A Hon, 1876. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1876-04-22 / 93. szám

93. szám. XI­V. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1876. Szombat, ápril 22. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-h­ivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési 1 1­­.i . Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra................................................. frt, kt 0 hónapra .........................................* * Az esti kiadás postai különküldéséért f­elfi­zetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­d­enkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás IHIOILT“ XI­V-d­ik­ évi folyamára. Félévre........... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve t­iz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest., Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. ■gggggr Budapest, april 21. Válságos helyzet. Bécs, ápril 20. Minden szépítés és túlzás nélkül rajzol­tuk a helyzetet mindig És azt hiszszük, hogy sem tudósításainkban, sem czikkeinkben nem fognak olvasóink egyetlen sorra, egyetlen be­tűre találni, a­mi legtávolabbról is magán vi­selné a valótlanság vagy szándékos ferdítés színét. Sőt merünk dicsekedni azzal is, hogy a­mennyire a dolgok természete és a discretió engedé, olvasóink mindig híven voltak tájé­kozva általunk a dolgok folyásáról. Épen ezért most is leplezetlenül akarjuk elmondani a status­ quot és erről nézeteinket. A Tisza­­kormány azon czélból folytatta egész őszin­teséggel és határozottsággal a kereskedelmi és vámszerződés megnyitására vonatkozó tár­gyalásokat, hogy egyfelől a vámközösség föntartását lehetővé, másfelől azt Magyaror­szágra, úgy közgazdasági, mint pénzügyi szempontból előnyösebbé tegye. Ezért bo­csátkozott minden propozitió, minden részlet tárgyalásába, mely a tárgyalások folyamá­ban fölmerült; ezért törekedett egész lelkiis­­meretességgel minden expediens megkísérlé­sére, mely a fenebb említett két czél együt­tes elérésére ajánltatott vagy hasznosnak lát­szott. Igaz, hogy alkudozásaiban még egy harmadik nagy czél is vezette és ez az, hogy csak oly megoldási módot fogadjon el, mely Magyarország közgazdasági és pénzügyi ö­n­­állását ne csökkentse, sőt növelje, az erős­­bítés által. És épen ez utóbbi szempont ma­gyarázza meg ezt, hogy miért nem talált ná­la pártolásra sem a fogyasztási adók közössé tételének, sem a bankügy oly módon való megoldásának terve, mely pénzügyi szem­pontból, a jelenlegi helyzethez képest, hatá­rozott előnynek lett volna tartható, de az or­szág önállását, a jövőre néz­ve, veszélyeztette volna. Ha e kormány csak a pillanatnyi előnyért küzdene, ha oly hajlandó lenne egy tál lencséért eladni a jövő örökségét, mint a­hogy némelyek szeretnék a világgal elhitetni, akkor régen létre­jött volna az egyezség. De az, a legfeszültebb munkásság, mind­két részről tanúsított lojalitás, a legbefolyá­sosabb körök sürgetései, közvetítései daczára sem jött mindez ideig létre. Pedig a kérdések m­egoldásának, tárgyilagos és formai szempontokból, valamint az ország nyugalmának, számításainak, pénzügyei ren­dezésének elkerülhetetlen érdekei szempont­jából való sürgősségét tagadhatatlanul fokozza még a monarchia kül­vi­szonyainak érdeke is. Mert a nemzetközi helyzet veszélyes voltát, reánk, valamint a monarchia másik felére nézve, egyaránt, na­gyon fokozza az, hogy a monarchia két fele közt életbevágó kérdések lebegnek megoldat­lanul. És nemcsak a monarchia­ tekintélyét és belerejét csökkenti ez, de a külfölddel is, hi­telviszonyaiban ép úgy, mint más nemzetközi kapcsolatában bizonytalanná teszi irántunk, míg egymás közt tisztába nem jövünk. Ha mindezen fontos okok sürgetése da­czára a kormány jobbnak látta oly határvo­nalakat szabni engedményeinek, melyeket az osztrák kormány még eddig nem minden pontban közelített meg, ez bizonyítja, hogy az osztrák kormány szűkmarkú, hogy nem eléggé fontolja meg merevsége következmé­nyeit, és, hogy a magyar kormány teljes ön-­­ tudatával bír nagy feladatainak és azokban sem az »igen«-t, sem a »nem«-et elhamarkod­ni nem akarja; mert jól tudja, hogy mind­kettőnek fontos következményei vannak, me­lyek nem maradnak még azon kérdések nagy keretén belül sem, melyek megoldásáról szó van. A kormány, mint Antaeus, visszatért az anyaföldhöz, pártjához, hogy ezt felvilágosít­sa a helyzetről, annak esélyeiről, hogy a né­zetek anyagából is tájékozást merítsen elha­tározására. Nem osztja meg ezzel a felelőssé­get, nem adja fel meggyőződését, de megóvja magát a netaláni elhamarkodás vagy egyol­dalúság vádjától. A dolog természete nem engedi meg, hogy részletekbe bocsátkozzunk , de miután tény az, hogy a sürgős megoldás mind a há­rom kérdésben jelentékeny differenciák miatt késik, melyeket természetesen növel az, hogy mint hiszszük, egyik fél sem mondaná még ki utolsó szavát, ha mindjárt közel is van ahoz, vagy legalább előre látni engedi az al­kudozó félnek a várható utolsó lépést miután tény az, hogy a végelhatározás ismét elhalasz­­tatott, habár csak egy pár napig, így ez újabb respirium újabb okot, sőt alkal­mat szolgáltat a nézetek elmondására, sőt érvényesítésére is. Mi ismét csak azt mondjuk, hogy a szakítás elkerülése anyagi és parlamentáris okokból, Lajthán innen és túl egyaránt kívá­natos, sőt szükséges. De ez soha nem fog rábírni arra, hogy a válságtól való féle­lemből, akár a fogyasztási adókban marad­junk Ausztria tributáriusai, akár a bankügy­ben legyünk tovább is az osztrák bank önké­nyére bízva; akár oly vámtételek megállapí­tásába egyezzünk, melyek az osztrák ipar­nak nyújtandó túlságos védelem kedvéért, minket nagyon terheljenek ; akár végül e­n­­n­e­k, jogtalanul, még a restitutióban is adóz­zunk. Oly világos igazságunk van e kérdések­ben, oly nagy érdekeink forognak azokban koc­kán, hogy a kiegyezést ezek árán nem fogadhatjuk el; bár­mennyire kívánatosnak, szükségesnek tartjuk a válság elk­enését, bármennyire sürgeti a békés megoldást az egész monarchia nemzetközi és hazánk anyagi helyzete. Nem szeretnénk félreértetni. Concessiók­­nak helyét látjuk mi több kérdésben, sőt a dolgok alaki részére, vagy például a bank­kérdés megoldására nézve sem kötjük ma­gunkat ilyen vagy amolyan tervhez, de azok lényegét és nevezetesen a bankkérdésben az ország hitelének önállósítását, elkerülhet­­len szükségesnek, lealkudhatlan követelmény­nek tartjuk. Valamint másfelől határozottan előítéletnek tartanók azon ellenzést, mely az ellen irányulna, hogy az osztrák bankkal köttessék szerződés, ha ez az önálló tőke és igazgatóság tekintetében követelményeink­nek eleget tesz. A dolgok súlypontja újra Budapestre tétetett át, a­mi ezentúl i­tt fog történni, az­­ csak a budapesti elhatározás következménye lesz. E következmény nagysága intsen kit­­kit óvatosságra, mérsékletre az elhatározá­sokban. De egyszersmind kívánjuk, követel­jük, hogy az minél előbb bekövetkezzék, mert tovább e kínos helyzetet föntartani lehe­tetlen ! a megegyezés alapját képezheti, noha az osztrák bankkal még hivatalosan közölve az nincs. Igaz, hogy nincs, mert nem is lehet. A fogyasztási adók ügyében volt javaslat téve ez oldalról, de elejtetett, azonban a bankkérdésbe sem Andrássy, sem Schwe­­gel nem elegyedett. A »Presse« által más czím alatt említett terv a magyar kormány kezében van ugyan, de még ez sem nyilatkozott arról.­­ A német birodalmi bank, mint köz­tudomású dolog, február 26-án kihagyta azon papí­rok sorából az osztrák és magyar állami és vas­úti értékpapírokat, melyeket lombardizoz. Úgy tu­dom, hogy a magyar és osztrák pénzügyminiszterek ez ügyben, a külügyminisztérium útján lépéseket tettek, e hitelünkre nézve fölötte káros határozat meg­változtatására. — A májusi honvédelmi előléptetést szentesítés alá terjesztés végett felérkezett Benkő al­ezredes. Pár nap múlva királyi helybenhagyással fogja azt haza­vinni. — A bécsi alkudozások tárgyában a miniszterelnök holnap 4/26 órára többeket magához hívott, hogy bizalmasan a helyzetet velük megbe­szélje. Vasárnap pedig a szabadelvű pártnak lesz ugyan e tárgyban nem formális tanácskozása, de összejövetele, hogy a kormány a pártot a helyzetről tájékozhassa. Az alkudozásokhoz a »Lloyd« következő köz­leményt hozza. A tegnapi közös értekezleten az oszt­rák miniszterek mereven ragaszkodtak a fogyasztási adó kérdésében minden engedmény megtagadásához; beismerték, hogy Magyarország számszerűleg csak­ugyan hátrányban van a fogyasztási adók jelen elin­tézése mellett. Ám e tekintetben 1867 óta mi sem válto­zott ; ez állapot szolgált a quóta meghatározásánál is alapul, s a fogyasztási adó minden módosítása csak a quóta változtatásával egyidejűleg történhetik meg. A magyar miniszterek ezzel szemben azt állíták, hogy osztrák fiataltársaik érveléséből csak az kö­vetkezik, hogy a fogyasztási adó módosítása nem lép­het addig életbe, míg a jelen quóta érvényességének ideje le nem járt; ebből azonban nem következik, hogy a fogyasztási adó kérdésében már most is ne lenne egyezség köthető. Az iránt, hogy a quótára vo­natkozólag már a törvényes határidő előtt minden­­­esetre még ez év nyarán, megkezdődjenek a tárgya­lások, a magyar minisztereknek nincs kifogásuk; el­lenben a fogyasztási adók s a quóta kérdésének min­den összebonyolítása ellen úgy most, mint előbb ha­tározottan tiltakoznak. Ez most az egyetlen jelenté­keny pont, melyre nézve tegnap sem történt meg­egyezés. A bankkérdés dolgában az osztrák miniszterek azt a javaslatot tették, hogy egy és ugyanazon társu­lat alapítsa az osztrák és a magyar bankot, külön, önálló két igazgatósággal, de közös bankjegyekkel. A bankjegyek kibocsátása, az érczalapnak Magyar­­országra vonatkozó részéhez arányítva,Magyarország­ra nézve külön határoztatnék meg.­­ Ha Ma­gyarország hajlandó lenne e tervet elfogadni, az osz­trák kormány csak oly társulatnak adna bankalapí­tásra szabadalmat, a­mely a két kormány közt meg­állapítandó feltételeknek úgy az osztrák, mint a magyar bankra nézve hajlandó lenne eleget tenni. A Tisza miniszterelnök kijelente, hogy ez a terv annyi­ra elüt az eddigi magyar követelésektől, hogy rögtön véleményt felőle nem mondhat, előbb pártjával kell aziránt értekeznie s ez értekezés eredményéhez ké­pest hétfőn vagy kedden fogja az uralkodó elé ter­jeszteni. Hogy klubtanácskozás, vagy a dolgoknak külön megbeszélése választatik e forma gyanánt, azt a kormány Budapesten fogja meghatározni. Egy más távirat szerint, teszi hozzá a »Lloyd«, Andrássy is A „HON“ TÁRCÁJA. Párisi levél. (Harcz a böjt ellen. — Hugo Victor, Louis Blanc, könyv­­pusztítás és tudósgyalás.) P­á­r­i­s, ápr. 9. Kemény hideg idővel köszöntött be a húsvét, dideregve futkosnak az utczákon az emberek, hóziva­tar közt végezték be a sódar­vásárt nagycsütörtökön, e jámbor középkori szokást, mely túlélt minden for­radalmat s daczol az ultra-radikálisok támadásaival, kik ép oly tüzesen szállnak síkra e­­szegény fölczifrá­­zott sonkák ellen, mintha a Bastillet ostromolnák új­ra. A pártharctban, mely Francziaországban folyik, mindennek jelentősége van most, még a sonkának is. A konzervatív lapok nagy megelégedéssel jegyzik föl, mennyi látogatója volt a sódar vásárnak, a­mi vilá­gosan bizonyítja, mint ragaszkodik a nép az ősi szo­kásokhoz. Másrészről azonban a radikálok is konsta­tálhatják, hogy a sonkát nemcsak megvették, hanem mindjárt meg is ették az emberek —a nagyböjt ideje alatt, követve a »Droits de l‘homme« tanácsát, mely radikál lap fölszólított minden szabadelvű republiká­nust, hogy nagypénteken disznóbús evése által tilta­kozzanak mindennemű cleriko-monarchális vívmá­nyok ellen. Statistikusok nem jegyezték föl, mily sikere lett a »Droits de l’homme« fölhívásának, de valószí­nű, hogy kisebbségben maradt, minthogy a franczia ember, még a radikális is, rendkívül takarékos és hihetőleg még meg is toldja a böjtök számát, a­mit a katholikus egyház elejébe szab. Csodálatos jellem­vonás a francziában: egyrészről a legaprólékosabb részletekig menő takarékosság és fukarság, más részről a legnagyobb mérvű könnyelműség és élve­zetvágy ; oly különböző tulajdonok, melyek így egye­sítve semmi más népnél föl nem találhatók. Én bá­mulom e népet. Hugó Viktor, kin a francziák bá­mulásában bizonyára ki nem fog senki, a­mint önök bizonyára értesültek már eddig,­­tegnap esti lapunk­ban közöltük. A Hon szerk.) megint irt egy dicsőítő hymnusz a párisi népről, ezúttal prózában s maga adta elő a Château de Eau színházban húsvét vasárnap. A clég: jótékony előadás. A begyülő jövedelemből egy munkásokból álló küldöttséget indítnak Philadelphiába, a világkiállításra.Előadást tartottak Hugó Viktor és Louis Blanc. Csak nagy bajjal bírtam helyet kapni. Zsúfol­va volt a színház s nagy csoport munkás­nép tolon­gott kívül. Komoly arczc­al jártak köztük föl s alá a rendőrök. Bent a színpadon támlásszékeken a szélső bal notabilitásai, követek, községtanácsosok. Egy si­ma képű kis emberke, valami előkelő paphoz vagy egyetemi professorhoz hasonló, lép elő. Ez Louis Blanc. Egész külseje tökéletes ellentéte annak, a­mit az ember forradalmár alatt képzel. Azt mondják, 1848-ban, midőn az ideiglenes kormány tagja volt, szívesen vette, ha excellenciázták. Hangja nem igen erős s alig lehet érteni. Azt mondják, betegeskedett a napokban. Annál tüzesebb Hugo Vikor, a­ki utána kezdi az előadást. Úgy látszik, hogy rögtönöz és egészen átengedi magát inspirálójának s a pillanat lelkese­désének melyet lázassá fokoznak a minduntalan meg­újuló viharos tapsok és éljenek. De a­kik jobban is­merik az öreg költőt, azt mondják, hogy Hugo Vik­tor nem képes két mondatot kiejteni, annál kevesbbé egy egész hosszú beszédet, a­nélkül hogy szóról szóra előre be ne tanulta volna. Hatalmas, gyújtó frázisok röppennek el ajkairól, az elragadott közönség tombol, tapsol. Amerikáról és a kiállításról nem sokat mond ugyan Hugo Viktor, de annál többet a párisi nép hősiességéről, nagyságáról, dicsőségéről. A párisi nép miután csodákat műveit a harczban, most meghódít­ja a béke által a világot, a nemzetek leborulnak előt­te s boldogok lesznek, hogy vezérlete alatt létrehoz­hatják­­ az amerikai egyesült államok mintájára az európai egyesült államokat. Az előadásnak, melyet a radikál párt két leg­­ünnepeltebb tagja, a jeles történetíró­s a híres költő, tartottak, a kitűzött czégen kívül még egy politikai oldala is volt. Az amnestia kérdését feszegették. Amerika példájára utaltak, mely a polgárháború után megkegyelmezett a legyőzött lázadó déli álla­moknak. Kegyelmet kérnek ők is a legyőzött com­­munardok számára, kik bizony nem igen kényelme­sen tölthetik az időt Új-Caledonia virányain, ámbár a gyarmatügyek igazgatója biztosította az amnestia­­bizottságot, hogy a klíma kitűnő Új-Caledoniában s a deportáltaknak nagyon jó dolguk van, némelyikök már négyszáz frankot is megtakarított a kényszer­­munkából. Igaz, hogy kivétel nélkül kényszerítik őket a munkára, de a kormány megengedi, hogy t­­etszésök szerint választhassanak az ásó, kapa, és fűrész és szövőszék közt s a melyikök kívánta, annak még a feleségét is utána küldték. Boldog családi életet élhetnek ott az uj világban. Kár volna őket kizavarni onnan az ártatlanság paradicsomából s visszahozni ide a romlottság fészkébe. Legalább addig ne, mig az az ájtatos társulat, mely itt Párisban most alakult, végre nem hajtja nagy munkáját, a gonosz könyvek megsemmisítését. A napokban, a mint a Notre Dame tem­plom körül sétálok, egy úri­ember kezembe nyom valami czédu­­lát. Azt hittem, valami kereskedő, szabó, korcsmáros hirdeti magát ezen a szokott módon. De a­mint egy pillantást vetek a nyomtatott lapocskára, látom ott fölül a pápai tiarát s a Sz. Péter kulcsait. Hobó!mi ez ? Ő szentsége is ezen az útón hir­deti már magát ? Tehát ide jutottunk már ? Bizonyá­ra bámulatos haladás a hirdetési praxis ezen nemé­ben. Megtekintem közelebbről a c­édulát. Nem, még­sem IX. Pius pápa saját személyében, a­ki itt hir­deti magát, csak egy újonnan keletkezett ájtatos részvénytársaság, mely felszólítja a hívőket, hogy minden hiábavaló papirost, írást, nyomtatást, külö­nösen az erkölcstelen és istentelen könyveket küldjék be az aluljegyzett társaság hivatalos bureaujába. S mindez a tömérdek papiros ő­szentsége javára fog fordíttatni. Micsoda? A pápa elolvassa mind­ezt a sok is­tentelen és erkölcstelen könyvet? Ne tessék megijed­ni. Nem. Egy állandó bizottság veszi át mindezt a beírt és benyomtatott papirost s e bizottság szemei előtt fog mindez összetépetni. Már most azt hiszi az olvasó, hogy az összeté­pett gonosz könyvek aztán máglyára kerülnek, mint Florenczben hajdan a Savanarolla idejében. Korán sem. Mai nap praktikusabbak már az erény és isteni félelem támoszlopai ; azt a sok gonosz könyvet nem égetik el, hanem eladják a papiros gyáraknak s az érte kapott pénzt mint Péterfilléreket Rómába küldik. A találékony emberi elme ily módon tudja gyümölcsözővé tenni a gonoszságot is a szentszék ja­vára s a jámborság gyarapítására. Mennél több az istentelen könyv, annál nagyobb a jövedelem. Nem tudom, hogy mily nagy az érdeklődés ez ép oly ájt­­tos mint spekulativ vállalat iránt. A fran­czia vidéki tudós társaságok közgyűlése iránt, mely ma nyílt meg a Sorbonneban, bizony nem igen nagy az érdeklődés. A fiatalság, mely minálunk Budapest ' ú­ten néha mégis csak ellátogat az efféle gyűlésekre,­­ itt teljesen hiányzik. Csupa tisztes, öreg fej a pado- i­kon, a­merre csak körültekintek. Vidéki tudósok, professorok Több mint felének gomblyukában fityeg a vörös szalag. Úgy látszik, az elmúlt pár évtized alatt bőkezűen osztogatták a becsü­letlegió rendjelét. Az egybegyült tudósok három osztályra oszot­tak föl : történelem, régiségtan és tudomány (histoire, archeologie et sciences). A »tudomány« névvel csak a természettudományokat szokás itt ne­vezni. Minden osztály külön tartja fölolvasásait. Én a történelmi osztálylyal mentem. Fölolvasók hosszú sora áll feljegyezve a lajstromon. Egy mérges öreg úr (Mr. Choron) ül az asztalhoz s fölolvassa érteke­zését az elemi oktatásról Nagy Károly ideje óta, oly hangon, mintha veszekedni akarna az egész gyüle­kezettel. Aztán egy másik tudós jön, a besangoni tudós társaság tagja s a topographiai oktatás szük­ségét fejtegeti, bemutatja a földrajzi oktatásnak ál­tala feltalált rendszerét s kijelenti, hogy az ország jóléte, biztonsága sürgetőleg követeli, hogy az egész nemzet, de kivált a hadsereg tisztjei és altisztjei ki­merítő topographikus oktatásban részesüljenek. Han­gos tapsok tudatják a barczias gondolkozású tudósok helyeslését. Az elmékben még mindig kisért a Re­vanche gondolata. Persze, hogy e felolvasó után kevés érdekelt­séget kelt a jelenlevő közönségben, hogy mineműek voltak a XVII. század végén Francziaország diplo­­matiai összeköttetései Portugáliát. A gyülekezet fele fölkerekedik s kisétál az udvarra. Velük én is. Vértesi Arnold. Az aranyozott kor. Amerikai regény, írták Twain Márk és Warner Károly Dudley. (44. Folytatás.) Ezen kis kalandnak az lett a következménye, hogy Iliumot csak más­nap reggel érte el, s álmos és törődött volt, midőn a vegyes vonatról leszállva, maga körül tekintett. Ilium egy keskeny völgy nyi­lásban feküdt, melyet egy sebes folyó szelt át. Állott pedig ez: az indóházhoz tartozó fa-alkotványból, me­lyen állott, egy félig bemeszelt faházból, mely előtt egy piszkos fedetlen udvar volt, az előtt meg korcsma­széger lógott egy rézsútos póznáról ezen felírással: »Hotel P. Dusenheimer« ; egy fürészma­­lomból távolabb lenn a folyón, egy kovácsműhely­­ből, egy boltból és három vagy négy különböző kinézésű vakolatlan fabázikóból. Midőn Fülöp a szállodához közeledett, olyas­valamit látott az udvaron, mintha ott egy vadállat gubbasztana. Azonban nem mozdult meg, és hamar észrevette, hogy az csak egy kitömött bőr. A ven­déglő ezen kellemes vendégmarasztója, egy megbol­dogult óriási párducz maradványa volt, mely pár hét előtt e vidéken lett elejtve. Fülöp megvizsgálta az állat csúf pofáját és erősen meggörbített első lá­bát, bebocsáttatást várva, miután előbb az ajtót meg­zörgette. »Várjon kissé. Csak fel akarom előbb húzni a nadrágomat« , orditá egy hang az ablakból és nem­sokára kinyitá az ásitó vendéglős az ajtót. »Reggelt! Nem is hallottam a vonat érkezését. Azok miatt a fiúk miatt soká kell éjszaka fenn lenni. Csak jöjjön be egyenest.« Fülöp egy piszkos csapszékbe lépett. A szoba kicsiny volt, közepén egy kályha állott, mely a »kö­­pők«-re való tekintetből egy homokkal megtöltött hosszú keskeny faládára volt helyezve, egyik végén volt a pohárszék, mely mögött egy felbuzós üvegszek­rény állott, melyben néhány hires felírással ellátott üveg állt, s egyik sarokban egy mosómedencze lefo­lyással. A falak be voltak ragasztva egy kóborló circus tarka, sárga és fekete hirdetményeivel, rajtuk kötéltánczosok emberpyramist képeztek, lovak nagy ugrásokban repültek a levegőn át, és tündérszerű nő­alakok paradicsomi öltözetben lábujjhegyen állva vadul száguldó meztelen mének hátáról csókot hin­tettek a nézőközönségre. Minthogy Fülöpnek ezen időben nem volt szük­sége szobára, felhivatott, hogy mosakodjék meg a csúnya lefolyásnál, mely cselekményt könnyebb vala véghez vinni, mint arczát megtörülni, mert a törül­köző, mely egy tekercsben függött a lefolyás felett, nyilván ép úgy a falhoz volt erősítve, mint a mosdó­­medencze, a kefe és fésű, melyek mellette lógtak az utazóközönség számára. Fülöp úgy intézte a dolgot, hogy toiletjét zsebkendője segítségével végezze be, fi­ a bécsi alkudozásokhoz. (Eredeti levél.) Bécs, ápril 21. A miniszterek haza­mentek, hogy a helyzetet otthon megbeszélvén, megérleljék véghatározatukat. Természetes, hogy a kombinácziók megindultak. De meglepő az, hogy a ma reggeli bécsi lapok csaknem egyhangúlag fejezik ki azt a meggyőződést, hogy a két kormány közül egyik sem mondhat le vagy leg­alább lemondása által a kérdések kedvező megol­dását elé nem mozdítja , holott eddig a Tisza kabi­net lemondása több ízben volt a bécsi lapokban kilá­tásba helyezve. Igaz hogy ezzel még nem adják elég bizonyítékát higgadtságuknak, mert épen csak úgy egyhangúlag állítják azt, hogy csak a magyar kor­mánynak kell engedni, az osztrák nem engedhet. Nem fektetnék erre semmi súlyt, ha csak lapvéle­­­­mény lenne ez, de itten a befolyásos körökben is táplálják ezt a nézetet. És azt hiszem, hogy míg Bécsben utat nem tör az a meggyőződés, hogy a magyar kormány sem a parlament hangulatánál, sem az ország állapotánál fogva nincs kedvezőbb helyzet­ben, a concessiókra nézve, mint az osztrák ; sőt, el­lenkezőleg, határozott hátrányban van — az egyez­ség könnyű nem lesz. A »N. Fr. Presse« ma részleteket is hoz az alkudozásokról, konstatálja azt, hogy az osztrák kor­mány a restitutio kérdésében valamit engedhet, egyéb­ben nem, és azt állítja, hogy a kivezető ut ama kér­désben megtaláltnak látszik. Lehet, de nem azzal, a­mit a »N. Fr. Pr.« tart megadhatónak. Abban té­ved e lap, ha azt állítja, hogy a védvámok eszméjé­nek határául a két kormány az 1868-diki vámjavas­latot ismerte el, mert egyetértés e kérdésben sincs és különben is az említett javaslat magas tételein alól mozog az alkudozás. A »Presse« azt is tudni akarja, hogy a bank­kérdésben Andrássy bízta meg Schwegelt egy közve­títő javaslattal , mely — mennyire már ismerik — kedvezőleg van hangolva a bankkérdés megoldására vonatkozó ezen javaslat iránt. A­mi ez értesülésnek a fogyasztási adókra vo­natkozó részét illeti, tán fölösleges utalnunk arra, hogy ismert dolgokat tartalmaznak. A­mi pedig a bank ügyét illeti, szintén volt alkalmunk utalni egy új terv fölmerülésére, mely azonban a maga egészében kedvezőbb képet nyújt azon részleteknél, melyet a »Lloyd« nyújt felőle. Egyik feltétele az lenne, hogy ideiglenes (úgy tudjuk 10 évi) időszakra lenne alapítva.­­ Az osztrák képviselők tegnap ér­tekezletet tartottak, melyre Suesz, Kaizer, Dumba, Dinstl és Kuranda bocsátották ki a meghívókat. Az értekezlet a »Hotel Meisel«-ban volt, s az alsó-ausz­triai képviselők majd teljes számban megjelentek. Mint legidősb, Umlauf elnökölt, s dr. Hoffer és dr. Wedl tett kérdést az értekezlet czélja iránt, s az iránt, hogy tán az összehívóknak van pozitív tudomá­suk a Magyarországgal folyt alkudozásokról s a mi­nisztériumnak azokkal szemben tanúsított magatartá­sáról. Ugyanígy nyilatkozott Kronawetter és Schöffel is. Suesz Eduárd képviselő hangsúlyozta a mai össze­jövetelnek, melyen minden töredékbeli alsó-ausztriai képviselő együtt van, nagy sikerét. Javasolta, hogy minden lapnak küldessék jelentés a mai értekezletről. Tinti indítványára elhatároztatott, hogy az alsó-ausz­triai képviselők ismét összejönnek, mihelyt pozitív hírek érkeznek a kiegyezési tárgyalások felől. A jegyzék, mely a lapokhoz küldetett, így hangzik : Több képviselő kezdeményezésére ma este Alsó- Ausztria reichsrathi képviselői a­­Hotel Meisen-ben majd teljes számmal összegyűltek, s a komoly politi­kai helyzettel szemben a fontos napi kérdések fölött barátságosan értekeztek. E gyűlésen az elfoglalandó állásra nézve a legörvendetesb egyhangúság nyilvá­nult s elhatároztatott, hogy a párt gyűlése újból össze­hivatik, mihelyt a Magyarországgal folyó alkudozá­sokra vonatkozó biztos hírek utáni jogos óhajnak elég létezik.« A képviselők csak éjfél felé oszol­tak szét.­­ A mai nap folyamában a tárgya­lásokban közvetlen részt nem vett miniszterek infor­­máltatták magukat a miniszterelnök által az alku­dozások mostani állásáról; a párt férfiaival a kon­­ferentia csak a pénzügyminiszter megérkezése után tartatik. Magától értetődik, hogy e megbeszélések bi­zalmas természetűek, igy pl. a vámtételeket nem lehet addig közzé tenni míg a külföldi államokkal a kereső.­szerződések megkötve nem lesznek. A végleges elhatározás előtt különben, a­mi még egy kérdésben se következett be , a többi ügyekről sem közölhetni részleteket. Ki az oka? Maholnap el kell válni, mi lesz a függő­ben levő kérdésekkel, melyek az alkudozás tárgyát képezték, de melyekben egyetértésre jutni nem sikerült. Mért nem sikerült? Szükséges-e sokáig mutogatni, ki volt oka? Tudhatja, mindenki, a­ki az eszmények gondos megfigyelője volt a fúzió óta. Tisza Kálmán, mondhatnék, egye­­síté az országot, mikor a közjogi differenciákat félre­téve, segédkezet nyújtott a bekövetke­zendő nehéz kérdések megoldására. Bizony nem tette önmegtagadás nélkül s nem tette a párt sem, mely követé e lépésben s helye­selte azt, de tették mind a ketten őszintén, tartalékgondolat nélkül. Tették azért, hogy súlyt, adjanak föllépésüknek, ha majd az 1867-iki alku által függőben hagyott kérdés

Next