A Hon, 1876. június (14. évfolyam, 126-148. szám)

1876-06-11 / 134. szám

134. szám, XIV. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Elő­zetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.............................................. írt­a ki: 6 hónapra......................................» Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ...­­ » — * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1876. Vasárnap, jun. 11. frízerescs­téi-íi iron­a, s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás XIV-dik évi­­ olyan) ára. , Félévre.......... 12 frt Negyedévre ... 6 frt 1 Egy hóra .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre post­ai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz írtig csak 5,10­­ felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, június 10. Az izgat­­ás. Semmi sem könnyebb, mint izgatni az új kiegyezés ellen. Nem kell egyéb hozzá, mint nem gondolni meg a dolognak sem ele­jét, sem végét, hanem összeszedni nemzeti büszkes­égünk minden czifra frázisát és jogos vagy jogtalan sérelmeink minden keserűsé­gét és kész az izgatás politikájának kátéja is, praedikácziója is. Az is bizonyos, hogy nép­szerű dolog, mert kötelesség és kötelezettség helyett követeléseket emlegetni és ezeket úgy tüntetni fel, mint a­melyek teljesüléséhez nem kell egyéb, mint a nemzet óhajainak és aka­ratjának hol békésebb, hol h­arcziasabb, de mindenesetre minél merevebb, engesztelhet­­lenebb alakban való kifejezése — minden nemzetnél, de főleg nálunk mindig népszerű volt; mert a kényszerű helyzet súlyos felada­tait semmiféle nemzet szívesen el nem fogad­ja, kivált h­a fel van tüntetve azoknak mun­ka nélkül való elő­nyös megoldásának lehe­tősége. De minden izgatásnak van logikája és következményei és ezeket megfontolni köte­lességük azoknak, kik az izgatást megkezdik. És az Ausztriával, a Tisza-kormány által kötött szerződés elleni izgatás logikája és kö­vetkezménye okvetetlenül a szélső­bal politi­kája győzelmének előkészítésére, sőt bizto­sítására vezet. Ez bizonyos, mint a halál; ezt már eddig is le­het­ tapasztalni és akár az izgatás helyszínén, akár elemein mindenki észreveheti azonnal. A­kik ezt akarják, azok nem csak következetesen, de czélszerűen is cselekesz­­nek. Azokhoz nincs szavunk. Legfeljebb több mérsékletet szeretnénk tőlük kieszközölni, a fegyverek megválasztásában, mert akár­mi­lyen távol állunk egymástól, lehetetlen, hogy bennök is fel ne szólaljon a hazafi, azon véráldozat láttára, melynek némelyek az ő táborukban szeretnének feláldozni minden polgárt, minden intézményt, mely elveiknek és ambitiójuknak nem hódol, vagy talán az a szerencsétlensége, hogy érdemekben, érte­lemben egy pár lépéssel előbb van, mint ők. De — ismételjük — a szélsőbalnak tö­­kéletesen beillik a kiegyezés elleni izga­tás és az azzal való elégületlenségnek felhasz­nálása , mert ő Ausztriával egyezkedni sem a vámterület, sem a közös ügyek alapján soha, semmi szín alatt nem akar. És azok, kik ebben a véleményben vannak, kik hiszik, hogy főleg most nem csak czélsze­rű, de hasznos és üdvös is ez a politika; egé­szen öntudatosan és következetesen cselekesz­­nek, midőn az izgatásnak tért adnak vagy tért szereznek és követelik a bécsi szerződés elvetését. De ellenkezőleg cselekesznek azok, kik Ausztriával sem a politikai, sem a közgazda­­sági szakítást nem akarják és egyszerűen csak egy jobb szerződés kieszközlését akar­ják elérni az­által, hogy az országgyűlést a szerződés elvetésére kívánják bírni. Mert ez involválja azon feltevést, hogy van ember és párt Magyarországon, mely a vámközösség alapján most, a Tisza-kormány által kö­tött szerződés elvetése után is, Ausz­triától, az uralkodó beleegyezésével és sege­delmével, egy előnyösebb szerződést tudna kicsikarni.És ez a feltevés oly könnyű, hogy mi is concredálnék, ha nem ismernők először a lajthántali helyzetet, másod­szor az uralkodó állását és harmadszor a magyarországi államférfiakat és pártálláso­kat. De miután ezeket jól ismerjük, egész vakmerőséggel provokálunk bárkit, állítson össze csak a papíron leg­alább egy oly kormányt, és egy oly programmot e kérdésekben, mely a bécsi szerződésnél előnyösebb legyen, reánk nézve és ezt egyszersmind képes legyen kivinni, melyről fel lehessen józan észszel csak a­n­­­­nyit tenni, hogy elfogadja az az Ausztria, mely az erős Tisza-kormány­tól egy zú­golódó, fenyegető nagy párttal, egy elégület­­len országgal és fényes múlttal háta mögött csak e­z­t a rész szerződést akarja elfogad­ni , és ha ezt kimutatja, eldobjuk ezt a tollat, mely csak súlyos és épen nem kedves köte­lességérzetből szegül az izgatás ellen és fel­csapunk híveinek. Igaz, hogy vannak sokan, a­kik a kö­zös ügyek alapján ugyan, de önálló vámterülettel akarják a megoldást kezdeni. Ezek, ez idő szerint, az országban nem számíthatnak a volt Deákpárt valódi hí­veire, és, hogy provokáló állí­tásunk testet nyerjen, felszó­lítjuk a »Pesti Napló« és »Nemzeti Hírlap« e téren álló bajnatait, nevezzék meg, híveik közül azokat a Deákpárti vezéregyé­niségeket, kiknek múltjuk az országnak azt a garantiát adja, hogy könnyelműségből nem fogják a kiegyezést koc­káztatni, nevezzék meg, hogy lássa a n­emz­et, ha váljon há­nyan pártolják az ő politikájukat és kik azok, ők csakugyan most kivihetőnek tartják, hasznosnak hirdetik, az önálló vámterületet, mert a­míg ezt nem teszik, adddig határo­zottan állítjuk azt, hogy a Deákpárt sem a parlamentben, sem az országban — tévés epigon és malkontenzus kivételével — nem hely­es­li politikájukat és nem tartja elvetendőnek a bécsi alkut. Épen ezen a véleményen van a bal­köz­é­p is , legalább befolyásosabb és mérsé­keltebb részében.­­És ha a tények, a pártállások, a szerep­lők így osztályozhatók helyesen , önként kö­vetkezik az, hogy nemcsak a logika­ A „HON“ TÁRCZÁJA. Az aranyozott kor. Amerikai regény, írták Twain Márk és Warner Károly Dudley. (76. Folytatás.) Harry elpirult, dadogott s a bíróra tekintett. »Önnek felelni kell« szólt e nagysága. »Ö­n ő nem fogadta el udvarlásomat.« »Nem. Magam is azt hinném. Brierly. Merész­­kedhetik-e ön azt állítani az esküdtszék előtt, hogy nem volt érdekében eltenni láb alól vetély­társát Selby ezredest?« orditá Braham úr menydörgő hangján. »Eszemágában se volt, uram ; eszemágában se volt« védekezék tanú. »Készen vagyunk, uram,« szólt Braham szi­gorún. »Még egy szót,« szólt az ügyész. »Volt-e ennek a legkissebb gyanúja vádlott szándékáról egész addig, mig a lövés megtörtént ?« »A legkissebb sem,« válaszolt Brierly komolyan. »Természetes, hogy nem, természetes, hogy nem,« bólingatott Braham az esküdtek felé. Ezután a többi tanúk lettek kihallgatva, kik a vendéglőben a lövésnél jelen voltak, a főpinezér és a jelen volt orvos. Az emberölés ténye határozottan meg lett állapítva. Semmi új nem került napfényre, kivévén a pinezér által Braham egy kérdésére, az a tény,hogy midőn a fogolynő Selby ezredes után kérde­­­zősködött, felindultnak látszott és vad tekintet volt a szemében. Azután előhozatott Selby kimondása halálos ágyán. Előadá Laura fenyegetéseit, de egy nevezetes hozzátétellel, mely nem volt a hírlapokban. Úgy lát­szott, hogy az ezredes, miután vallomását megtette, csak azután tudta meg orvosaitól, hogy sebei halálo­sak. Erre őt nagy lelki küzdelem és aggodalom száll­ta meg, s azt mondá, hogy vallomása nem teljes. Nagy nehezen és több szünetet tartva, e szavakat téve hozzá: »Én — nem — mondtam meg — mindent. Beszélnem kell — írja fel — megbántottam — őt, Évek — előtt — nem — látok — óh — Istenem —­­megérdemlettem .« Ez volt az egész, elájult és nem éledt fel újra. A washingtoni vasúti vonatvezető bizonyságot tett arról, hogy vádlottnő azt kérdezte tőle, várjon nem ment-e az esti vonaton egy úri­ember a családjá­val, leírta azt s előtte, úgy hogy később Selby ezre­desre és családjára ismert a leírás után. Cullum Zsuzsi színes nőcseléd Dilworthynél feleskeztetett. Ismerte Selby ezredest. Látta őt gyak­­­ran a házhoz járni, s hogy egyedül maradt Hawkins­­ kisasszonynyal az elfogadó teremben. Még az nap előtt is ott volt, mielőtt agyon lőtték. Ő bocsátotta be. Za­varának látszott. Szavakat hallott a teremből, mint­ha veszekednének. Fülét a terem hátsó ajtaján a kulcs­lyukra tette egy kis ideig. A férfi hangját hallotta: »nem lehet, nem tehetem, jóságos Isten,« egészen kö­nyörögve. Hallá a kisasszony szavát is: »Akkor hát válasszon. Ha elhagy engem, tudja, hogy minő sors várja.« Azután ő kirohant a házból. Én bemegyek s mondom »csengetett a kisasszony?« úgy állott ott, mint egy tigris, villogtak a szemei. Mindjárt ki is fu­tottam.« Ez volt Zsuzsi vallomásának lényege, melyet a szigorú keresztbe kikérdezés legkevésbé sem ingatha­tott meg, Braham azon kérdésére válaszul, vájjon vádlott nem látszott e tébolyodottnak, az felelte Zsu­zsi: »Teremtem, de hogy látszott, annyira se, mint egy lódarázs.« Feleskették Hawkins Washingtont. Előhoza­tott a pisztoly, melylyel a gyilkolás el lett követve. Washington beismerő, hogy az az övé. Egy reggel kérte tőle el Laura, azt mondván, úgy rémlett előtte, mintha éjszaka zsiványok akartak volna rátörni. El­ismerte, hogy nem hallott soha semmi betörésről a házban. Történt-e valami rendkívüli a házban ? Sem­mi, amire emlékeznék. Elkísérte-e egy látogatásra Laurát egy vagy két nappal az­előtt Slioonmakerék­­hez ? Apródonkint kitudták tőle, hogy Laura ott magát különösen viselte, betegnek látszott, és ő ve­zette haza. Még tovább faggattatván, elismerte, hogy Laura látta ott Selbyt. És Washington azt a meg­jegyzést tette hozzá, hogy Selby egy fekete szivű gaz­ember volt. Az államügyész némi boszankodással mondá: »Elég, nem akarunk többet hallani.« A védők nem akartak ez alkalommal kérdést intézni Hawkins úrhoz. Az ügy a vád szempontjából be volt fejezve. A gyilkolás iránt nem lehetett a leg­kisebb kétely sem, valamint az iránt sem, hogy vád­lott gyilkolási szándékkal követte áldozatát New­ Yorkba. Ezen bizonyítékok alapján kimondhatta a Jury ítéletét anélkül, hogy csak helyét elhagyná is Ilyen volt a helyzet két nappal azután, hogy az es­küdtszék meg lett alakítva. Egy hét óta tartott a vég­tárgyalás, és most vasárnap következett. A közönség, mely a bizonyítási eljárást olvasó, nem tarta többé lehetségesnek, hogy vádlottat felmentsék. A nézők tömege a tárgyalási teremben a legmélyebb rokon­­szenvtől volt áthatva Laura iránt. Braham úr megkezde a védelmi eljárást. Mo­dora alázatos lett, és olyan halk hangon beszélt, hogy csak a teremben uralkodott tökéletes csendnek lehet tulajdonítani, hogy szavait hallani lehetett. Azonban igen érthetően beszélt, s bár kiejtésén meg lehetett ismerni szidószármazását de az csak hangjának bizo­nyos gazdagságát és hőségét árulta el. Azon kezdé, hogy reszket a felelősségtől, melyet magára vállalt, és kétségbe is volna már esve, ha nem látna maga előtt egy tizenkét férfiúból álló oly es­küdtszéket, kiknek ritka értelmisége és éleselméje az üldözésnek minden sophismáját szét fogja foszlatni; oly férfiakat, kiket a becsület vezérel, a­kik felhábo­rodnak az állam által üldözött nő irányában elköve­tett ezen lelkiismeretlen zaklatás felett; embereket, kiknek van szívük, hogy érezhessék az igazságtalan­ságot, melynek ama nő áldozata lett. Távol legyen tőle, hogy valami gyanúsítást vessen az állam tehet­séges, ékesszóló és szellemdús ügyészeinek indokaira, ők hivatalból járnak el, az ő feladatuk vádat emelni, de a mi feladatunk, urak, utána látni, hogy igazság szolgáltassák. Az én kötelességem, uraim, leleplezni önök előtt a szerencsétlenségek történelmének egyik legmegha­­tóbb drámáját. Egy oly életet kell felmutatnom önök előtt, mely a sorsnak s a körülményeknek játéklab­dáját képezte, melyet vihar s napfény váltakozva ra­gadt tova, mely majd derülten folyt meghitt ártat­lanságban, majd besötétitve szívtelen gazság által, egy oly életpályát, mely szerelem, hűtlenség s lelki gyötrelmek között fejlődött, s mely felett szünetlenül a lelki betegség sötét réme lebegett, — az örö­költ téboly, melynek kitörését a lelki kin idézte elő, a­mig véget ér, ha véget érnie kell, az önök ítéleté­ben, azon rémítő események egyike által, melyet em­beri elme ki nem fürkészhet, s melynek egyedül Isten ismeri titkát. »Uraim, kérem önöket, jöjjenek el velem e tör­vényszéki teremből és a törvény kisszerűségeitől, e szomorú játék színteréről egy messze eső, s bár mond­hatnám, boldogabb időbe. A történet, melyet el kell mondanom, egy kis lánykáról szól, fénylő göndör für­tökkel, mosolygó szemekkel, ki szüleivel utazott, elő­kelő s gazdag szülőkkel egy Mississippi gőzösön. Fel­­robbanás történik, egyike ama rémítő catastrofáknak, mely megzavart kedély-állapotot hagy hátra az élet­ben maradtaknál. A megcsonkított emberi lények százai költöznek az örökkévalóságba. Az irtózatos robbanás után ezt a kedves kis­lányt a rémület­be ejtett életben maradtak közt találják, a borzadály ama színterének közepén, mely a legerősebb agyat is felrázhatja. Szülei eltűntek. A kutatás, hogy csak tetemüket is fölleljék, hiába való. A halálra rémült gyermek — ki a megmondhatója, minő változást idé­zett elő az iszonytartó esemény zsenge elméjén? — az első személyhez kapaszkodik, ki rokonszenvet mu­tat hozzá. Hawkins asszony az, ez a jó hölgy, ki még most is szerető barátnője. Laurát felfogadják a Haw­kins családba. Tán feledi is, hogy nem az ő gyerme­kük. Egy árva. Nem, uraim, nem akarom önöket ál­tatni, ő nem egy árva. Rosszabb helyzete van en­nél. A lelki gyötrelemnek egy más napja is követke­zik. Megtudja, hogy él az atyja. De ki ő — hol van ő? Fájdalom nem mondhatom meg önöknek. E fáj­dalmas történet jelenetei közt majd itt, majd amott tévedez — mint egy őrült. Ha leányát keresi, czálta­­lan keresgélése ez egy őrültnek, mint a­ki eszét veszt­ve felkiált, hol van a gyermekem ? Laura keresi aty­ját. Hasztalan! Újból meg újból, mindig, mikor már majdnem föltalálta, elveszti — elment, eltűnt. »De ez még csak a szomorú játék kezdete. Tűrjék a szenvedést velem együtt, míg azt elmondom. (Braham úr kiveszi zsebkendőjét, lassan kibontja azt, aztán görcsös kézzel idegesen összegyűri és az asz­talra dobja.) Laura felserdül a szerény déli házban, gyönyörű teremtés, a ház öröme, a környék büszke­sége, s a legkedvesebb virág az egész ragyogó Délen. Ő lehetett volna még boldog is, s boldog is volt. De a gonosz szellem belép e paradicsomba. Leszakaszta a szép bimbót s illatát elrabolván, a sárba dobja azt lábai alá. Selby György, az elhalálozott, egy csinos, s finom confederált ezredes, volt ez az emberi alakba költözött ördög. Megcsalta a leányt egy szinlelt há­zassággal s pár hónap múlva botorul elhagya, s el­lökte lábaival, mint egy megvetett tárgyat. Azon egész idő alatt volt neki neje New­ Orleansban. Laura meg volt törve. Heteken át, mint fogadott­ anyja és testvére bizonyítványaival meg fogom mutatni, deli­­riumban lebegett, a halál szélén. Urak, megszabadul­hatott-e valaha ezen deliriumból? Meg fogom önök­nek mutatni, hogy midőn egészségét visszanyerte, el­méje változáson ment keresztül, nem volt többé az, aki egykoron. Megítélhetik önök maguk, váljon a megrendült ész visszanyerte-e valaha ismét trónusát. »Évek múlnak el. Ő Washingtonban van, lát­szólag boldog kegyencze a fényes társaságnak. Csa­ládja végtelen gazdag lett a szerencse azon hirtelen fordulata által, melyet az emberek Amerikában meg­szoktak — az által, hogy véghetetlen gazdag érerte­­lepeket fedeztek fel valamely tulajdonukban levő vadon földön. Egy nagyszerű közhasznú tervvel fog­lalkozik, e gazdagság felhasználása végett, a szegé­nyek javára. Az alávaló Selby ismét megjelenik a színtéren, mintha szándékosan akarná Laura életé­nek romlását tökéletessé tenni. Eljött, hogy a becsü­let elrablásából gúnyt űzzön, s pelengérre állítással fenyegesse, ha ismét szenvedélyének oda nem dobja magát. Urak, csodálkozhatnak-e önök, ha ezen nő ekként üldöztetve, elveszté eszét, magánkívül volt a félelemtől, s ha a rajta elkövetett méltatlanság ad­dig marczangoló elméjét, migyen nem lehetett többé felelős tetteiért ? Elfordítom fejemet, mint aki nem örömest nézem még az egek ezen igazságos bosszú­ját sem. (Braham úr szünetet tartott, mintha erőt vett volna rajta az elérzékenyülés. Hawkins asz­­szony és Washington könyekben úsztak, valamint a hallgatóság közül is számosan. Az esküdtszék hüle­­dezett.) »Urak, az ügyek ilyen állapotában nem volt szükség egyébre, csak egy szikrára — nem mondom ezélzásra, nem mondom jeladásra — ettől a lepke Brierly­től, ettől a visszautasított versenytárstól, hogy bekövetkezzék a catastrófa. Én nem vádolok senkit, de ha ez a nő józan eszénél volt, midőn elillant Wa­shingtonból és ezen városba ért Brierly úr társasá­gában, akkor nem tudom, mi az őrültség.« (Folytatása következik.) nál, de a tényezőknél fogva is, az ön­álló vámterület melletti izgatás most a szél­sők kezére játsza a politikát, és ettől a fen­tebb említett két lap szerkesztősége sem múltjánál, sem befolyásánál fogva vissza nem tartja a nemzetet; nem még akkor sem, ha segédkezet nyújt neki a dissidens tá­bor, mert ezek nem dominálják azt az elemet, mely nekik »éljent« kiált, az az elem nem az ő vezetésük után indul és h­a kenyér­törésre kerülne a dolog, ha az udvar és Ausztria elé állanának ők, akkor vennék ész­re, hogy más számára dolgoztak, másnak esz­közei voltak. Ezt jól meg kell fontolni, ezt a nemzet­nek tisztán kell látnia, mert ez a tényállás valódi képe; ez az izgatás megítélésére az egyedül helyes szempont. Ha ezt megfontol­ták az izgatók és izgatottak — akkor máskép fognak beszélni. — A bankkérdésre vonatko­zólag írják a »Lloyd«-nak Bécsből: A legköze­lebbi hetekben megkezdetnek a specziális értekezések s ezekben a nemzeti bank ez idő szerinti vezetőinek nyilatkoznia kell majd, elfogadja-e az egyezséget. A nemzeti bankkal való ezen alkudozásokban kell majd eldőlnie azon kérdésnek is, hogy az uj szervezet ezen év vagy a jövő év végén lépjen-e életbe, mert a bank­szabályzat szerint a bank privilégiuma csak 1877. végén szűnik ugyan meg, másrészt azonban kívána­tos, hogy 1877. január 1-én életbe lépjen már az új szervezet. Fontos kérdést fog e részletes alkudozások közt játszani a bankfiókok kérdése is, mert úgy Ausz­triában, mint Magyarországon égető szükség van a bankfiókok szaporítására.­­ A képviselőház igazságügyi bizottsága ma d. u. tartott ülésében tárgyalás alá vette a záloglevelek biztosításáról szóló­­javaslatra vonatkozó módosításait. A 4. §. 1. bekezdésére vonatkozó módosítás, mely szerint valamely intézetnek záloglevelek kibo­csátási üzletre fog­adassék, az alaptőkét 200.000 írtra kívánja tétetni —- elfogadtatott. A képviselőház tud­valevőleg elégnek tartotta volt a 100.000 frt alapot. Ugyancsak a 4. § 2. bekezdésére tett azon mó­dosítása a főrendiháznak, hogy ezen törvénynek visszaható ereje legyen, vagyis, hogy mind­ezen intézkedések a jelenleg működő és jelzálog kölcsönökkel foglalkozó összes intézetekre kiterjesztessenek­­— a többség által el nem fogadtatott, miután a jelenlegi intézetek min­den eddigi kormány által sanctionáltattak, csak a jö­vőben alakuló intézetekre lenne kihatással. Simonyi Lajos b. kereskedelmi miniszter behatóan mutatta ki a módosítás czélszerűségét és védelmezte azt, mert e nélkül nem lesz meg a szük­séges egyöntetűsége a különféle zálogleveleknek í­gy miután zálogleveleink nagy részben a külföldre terülnek, félő, hogy ez­által különböző értékkel fog­nak azok bírni, t. i. kategóriákra fognak osztatni: biztosítottakra és nem biztosítottakra. Azután­ szük­séges az alap már azért is, mert a föld értéke bizo­nyos fluctuatióknak ki van téve, s a kölcsönvevők sem fizetik sokszor pontosan a kölcsönöket, s igy jó, ha az intézeteknél van alap, melyhez hozzányúlhatnak. Ugyanezen nézetben osztoztak Bokros, Juhász és Hammersberg bizottsági tagok, kik a több­ség ezen határozata ellenében külön véleményt je­lentettek be. Ezután került volna a sor a b­é­k­e­b­író­ság­r­ó­l szóló tvjavaslat szövegének hitelesítésére, mely azonban Horánszky azon indítványára, hogy különösen a II. fejezet, mely nagy fontossággal bír­ván, még a hitelesítés előtt sokszorosittassék és a ta­gok közt osztassék ki — hétfőre halasztatott. Apróságok. Két nagy férfi két nagy tervvel lepte meg és ejtette bámulatba a világot — egy és ugyanazon napon. Az egyiket a szent orosz birodalom szülte. Két­féle mestersége van, melyek oly sajátságosan egészí­tik ki egymást és oly nélkülözhetlenek egymásra néz­ve, mint a theoria és a praxis. A nevezett nagy férfiú tudniillik diplomata és katona egy személyben. Neve : I g n a t i e ff tábornok, Oroszországnak konstanti­nápolyi nagykövete. Nem minden jelentőség nélküli dolog az, hogy Oroszország ily nem egy, hanem két, sőt valóban sok, igen sokoldalú (ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy »ezer fából faragott«) férfiú által képviselteti magát a török fővárosban. Ignatieff két szakértőt tesz ki egy magában, a jegyzékekhez épen úgy ért, mint a harczitérképhez s a tollat ép oly könnyűséggel forgatja, mint a kar­dot. Ez nagy előny. Először is Oroszország Ignatieff által egy szakértő­, diplomata vagy katona fizetését spórolja meg. Aztán van ott egy keleti kérdésnek nevezett gordiusi csomó, mely máris elég ügyesen van összebonyolítva. Ignatieff, mint diplomata szakszerű hivatásá­nak tartja azt még jobban összebonyolítni, a­míg más megoldás nincs, mint karddal ketté vágni. Ekkor aztán a katona végre­hajtja azt, mit a diplomata ki­tervelt. No de ne gyanúsítsunk. . . Elég az hozzá, hogy Ignatieff egy kitűnő tervet dolgozott ki. Czime : »A keleti kérdés praktikus megoldá­­s­a« és abból áll — mint olvasóink ma reggeli la­punkból olvashatták, — hogy Törökország föl­d­a­­raboltassék őt királyságra. Mikor az orosz czár e tervet elolvasta, elismerését és háláját fejezé ki a jeles szerző iránt s azt mondá, hogy el fog jönni még az az idő, mikor megvalósul a terv. . . Mi legjobban teszünk, ha bevárjuk azt az időt s addig megismer­kedünk a másik tervvel is. * * * Ennek szerzője a »circumspectus et prudens« szász nép fia. Mint szász, már magában sok­oldalú, azonkívül még politikus és katona is. Tagja a magyar képviselőháznak. Neve: Guido von Bausznern. A mai »Pester Lloyd«-ban »Clara pacta boni amici« jelszó­val egy tervet fejt ki, mely nemes intenzió és merész conceptió tekintetében merőben túlszárnyalja az orosz diplomatáét. Von Bausznern úr terve nem anarchikus, nem felforgató, mint amazé, nem feldara­bolni, sőt ellenkezőleg szorosan összeolvasztani akar­ja Magyarországot Ausztriával. Azt mondja, hogy a tíz évenkénti alkudozás veszélyezteti a monarchiát, egy végleges és soha föl nem mondható közgazdasági kiegye­zést kell kötni tehát a birodalom két felének. Hogy mily lángeszű a tervelő szerző, kilátszik onnan is, hogy a »clausula perpetuitatis« kimondása által egy fokra emelkedik Corvin Mátyással. Von Bausznern úr meg van győződve, hogy egy ilyen »kiegyezést Ausztria örömest elfogadna«, habár neki lenne kára benne. Javasolja nagy hazánkfia, hogy Ausztria és Magyarország az indirekt adókból fedezzék a közös költségeket. 1874-ben Ausztriában 128, Magyaror­szágon 50, összesen tehát 178 millió folyt be az indi­rect adókból. Ebből 100 milliót a közös budgetre számítva, a fenmaradó részt pedig (ott is, itt is 70 : 30 arányt véve föl) a közös államadósságra, kisüti, hogy Magyarországnak Ausztriával egy soha fel nem bontható közös vámterületen — 3 *­2 millió tiszta haszna lenne. Mi nem tudjuk, mint az orosz czár, hogy eljön-e valaha ideje ezen terv megvalósulásának, de elisme­résünk és hálánk jeléül lemondunk Bausznern ur ré­szére a 31­ 2 millióról. Fogadja el. Clara pacta boni amici. Látja, nagy dolgokat művelhetne ez őszi szeggel — Amerikában, miután e monarchiát úgy is roskadozónak tartja. Ezt is írja von Bausznern úr. »Es is die höchste Zeit, dass man bei uns Ungar­n«. . . stb. Ugyan már hogyan tudott igy megfeledkezni magá­ról? Hiszen csak nem rég az országg­yű­lésen a »sem­mire kellő náziónak« nevezte a magyart. * * * Konstantinápolyi hírek szerint az új fiatal török császár lefoglaltatta Abdul-Aziz kincseit. Az azon­ban még nincs kiderítve, hogy a háremben őrzött nagy számú »kincs«-eket szintén lefoglalta-e maga számára. G­y. Budapest, jun. 10. (Sz. Gy.) Napról-napra más-más szint élt keleten a helyzet és vele a hatalmak ma­gatartása. Tegnap, tegnapelőtt a hármas szö­vetség megingatva, keleten a háború kitörő­­félben; Milán szemlét tart a csapatok fölött, melyek a szerb-török határnál egy vasövet képeznek; Miklós montenegrói fejedelem el­látja magát külföldről hadiszerekkel, a szerb csapatokban tömegestől vállalnak szolgálatot az orosz tisztek és Csernojeff tábornok tudat­ja a világgal, hogy a háborúnak Törökország és Szerbia között ki kell törni, mert kezdve a­ szerb paraszttól föl a szenátorig mindenki el­­kerülh­etlennek tartja azt: ma már egyet for­dul a helyzet és igy tűnik fel: a hatalmak belgrádi követei, ide számítva az oroszt és angolt is, arra kérik illető kormányaik nevé­ben a szerb fejedelmet,h­ogy hagyjon föl min­den harczias lépéssel, mert nem fog jóra ve­zetni. És erre így felel Milán: »Igyekezni fogok eleget tenni kormányaik tanácsának.« Oroszország Emsből akarva­ nem akarva adja ezt a tanácsot,és a szerb kormány akarva nem akarva teljesíti azt. De elég hogy adja — és elég hogy követi. Oroszország kénytelen békés tanácsot adni, mert általa a berlini memorandumban elfoglalt álláspontnak annyira leszálltak az ad­tái, hogy a legilletékesebb helyről jött nyilatkozatok szerint a memorandum bukott­nak tekinthető. A külügyi hivatalunkhoz közel álló »Wiener Abendpost« azt mondja, hogy a ha­talmak elhatározták, miszerint a memoran­dum átny­új­tását a portának egyelőre ab­ban hagyják. Ezen szelíd kifejezés mellett sokkal határozottabban nyilatkozik Dis­raeli ma esti lapunkban megtávirt beszédé­ben, hol azt mondja, hogy »a memoran­dum visszavonatott« vagy legalább is bizonytalan időre elnapoltatok. Ily körülmé­nyek között Oroszország nem űzh­et harczias propagandát az Al-Dunán — ma legalább­­ meglehet, holnap már másként változhatik a helyzet. Elég az hozzá, hogy Oroszország kénytelen békés tanácsokat adni Szerbiában, sőt — habár csak Andrássy kívánsága és unszolására — defavoyálni Csernojeff tábor­nokot. Ha már Oroszország kénytelen nem szi­ve szerinti lépéseket tenni, Szerbia annál in­kább kénytelen szive szerinti lépéseket nem tenni, azaz nem háborúzni és nem provokálni a törököt. Egyik kény­tel­enségből teszi azt, a­mit tesz, a másik kénytelenségből nem teszi, amit nem tesz . Szerbia moczczanni sem mer Orosz­ország biztatása nélkül. Már akármi okból cselekszik így Oroszország és ennek párán-

Next