új számítás által épen a gazdagabb megyék nyernek; épen azoknak állana ezentúl nagyobb összeg rendelkezésekre közigazgatási költségeik fedezésére, mig a vesztes megyék legnagyobb része hazánk szegényebb, terméketlenebb vidé­kein fekszik, s mennél szegényebb lakossága, annál kisebb az összeg, melylyel közig, kiadá­sait fedezendheti; s igy éppen a legszegényebb megyék lesznek kénytelenek aránylag legna­gyobb házi­ adóval terhelni úgy is nyomorult la­kosságukat. Kénytelenek lesznek *— mondtuk, —de ki tudja képese kiesznek ez a alig hisz­­szük, hogy számo­s szegény megye képes legyen adóval eddig is túl­terhelt adózó közönségétől, mely mostoha anyagi állapota miatt eddigi adó­

Next