A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)

1871-10-14 / 237. szám

számból átvéve, míg a hadseregnél minden elő­meneteli igényükről lemondtak. Bár a jövőre őrizne meg az ég ily kivételes előléptetésektől. Quo jure elegyedik guhn báró a honvéd­ség ezen szakmájába? Ő felelőse a honvéd­ség további kifejlődéséért, vagy az azzal meg­bízott m. k. honvéd ministérium képviselői? ha ezek emelni óhajtják a magyar honvéd tisztikar ambitióját jogában áll-e a közös hadügyérnek azt minden áron alátemetni? Más részről csudálkozásunkat vagyunk kény­telenek kifejezni a m. k. honvédség képviselői fölött, hogy egy ily alaptalan, kényurias állí­tást, kellő modorban visszautasítani nem tudtak. Az összes honvéd tisztikar érdekében legyen szabad szót emelnünk ezen életbe vágó kérdés mellett. A m. honvédség terhét egyedül az ország vi­seli; tisztjei előléptetése tehát nézetünk szerint semmi összeköttetésben nem lehet a közös had­seregével. Annál kevésbé követelheti Kuhn dr., hogy a honvédség annak nyomán haladjon. A honvédség ily rövid idő alatt bebizonyítot­ta, hogy életképes, miért tehát megtagadni an­nak tényezőitől a jutalmat, mely egyedül az elő­léptetésben feltalálható. Tisztelt Kuhn báró ez oldalú állítását tehát, melyet közös hadügyék­ nemes buzgalmában ki­mondani méltóztatott, elleneznünk kell, és pe­dig elleneznünk azért, hogy csakis akkor leend­­ó seregünk, ha az érdemek méltányolva, a pro­­tectió és nepotismus kiirtva lesznek. Az érdemnek ki kell tűnnie — de az — ér­dem legyen ám — s nem név­sógorság — elfo­gultság a vezércsillag, mint eddig vala. Jól megfontolják az urak odafent azt is, hogy kit mellőznek, mert elnézve attól, hogy mily kipótolhatatlan az illetőkre nézve a mel­lőzés, kettős sebet üt — ha az méltatlanságból — szenvedélyből vagy pláne ellenségeskedés­ből ered — s nemcsak keserűséget szül, de né­ha helyrehozhatlan botrányokat előidézett. Várjuk el tehát a november havát — s ak­kor bátran palctát törhetünk egy ministerium eljárása fölött, ha az még most is késni fog a várakozókat kielégíteni. A belügyministériumban minden este a kor­mány jelenlevő tagjai konferencziát tartanak — a komoly politikai helyzet fölött, így értesül a „P. Ltd.“ De minthogy ugyan e lap azt írja, hogy a határőrvidéki zavargásra vonatkozó sür­gönyök Budát kikerülve Terebesre mennek — Andrássyhoz, nem tudjuk elképzelni, hogy a belügyministérium hogy lehet értesülve a dol­gok ezen oldaláról. Prágában a rendőrség elfogta Fritsch, cseh emigránst, mint ki állítólag egy röpirat szerzője, melyben Csehországnak Ausztriától való elszakitására izgat. De — mint hírlik — másnap szabadon bocsáttatott. A bécsi lapok Pestről egyhangú táviratokat hoznak, melyek szerint a határőrvidékiek elke­seredettségét a szigorú sajtó eljárás okozta és, hogy a szigorú fellépés még növeli az elkesere­dettséget. Egyébiránt ez ügyről ma este újabb hírek nem érkeztek. Budget-szemelvények. VII. Magyarország kiválóan földmivelő or­szág lévén, a nagy közönség bizonyosan nagy kiváncsisággal várja, mi fog tör­ténni a jövő 1872-ik évben földművelése érdekében; nem kevesebb figyelem for­dulhat fejlődésnek indult ipar és kereske­delme jövője felé. Hát hiszen itt fekszik előttünk a számokban. Először is az fáj nekünk, a­mit még itt nem látunk : a földmivelési minisztérium annyiszor sürgetett különválasztását. Egy különálló földmivelési minisztérium, mely­nek egyetlen gondja Magyarország földmivelésének és az ezzel együtt járó mezei iparágaknak, baromtenyésztésnek felemelése volna, sehol sincs úgy indi­cálva, mint hazánkban. Nem tudjuk, mi gátolja azt; ha gúnyolódni akarnánk, azt mondanók, hogy a 67-es kiegyezés­kor ki volt jelölve, hány minister d­u­­k­á­t Magyarországnak. No de nézzük azt, a­mi van. A központi igazgatás bud­­getje nem változott; a közgazdasági mi­­nistertől nem is lehet várni, hogy a re­formot és gazdálkodást saját hivatalkörén kezdje. Pedig bizony itt is sokan van­nak , s előre tiltakozunk azon gyanú el­len, mintha azért kivánnák a kétfelé vá­gást, hogy két annyi hivatalt teremt­senek. Az ipar- s kereskedelmi czélokra szánt budget 2000 írttal szaporodott. Hanem bizony szégyenlünk mi e rovatok közé tekinteni. Itt látjuk csak igazán, mily szegény ez a szép Ma­gyarország! Találmányokra 2000 frt, ál­landó iparkiállításra (a rendkívülivel) 4000 frt! Külkereskedelmi czélokra 3000 frt! Komolyan mondjuk, nem tudjuk mit lehet tenni i­­­y öszvegekkel a­k­­k­o­r a czélokra, és egyetlen vi­gasztalásunk, hogy elvégre annyi sürge­tés után a kereskedelmi aka­démia első fölszerelésére is látunk 10000 forintot. Itt legalább mutatkozik a j­ö­v­ő. De szükség is van reá, miután úgy halljuk , hogy a jelenleg magyar kereskedelmi akadémiának gú­nyolt intézeten még talán a levegőszívást is németül tanítják! A gazdaság különböző ágainak emeléséhez is járul vagy 14.000 frt többlet. Örülünk, hogy annak nagyobb része legalább a szakképzés emelésére van szánva, legkivált pedig, hogy jövőre több ifjút szándékozik a mi­nister külföldre­­kiküldeni szakismeretek szerzése végett. De hát quid hoc (9000 frt) ad tantam sitim. Az egyes ágak kö­zül a haltenyésztést látjuk kiemelve. Vár­jon nyújtott-e­­az eddigi kísérlet biztató eredményt ? Hát az állatok, növények ho­nosítása hol van ? A gazdasági tanintézetek költségveté­sére kalapot emelünk. Itt látszik, hogy a miniszter akar valamit. A létező in­tézeteket igyekszik kellően felszerelni ; ezenkívül­­ igaz, hogy a múlt évi sürge­tések következtében az alföldön földmíves iskolát készül alapítani, a felvidéken fel­sőbb gazdasági tanintézetet, a Hegyalján vinczellér és pinczemester-képezdét. Csak­hogy ez utóbbit illetőleg szemet vethetne az erdélyi Hegy­alj­ára, túl a Dunára, az Érmellékre s Arad megyére is, hol legalább e szak gyakorlati megszerzését már létező tanintézetek mellett is lehetővé kellene tennie. A lótenyészintézetek fölött szemlét tartani nem érezzük magun­kat hivatottaknak,gyakorlottabb szemekre bízzuk; azt látjuk, hogy az erre fordított költségvetés 300.000 forinttal emelkedett; nem tudjuk, talál-e az az 52 millió deficit­tel ? Hanem azt látjuk, vagy inkább nem látjuk, hogy a kezelés legalább a honvéd­ségnek lenne átadva. A vesztegintézetek költ­ségvetése a határőrvidék beolvasztásával tetemesen emelkedett majdnem 30.000 forinttal. Vájjon ez is a cs. kir. hadpa­rancsnokoknak fog átadatni ? A mar­havész elfojtására 3000 fttal A magyar nemzeti muzeum régi­ség kínoséi. Desjardins Ernő, a párisi tud. egyetem tanárának má­­sodik előadása. Ilyen volt a római város szervezete, mely csaknem egy kis köztársaságot képezett, függet­len alkotmányt és széles alapú szabadságot élve­zett. Ez volt a római birodalom tartós politikai eleme. Ha a birodalom meg is dőlt, a polgárzat, mely Róma képére alkottatott, és az ő alkotmá­nyát képviselte,bármily kis mértékben, az örökké fenmaradt, még a népvándorlás hullámai közt is, sőt mai nap is fennáll. Átjárta a középkort és felütötte magát a feudalok elnyomása után a communekban Flandriában, Itáliában és Fran­­cziaországban. A munkások és kis­kereskedők társaságot vagy testvéri szövetségeket kötöt­tek és egy magisztert választottak elöljárójukul, a­ki elnökölt a gyűléseken és védelmezte érde­keiket. Egy igen szép emléket leírunk, melyen a magister fabrorum szerepel. A tanár úr csak röviden szól a pénzügyről; csak egy museumi emlék tesz említést egy conductorról, azaz adóbérlőről. A pro­­curatorokon, római katonákon kívül, kik az adóbehajtással voltak megbízva, az ál­lam gazdag magánosokkal tette magát érintke­zésbe, s az adó egy egy német péld­­a vámot és más rendkívüli adónemeket bérbe adta nekik. Vámhivatalnokok őrködtek a határokon is, és eztéljuk volt különösen a csempészeket szemmel tartani. A múzeum egy felirata említést tesz e hivatalnokokról, kik a kis tolvajok, a latron­­c­s­­­o­k meggátlására szerveztettek. A tanár úr ezután áttér egynéhány különös emlék magyarázatára, mely sehol nem létezik másutt,csak múzeumunkban és különösen hazánk vegyes népeinek műveltségi állapotáról szól. Ez emlékekből mindenütt kirí az indigenek nagy befolyása, találkozunk neveikkel, jelmezeikkel, istenségeikkel és nemzeti vallásukkal, a múzeum emlékei szemeink elé állítják a római nép és barbárok közti fusió nagyságát, és hű képét adják ama viszonynak és állapotnak, mely a győző és legyőzött közt létezett. Az emlékek legnagyobb része a III ik századból való, egy­néhány a IV-ikből, kevésszámú, összesen öt, a keresztény korból való, s egy pár a II-ik szá­zadból való. A barbár nevek legnagyobb részé­nek célja hangzása megerősíti azon véleményt, hogy a Duna mentén ugyanazon nép lakott, mint Galliában; akár fogadjuk el azon hagyo­mányt, hogy a Galliából kelet felé vándorló S i­­g o v­e s e k mindenütt nyomot hagytak maguk után, akár szegődjünk ama sokkal valószínűbb nézethez, hogy az a­r­i­a­­­c­e­t­t népek a szélső nyugatra vándorolva, hagyták itt e tájon e közönséges eredetű népfajokat. Annyi bizo­nyos, hogy a Vadilacus, Brogimara, Matomarus, Arausio, Cobromar­­ra, Auluporus, Dalion, Tranton, Epon, Atuson, Laetibolus, Ba­­farou, Araviseus és más nevek, melyek az emlékeken olvashatók, tisztán celta nevek. Vannak nevek, melyek kevésbé celta hangzá­­súak, mint: B­a­t­o, Rasetira, Verbu­­gia, Sisiumneptia, Telcuma Ca­­tuca, Mat­sins, A­m­i­u­s­a és mások. De semmi sem érdekesebb, mint a jelmezek, ékszerek, és női piperék, melyekről a tanár úr azt állítja, hogy sehol sem találta másutt, és hű képét állítják elő a Ill ik és IV-ik században hazánkban divatozott női viseletnek. Érdekes többek közt egy, Vadilacus és nejének emléke. Vadilacus felszabadított rabszolga volt, szegényesen járt öltözve, (az emléken legalább úgy van,) de nejére rárakta minden kincsét, birtokát, gazdagon van ékítve ékszerekkel és drágaságokkal, mint egy madonna, fej­éke tisz­tán kivehető, a homlokán látszó csomag nem bajfonadék, vagy chignon (akkor nem szorultak a nők chignonra (derültség) hanem diadem. Más emléken a simán lefésült haj diadembe van foglalva, s e viselet ma is divatozik Serbi­­ában, Dobrudjában és déli Oroszországban. A fejéket egy fátyol födi, mely leér a vállakig. A nyakon lánczot hordtak, mely tíz, gyöngysze­mekként egymásba fűződő karikából állott. Ez­­ mindenesetre az egyptomihoz hasonló nyakék I volt, melynek csak első része volt meg, a hátsó I pedig szalaggal volt összefűzve. Pulszky, a mú­zeum igazgatója,közelebbről vásárolt a múzeum számára ilyen arany nyakláncz darabokat, me­lyeket rajzban és valóságban is bemutatott, s melyek azonosak az emlékköveken látható nyakékekkel. Négy emlékünk van, melyeken ugyanazon nyaklánczok vannak. — Ugyanazon emléken egy más, sokkal bizarrabb ékességgel találko­zunk, s a­mely hihetőleg alkalmatlan lehetett; ez nem más, mint egy harangidomú vállék, mely kapcsokkal van a két vállra erősítve. E vállék teljesen külön vált a fejéktől, mint ez világosan látható a Patevilla, Rasetira és Si­siumneptia alakjain, melyeknek másola­tát a tanár úr több példányban bemutatja hall­gatóinak. A három nő közül kettő ülő, egy álló helyzetben van előállítva, s mind a háromnak meg van a válléve; de a Vadilacus neje sokkal szebb és értékesebb, aranynyal és diszítményekkel ki­vert e fajtájú piperét hord vállán. A tanár úr bemutatja egy pipereékszer töredékét, melyről azt hiszi, hogy az egy vállék töredéke. A tanár úr ezután még több ékszert mutat be, melyek a múzeum tulajdonát képezik, s feltűnőleg hason­lítanak az emlékköveken látható ékszerekhez. Ez ékszereken kívül felmutatott két nagy kari­kát, melyek a felső kar ékitéséül szolgáltak ; az alsó kar hihetőleg egészen meztelen, vagy finom átlátszó fátyollal volt takarva. De sokkal érde­kesebb a három nő öltözete; mindhárman széles övet és katrinczát (kötőt) hordanak mint az oláh nők, s e viselet kétségtelenül még ama régi időkből veszi eredetét. A tanár úr a múzeum emlékeinek ismertetésé­nél kiemeli, hogy ez emlékek földrajzi tekintet­ben is igen érdekesek. Rómer tanár úr 22 emlé­ket állított össze, melyek a katonai határokat mutatják, római mértfölddel, 1481 méter, szá­mítva a távolságot Aquincumtól azon helyig, a melyen találtattak. Ezek segélyével igen köny­­nyű meghatározni Ó Budának hajdani fekvését, az állomásokat, a v­i­c­­­k­e­t. Pannóniának földrajzi restitutiója ez után igen köny­­nyen eszközölhető és senki sem fogja ezt sikere­sebb eredménynyel tehetni, mint Rómer Flóris, ki a castra és a régi helyek fekvéséről már biztos adatokkal rendelkezik, melyek an­nál hitelesebb adatok, minthogy a hely­színéről ásattak ki. Az epigraphikai emlékek kiásatása és Desjardins tanár nagy művének kiadása, me­lyet az utakra nézve a Tabula Pentin­­g­e r­i­a­n­a nyomán készített, (melynek füzetei már megjelentek) nagyon elő fogja segíteni a visszaállítás munkáját, és meg fogja határozni hazánk képét a rómaiak idejében. Dr. Kenner­­nek közelebbről Bécsben kiadott műve szinte nagy előnynyel lesz, e meghatározásnál. A tanár úr még egynéhány emléket sorol fel, melyek különösségüknél fogva érdekesek. Ez egy V­e­t­u­r­i­a nevű római nőnek sarcophag­­ia, melynek felirata elmondja, hogy a nő hű volt férjéhez unicuba, uni iuga, a mit senki sem vonna kétségbe, még a tanár úr maga sem, mivel erősen bízik azon nők erényében, kiktől a mai nők leszármaztak. (Derültség.) Az is igaz, hogy e jámbor Veturiának hat gyermeke volt tizenhat évi időközben, a­mi neki sok bajt szerezhetett. Az is igaz azonban, hogy ez emlé­két férje emeltette neje emlékére, s a feliratban azt is elmondja,hogy az ő neje páratlan,­és gyön­géd szeretettel viseltetett iránta: c­o­n­i­u­g­i i­n­­comparabili et insigni in se­p­i­e­t­a­t­e. Ezek után csakugyan biztos lehetett abban, hogy neje unicuba volt, hogy csak egy ágyat ismert; de végre is, a férj mondja mind­ezeket, a jámbor T. Julius Fortunatus II. adiutrix legiobeli centurio; a katonák min­dig jók és bizalmasak (Derültség.) Egy máso­dik felirat sokkal gyengébb kebellel ismertet meg, mint Fortunatus. Egy valaki életelődik ro­konainak halála felett, egy talányt állít fel: „itt nyugszik, mondja, két anya és két leány, és mégis csik hárman vannak.“ E talány könnyen megfejthető, s a tanár úr nem akarja hallgató­ságát ennek megfejtésével untatni. Megismertet egy komédiás siriratával, a­ki száz éves korá­ban halt meg; a művészet úgy látszik, a régi korban nem volt káros a művészek egészségére. A színészt, vagy ha tetszik komédiást, L­e b­u­r­­n­á­nak hívták. Ezek képezik, rövid kivonatban, múzeumunk római régiségi gazdagságát; érdekességük oly nagy, hogy a tanár úr azt hiszi, miszerint ez em­lékekből Pannónia római és idegen népeinek történetét jobban össze lehet állítani, mint min­den más iratból, és mindenesetre kiegészítik, és megmagyarázzák a régi írók műveit, anélkül hogy ezekre nagyon támaszkodnának. E forrást sohasem szabad figyelmen kivül hagyni. Ez em­lékek felölelik ama kor államszerkezete, szoká­sa, vallása, és viselete történetét. — A törté­nelemnek ezen ágazata, mely bevezetést ké­pez hazánk történelmébe, még megírásra vár, és erre nézve nincs más mód mint az, hogy, össze­­gyűjtendők mindazon kövek és érmek, melyek még elszórva vannak, és hisszük, hogy Rómer Fi. buzgalmának és Pulszky műértelmének si­­kerülend­ő gyűjteményt tökélyesíteni. Az új szer­zeményeket a régiek mellé kell elhelyezni és e czélra a hely sem lesz majd elegendő. Fel kell kérni a felsőházat, hogy másutt ülésezzen , épít­sen magának, ha kell palotát Budán, valamely egészséges emelkedett helyen, mely épen hozzá illő. Nem egyezik meg a felsőház­­méltóságával, hogy továbbra is a római régiségek közt foglal­jon helyet (taps, éljenzés.) Közölni kell ez emlékeket és feliratokat egy kiadásban, melyben a betűk, jelmezek, a vésés finomsága és durvasága híven legyen feltüntetve. Ezt szeretné Desjardins tanár szép kiállításban látni. Rajzait, számra 270 emlékül átengedi Magyarországnak; szeretné, ha Magyarország adná Európának az első példát ily gyűjtemény hű közrebocsátásával. Kéri hazánk értelmiségét, hogy járuljon hozzá ez eszme megtestesítéséhez, melyet már Pulszky, Hegedűs és Rómer felka­roltak. Felhívja a sajtót, mely oly szívesen ka­rolta fel e nemes ügyet, hogy továbbra se szűn­jék meg működni e terv kivitelében, mely ha­zánk díszére és üdvére fog válni. A másfél óráig tartott érdekes előadást a közönség a legfeszültebb figyelemmel kisérte és nagy lelki élvezettel hagyta el a termet. E. H. B. van több előirányozva, mint ez évre volt. ),000 frt.) A pesti állatgyógyintézet ren­des kiadása mintegy 8000 forinttal van fölebb emelve. De a rendkívüli kiadások között az intézet helyiségei megszerzésére és fölszerelésére 304.000 forint hozódik javaslatba. Nem sajnáljuk, de kérdjük, múlhatlanul szükséges-e ez intézet helyi­ségéül épen ily drága helyet vásárolni ? Nem lehetne-e az állatgyógyintézetet kiebb tenni a főváros közepéből? Mi azt hisszük igen , sőt ez tetemesen befolyhat­na a közes vidékek valamelyikének népe­­sítésére. A bányakapitányságok budgetén nem történt változás , de hogy mit keresnek ezek a földmivelési minisz­tériumban, mikor minden más bányaügy a pénzügyérnél van, nem tudjuk kitalálni. A geológiai intézet úgy látszik, végre több és jobb szállást ka­p­­ott; ez okozza a pár ezer forint eme­­ést 187­2-re. Ez intézetről részletesen szólani későbbre tartjuk föl , valamint a statistikai hivatalról is, melynek budgetje épen n­em változott. A post­a jövedék mintegy 50 ezer frt többletet mutat ki, új befektetései daczára, melyek fölülmúlják a 300,000 frtot, ellenben a távirdák ugyanennyi új befektetéssel, kerek számban 100,000 frt deficitet mutatnak. Ehhez 234,000 frt rendkívüli kiadás és 800,000 frt posta és távirdaház építési költség járul. Helyre­­hozhatlan kár, hogy a pompás palota, bár központi helyre, de a legszűkebb ut­­czák közé építtetik. A révés tengerparti egész­­ségügynél a néhány ezer frtnyi többlet a kereskedelmi és tengerészeti ok­tatás érdekében történik, mi ellen semmi kifogásunk. A pesti zálogház fedezi saját kiadásait. A nyugdíjak már itt is 102 ezer forintra mennek föl. De hát külkereske­delmünk érdekében történik-e valami? Vannak-e már magyar consulok? A rosz világ azt beszéli, hogy ezekre lenne em­berünk elég, de n­e­m kell, mert egy­kor emigránsok voltak ! P. Szathmáry Károly: A válság Lajthán túl. A válság Bécsben még tart s ha a híveknek igazat adhatunk, csak az uralkodónak Bécsbe jövetele fog annak véget vetni. A tanulók tün­tetése Habieu­nek és Schaeffle ellen s Beust mel­lett, különben csak az alkalmas szellő volt, mely a parázs alatt rejlő tüzet lángra szította. Nem mai már az ellenségeskedés a birodalmi kanczellár és Hohenwart közt. Beustnak mindig hízelgett, ha az osztrák-németek tapsoltak neki , így egy pillanatig sem lehetett Hohenwarttal jó barát. Beust túlbuzgó tisztelői, emlékezhetünk reá már a Hohenwart ministérium kormányzásának első napjaiban, azt kürtölték, hogy Beust vissza fog lépni. Ezzel természetesen nem nagy szolgá­latot tettek Beustnak, vagy legalább is nem az igazságnak. Különben Beust nem is volt annyi­ra ellensége Hohenwartnak, hogy is lehetett volna ellensége, ki az egész világnak jó barátja — és így nem sokára olvashattuk a félhivata­los lapokban, hogy a külügyminiszer és Hohen­wart közt a legkisebb differenczia sem forog fen. Beust tehát megmarad állásán.“ Quod erat.... persze ezt nem a félhivatalos lap mondja már. És így békességben megfértek egymás mellett Beust és Hohenwarth, Hohenwarth és Beust. De az utóbbi napokban végre bebizonyult annak igazsága, hogy a­ki mindenkinek akar tetszeni, az mindenkinek elveszti kegyét. A bécsi egye­tem dísztermében történtek után Beust állása ko­molyabban van megingatva, mint valaha. Ho­henwart ministériuma a kanczellár elbocsájtatá­­sától teszi függővé maradását. Ez az alternatíva fog az uralkodó elé terjesztetni; vagy Beust, vagy „mi.“ Hogy pedig a kiegyezkedéseket ve­zető, és a kiegyezkedési munkát már-már bete­tőző Hohenwart inkább fog nélkülözhetlennek feltűnni a kiegyezkedést melegen óhajtó uralko­dó előtt, azt­­án bizonyítgatnunk fölösleges is lenne. S így mi Beust bukását bizo­nyosnak tartjuk. Ami Beust utódját illeti , már arról is be­szélnek. A „Jagblatt“ értesülése szerint a kan­czellár utódja Eszterházy Mór gr. len­ne. „Schmerling és Belcredi rosz szelleme, a ki­­n í­g g­r­ä­t­z i koulisse hös“. A roszabbnál is roszabb! Egy más hír szerint L­ó­n­y­a­y Menyhért len­ne Beust utódjává. Érdekes amit a „N. W. Tag­blatt“ Lónyayról ez alkalomból mond: „Ez az ember mindenesetre kitűnően illenék be a Ho­henwartféle politika keretébe. Még a Hohen­­warth-féle korszak előtt történt az, hogy Lónyay itt egy társaságban egy akkori ministernek szá­razán ezt mondá: Nyugat-Ausztriára az absolu­­tismus a legalkalmasabb kormány­forma. És mi­dőn eme minister, kinek alkotmányos érzete minden kétségen kívül áll, többi közt Magyaror­szágra és a kiegyezési törvényekre utalt, melyek tudvalevőleg azon elvet állítják föl, hogy Nyu­­gat-Ausztriában is alkotmányos állapotnak kell lennie, Lónyay ezt felelte: Ah a magya­rok! majd elvégzem én ezt, ha Magyarországban az alkotmány érintetlen marad, földjeim majd meg fognak nyugodni a Lajthán túli absolutismusba­n.“ Benedetti röpirata. Gramont hy a törvényhozó testület 1869. jul. 6 diki ülésében a Hohenzollern hg spanyol ki­rályi jelöltségéről szólva, kijelenté, hogy e je­löltségről a császári kormánynak nem volt tudomása. Minthogy ez állí­tásból azt következtették, hogy Benedetti — az akkori berlini franczia nagykövet — nem tudott az egész ügyről sem­mit, m­­ost Benedetti okmá­nyokkal kívánja az ellenkezőt bebizonyítani, s e tekintetben a következő sürgönyöket sorolja fel röpiratában, melyeket annak idejében a kül­ügyérhez intézett, így az 1869. mart. 27 -i sürgönyében jelenti Gramontnak, hogy Rancés bécsi spanyol követ, ki az előtt a berlini udvarnál képviselte Spanyol­­országot, a király neve napjának ünneplése ürü­gye alatt Berlinben megjelent s ott tartózkodása alatt kétszer értekezett Bismarckkal. Továbbá ez alkalommal gyakran emlegeték Hohenzollern­­g spanyol királyi jelöltségét, ki katholikus és a Braganza családból vett nőt, a portugál király nővérét. Benedetti nem tudja, miről értekezett Rancés Bismarckkal, de nem mulaszthatja el a körülményekre figyelmeztetni a külügyért. E sürgöny vétele után Gramont meghagyta Benedettinek, hogy állásánál fogva igyekezzék megtudni a dolgok mibenlétét. Benedetti ennek következtében — Bismarck távol lévén — inter­pellálta a porosz külügyi alállamtitkárt,kivel foly­tatott értekezéséből ismét egy sürgönyt küldött Berlinből Gramonthoz márt. 31-bén. Ebben azt adja elő Benedetti, hogy Thile alál­­lamtitkár becsületszavára mondta, miszerint nem arról volt szó, hogy Hohenzollern­ig a spanyol trónra emeltessék, hanem Bismarck egyszerűen csak arról tudakozódott Rancéstől, hogy miként állanak a dolgok a királyválasztásra nézve.­­ Thile szerint oda nyilatkozott volna Rancés,hogy a cortes többsége Montpensier és Rosta­­g kö­zött fog pártokra szakadni, de valószínűleg az előbbi fog megválasztatni, ki el is fogadandja a cortes határozatát. Erre nem sokára Párisba hivatott Benedetti­s egy kihallgatáson a császárnál, — mint mondja — részletesen előadta személyes nézeteit és a benyomásokat, melyeket ez ügyre nézve Berlin­ből magával hozott. A kihallgatást Napóleon e szavakkal zárta be: „Montpensier­­herczeg jelöltsége tisztán an­­tidynastikus, nem érdekel mást, mint engem , én elfogadhatom; de Hohenzollern­eg jelöltsége lényegesen nemzetellenes, az ország nem fogja eltűrni, útját kell tehát vágni.“ Értekezett ezután Benedetti Gramont-nál is, ki meghagyá neki, hogy egyenesen Bismarcktól kérjen felvilágosítást, de válogassa meg szavait, nehogy azt hidjék, miszerint a francziák keresik az alkalmat a conflictusra. Miután ismét visszatért Berlinbe Benedetti, és Bismarckal értekezett, erről újból egy sür­gönyt küldött Gramontnak Berlinből, 1869. máj. 11-én. Ebben arról értesíti Gramont-t, hogy Bismarck oda nyilatkozott, miszerint sem a király, sem a herczeg atyja nem tanácsolják, hogy Lipót hg elfogadja a spanyol koronát, mivel ez nagy ve­szélylyel jár. Mind Lipót bg atyja, mind a po­­rosz király eléggé okultak Károly oláhországi fejedelem sorsán. Lipót hg maga­ sem fogadta kedvezőleg a spanyol koronának neki felaján­lását. Midőn pedig Benedetti kijelenté Bismarck­nak, hogy egyedül a király akaratától függ, hogy Lipót el ne fogadja a koronát. — Bismarck ezt elismerte, de óvatosan tartózkodott hatá­rozottan és nyíltan biztosítni Benedettit, hogy a király semmi esetben sem fog a jelöltségbe bele­egyezni, hanem áttért azon veszélyek co­c­helésére, melye­k a jelöltség útjában állanak és az elfogadás esetében Lipótot környeznék, ki különben nem adta meg példáját alkalmas vol­táról politikai tekintetben s igy Spanyolország­ban levő bonyodalmak közepette sem tudná ma­gát fentartani. — Ezek után kijelenti Benedetti, hogy ő nem képes teljes hitelt adni Bismarck szavainak» Emsi küldetésére térve Benedetti elmondja, hogy teljes birtokában­­ van az általa onnan folytatott levelezésnek. Állítja hogy a császár, ha erősen el is volt határozva, hogy Ho­­henzollernt nem tűr a spanyol trónon, még­is azon volt, hogy az ügyet békés módon intézze el, mely körülményt általánosan kétségbe szok­tak venni. A kü­lügyér meghagyásából Emsbe érve, a franczia nagykövet a következő utasítást vette. Jónak látom önnel mindazon okmányokat kö­zölni,melyek önnek a helyzetről fölvilágosítást ad­hatnak. Ide mellékelve veszi ő át 1. kerc­er báró sürgönyét, melyben a Prim tá­bornagytól kiindult hohenzollerni jelöltségről tesz először emlitést. 2.Sourdurhoz intézett e fontos sür­gönyre adott válaszomat. 3. Sourd­ur válaszát melyben Thile­ur magyarázatait adja elő. 4. Azon sürgönyt melyet berlini meghatalmazottunkhoz intéztünk és melyben mérsékletre és óvatosságra intjük a porosz királyt. 5. Azon nyilatkozatot, melyet a közhangulatnak engedve kénytelenek voltunk a törvényhozó test szószékére vinni. 6. Mercier úr legújabb sürgönyét, mely azon inge­rültséget rajzolja, melyet a Prim combinatiójá­­ból eredő jelöltség idézett elő Spanyolországban. Ezen okmányokból ön meg fogja érteni azon cselszövény horderejét, melyet annyi gonddal titkoltak el eddig, és azon magyarázatokat, me­lyeket az érdekeinkkel annyira ellenkező, mél­tóságunkat annyira sértő felfedezést tesz szük­ségessé. Azon ponton, melyhez a kérdés ért, igen kívá­natos volna tudni, mit akar tulajdon­képen Poroszország, és mi reményüjük, hogy önnek sikerülni fog azt a királytól meg­tudni. Ha a hohenzollerni ház feje eddig nem volt értesülve a spanyol jelöltségről, kérjük őt, szerezzen magának arról tudomást és járjon közbe, ha nem is parancsával de t­a­n­á­c­s­á­­r­a­­ Lipót királyi herczegnél, minek bizonyá­ra azon hatása lesz, hogy a herczeg vissza fog lépni és az általánosan keltett nyugtalanság le fog csillapulni. Mi Vilmos király azon lépésében sztlátnak, hogy akarja a békét és a Francziaor­­szággal való egyetértést. A császári kormány ér­téke szerint tudná megbecsülni a király oly lé­pését, mely bizonyára általános helyeslésre is találna. Érvényesítse ön e felfogást a királynál és bírja őt arra, hogy tanácsolja a her­­czegnek,­ miszerint az mondjon le a jelölt­ségről. Egy másik július 7-én kelt levelében Gra­mont azt mondja, hogy Párisban tudj­ák, hogy a hohe zollerni herczeg az egész ügye a porosz udvarral intézte el, és hogy Thile azon válasza, mely a királyt úgy tünteté elő, mintha semmi sem tudna az egész ügyről, nem fogadható el. Határozott válaszra és annak természetes kör

Next