A Hon, 1874. április (12. évfolyam, 75-99. szám)
1874-04-01 / 75. szám
75. szám. I. évfolyam. szebeli kiadási. Budapest, 1874. Szerda, april 1. ■ Kialóhivatal : Barátok tere, Athenaeum-épllet földszint. El«tizdté»i dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és sti kiadás együtt: 5 hónapra..................................6 frt — kr. 6 hónapra * * Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » előfizetés az - 1“*“*®* ““?***“ me*' kezdhető, de ennek bármely napján jön"«*- 1B, 1111,1 denkor a hó*evö'napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Bzerkotíztéisi ii inta Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. NHIrDETÉSEK szintúgy smut előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xll-nik évi folyamára. Előfizetési árak: • • • : : l®§ Egy hóra........................... frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenntesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krbkerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Rest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, mart. 31. Pénzügyi tervek a kilenczes albizottságban. A kilenczes albizottság semmiben sem mutat kevesebb határozottságot és akaratot reformeszmék tekintetében, mint a pénzügyi kérdésekben. És fájdalommal tesszük hozzá, hogy amely kérdésekben pozitív véleményt mond, azokban nem igen szerencsés gondolatoknak ad kifejezést. Az adóügyben mindent régi alakjában hagy meg, az egyenes adók közül az új földadót, majdnem 7 millióra menő terhével együtt, kifogás nélkül fogadja el, a személyes kereseti és jövedelmi adóknál a jövedelmet szigorúbb eljárással és a kibúvások megakadályozásával akarja emelni; tehát a fejadót és a 10°/» jövedelmi adót, aránytalan osztályaival, nem tartja szükségesnek bírálni, a házadó aránytalan alapját is elfogadja, úgy amint van, és mindezek betetőzéséül, szükség esetén ajánl még egy általános jövedelmi adót is, az aránytalan alapra pótadóul, hogy így az aránytalanság növekedjék! A közvetett adóknál is nincs semmi kifogása a dohánymonopólium ellen, a bélyeg és illetékek jelen fokozata és alakja, valamint a só magas ára, költséges kezelése ellen,hanem mindezeknél csak az eljárás, illetőleg ellenőrzés szigorát akarja fokozni, hogy így a jövedelem mindenütt emelkedjék. Pedig hát ily alapon, reform nélkül, várni, azt a milliókra menő állambevételi emelkedést, melyből a bizottság már 1875-ben 13, 1876-ban 15, és 1877-re 16 milliót számít, nagyon kétes bizonyossága dolog. Ugyanis az adó és bérhátralékokból évenként 5 millióval, a személyes kereseti és jövedelmi adóból 4 — 5 millióval, szesz, czukor adóból majdnem 1 millióval, béradóból 200—400 ezer forinttal, bélyegből 500 ezer, 1 millió, sőt 1 millió 500 ezer forinttal, a dohány monopóliumból 800 ezer forinttal remél többet bevehetni már a közelebbi 3 év alatt az albizottság, mint mennyi mostbefoly. Ez összegeken kívül, melyek reform nélkül csakis az eljárás szigorára vannak fektetve , vannak még a bizottságnak nagyon kétes értékű jövedelmi fokozásai is. Hogy ez állításunkat egy pár példával bizonyítsuk, ezúttal az adókra vonatkozó általános számításokat mellőzve , egyenesen azon pozitív eszméket és adatokat említjük fel, melyek alapján a kilenczes bizottság tetemesen véli állambevételünket fokozhatni. A magyar államvasutak északi (nemzetközi) vonalán a teherszállítási tariftát a bizottság 13°/o-kal emeli és ebből már 1876-ban 1 millió, 1877-ben másfél millió jövedelememelkedést remél. Itt nem csak a számítás nagyon problematikus, mert teheremelkedés mellett, a szállítás ily forgalmi emelkedését várni, valóban merész dolog, de maga a jövedelemfokozás alapját tevő eszme is veszedelmes. Mert ha merész dolog azt gondolni, hogy 13°/» teheremelkedés daczára a szállítás a magyar állampályákon e két év alatt egy pár millió mázsával fog növekedni, veszedelmes e tariftaemelés azért, mert ez az egyetlen vonalunk, melyen sikeresen versenyzünk az osztrák pályákkal a külföldi kereskedelemben és ha ezt is versenyképtelenné tesszük, e teheremelkedéssel , akkor a forgalmat akadályozzuk vagy idegen vonalakra tereljük. Ezt nem szabad tennünk ; nemzetgazdasági és pénzügyi szempontok egyaránt tiltják azt és e mellett a terveit jövedelememelkedést sem biztosítja. Az összes magyarországi vasúti és gőzhajózási személyforgalom nem kis terheltetésével fog járni az albizottság azon második terve is, hogy a jegybélyegdíjt 11/* százalékról 10Vo-ra emeli és ebből (a forgalmi növekedéssel) 1875-ben 2.800.000, 1876-ban 3 millió és 1877 ben 3 millió 200 ezer forint bevételi emelkedést remél. Mert bizonyos mértékig e terhet el fogják viselni a társulatok , főleg ott, hol versenynek vannak kitéve és ebben a mértékben és ily körülmények közt helyeselhető is a bélyegdíj emelése; de arra el lehetünk készülve, hogy a 10° i« adó nagy viteldíj emelésre és ezáltal a forgalom csökkenésére, tehát a kereskedelem kárára, a számított államjövedelem kimaradására fog vezetni. Az ily tervnek sem a forgalom, sem az állam hasznát nem fogná venni. Amit az adó és bérhátralékokról mond a bizottság, hogy t. i.: a behajthatók és behajthatlanok elkülönítve, az utóbbiak czimén bizonyos százalék a számításból leüttessék, az előbbiek pedig szigorúan behajtassanak — azt feltétlenül helyeseljük. Annyival is inkább, mert ezen nézetet fejeztük ki akkor, midőn Lónyay és Hornnak ezen alapra fektetett hitelműveleti tervei ellen küzdünk. A hátralékok befolyását, kedvező időn és szigorúbb (mi azt mondanók: igazságosabb, részrehajlatlanabb) eljáráson kívül elő fogja mozdítani az albizottság azon ajánlata is, hogy a késedelmi kamat 6/o-ról 8° 10-ra emeltessék. Azonban mi ezt nem a kis hátralékokra alkalmaznék — melylyel a szegény néposztályok gyakran saját hibájukon kívül tartoznak — hanem a tartozás összegével fokoznák (pl. 50 forinton felül) a késedelmi kamatot is, hogy így a fokozatos tehernövekedés is kényszerítse fizetésre azt, ki a csekély késedelmi kamat lejben öszszegadóval tartozik az államnak, hogy azzal spekuláljon, mint legolcsóbb pénzzel. Szerencsétlen gondolatnak tartjuk a kilenczes albizottság azon eszméjét, hogy ha az államvasutak az emeltebb tariffa mellett sem jövedelmeznek, azokat eladjuk. Mert most a forgalomra válságos idők járnak, a tüzelőszer, munka és nyersanyag drágasága miatt. Anglia és Belgium, nagy forgalma daczára, a vasutak 3 — 49/c-al kénytelenek beérni: ha most még a tariffát is emeljük és a jövedelem eshetőleges kimaradása által arra fogjuk indíttatni magunkat , hogy nagy költséggel épült állampályáinkat (az európai iránynyel merőben ellenkezőleg) eladjuk, akkor valóságos csapást mérünk kereskedelmünkre és pazarlást követünk el. Ausztria is így tett az osztrák és déli pályával, most aztán szeretné dupla áron is visszavásárolni. A közigazgatási költséget kell leszállítani, a forgalmat kell (hitel és gazdasági törvényekkel) emelni, nem pedig emelni a tariffát és eladni a vasutat egy pár évi kezdetleges tapasztalás alapján! Épen ezt mondhatjuk azon javaslatra is, hogy a kőszénbányákat (nem csak a réz, vasbányákat és kohókat, mi ellen kifogásunk nincs) ki kell adni az állam kezéből, habár egyelőre csak bérbe. Mert a kőszén a jövőnek oly kincse, mint az erdő. Ha ezt nem szabad pusztítnunk, óvakodnunk kell, nehogy amazt pazaroljuk. Természetes, hogy rendes, meghatározott mértékben már most hasznosítnunk kell a kőszénbányákat is, (szigorú korlátok közt ezt bérlet által is tehetjük) de óvakodjunk pillanatnyi haszonért kockáztatni a jövő lét feltételeit! A fényűzési adók közül: vadászfegyverekből 500,000 és photographiák bélyegéből 200,000 forintot remél bevenni az albizottság és tanulmányozásra ajánlja: a hintó, lovagló ló, cseléd és gyufaadót. Ezek ellen csak az a kifogásunk, hogy nem csak megpendíteni, de (a gyufaadó kivételével) javasolni, keresztülvinni is lehet azokat , noha biztos jövedelemre egyikből sem számíthatunk, mert alapjukra nézve biztos adataink nincsenek. H. S. — Katonai körökben nagy elégületlenséget szül, hogy a nyugdíjtörvény, melyet az osztrák törvényhozás ez időszerint tárgyal, nem bír egyúttal visszaható erővel a katona osztály azon egyéneire is, kik már a törvény szentesítése előtt helyeztettek nyugalomba. Több tudósító s szaklapok is említék e körülményt s a magyar kormányt is vádolják a javaslatba felvett megszorítás miatt. Ez ellenében constatálja a »P. L.«, hogy a javaslat azon szövegezésben, amint a közös hadügyminisztérium és két honvédelmi minisztérium tanácskozásai alól kikerült, csakugyan bírt volna ily visszaható erővel. S a magyar kormány az ellen nem is tett semmi kifogást. Hogy a javaslat mégis jelenlegi formájában fekszik az osztrák törvényhozás előtt, arról sem a közös hadügyi, sem a magyar honvédelmi minisztérium nem tehet, mert ezek a módosítást nem tették, de megtehette talán az osztrák kormány, mi által e törvény ekképen purificáltatnék a czivil államhivatalnokokra szóló nyugdijtörvénynyel. A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Regény. Irta Auerbach Berthold. szilső könyv. ELSŐ FEJEZET. Legidősebb fiam irá nekem Amerikából 1870. uj év napján. »Nehéz időket éltünk. Farkas, egyedüli megmaradt gyermekünk heteken át halálos veszedelem közt forgott. Nem akartalak róla értesíteni. Most meg van mentve. Atyádhoz az erdőbe kívánkozom! Ezek voltak Farkas első érthető szavai, miket ismét mondott. Izmos ifjú anyja tősgyökeres vestfáliai fajából. Lázas képzeletében gyakran beszélt rólad és valami tűzről, aztán különös rhyzmusú szavakat, melyekre most már nem emlékszik. Saját régi óhajomat keltette fel bennem, és mi megyünk. El van határozva. Tavaszkor útra kelünk. Már most irom ezt, mert jól esik nekem és bizonyára neked is, napról-napra a viszontlátás gondolatában élni. Ő bár élne még anyám! Akkor elmulasztom a hazatérést. Mihelyt Ernő testvéremről valamit megtudsz, távírold meg nekem. Ismét akarom látni Németországot, mely most kezd valóságos Németország lenni. Mi itt Amerikában büszkék leszünk hazánkra, és büszkeségünket értik.’ Tehát, mi jövünk. Mondd meg testvéreimnek, Fiad Lajos.« Az utóirat így szólt: »Atyám! Szintől szinte nemsokára ezt fogja leányod Conny.« »Nagyatyám! Már megint írhatok és első szavam neked szól. Hozzád utazunk a nagyatya-világba. Unokád Farkas.« Lajost 1849 nyara óta nem láttam. Most látni fogom őt, nejét és fiát. Martella által írattam gyermekeimnek és veimnek. Nővéremnek a hagenaui erdőbe magam irtam. Minden felől örvendő visszhang érkezett. Legboldogabb azonban szolgalegényünk, Veresláb volt, és joggal, mert senki sem szerette anynyira Lajost, s szenvedett érte többet, mint ő. Veresláb legidősebb pajtásom. A múlt tavaszszal ismeretségünk ötven éves jubilaeumát ülhettük volna. Egy idősek voltunk, mikor egymással megismerkedtünk várbeli katona volt, én politikai fogoly. Egy órára elhagyhattam czellámat és sétálhattam a vár bástyáján. Egy katona töltött fegyverrel baktatott mögöttem és Vereslábnak volt ez ismételten a dolga. Szigorú parancsa volt, hogy ne beszéljen velem, mégis megtette. Mindig érthetlenül dörmögött magában. Az önmagával való beszédet teljes, életére megszokta, és káromkodni nálánál inkább ugyan senki sem tud. Egyszer egész érthetőn mondá nekem mögöttem : »Már most tudom, hogy ön kicsoda. « — és itt gyilkos módra káromkodott — ó! bizony ily embert elzárni! Hisz ön a kerületi erdész fia! Akkor egy vidékről valók vagyunk. Sokszor dolgoztam atyjánál az erdőben. Szigorú egyenes ember volt, régi német. Nem szabad öntől pénzt elfogadnom, de ha egyetmást elveszít, meg szabad találnom. Bizonyosan dohányzik is ? Veszek önnek pipát, dohányt, gyújtót, és amennyivel többet ad, az nekem nem sok.« Ettől fogva Veresláb sok jót tett nekem. Nagyon értett a porkoláb kijátszásához, és nem vettük lelkiismeretünkre. Ahogy öt év múlva kiszabadultam és később e jószágra kerültem, Veresláb nagyon illett ide; azóta van nálunk, ha szolgalegény és gyermekeim öröme. Apósomtól kaptam a jószágot a pompás házzal, mint erdész csakhamar beleokultam az erdő mivelésbe, de a jószághoz tartozó két fürészmalom és a földmivelés még sok bajommal jártak. Annál szívesebben látott volt oly hi és sokat forgott segéd, mint Veresláb. Mesterségére bognár, de mindenhez tud, ami a házban előállítandó. A fészer mellett egy kis kovácsműhelyt rendezett magának be és fiaim voltak hűséges legényei. Nem kellett azoknak játékszer, mindig segítették valamiben. Csak Richard fiam vonta ki magát a kézművesség alól. Ábrándos fiú volt és a tudós hivatás már korán mutatkozott nála. Leányaim közül Berta volt Veresláb kedvencze. Janka az kerülte. Irtózott káromlásaitól, miket pedig az nem vett oly komolyan. Már korán vallásos rajongást mutatott és Veresláb apáczának nevezte, a min ez mindig felboszankodott; mert büszke protestáns voltára. Sőt mikor a beavató oktatásban részesült, térítési kísérleteket tett rajtam és nőmön. Mikor Richárd még a kerületi székváros gymnasiumát járta, Veresláb már professornak czimezte és mikor Lajos mint műegyetemi hallgató a szünidőket otthon töltötte, elválaszthatlan volt Vereslábtól, diákdalokra tanította és mindig erősítgette, hogy Veresláb századunk legelső bölcsésze Lajos mint építőmester telepedett le a székvárosban. Úgy is hittük: a torna király , mert a vidéki szövetségnek volt elnöke és nagy ügyességénél és erejénél fogva sok nyert díjjal dicsekedhetett. Büszke volt s tekintet nélkül egyenesen mondta ki meggyőződését. Öregebb emberek ezt mondták, Lajos megjelenésében és tetteiben fiatalságom hű mása. Örülök, hogy gyermekeim is mind oly szálasak. Lajos leginkább ütött reám, de szerencséjére nem oly nagy az orra, finom szabásút örökölt anyjától. Ékesszólását azonban családunk egy tagjától sem kapta. Beszédében hatalmas lendület, megragadó, meggyőző erő nyilatkozott, és amellett hangja oly szép csengésű, hogy öröm volt hallgatni. Határozott zenetehetsége volt, de nem annyi, hogy élethivatást lehetett rá alapítani. Zenetanítóinak rábeszélése ellenére önkényt gyakorlati pályára határozta magát és előkelő, de mindamellett könnyű modorával megnyerte mindenki szivét, az előkelőbbeknek úgy, mint az alanti munkásoknak. Midőn Lajos, akkor építkező, 1849-ben ama nagy út egyik részét épité, mely az alföldön a hegy mentén végig húzódik, a munkások bálványa volt és mindig mondá : »Kedvemért mint a gyik mászszák meg a felrobbantásra szánt sziklákat, mert meg tudom nekik mutatni.« Az it úgynevezett fordákra volt beosztva, melyeket egy-egy csapat munkás egy bizonyos napra elkészítésre elvállalt. Egy csapatnak az volt a baja, hogy lépten-nyomon források bugyogtak elő; soká és fárasztóan kellett az ingótalajban dolgozniok. Mikor a többi mérnök a szemle alkalmával az ingó talajt körüljárta, Lajos magasszáru csizmával beállt a középre és az ásó és lapátoló munkásoknak dolgozni segített. Az egész völgyben ő szervezte a tűzoltóságokat is, és egy nagy égésnél a városban annyira kitüntette magát, hogy az életmentő érdemjelét kapta. Pártunk ingerültjei azt akarták, hogy visszautasítsa: nem szabad fejedelmi kitüntetést elfogadnia. Ő azonban mondá : »Egyelőre a fejedelem a nép szava képviselője.« Elfogadta az érdemjelet, de a tűzoltók zászlajára tűzte. MÁSODIK FEJEZET. A frankfurti birodalmi tanácsnak voltam tagja. Szeptember rémnapjai rám nézve kettősen voltak kínosak. Azt beszélték, hogy Lajos fiam a tornászok egy csapatja élén a fölkelők közt van, kik a népválasztottai többségi határozatát meg akarták dönteni és a birodalmi tanácsot szétugrasztani. Életem veszélyeztetésével torlaszról torlaszra jártam, hogy a csapatot visszavonulásra bírjam és talán fiamat megtaláljam. A vezérlők egyike hirlelőkép ment mellettem és hatalmas hangon kiáltá : »Szabad utat Waldfried Lajos atyjának!« Fiam becsültetése volt oltalom-levelem. Nem találtam Lajosra. Sokat értem meg, de ama órák, mikor nőmmel és legifjabb fiammal Ernővel, ki akkor hat éves volt, a puskaropogást künn hallottam, a legkinosabbak, a mikre csak emlékszem. Tavaszszal a birodalmi tanács szét volt ugrasztva, a forradalom a szomszéd országban kitört. A küzdelem ide-oda ingott. Sohase hittem sikerében, és mégsem hívhattam vissza fiamat. Most nem hallottuk a puskaropogást és nem beszélek arról, hogy aggódtunk otthoni némán. Csak az felejthetlen vólt, bár tudnám az ő tisztaszivü lényének több mondását — mit nem mondott: »Nem kívánhatunk semmi természetellenest. Mikor általános jégverés van, nem maradhat megkímélve a mi bővelkedő szántóföldünk.« A forradalmat leverték volt. Nem hallottunk Lajosról semmit. Elesett-e, elfogták-e, vagy a Svájcba menekült ? Egy napon belép hozzám egy küldött, feleségem nőtestvér-fiának egy levelével, ki az alföld czellarendszerű börtönének igazgatója. Azt írá nekem, hogy rögtön jöjjek hozzá, vigyem magammal Vereslábat, és ne felejtsek el mindkettőnk részére útlevelet vinni. Közelebbiről levél utján nem értesíthet és e levelet elolvasván, égessem el. »Ez Lajosra vonatkozik, ö él!« mondá nem határozottsággal, és a következés mutatta, hogy igaza volt. Rábírt, hogy Berta leányomat, ki akkor tizenhat éves, de elhatározott, izmos leány volt és oly meggondolt mint anyja, magammal vigyem, mert egy nő gyakran ott nyit utat, hová férfiak be nem férkőznek. Berta szívesen kész volt reá, és midőn a hűs hajnalban anyja meleg csuklyájával fején és kicsattanó üde arczával ott állt előttem, pajkosan kezdé : »Atyám, mit nézesz rám oly mereven?« »Olyan vagy — mondom — mint anyád menyasszony korában.» Hangosan felkaczagott és nyomasztó helyzetünkben mégis bizonyos vidorsággal kocsiztunk el. Kerülőkön — mert sok út el volt zárva__végig jártuk az országot. Mindenütt ijedelem és izgatottság uralkodott. A szomszédállam első városkájának parti része össze volt lődözve. Hallám, hogy Lajos ott vezérelt és bátran tartotta magát. Berta kedélyünk borúját kimeríthetlen jó kedvvel el-eloszlatá. Gyermekkel, hogy kiismerjük egy magában kell utazni. Mikor Berta látta, hogy magamba tanakodom, gyermektörténetekkel tudott felvidítani és gondolataimat az ártatlan múltba vezetve terhes gondjaimat elűzte; már akkor kimutatta, mire lesz egykor képes az életben. Jó útlevelünk mellett is mindenütt gyanúba fogtak, míg végre szerencsémre a várparancsnok fiával találkoztam. Mikor még fiu volt, tanítottam a várban, és hiven ragaszkodott hozzám. A vár alatt egyik faluban találtam, hol ezrede egyik szakaszával feküdt. Azonnal rám ismert és kiáltá : »Kétszeresen örülök, hogy önt viszont látom. Tehát nem volt a szabadcsapatosok közt ? Nevét úgy hallom említeni, mint a vezérek egyikét.« Azt akartam mondani : »Az fiam volt«, de Berta sebtiben szavamba vágott s mondá: »Az nem atyám volt.« (Folytatása következik.) — A horvát országgyűlésnek ápril 10— 12-re leendő összehívásáról szóló hírünket, melyet a »Drau« zágrábi levelezője után közöltünk, ma az »Ung. Lt.« saját zágrábi levelezőjének már előbb közölt tudósításával czáfolja, mely szerint a horvát országgyűlés csak jan. 15-ére lenne összehívandó. — Több lap megcáfolja azt a föltevést, mintha Ghyczy Kálmán bécsi útja a bankkérdés tárgyában folytatandó tanácskozásokkal is összeköttetésbe volna hozható. Az orosz kormány a következő magyar kiállítóknak osztott ki rendjeleket: Az Annarend lovagkeresztét Goldschmidnak az opálbányák bérlőjének, a Szaniszló-rendet Schuck tizedes mérlegkészitőnek, Fischer, herendi porczellán gyárosnak, Krainer butorgyárosnak. A Szaniszló-rend szalagján függő arany érmet vetd vasgyárosnak és Weiner udvari ruhakészítőnek. A közös költségvetés tárgyában Bécsben tartott minisztertanács tegnapi ülése, a mennyiben a hadügyminiszter követelései leszállítottak az 1874-ki arányra, teljes megállapodásra vezetett. Ma ő felsége elnöklete alatt tartatott minisztertanács, melyben az 1875-ki költségvetés véglegesen megállapítandó volt. — A »Pester Corresp.« irja: A közösügyi budget, mint Bécsből táviratilag jelentik, az ő felsége elnöklése alatt ma tartott közös miniszteri tanácsülésben végleg megállapittatott. — Kivéve a »természetbeni ellátás« és »legénységi élelmezés« czimü tételeket, — melyek valamivel magasabbra vannak előirányozva,—• a többi tételek majdnem oly összeggel vannak megállapítva, mint az 1874-ki budgetben, sőt néhány tétel a tavalyinál még valamivel alacsonyabbra van előirányozva. B 11 a miniszterelnök és ifj. gr. Zichy József közlekedési miniszter ma este utaznak vissza Pestre. G hy czy pénzügyminiszter holnap délutánig Bécsben marad. Ghyczy sem a bankkérdésben, sem valamely új kölcsön tárgyában nem folytatott itt alkudozásokat. A IX-es bizottság és közoktatásunk. A IX-es bizottság nem mert ugyan közoktatásunk hibáinak és hiányainak legalsó gyökeréig menni az irtó késsel, de nem tagadhatjuk meg tőle elismerésünket azt illetőleg, hogy miután a tények eszközei kezeiben úgy sem voltak, legalább jelezte azon legelső teendőket, melyek alapján közmívelődési politikánkat szerencsésen lehetne jobb irány felé vezetni. A szövegezés, talán az előadó túlsima tolla által elmosva, nagyon is haloványan adja vissza a bizottság három határozott követelését: az alapok és alapítványok sorsának eldöntését, a tanintézetek összeségének a központi kormány hatáskörébe bevonását s végre, mi ennek coroláriuma: a tankerületi főfelügyelőség eltörlését. Mindenki tudja, hogy a szelidebb hangzású indítványok két nagy reformeszmét foglalnak magukban: az állam jogát visszaszerezni az állami természetű alapítványokra nézve s a közép és felsőbb oktatás ügyét kiragadni az illetéktelen, legtöbbször vezetésképtelen kezekből. Foglalkoztatta a IX-es bizottságot a tanfelügyelői intézmény is, melyre nézve, mint tudjuk, a 21-es bizottság több tagjának az volt véleménye, hogy az ügyvezetése adassék át föltétlenül a megyei bizottságoknak. Megvalljuk, hogy ezt még ma nem tudnók helyeselni, s magunk is örömesebb hajtunk a IX-es bizottság véleményéhez, mely — úgy látszik, mintegy átmeneti intézkedés gyanánt — meghagyja a kormány által kinevezett tanfelügyelőket, de szerves összeköttetésbe kívánja hozatni törvényhozási megállapodás útján, a törvényhatósági képviselettel. A puszta elmélet barátai lehetnek más véleményen s utalhatnak Amerikára, hol a tartományok (statusok) egyenkint milliókat forditnak a tanügyre s azt legtöbb helytt magas színvonalra emelték. De mi, fájdalom, e tekintetben nem vagyunk még amerikaiak! A régi megyék is semmit vagy igen kedveset foglalkoztak közmívelődési kérdésekkel; az új megyét még eddig alig tudjuk kiismerni egyébről, mint legfölebb csekély mérvű érdeklődéséről. Az a miveltség, az a társadalmi magaslat, mely a legmagasabb eszmék egyike, a közművelődés érdekeinek a pártvonzalmakat, családi s más provincziális érdekeket alá tudna rendelni, vajmi kevés helyen van még meg! Hiszen csak nem rég szólalt föl az ország első megyéi egyikén egy régi jó táblabíró Petőfi költészete ellen! Azzal tehát, hogy a népoktatás ügyét föltétlenül és kizárólag a törvényhatósági autonómia kezeibe tegyük le, bármily hangzatos frázisokat lehetne mellette írni és mondani, még egy ideig várnunk kell. Várunk, míg törvényhatóságaink tágabb hatáskört nyervén, a közügyek iránti érdekeltség újra fölmelegül; mig politikai és társadalmi életünk nagyobb állandóságot nyervén, nem rohan minden valódi képesség a központi hatalom körébe, hogy magát ott érvényesítse minden képzelt nagyság, hogy ott szárnyait elégesse. Várnunk kell, míg regenerálandó közoktatásunk nyomán egy új nemzedék nő fel, mely jövőjét és nagyravágyását nemcsak a politika, vagy törvénykezési pálya sivatag és sikamlós terén keresi, hanem megelégszik a kétes illatú koszorúk helyett azzal az öntudattal, hogy hazája közművelődési, vagy társadalmi ügyén lendített valamit s a gyermekek vidám társaságában s a szülők örömkönyviben és őszinte hálaszavaiban kárpótlást talál a nagy jelszók és nem egyszer teli hordók s erszények után induló tömeg riadó éljeneivel szemben. Be kell várnunk azt a korszakot, midőn az országban létező nemzetiségek fölismerik teleszáju hamis prófétáikat s megszűnik azon kártevő, átkos hatásuk, mely nem egyszer oda irányul, hogy az ország polgárát elidegenitsék azon haza szeretetétől, melynek jogaiért atyái együtt onták vérüket, s mely