A Hon, 1875. február (13. évfolyam, 25-48. szám)
1875-02-01 / 25. szám, esti kiadás
25. szilm. XIII. évfolyam. Kiadó-hivatal: BarátoMere, Athenaeum-ép7et földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írta ki. 8 hónapra...........................................12 »— > Az esti kiadás postai különküldéseért felüfázetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogysán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. •Esti kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1875. Hétfő, február 1. Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIR0.zi.SER szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, febr. 1. Budapest, febr. 1. Lónyai beszéde vette a mai ülést tudósításunk zártáig (félegy) egészen igénybe. Beszédének egész részéből alantable tt Iái az olvasó kivonatot, itt csak annak konstatálására szorítkozunk, hogy ez első részben épen nem gyakorolt a házban nagy hatást. Jobbára ismert dátumok felsorolása volt az, a három évi budgetegyensúlyra nézve pedig, (melyhez köti az adóemelés megszavazását) egyenesen Somssich álláspontjára emlékeztet. A millió megtakarítások gyakorisága Lónyay 21-es bizottsági beszédétől nem sokban tér el. Reggel bővebben visszatérünk e szónoklatra, mely után Bartal beszédét várták. Az erdélyrészi képviselők tegnap (jan. 31-én) d. e. 10 órakor értekezletet tartottak Tisza László szállásán a vizaknai és a tordai s egyáltalán a királyhágóntuli sóbányák és a zsandárság kérdésében. Ez értekezletről a következő tudósítást vesszük : Az elnöklést Tisza László vitte. Jelen voltak az elnökön kívül betűrend szerint a jobboldalról : Bánfi György, Benedikty Albert, Császár Bálint, Gidófalvy Albert, Hajós József, Kásper, Kap Kálnoki Pál, Kemény Gábor, István és Kálmán, Korizmics László, Lészay Lajos, Máriássy Béla, Molnár Antal, Nemessy Péter, Péchy Manó, Schuller, Zeyk Károly; a baloldalról : Bakcsi Ferencz, Boér Antal, Makray László,Tisza László és Ugron Gábor. A sóbányákra nézve, igaz hogy a 9-es bizottság véleményének elhamarkodva megragadott fonalon, a kolozsvári bányaigazgatóság, a minisztérium tudta nélkül, tényleg hozzáfogott az erdélyrészbeli sóbányák centralizálásához, és e czélból a vízaknai bányát beszüntette, s ezt a tordaira nézve is elrendelte, miért a házhoz kérvény is adatott be, amelynek tárgyalásáig a miniszter, ha lépést nem tesz, akkor ezen intézkedés veszedelmes voltát a házban kifejtve, javaslat fog tétetni, hogy a kormány tegyen a háznak jelentést, mennyiben való ezen hite és tudta nélkül történt intézkedés, valamint arról is, hogy csakugyan komoly szándéka-e ezen nemzetgazdászatilag és társadalmilag egyaránt veszedelmes bánya-centralisatiót keresztül vinni. Ezen ügyben a jelenvoltak, kevés kivétellel, mind beszéltek. A zsandárság kérdésében, amelyhez sorrendben Kemény Gábor, Ugron Gábor, Bakcsi Ferencz, Péchy Manó, Zeyk Károly, Tisza László és Boér Antal szóltak — elhatároztatott, hogy ha más keresztül nem lenne is vihető a házban a költségvetés alkalmával, legalább abban egyhangúlag fognak mind fellépni, hogy a zsandárság fegyelmi, előléptetési és ujonczozási tekintetben a közös hadügyminisztériumtól tétessék át a honvédelmi minisztérium alá , egyszersmint utasíttassék a bel- és honvédelmi minisztérium, hogy a honvédségről szóló törvénynek ily értelemben való módosítására a ház elébe mentül előbb adjanak be egy novellát. Legközelebbi ülés jövő vasárnap (febr. 7-én) d. e. 10 órakor a Kemény Gábor szállásán lesz. Tárgya a birtokrendezési munkálat. A tegnapi lapok nagyobbára Sennyey beszédével foglalkoznak ismételve is. Újat nem igen mondanak. A „Pesti Napló“ írja: Az aradi román egyházmegyében február hó 14-ére tűzetett ki az aradi püspöknek választása. Eddig három jelölt emlíítetett. Ezek Popea György nagyszebeni vicarius, Metiani János nagyváradi vicarius és Pap Antilaradi vicarius. Ez utóbbi, mint halljuk betegeskedése által kényszerítve visszalépett a jelöltségtől és így csak a két első jöhet számításba. A korteskedés meg is indult a 60 tagból álló választó synodus tagjai közt és ma nem is sejthetni, ki fogja megnyerni a szavazatok többségét és pedig annál kevésbé, mert meglehet, hogy a túlzók az utolsó napokban állítanak föl egy új, eddig titokban tartott jelöltséget. Vas megye főispánjává a »M. Politika« hite szerint Hollán Ernő lesz. E kinevezés, mint más forrásból halljuk, csak az országgyűlés végén fog megtörténni. A franczia republikánus lapok pártkülönbség nélkül el vannak ragadtatva Laboulaye beszéde által, melyet ez a nemzetgyűlés jan. 28 -i ülésében tartott a köztársaság, illetőleg a balközép módosítványa mellett. Itt közöljük Laboulaye jeles beszédét : »A módosítványnak, melyet collegáim nevében volt szerencsém beterjeszteni, két czélja van : emlékébe hozza a kamarának a bizottság által elfeledett tényt, hogy köztársaságban élünk, és javasolja, hogy egy tényleges viszony végleges jogivá alakíttassák át. Sietek hozzátenni, hogy e javaslat semmiben sem korlátozza a jogokat, melyeket Mac Mahon tábornagy ur az 1873. nov. 20-diki törvénytől kapott. Szemünkre vetették, hogy mi nem szavaztuk meg e törvényt s Mac Mahon ellenségének tüntettek föl minket. Mi csak egy dolgot elleneztünk : azt, hogy a tábornagy kineveztessék minden alkotmány törvény nélkül. Megjegyzem még, hogy nincs szándékunkban változtatni a nov. 20-ki törvénynek sem természetén, sem szellemén, mi a szellemet illeti, melyben a tábornagynak kormányozni kell, az ugyanaz, mit ő kijelentett, mondván, hogy minden párt mérsékletes embereivel akar kormányozni. És valóban, amit mi kivánunk, az nem egy párt köztársasága, hanem egy kormány, mely mindenkinek nyitva áll, melyben Francziaország mintegy anya, átöleli minden fiát ugyanazon egy tűzhely körül. Mi itt mindnyájan féltékenyeknek mutatjuk magunkat a népszabadság iránt, de e szabadságot teljesen biztosítni kell. E biztosításra szüksége van minden népnek, főleg pedig Francziaországnak, mely egy roppant műhellyé lett. Azonban a kormány nem nyújthat biztosítékot, ha ideiglenes. Beszélnek a pártok fegyverszünetéről, s mióta e szó kimondatott, a pártok folytonos harczban állanak és mi a világnak azt a sajátságos látványt nyújtjuk, hogy van egy csendes ,nyugodt nép egy irgalmas törvényhozó testülettel. (Élénk helyeslés balról. E helyzetnek véget vetni és egy végleges kormányt alakítni kell. Melyek azon pártok, melyek most ,Francziaországnak végleges kormányt adhatnak ? Önök, legitimisták, nem merik nekünk javaslatba hozni a monarchiát; önök jól tudják, hogy ily indítvány nem bír semmi, kilátással arra, hogy a kamarában elfogadtassák. És miért nem alapíthatják meg önök a monarchiát, nem hiányzik önöknek erre a fejedelem. Van önöknek egy fejedelmük, ki méltó minden tiszteletre. Chambord gróf magáról a legszebb példát adta, mit valaha trónkövetelő adhatott: nem ontatott sem vért, sem könnyeket. De önök nem képesek véghez vinni azt, hogy a demokrátia viharos hullámaira helyezett király olyan legyen, minőt az ancien regime kíván. Önök így szólnak hozzánk, önök nem kívánhatják tőlünk, hogy mi segítsünk megalapízni a köztársaságot. Nem, de ha a köztársaság ellen szavaznak, miért, mire szavaznak tehát? Midőn meggátolják, hogy a köztársaság gyökeret verjen, Francziaországot kalandoknak teszik ki s meglehet kalandorok karjaiba taszítják. (Élénk helyeslés balról.) Az alkotmányos monarchistáknak ezt mondom: önöket tőlünk csak megmagyarázhatlan okok választják el. Mi alkotmányos köztársaságot akarunk; az alkotmányos köztársaság és alkotmányos monarchia közti különbség nem más, mint a öökletesség kérdése, de mi régóta nem láttuk, hogy egy fiú atyját követte volna nálunk a trónon (Zaj jobbról.) Elékeztetem önöket arra, hogy mit mondott egykor Benjamin Constant. Csodálkoztak, hogy egy oly öreg republikánus, mint ő, elfogadta a restaurátió alkotmányos kormányát, s így felelt: az absolut és alkotmányos monarchiák között a különbség lényeges, mélyreható, az alapban van; az alkotmányos monarchia és a köztársaság között a különbség csak formai. (Élénk helyeslés bal'ól.) Egyébiránt van-e önöknek királyuk, kire rábízhatnák az alkotmányos monarchiát? Nincs, ki megvalósíthatná a monarchia azon formáját, melyről önök álmodoznak. Mit tesznek tehát,— azt mondják nekünk : »Várjanak 1880 ig, mi nem akarunk lemondani reményeinkről.« Mi pedig így felelünk vissza : a köztársaságnak meg van azon előnye, hogy kiválólag van alávetve a nép akaratának s hogy akkor lehet az alkotmányt revideálni, amikor épen tetszik. (Zaj.) Az egyetlen dolog, amit mi meg nem engedhetünk az, hogy kényszerítsék még most Francziaországot, hogy 1880-ban megváltoztassa alkotmányát. az 1880-diki Francziaország azt fogja cselekedni, amit tetszik. Van még egy harmadik párt is: ezt nem fogom arra kérni, hogy szavazza meg a köztársaságot, csak azt mondom neki, hogy nem a császárság ad nekünk szabadságot és biztonságot. Nem fog szabadságot adni, mert el fog némizni minden független hangot; nem fog adni biztonságot sem, mert Sedan után a császári herczegnek legfőbb gondolata az lesz, hogy mielőbb háborút indítson. (Élénk helyeslés balról) Hozzáteszem még, hogy a császárság nem fog egyebet adhatni a herczegeknek, kiket mindnyájan tisztelünk, mint számüzetést és confiscatiót. íme a köztársasághoz jutottunk. De azt mondják nekünk : gondoljanak csak önök a köztársaság múltjára. Ah, ne csináljunk történelmi politikát. A történelem következetességét csak beneficium inventarii mellett lehet elfogadni. Ne keressük a sírokban a hullákat, hogy fejünkre vegyük. Hagyjuk meg a történelemnek saját hibáit vagy bűneit, s ne kérjünk tőle egyebet tanulságnál. (Élénk helyeslés balról.) E tanulságot pedig ezekbe lehet összefoglalni: a kegyetlenség rombol; semmit sem lehet alapítni mint csak mérséklet mérséklet, egyedül csak a mérséklet által. (Tapsvihar balról.) Fenyegette-e a köztársaság négy év óta a tulajdont ? — A köztársaság adta vissza az Orleans herczegeknek birtokaikat s fizette ki a hadi kárpótlást. Vagy tán a család van veszélyben ? Alkottatott-e elválási törvény ? Nem akarok e tárgy részletezésébe bocsátkozni, csak azt jegyzem meg, hogy egy ideiglenes házasság ép azon kellemetlenségekkel jár, mint az ideigl. kormány. (Derültség.) Vagy fenyegetve van-e a vallás? Mai napság mint önök is igen jól tudják, Európa szerte dühöng a katholikusok üldözése. És hová menekülnek az üldözöttek ? Francziaországba. A mi köztársaságunkban keresnek menedéket. (Zaj jobbról.) Egy hangjobbról: Monarchista többség kormányoz. Laboulaye: De önök nem monarchiában hanem köztársaságban vannak. (Zaj.) Ami történt négy év alatt, fog történni még 6 évig is és még tán tovább — miért félnek tehát a köztársaságtól ? Nem tudják, hogy miként szervezzék? Jól van, hát mi megmutatjuk hogyan, csatlakozzanak tehát hozzánk. Mi egy köztársaságot akarunk két kamarával és egy elnökkel. Még egyszer kérdem, miben különbözik az egy alkotmi monarchiától? Megengedem, az uralkodóban van a különbség, de önök nem bírnak uralkodóval. És mivel nem bírnak ilyennel, egy ugrást akarnak tenni az ismeretlenbe, a sötétbe ? Ha ez így van, akkor ugyan mondják meg, hogy melyik oldalon vannak a conservativek. Remélem,hogy az utolsó pillanatban sokan önök közül meggondolandják, míg nagy felelősséget vállaltak magukra s megadandják Francziaországnak az intézményeket, melyeket mindig szeretett (zaj), az intézményeket, melyeket megtakarnak tagadni a köztársaságtól, de melyeket megadnak a monarchiának. (Zaj.) Gondolják meg, mi fog történni holnap, ha önök megtagadnak minden megoldást. Ha önök nem alapítják meg a köztársaságot, nem fognak semmiféle kormányt alapíthatni. (Élénk tetszés balról.) De akkor mi nem örökíthetjük meg magunkat a semmittevésben. (Helyeslés.) Mandátumaink ki lesznek merítve. Nincs nép a világon, mely ily bizonytalanságokat eltűrhetne, ezekkel könnyen elveszhet a Parlamentarismus és ezzel Francziaország is. Gondolják meg önök, hogy mi lesz velünk, ha holnap kitörnek külföldön a zavarok ? Minket egy új Lengyelországnak fognak tekinteni, mely párttusákban emészti föl erejét és nincs hatalma az ellenséggel szemközt. Könyörgünk tehát önöknek, ne hagyják továbbra is bizonytalanságban e szerencsétlen országot. (Zajos taps balról.) ■ Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése február 1. Elnök: Perczel Béla; jegyzők: Wächter, Szeniczey, Huszár, Beöthy. A kormány részéről jelen vannak: Bittó, Ghyczy, Szapáry, Pauler, Trefort, Bartal, Zichy, Szende, AVenkheim, Pejacsevich. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Elnök bemutatja Maros megye kérvényét a korona feltalálásának helyén emelt kápolna országos fenntartása, s Trencsén kérvényét a bukovinai magyarok hazatelepitése iránt. Babes - Moldova község kérvényét nyújtja be szolgabirói visszaélés tárgyában. A kérv. bizottsághoz utasittatik. Elnök bemutatja az elintézetlenül maradt interpellácziók stb. lajstromát. Ki fog nyomatni. Molnár Antal a kérv. bizottság jelentését mutatja be. Szombaton fog tárgyaltatni. Következik a napirend : a budgettárgyalás. Első szólal fel: Lónyay Menyhért. A jelen budgettárgyalás szerfelett fontos A hozandó határozat a nemzet jövőjére döntő befolyással leszen, s azért mindenki felelősséggel tartozik nem csak cselekedetéért, de hallgatásáért is felelős. A helyzet áldozatot, nélkülözést, de mindebben határozottságot kíván. Már első fölszólalásakor, mit pénzügyminiszterré tételekor az államadósságok elvállalásánál Tisza azon kérdésére tett: lesz-e deficit, kimondta volt, hogy az tőlünk függ; ha szigorúan takarékoskodunk,ha az adóreformot el nem hanyagoljuk, nem hogy budgetünk megromlanék, de gyarapodni fogunk. 1868 ban midőn az első költségvetést beterjesztette, bővebben jelezte a helyes irányt. A 67. s 68. év e szellemben tölt ki: 1869-ben már túl mentünk e határon s ezért ő a pénzügyi tárczát tovább nem vihetvén. 1870 máj. 24-én bucsu-beszédében jelezte, hogy ha ily mérvben költünk, nem lehetene az egyensúlyt fentartani csak az egyenes adók nagy emelésével. Ekkor azonban még helyre lehetett volna állítani a helyes gazdálkodást. Utal arra, hogy a pénztári állapot 67-ben 15.600,000 írtra, 1870-ben 36.125,000 forintra rúgott, tehát 20 és fél millióval szaporodott minden új terheltetés nélkül, sőt a só árának leszállításával. Mikor ministerelnök lett — 1871-ben — már a 72-ki költségvetés benyújtva s a p. ü. bizottság által is átvizsgálva volt. Megkísértette volt, a mit szükségesnek látott, már akkor más alapokra fektetni a budgetet s e részben a Deákpárt s az ellenzék vezérférfiainatk.közremunkálását hivta[föl,e kisérlet nem sikerült 1873-ban ismét utalt a gyökeres változtatás szükséges voltára. Akkor még talán kevesebb áldozattal lett volna ez lehetséges mint most. De lehetséges még most is. Más államok is jutottak oda, hol mi vagyunk. Jutottak csapások, jutottak veszedelmek folytán. Minket tapasztalatlanságunk vezetett ide. S ha más nemzetek veszedelmeik közepette sem vesztették el fejüket, nem szabad ezt tennünk nekünk sem, kik nem vagyunk ily csapások által sújtva. Azért elő fogja adni a módokat, melyekkel azonnal, határozottan a végleges siker biztosítására kell megtenni a teendőket. E teendőket következő négy pontba foglalja össze: 1. Oly rendszer szerint kell a költségvetésnek a minisztériumban s a házban összeállittatnia, hogy az egyensúly meg ne zavartathassák. 2. Az adóképesség és a rendes kiadásokhoz mérten már most körvonalazandó a normál budget. 3. Az adóképesség minden után módon emelendő. 4. Foganatosíthatók egyes rendkívüli intézkedések is. Mindenekelőtt a rendszerről szólván, mellyel az eddigi budget már magában a minisztériumban megállapíttatott, helyteleníti, hogy a 48-ks törvényhozás a miniszteri ügykezelésre nézve szorosan a franczia tárczarendszert honositá meg. A pracktikus angol államrendszerben a tárczarendszeren kívül fen van tartva az elnökminiszter felelőssége a pénzügyi irányzatért. A szoros tárczarendszer szerint külön érdeket képvisel mindenik miniszter; 1867-ben e rendszer még nem uralgott teljesen, s azért a mérleg kedvezőbb is volt; de 1869—70-ben egész államháztartásunk erre ment át. Mindegyik miniszter saját szaka érdekeit lehetőleg előtérbe igyekezett juttatni, s a miniszterelnökökben s a pénzügyminiszterekben nem volt elég erély ez érdekekkel szemben az állami financziák korlátait a maguk merevségében felállítani. Elismeri, hogy erre ő sem volt képes, amint nem voltak képesek utódai sem. Ismétli, hogy már az előirányzat elkészítésénél kell a pénzügyi érdekeknek kellő súllyal bírniok, de másrszt másnak kell lennie a ház eljárási modorának is. Másutt a kormány költekezési hajlamának ellensúlyozója a képviselet, nálunk a beterjesztett budgeteknél majd mindig nagyobb volt az, mit a ház megszavazott. így 1870-ben 1 200,000 frt oly kiadás szavaztatott meg, mit a kormány nem kért, mig másfelől azért a jövedelmek 3ossztattak, a minisztérium helyeslése beleegyezése nélkül eltöröltetvén az utvám, a hirlapbélyeg stb. Az 1867-ki minisztériumnak egy nagy hibája volt. Az hogy a ház hatáskörét kitágitá nem szorítván azt kizárólag a törvényhozási ellenőrzés parlamentáris gyakorlására, hanem hallgatag nézvén, hogy beleszól 8 irányt ad egyoldalú határozatok által az adminisztráczió ügyeibe is. Így történt, hogy az 1865/68 ki országgyűlés egy egész sorozatát hozta (különösen végnapjaiban) a kellőleg meg nem fontolt határozatoknak, melyek későbbi következménye a garancziával ellátott vasutak immens felszaporodása volt. Szükséges e szempontokból, hogy az eltérő avaslatok ne mellékesen, hanem a kellő megfontolással tárgyaltassanak. A második eszköznek mondá a normál budget megállapítását. Ez más szavakkal azt teszi, hogy most kívánatos a nemzet erejének, áldozatképessé A „HON“ TÁRCZÁJA. A franczia irodalom az első császárság alatt (Rogeard előadása a de Gerando Teleky grófnő termében ) Rogeard tegnapi előadásának tárgya az első császárság irodalmának rajza volt. Ez alatt tulajdonképen az 1804—1814 közti évtizedet kell érteni, de hozzászámítható a Konsulatus és Napoleon második visszatérésének ideje is, és így mindössze 16—17 évet foglal magában. E korszak íróit az irodalomtörténetben »a hanyatlás klassikusainak vagy alklassikusoknak (les classiques de la decadence, pseudoclassiques) nevezik , mert minden szellemi fensőbbség, eredetiség nélkül utánozták a klassikusokat. De mielőtt az írók jellemzéséhez fognánk , az a nagy kérdés merül fel: valjon szükséges-e a szabadság az irodalom és művészet fejlődésére, felvirágzására ? Francziaországban a legtöbb író, Rogearddal együtt e kérdésre határozott »igen«-nel válaszol. De Rogeard nem tagadja, hogy a kérdés felett könnyen átsuranni nem lehet, mert fontos ellenvetéseket hoznak fel ellene, így azok kik az ellenkezőt állitjáák, hivatkoznak Pericles, Augustus és XIV. Lajos nagy irodalmi korszakaira. De Pericles kora a véleményszabadság uralmának kora volt, tehát ellenvetésül fel nem hozható. Augustus pedig egy forradalmi korszak után jő, mely neki kész nagy írókat hagy hátra és ő ezeket csak üldözi. Virgilt, Ovidiust száműzi, Cicero műveinek olvasását eltiltja és Horatius folytonosan gyanúja alatt állott. Tehát a mit alatta felmutatott az irodalom, azt épen nem lehete neki köszönni. Sokkal fontosabb ellenvetés : a XIV. Lajos nagy irodalmi korszakára hivatkozás, mert az ő hosszas uralma alatt csakugyan virágzó irodalom volt. De ez kerüli a nagy eszméket, nem foglalkozik a társadalmi kérdésekkel, hanem a költészetben csak a forma fejlesztésére fordítja minden erejét, a bölcsészetben pedig távol eső kérdésekkel foglalkozik. Igen, mert a társadalmi fejlődésben Rogeard megkülönbözteti a kritikus és az organikus korszakokat, ezt a tételt, ha jól tudom először Auguste Comté állítá fel. A kritikus korszak az, melyben a vélemények nem felelnek meg az intézményeknek; ilyenkor az irodalom csakis a szabadság alatt fejlődhetik , mert a fennálló rendet támadja meg. Azonban vannak organikus korszakok, melyekben a vélemények és irodalmi törekvések megfelelnek a társadalmi rendnek, ilyenkor az irodalom megállapodik, nem folytat harczot új eszmék mellett, a formát mivel. Ilyen korszak volt XIV. Lajos kora és ebből magyarázhatjuk ki azt, hogy a despotismus nem akadályozd meg az irodalom virágzását; habár ez is leginkább előbbi korszakból meríté erejét. De Napóleon zsarnoksága már kritikus társadalmi fasisban következett be, tehát gátlólag hatott az irodalom fejlődésére. Ilyenkor az irodalom csak megalázva és a középszerűség alakjában fér meg a despotismussal és maga a zsarnok is azon alternatíva előtt áll az irodalommal szemben, hogy vagy maga barátjává, hízelgőjévé teszi és ezt csak kompezió útján érheti el, vagy pedig üldözi. Napoleon ,is így tett: teremtett egy szoros értelemben vett császári irodalmat (litterature imperiale) mely megkülönböztetendő a császárság irodalmától (litterature de l‘empire) mert annak csak egy részét képezi, melyben teljes mértékben uralkodott az élettelen középszerűség. Míg a független írókat, mint Stael asszonyt, Chateaubriandot üldözte. Napoleon szerette, mint a fejedelmek szokták szeretni, az irodalmat, t. i. ha szolgálatában áll. Sokszor említik fel dicsérőleg, hogy Oroszország fenekéből ir egy rendeletet (1812.) »a sajtóra és egyet a »Teatre francais«-ra vonatkozólag. És épen mint a vélemény- szabadság emberét tüntetik fel, midőn rendeletének azon kommentárját dicsérik, melyben (egy levélben) azt írja, hogy: »a sajtó ellen nem kell praeventiv törvény, nem kell szabadságának más határ, mint egy törvény, mely tiltja az obszenitást és az állam biztonságát veszélyeztető bűnt.« De »az állam biztonságát« ő minden vélemény szabadság által veszélyeztetve látta, és ez elastikus kifejezést használta minden ellenvéleményre. Különben a Moniteur-ben ő maga is írt néhány czikket, irt egy regényt és megírta érdekes emlékiratait. Eennyiben szerpel ő közvetlenül az irodalomban. Midőn ő hatalomra jutott (a 18-ik Brumaire által) a 18-ik század több írója élt, kik még nem fejezték be működésöket és ha uralma alatt írtak is, ez császársági irodalomnak nem mondható. Tehát a 18-ik századnak, alatta még élt íróit (Lebrun, Ducis, Dellille) az ő irodalmi korszakába nem számíthatjuk; nem számíthatjuk másodszor ide a 19-ik század írói közül azokat, kik már uralma alatt kezdtek irogatni, mert ezek irodalmi működése későbbi korszakra esik. Végül nem sorolhatók ide az elszigetelt, független írók sem, kik ez időben írtak ugyan, de a despotismussal összeköttetésben nem állottak, annak hatása alatt sem voltak. Jellemezzük a 18-ik századból fennmaradt három költőt. Lebrun lyrikus, a 18-ik században nagy tekintéllyel birt, franczia Pindarnak nevezteték. Irmodéra száraz, mesterkélt, élettelen, a szavakat keresi, nem az eszméket. Ducis már több eredetiséggel bír, sőt azt lehet mondani, hogy az erélyes embernek és valódi költőnek typusa. Mert benne a termézet és hajlam küzd a helyzettel és formával. Eredeti hajlamainál fogva romantikus és mégis classicitásra kárhoztatja magát, szereti a természetet és műveiben megtagadja, küzd a romanticismus ellen és mégis sok romantikus elem van benne ; ezért találja erejét »a magányban« és veszi nőül »a pusztaságot.« Bámulta Shakespearet és mégis megcsonkítva mutatja be a franczia közönségnek, mely előtt kudarczot vall e törekvés, úgy, hogy csak a legújabb időben Hugo Ferencz ülteté át az angol remek irót a franczia irodalomba. De fi 1re jó, kedves ember társaságban, a salonok hőse, fordítja Virgilt, különös sikerrel a Georgikont, derosnil Milton »Elveszett paradicsomát.« ír mindenről »kertről, könyörületességről, természetről, mindenütt analyzálva, szárazon, unalmason. Megalapitá a »feiró oskolát« és ez oskolának a franczia irodalomban nagyon rosz hatása van. Mert tisztán a feirásra fordítja figyelmét és oly túlzásba lan vive, hogy költői művek keletkeztek ; a növényekről, az irályról, csillagászatról, geometriáról. Természetesen minden költészet nélkül. A tulajdonképen császári irodalom feje: Esménard, kit Napoleon színházi és sajtó rendőrré tett, ő foglalta le Stael asszony műveit is, ezért viseltetik ez oly megvetéssel iránta, ő ir tragoediát és epopeát. Az epikus költemények egész raja keletkezett Napoleon alatt. Nem csak ő, de Lemercier és mások is írtak hős költeményeket, de ezek minden belbecs nélkül valók A császárság alatt még Rondva 1 tragoediait kell említenünk, ki költői működését egy »Maria Therezia halálára« ,rt latin verssel kezdé és utolsó műve hasonlóan egy latin vers volt »Maria Lujza« lakodalmára. Azó »Hector« czimü tragoediája tetszett leginkább Napóleonnak, azt mondá róla »ez főhadi szállásra« való mű. Ez irók kétszeresen rabszolgák: először teljesen a classsicitas járma alatt vannak, másodszor teljesen a zsarnok szolgái. Még Renoir »Templárius«-át és du Val soha sem sikerült műveit kell felemlítenünk, hogy bezárjuk a classikusok azon sorát, kiket már nem is másod, hanem harmadfokú »hanyatlás,« embereinek nevezhetünk, kikről mondá Gilbert: »fokról, fokra esnek az akadémia trónjáról.« Még legjobban virágzott az első császárság alatt a regény, a vígjáték és mese. Igen, mert szabadabban mozoghatott — tárgyánál fogva : a polgári élet nevetséges oldalainak satyrizálása vagy a mese egyszerű köre nem függ össze a nagy eszmékkel és így bántatlanul fejlődhetett, mintegy megerősítve azon alaptételt, hogy az irodalom felvirágzásához a szabadság szükséges. így : Colin d‘Harleville, Picard, Duvald és Lemercier vígjátékai most is figyelemre méltók. Valamint Fieret és Cotine regényei most is olvasható, Arnault és Andrieux meséi épen kitűnők. Jellemző vonása az ekkori költők közzül Baoul Lormiannak, tragaediában és komédiában, Lemerciernek, vígjátékban és az irodalom minden nemében, hogy küzdenek a romanticismus ellen különösen Lemercier nagy termékenysége figyelemre méltó, mert ő nem csak az ismert irodalmi fajok mindenikében ír, de újakat is teremt, így ő »történeti vígjátékot« teremt és a tudományos kutatásokat akarja átültetni a költészetbe, ezért Newton theogoniáját« megirja úgy, hogy a »vonzás« »nehézkedés« »Taszítás erőt istennők alakjában szerepelteti. Mindez nem sok becscsel bir; de becsesek műveinek romantikus elemei, melyek mintegy akarata ellenére, a romantikus oskola ősévé tevék, mely ellen ő annyi küzdött. Őt fél-ujitónak nevezék el; ő egész újító, mert hisz egyik reformátor sem fejezi ki egy mozgalom minden fázisát, hanem csak egyiket és midőn ez túlhaladva van, akkor rendesen ellene fordul azon iránynak, melyet ő kezdeményezett. Ez történt meg Lemercier-vel is. A császárság alatti irodalmat, nem irodalmi szakok, hanem értelmi és erkölcsi kapcsolatnál fogva, három csoportra oszthatjuk. Az első : az udvari szolgai irodalom. Ennek legjelesebb képviselője Fontanes, ő Napóleon írója, hozzá (Esmenard, Roncival, Baour Lormian) csatlakoznak többen, de csakis hivatalos kapocs által. A második csoport a függetlenek csoportja: ide tartozik André Chenier, Tracy, Desaugiers. Ezek közt középen van a Daru csoportja, ki Napóleon hivatalnoka ugyan, de szellemi függetlenségét megörző; hozzá csatolható Picard, Andrieux. Volt nem politikai, hanem csak irodalmi kritika is a császárság alatt, de hogy mily káros hatással van a despotismus az irodalomra, bizonyítja az is, hogy alatta a fényes kritikai plejűd, melynek tagja volt Chateaubriand is, elhallgatott, az Annuaire litteraire« megszűnt, csak a »Debats« és az ebből csinált »császári hirlap« körül csoportosult Geoffroy, De Seletz és Hoffmann tárták fenn, főleg a színi kritikát. Az egyetlen kiemelkedő alak e korból: Arnault. Róla mondható csak el. St. Beuve: »il a une phisionomie et un character«. Ő a provencei herczegnek (a későbbi XVIII. Lajosnak) volt ruhatárnoka, már az oskola padjain kitűnt epigrammáival, úgy, hogy később elmondható magáról »valahányszor rám üttök, egy epigrammot kaptok«. Ő Napóleonhoz nem szolgaság, hanem barátság által volt csatolva, kit Olaszországban szeretett meg. Függetlenségét vele szemben mindig megtartá. Midőn ez felszóíitá, hogy csináljanak együtt egy tragoediát, azt mondá »előbb folytassunk együtt egy hadjáratot« — ezzel akarva mesterségéhez utasítani Napóleont. Színmüveiben nem volt szerencsés, mert kifütyöiélt és ő a közönséget összeszidta, nem úgy, mint Lemercier, kit midőn az első füttyre figyelmeztetők darabja alatt, hideg vérrel mondá: »majd fütyülnek még jobban is. De valódi remekeket hagyott hátra meséiben. Midőn a »Csigában« leírja az önzőt, mint él »barát, család nélkül« és házába visszavonultan »mint öregszik napról-napra szomorúbban« egy pár sorban remeket adott. XVIII. Lajos száműzte őt, nem annyira azért, hogy Napoleon barátja volt, mint azért, mert mint ruhatárnoka igy jellemző őt »ennek a gyereknek van esze, de ez inkább a más szavainak eltulajdonításában, mint saját ötleteiben nyilvánul.« Midőn száműzetésbe indul, családja sír körülötte, ő a kertbe megy és visszatérve megirja. »A falevél« czimü költői remekét, melyben a szárától eltépett, a széltől mindenfelé meghordozott falevélhez hasonlítja a száműzött életét. Íme: még Napoleon alatt is, nem azon írók és irodalmi fajok mutatnak fel jeles termékeket, kik és a melyek szolgálatában állottak, hanem a melyek az alól emancipálták magukat. Ennyire szükséges a szabadság az irodalom fejlődésére! És míg Bontanes Roncival, Esmenard elfeledve vannak, a független Arnault művei halhatatlanok. Hegedűs Sándor.