A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)
1871-10-14 / 237. szám
számból átvéve, míg a hadseregnél minden előmeneteli igényükről lemondtak. Bár a jövőre őrizne meg az ég ily kivételes előléptetésektől. Quo jure elegyedik guhn báró a honvédség ezen szakmájába? Ő felelőse a honvédség további kifejlődéséért, vagy az azzal megbízott m. k. honvéd ministérium képviselői? ha ezek emelni óhajtják a magyar honvéd tisztikar ambitióját jogában áll-e a közös hadügyérnek azt minden áron alátemetni? Más részről csudálkozásunkat vagyunk kénytelenek kifejezni a m. k. honvédség képviselői fölött, hogy egy ily alaptalan, kényurias állítást, kellő modorban visszautasítani nem tudtak. Az összes honvéd tisztikar érdekében legyen szabad szót emelnünk ezen életbe vágó kérdés mellett. A m. honvédség terhét egyedül az ország viseli; tisztjei előléptetése tehát nézetünk szerint semmi összeköttetésben nem lehet a közös hadseregével. Annál kevésbé követelheti Kuhn dr., hogy a honvédség annak nyomán haladjon. A honvédség ily rövid idő alatt bebizonyította, hogy életképes, miért tehát megtagadni annak tényezőitől a jutalmat, mely egyedül az előléptetésben feltalálható. Tisztelt Kuhn báró ez oldalú állítását tehát, melyet közös hadügyék nemes buzgalmában kimondani méltóztatott, elleneznünk kell, és pedig elleneznünk azért, hogy csakis akkor leendó seregünk, ha az érdemek méltányolva, a protectió és nepotismus kiirtva lesznek. Az érdemnek ki kell tűnnie — de az — érdem legyen ám — s nem névsógorság — elfogultság a vezércsillag, mint eddig vala. Jól megfontolják az urak odafent azt is, hogy kit mellőznek, mert elnézve attól, hogy mily kipótolhatatlan az illetőkre nézve a mellőzés, kettős sebet üt — ha az méltatlanságból — szenvedélyből vagy pláne ellenségeskedésből ered — s nemcsak keserűséget szül, de néha helyrehozhatlan botrányokat előidézett. Várjuk el tehát a november havát — s akkor bátran palctát törhetünk egy ministerium eljárása fölött, ha az még most is késni fog a várakozókat kielégíteni. A belügyministériumban minden este a kormány jelenlevő tagjai konferencziát tartanak — a komoly politikai helyzet fölött, így értesül a „P. Ltd.“ De minthogy ugyan e lap azt írja, hogy a határőrvidéki zavargásra vonatkozó sürgönyök Budát kikerülve Terebesre mennek — Andrássyhoz, nem tudjuk elképzelni, hogy a belügyministérium hogy lehet értesülve a dolgok ezen oldaláról. Prágában a rendőrség elfogta Fritsch, cseh emigránst, mint ki állítólag egy röpirat szerzője, melyben Csehországnak Ausztriától való elszakitására izgat. De — mint hírlik — másnap szabadon bocsáttatott. A bécsi lapok Pestről egyhangú táviratokat hoznak, melyek szerint a határőrvidékiek elkeseredettségét a szigorú sajtó eljárás okozta és, hogy a szigorú fellépés még növeli az elkeseredettséget. Egyébiránt ez ügyről ma este újabb hírek nem érkeztek. Budget-szemelvények. VII. Magyarország kiválóan földmivelő ország lévén, a nagy közönség bizonyosan nagy kiváncsisággal várja, mi fog történni a jövő 1872-ik évben földművelése érdekében; nem kevesebb figyelem fordulhat fejlődésnek indult ipar és kereskedelme jövője felé. Hát hiszen itt fekszik előttünk a számokban. Először is az fáj nekünk, amit még itt nem látunk : a földmivelési minisztérium annyiszor sürgetett különválasztását. Egy különálló földmivelési minisztérium, melynek egyetlen gondja Magyarország földmivelésének és az ezzel együtt járó mezei iparágaknak, baromtenyésztésnek felemelése volna, sehol sincs úgy indicálva, mint hazánkban. Nem tudjuk, mi gátolja azt; ha gúnyolódni akarnánk, azt mondanók, hogy a 67-es kiegyezéskor ki volt jelölve, hány minister dukát Magyarországnak. No de nézzük azt, ami van. A központi igazgatás budgetje nem változott; a közgazdasági ministertől nem is lehet várni, hogy a reformot és gazdálkodást saját hivatalkörén kezdje. Pedig bizony itt is sokan vannak , s előre tiltakozunk azon gyanú ellen, mintha azért kivánnák a kétfelé vágást, hogy két annyi hivatalt teremtsenek. Az ipar- s kereskedelmi czélokra szánt budget 2000 írttal szaporodott. Hanem bizony szégyenlünk mi e rovatok közé tekinteni. Itt látjuk csak igazán, mily szegény ez a szép Magyarország! Találmányokra 2000 frt, állandó iparkiállításra (a rendkívülivel) 4000 frt! Külkereskedelmi czélokra 3000 frt! Komolyan mondjuk, nem tudjuk mit lehet tenni iy öszvegekkel akkor a czélokra, és egyetlen vigasztalásunk, hogy elvégre annyi sürgetés után a kereskedelmi akadémia első fölszerelésére is látunk 10000 forintot. Itt legalább mutatkozik a jövő. De szükség is van reá, miután úgy halljuk , hogy a jelenleg magyar kereskedelmi akadémiának gúnyolt intézeten még talán a levegőszívást is németül tanítják! A gazdaság különböző ágainak emeléséhez is járul vagy 14.000 frt többlet. Örülünk, hogy annak nagyobb része legalább a szakképzés emelésére van szánva, legkivált pedig, hogy jövőre több ifjút szándékozik a minister külföldrekiküldeni szakismeretek szerzése végett. De hát quid hoc (9000 frt) ad tantam sitim. Az egyes ágak közül a haltenyésztést látjuk kiemelve. Várjon nyújtott-eaz eddigi kísérlet biztató eredményt ? Hát az állatok, növények honosítása hol van ? A gazdasági tanintézetek költségvetésére kalapot emelünk. Itt látszik, hogy a miniszter akar valamit. A létező intézeteket igyekszik kellően felszerelni ; ezenkívül igaz, hogy a múlt évi sürgetések következtében az alföldön földmíves iskolát készül alapítani, a felvidéken felsőbb gazdasági tanintézetet, a Hegyalján vinczellér és pinczemester-képezdét. Csakhogy ez utóbbit illetőleg szemet vethetne az erdélyi Hegyaljára, túl a Dunára, az Érmellékre s Arad megyére is, hol legalább e szak gyakorlati megszerzését már létező tanintézetek mellett is lehetővé kellene tennie. A lótenyészintézetek fölött szemlét tartani nem érezzük magunkat hivatottaknak,gyakorlottabb szemekre bízzuk; azt látjuk, hogy az erre fordított költségvetés 300.000 forinttal emelkedett; nem tudjuk, talál-e az az 52 millió deficittel ? Hanem azt látjuk, vagy inkább nem látjuk, hogy a kezelés legalább a honvédségnek lenne átadva. A vesztegintézetek költségvetése a határőrvidék beolvasztásával tetemesen emelkedett majdnem 30.000 forinttal. Vájjon ez is a cs. kir. hadparancsnokoknak fog átadatni ? A marhavész elfojtására 3000 fttal A magyar nemzeti muzeum régiség kínoséi. Desjardins Ernő, a párisi tud. egyetem tanárának második előadása. Ilyen volt a római város szervezete, mely csaknem egy kis köztársaságot képezett, független alkotmányt és széles alapú szabadságot élvezett. Ez volt a római birodalom tartós politikai eleme. Ha a birodalom meg is dőlt, a polgárzat, mely Róma képére alkottatott, és az ő alkotmányát képviselte,bármily kis mértékben, az örökké fenmaradt, még a népvándorlás hullámai közt is, sőt mai nap is fennáll. Átjárta a középkort és felütötte magát a feudalok elnyomása után a communekban Flandriában, Itáliában és Francziaországban. A munkások és kiskereskedők társaságot vagy testvéri szövetségeket kötöttek és egy magisztert választottak elöljárójukul, aki elnökölt a gyűléseken és védelmezte érdekeiket. Egy igen szép emléket leírunk, melyen a magister fabrorum szerepel. A tanár úr csak röviden szól a pénzügyről; csak egy museumi emlék tesz említést egy conductorról, azaz adóbérlőről. A procuratorokon, római katonákon kívül, kik az adóbehajtással voltak megbízva, az állam gazdag magánosokkal tette magát érintkezésbe, s az adó egy egy német példa vámot és más rendkívüli adónemeket bérbe adta nekik. Vámhivatalnokok őrködtek a határokon is, és eztéljuk volt különösen a csempészeket szemmel tartani. A múzeum egy felirata említést tesz e hivatalnokokról, kik a kis tolvajok, a latroncsok meggátlására szerveztettek. A tanár úr ezután áttér egynéhány különös emlék magyarázatára, mely sehol nem létezik másutt,csak múzeumunkban és különösen hazánk vegyes népeinek műveltségi állapotáról szól. Ez emlékekből mindenütt kirí az indigenek nagy befolyása, találkozunk neveikkel, jelmezeikkel, istenségeikkel és nemzeti vallásukkal, a múzeum emlékei szemeink elé állítják a római nép és barbárok közti fusió nagyságát, és hű képét adják ama viszonynak és állapotnak, mely a győző és legyőzött közt létezett. Az emlékek legnagyobb része a III ik századból való, egynéhány a IV-ikből, kevésszámú, összesen öt, a keresztény korból való, s egy pár a II-ik századból való. A barbár nevek legnagyobb részének célja hangzása megerősíti azon véleményt, hogy a Duna mentén ugyanazon nép lakott, mint Galliában; akár fogadjuk el azon hagyományt, hogy a Galliából kelet felé vándorló S ig o ve s e k mindenütt nyomot hagytak maguk után, akár szegődjünk ama sokkal valószínűbb nézethez, hogy az ariacett népek a szélső nyugatra vándorolva, hagyták itt e tájon e közönséges eredetű népfajokat. Annyi bizonyos, hogy a Vadilacus, Brogimara, Matomarus, Arausio, Cobromarra, Auluporus, Dalion, Tranton, Epon, Atuson, Laetibolus, Bafarou, Araviseus és más nevek, melyek az emlékeken olvashatók, tisztán celta nevek. Vannak nevek, melyek kevésbé celta hangzásúak, mint: Bato, Rasetira, Verbugia, Sisiumneptia, Telcuma Catuca, Matsins, Amiusa és mások. De semmi sem érdekesebb, mint a jelmezek, ékszerek, és női piperék, melyekről a tanár úr azt állítja, hogy sehol sem találta másutt, és hű képét állítják elő a Ill ik és IV-ik században hazánkban divatozott női viseletnek. Érdekes többek közt egy, Vadilacus és nejének emléke. Vadilacus felszabadított rabszolga volt, szegényesen járt öltözve, (az emléken legalább úgy van,) de nejére rárakta minden kincsét, birtokát, gazdagon van ékítve ékszerekkel és drágaságokkal, mint egy madonna, fejéke tisztán kivehető, a homlokán látszó csomag nem bajfonadék, vagy chignon (akkor nem szorultak a nők chignonra (derültség) hanem diadem. Más emléken a simán lefésült haj diadembe van foglalva, s e viselet ma is divatozik Serbiában, Dobrudjában és déli Oroszországban. A fejéket egy fátyol födi, mely leér a vállakig. A nyakon lánczot hordtak, mely tíz, gyöngyszemekként egymásba fűződő karikából állott. Ez mindenesetre az egyptomihoz hasonló nyakék I volt, melynek csak első része volt meg, a hátsó I pedig szalaggal volt összefűzve. Pulszky, a múzeum igazgatója,közelebbről vásárolt a múzeum számára ilyen arany nyakláncz darabokat, melyeket rajzban és valóságban is bemutatott, s melyek azonosak az emlékköveken látható nyakékekkel. Négy emlékünk van, melyeken ugyanazon nyaklánczok vannak. — Ugyanazon emléken egy más, sokkal bizarrabb ékességgel találkozunk, s amely hihetőleg alkalmatlan lehetett; ez nem más, mint egy harangidomú vállék, mely kapcsokkal van a két vállra erősítve. E vállék teljesen külön vált a fejéktől, mint ez világosan látható a Patevilla, Rasetira és Sisiumneptia alakjain, melyeknek másolatát a tanár úr több példányban bemutatja hallgatóinak. A három nő közül kettő ülő, egy álló helyzetben van előállítva, s mind a háromnak meg van a válléve; de a Vadilacus neje sokkal szebb és értékesebb, aranynyal és diszítményekkel kivert e fajtájú piperét hord vállán. A tanár úr bemutatja egy pipereékszer töredékét, melyről azt hiszi, hogy az egy vállék töredéke. A tanár úr ezután még több ékszert mutat be, melyek a múzeum tulajdonát képezik, s feltűnőleg hasonlítanak az emlékköveken látható ékszerekhez. Ez ékszereken kívül felmutatott két nagy karikát, melyek a felső kar ékitéséül szolgáltak ; az alsó kar hihetőleg egészen meztelen, vagy finom átlátszó fátyollal volt takarva. De sokkal érdekesebb a három nő öltözete; mindhárman széles övet és katrinczát (kötőt) hordanak mint az oláh nők, s e viselet kétségtelenül még ama régi időkből veszi eredetét. A tanár úr a múzeum emlékeinek ismertetésénél kiemeli, hogy ez emlékek földrajzi tekintetben is igen érdekesek. Rómer tanár úr 22 emléket állított össze, melyek a katonai határokat mutatják, római mértfölddel, 1481 méter, számítva a távolságot Aquincumtól azon helyig, a melyen találtattak. Ezek segélyével igen könynyű meghatározni Ó Budának hajdani fekvését, az állomásokat, a vicket. Pannóniának földrajzi restitutiója ez után igen könynyen eszközölhető és senki sem fogja ezt sikeresebb eredménynyel tehetni, mint Rómer Flóris, ki a castra és a régi helyek fekvéséről már biztos adatokkal rendelkezik, melyek annál hitelesebb adatok, minthogy a helyszínéről ásattak ki. Az epigraphikai emlékek kiásatása és Desjardins tanár nagy művének kiadása, melyet az utakra nézve a Tabula Pentinge riana nyomán készített, (melynek füzetei már megjelentek) nagyon elő fogja segíteni a visszaállítás munkáját, és meg fogja határozni hazánk képét a rómaiak idejében. Dr. Kennernek közelebbről Bécsben kiadott műve szinte nagy előnynyel lesz, e meghatározásnál. A tanár úr még egynéhány emléket sorol fel, melyek különösségüknél fogva érdekesek. Ez egy Veturia nevű római nőnek sarcophagia, melynek felirata elmondja, hogy a nő hű volt férjéhez unicuba, uni iuga, a mit senki sem vonna kétségbe, még a tanár úr maga sem, mivel erősen bízik azon nők erényében, kiktől a mai nők leszármaztak. (Derültség.) Az is igaz, hogy e jámbor Veturiának hat gyermeke volt tizenhat évi időközben, ami neki sok bajt szerezhetett. Az is igaz azonban, hogy ez emlékét férje emeltette neje emlékére, s a feliratban azt is elmondja,hogy az ő neje páratlan,és gyöngéd szeretettel viseltetett iránta: coniugi incomparabili et insigni in sepietate. Ezek után csakugyan biztos lehetett abban, hogy neje unicuba volt, hogy csak egy ágyat ismert; de végre is, a férj mondja mindezeket, a jámbor T. Julius Fortunatus II. adiutrix legiobeli centurio; a katonák mindig jók és bizalmasak (Derültség.) Egy második felirat sokkal gyengébb kebellel ismertet meg, mint Fortunatus. Egy valaki életelődik rokonainak halála felett, egy talányt állít fel: „itt nyugszik, mondja, két anya és két leány, és mégis csik hárman vannak.“ E talány könnyen megfejthető, s a tanár úr nem akarja hallgatóságát ennek megfejtésével untatni. Megismertet egy komédiás siriratával, aki száz éves korában halt meg; a művészet úgy látszik, a régi korban nem volt káros a művészek egészségére. A színészt, vagy ha tetszik komédiást, Le burnának hívták. Ezek képezik, rövid kivonatban, múzeumunk római régiségi gazdagságát; érdekességük oly nagy, hogy a tanár úr azt hiszi, miszerint ez emlékekből Pannónia római és idegen népeinek történetét jobban össze lehet állítani, mint minden más iratból, és mindenesetre kiegészítik, és megmagyarázzák a régi írók műveit, anélkül hogy ezekre nagyon támaszkodnának. E forrást sohasem szabad figyelmen kivül hagyni. Ez emlékek felölelik ama kor államszerkezete, szokása, vallása, és viselete történetét. — A történelemnek ezen ágazata, mely bevezetést képez hazánk történelmébe, még megírásra vár, és erre nézve nincs más mód mint az, hogy, összegyűjtendők mindazon kövek és érmek, melyek még elszórva vannak, és hisszük, hogy Rómer Fi. buzgalmának és Pulszky műértelmének sikerülendő gyűjteményt tökélyesíteni. Az új szerzeményeket a régiek mellé kell elhelyezni és e czélra a hely sem lesz majd elegendő. Fel kell kérni a felsőházat, hogy másutt ülésezzen , építsen magának, ha kell palotát Budán, valamely egészséges emelkedett helyen, mely épen hozzá illő. Nem egyezik meg a felsőházméltóságával, hogy továbbra is a római régiségek közt foglaljon helyet (taps, éljenzés.) Közölni kell ez emlékeket és feliratokat egy kiadásban, melyben a betűk, jelmezek, a vésés finomsága és durvasága híven legyen feltüntetve. Ezt szeretné Desjardins tanár szép kiállításban látni. Rajzait, számra 270 emlékül átengedi Magyarországnak; szeretné, ha Magyarország adná Európának az első példát ily gyűjtemény hű közrebocsátásával. Kéri hazánk értelmiségét, hogy járuljon hozzá ez eszme megtestesítéséhez, melyet már Pulszky, Hegedűs és Rómer felkaroltak. Felhívja a sajtót, mely oly szívesen karolta fel e nemes ügyet, hogy továbbra se szűnjék meg működni e terv kivitelében, mely hazánk díszére és üdvére fog válni. A másfél óráig tartott érdekes előadást a közönség a legfeszültebb figyelemmel kisérte és nagy lelki élvezettel hagyta el a termet. E. H. B. van több előirányozva, mint ez évre volt. ),000 frt.) A pesti állatgyógyintézet rendes kiadása mintegy 8000 forinttal van fölebb emelve. De a rendkívüli kiadások között az intézet helyiségei megszerzésére és fölszerelésére 304.000 forint hozódik javaslatba. Nem sajnáljuk, de kérdjük, múlhatlanul szükséges-e ez intézet helyiségéül épen ily drága helyet vásárolni ? Nem lehetne-e az állatgyógyintézetet kiebb tenni a főváros közepéből? Mi azt hisszük igen , sőt ez tetemesen befolyhatna a közes vidékek valamelyikének népesítésére. A bányakapitányságok budgetén nem történt változás , de hogy mit keresnek ezek a földmivelési minisztériumban, mikor minden más bányaügy a pénzügyérnél van, nem tudjuk kitalálni. A geológiai intézet úgy látszik, végre több és jobb szállást kapott; ez okozza a pár ezer forint emeést 1872-re. Ez intézetről részletesen szólani későbbre tartjuk föl , valamint a statistikai hivatalról is, melynek budgetje épen nem változott. A posta jövedék mintegy 50 ezer frt többletet mutat ki, új befektetései daczára, melyek fölülmúlják a 300,000 frtot, ellenben a távirdák ugyanennyi új befektetéssel, kerek számban 100,000 frt deficitet mutatnak. Ehhez 234,000 frt rendkívüli kiadás és 800,000 frt posta és távirdaház építési költség járul. Helyrehozhatlan kár, hogy a pompás palota, bár központi helyre, de a legszűkebb utczák közé építtetik. A révés tengerparti egészségügynél a néhány ezer frtnyi többlet a kereskedelmi és tengerészeti oktatás érdekében történik, mi ellen semmi kifogásunk. A pesti zálogház fedezi saját kiadásait. A nyugdíjak már itt is 102 ezer forintra mennek föl. De hát külkereskedelmünk érdekében történik-e valami? Vannak-e már magyar consulok? A rosz világ azt beszéli, hogy ezekre lenne emberünk elég, de nem kell, mert egykor emigránsok voltak ! P. Szathmáry Károly: A válság Lajthán túl. A válság Bécsben még tart s ha a híveknek igazat adhatunk, csak az uralkodónak Bécsbe jövetele fog annak véget vetni. A tanulók tüntetése Habieunek és Schaeffle ellen s Beust mellett, különben csak az alkalmas szellő volt, mely a parázs alatt rejlő tüzet lángra szította. Nem mai már az ellenségeskedés a birodalmi kanczellár és Hohenwart közt. Beustnak mindig hízelgett, ha az osztrák-németek tapsoltak neki , így egy pillanatig sem lehetett Hohenwarttal jó barát. Beust túlbuzgó tisztelői, emlékezhetünk reá már a Hohenwart ministérium kormányzásának első napjaiban, azt kürtölték, hogy Beust vissza fog lépni. Ezzel természetesen nem nagy szolgálatot tettek Beustnak, vagy legalább is nem az igazságnak. Különben Beust nem is volt annyira ellensége Hohenwartnak, hogy is lehetett volna ellensége, ki az egész világnak jó barátja — és így nem sokára olvashattuk a félhivatalos lapokban, hogy a külügyminiszer és Hohenwart közt a legkisebb differenczia sem forog fen. Beust tehát megmarad állásán.“ Quod erat.... persze ezt nem a félhivatalos lap mondja már. És így békességben megfértek egymás mellett Beust és Hohenwarth, Hohenwarth és Beust. De az utóbbi napokban végre bebizonyult annak igazsága, hogy aki mindenkinek akar tetszeni, az mindenkinek elveszti kegyét. A bécsi egyetem dísztermében történtek után Beust állása komolyabban van megingatva, mint valaha. Hohenwart ministériuma a kanczellár elbocsájtatásától teszi függővé maradását. Ez az alternatíva fog az uralkodó elé terjesztetni; vagy Beust, vagy „mi.“ Hogy pedig a kiegyezkedéseket vezető, és a kiegyezkedési munkát már-már betetőző Hohenwart inkább fog nélkülözhetlennek feltűnni a kiegyezkedést melegen óhajtó uralkodó előtt, aztán bizonyítgatnunk fölösleges is lenne. S így mi Beust bukását bizonyosnak tartjuk. Ami Beust utódját illeti , már arról is beszélnek. A „Jagblatt“ értesülése szerint a kanczellár utódja Eszterházy Mór gr. lenne. „Schmerling és Belcredi rosz szelleme, a kin íg grätz i koulisse hös“. A roszabbnál is roszabb! Egy más hír szerint Lónyay Menyhért lenne Beust utódjává. Érdekes amit a „N. W. Tagblatt“ Lónyayról ez alkalomból mond: „Ez az ember mindenesetre kitűnően illenék be a Hohenwartféle politika keretébe. Még a Hohenwarth-féle korszak előtt történt az, hogy Lónyay itt egy társaságban egy akkori ministernek szárazán ezt mondá: Nyugat-Ausztriára az absolutismus a legalkalmasabb kormányforma. És midőn eme minister, kinek alkotmányos érzete minden kétségen kívül áll, többi közt Magyarországra és a kiegyezési törvényekre utalt, melyek tudvalevőleg azon elvet állítják föl, hogy Nyugat-Ausztriában is alkotmányos állapotnak kell lennie, Lónyay ezt felelte: Ah a magyarok! majd elvégzem én ezt, ha Magyarországban az alkotmány érintetlen marad, földjeim majd meg fognak nyugodni a Lajthán túli absolutismusban.“ Benedetti röpirata. Gramont hy a törvényhozó testület 1869. jul. 6 diki ülésében a Hohenzollern hg spanyol királyi jelöltségéről szólva, kijelenté, hogy e jelöltségről a császári kormánynak nem volt tudomása. Minthogy ez állításból azt következtették, hogy Benedetti — az akkori berlini franczia nagykövet — nem tudott az egész ügyről semmit, most Benedetti okmányokkal kívánja az ellenkezőt bebizonyítani, s e tekintetben a következő sürgönyöket sorolja fel röpiratában, melyeket annak idejében a külügyérhez intézett, így az 1869. mart. 27 -i sürgönyében jelenti Gramontnak, hogy Rancés bécsi spanyol követ, ki az előtt a berlini udvarnál képviselte Spanyolországot, a király neve napjának ünneplése ürügye alatt Berlinben megjelent s ott tartózkodása alatt kétszer értekezett Bismarckkal. Továbbá ez alkalommal gyakran emlegeték Hohenzollerng spanyol királyi jelöltségét, ki katholikus és a Braganza családból vett nőt, a portugál király nővérét. Benedetti nem tudja, miről értekezett Rancés Bismarckkal, de nem mulaszthatja el a körülményekre figyelmeztetni a külügyért. E sürgöny vétele után Gramont meghagyta Benedettinek, hogy állásánál fogva igyekezzék megtudni a dolgok mibenlétét. Benedetti ennek következtében — Bismarck távol lévén — interpellálta a porosz külügyi alállamtitkárt,kivel folytatott értekezéséből ismét egy sürgönyt küldött Berlinből Gramonthoz márt. 31-bén. Ebben azt adja elő Benedetti, hogy Thile alállamtitkár becsületszavára mondta, miszerint nem arról volt szó, hogy Hohenzollernig a spanyol trónra emeltessék, hanem Bismarck egyszerűen csak arról tudakozódott Rancéstől, hogy miként állanak a dolgok a királyválasztásra nézve. Thile szerint oda nyilatkozott volna Rancés,hogy a cortes többsége Montpensier és Rostag között fog pártokra szakadni, de valószínűleg az előbbi fog megválasztatni, ki el is fogadandja a cortes határozatát. Erre nem sokára Párisba hivatott Benedettis egy kihallgatáson a császárnál, — mint mondja — részletesen előadta személyes nézeteit és a benyomásokat, melyeket ez ügyre nézve Berlinből magával hozott. A kihallgatást Napóleon e szavakkal zárta be: „Montpensierherczeg jelöltsége tisztán antidynastikus, nem érdekel mást, mint engem , én elfogadhatom; de Hohenzollerneg jelöltsége lényegesen nemzetellenes, az ország nem fogja eltűrni, útját kell tehát vágni.“ Értekezett ezután Benedetti Gramont-nál is, ki meghagyá neki, hogy egyenesen Bismarcktól kérjen felvilágosítást, de válogassa meg szavait, nehogy azt hidjék, miszerint a francziák keresik az alkalmat a conflictusra. Miután ismét visszatért Berlinbe Benedetti, és Bismarckal értekezett, erről újból egy sürgönyt küldött Gramontnak Berlinből, 1869. máj. 11-én. Ebben arról értesíti Gramont-t, hogy Bismarck oda nyilatkozott, miszerint sem a király, sem a herczeg atyja nem tanácsolják, hogy Lipót hg elfogadja a spanyol koronát, mivel ez nagy veszélylyel jár. Mind Lipót bg atyja, mind a porosz király eléggé okultak Károly oláhországi fejedelem sorsán. Lipót hg maga sem fogadta kedvezőleg a spanyol koronának neki felajánlását. Midőn pedig Benedetti kijelenté Bismarcknak, hogy egyedül a király akaratától függ, hogy Lipót el ne fogadja a koronát. — Bismarck ezt elismerte, de óvatosan tartózkodott határozottan és nyíltan biztosítni Benedettit, hogy a király semmi esetben sem fog a jelöltségbe beleegyezni, hanem áttért azon veszélyek cochelésére, melyek a jelöltség útjában állanak és az elfogadás esetében Lipótot környeznék, ki különben nem adta meg példáját alkalmas voltáról politikai tekintetben s igy Spanyolországban levő bonyodalmak közepette sem tudná magát fentartani. — Ezek után kijelenti Benedetti, hogy ő nem képes teljes hitelt adni Bismarck szavainak» Emsi küldetésére térve Benedetti elmondja, hogy teljes birtokában van az általa onnan folytatott levelezésnek. Állítja hogy a császár, ha erősen el is volt határozva, hogy Hohenzollernt nem tűr a spanyol trónon, mégis azon volt, hogy az ügyet békés módon intézze el, mely körülményt általánosan kétségbe szoktak venni. A külügyér meghagyásából Emsbe érve, a franczia nagykövet a következő utasítást vette. Jónak látom önnel mindazon okmányokat közölni,melyek önnek a helyzetről fölvilágosítást adhatnak. Ide mellékelve veszi ő át 1. kercer báró sürgönyét, melyben a Prim tábornagytól kiindult hohenzollerni jelöltségről tesz először emlitést. 2.Sourdurhoz intézett e fontos sürgönyre adott válaszomat. 3. Sourdur válaszát melyben Thileur magyarázatait adja elő. 4. Azon sürgönyt melyet berlini meghatalmazottunkhoz intéztünk és melyben mérsékletre és óvatosságra intjük a porosz királyt. 5. Azon nyilatkozatot, melyet a közhangulatnak engedve kénytelenek voltunk a törvényhozó test szószékére vinni. 6. Mercier úr legújabb sürgönyét, mely azon ingerültséget rajzolja, melyet a Prim combinatiójából eredő jelöltség idézett elő Spanyolországban. Ezen okmányokból ön meg fogja érteni azon cselszövény horderejét, melyet annyi gonddal titkoltak el eddig, és azon magyarázatokat, melyeket az érdekeinkkel annyira ellenkező, méltóságunkat annyira sértő felfedezést tesz szükségessé. Azon ponton, melyhez a kérdés ért, igen kívánatos volna tudni, mit akar tulajdonképen Poroszország, és mi reményüjük, hogy önnek sikerülni fog azt a királytól megtudni. Ha a hohenzollerni ház feje eddig nem volt értesülve a spanyol jelöltségről, kérjük őt, szerezzen magának arról tudomást és járjon közbe, ha nem is parancsával de tanácsára Lipót királyi herczegnél, minek bizonyára azon hatása lesz, hogy a herczeg vissza fog lépni és az általánosan keltett nyugtalanság le fog csillapulni. Mi Vilmos király azon lépésében sztlátnak, hogy akarja a békét és a Francziaországgal való egyetértést. A császári kormány értéke szerint tudná megbecsülni a király oly lépését, mely bizonyára általános helyeslésre is találna. Érvényesítse ön e felfogást a királynál és bírja őt arra, hogy tanácsolja a herczegnek, miszerint az mondjon le a jelöltségről. Egy másik július 7-én kelt levelében Gramont azt mondja, hogy Párisban tudják, hogy a hohe zollerni herczeg az egész ügye a porosz udvarral intézte el, és hogy Thile azon válasza, mely a királyt úgy tünteté elő, mintha semmi sem tudna az egész ügyről, nem fogadható el. Határozott válaszra és annak természetes kör