A Hon, 1878. május (16. évfolyam, 106-131. szám)

1878-05-04 / 109. szám

nem helyeztetett vissza a gyűlöletes, és pán­szláv irányban nagyon prononczírozott Ig­­natiev. Tehát, mondjuk, ezen adtust lehet békés értelemben is magyarázni. De lássuk csak az érem másik oldalát is. Gorcsakov betegeskedő, köszvényes öreg­em­ber. Betegsége miatt fennakadást szenvedtek a diplomáciai tárgyalások, mely a congressus és az egyidejű visszavonulás tekintetében a legtarkább »formulák« formulázása körül és fölött megindultak volt. Gorcsakovnál ma is csak azt jelenti a távíró, hogy még mindig podagrában szenved, »jobban van, de mégis rosszul van.« Már nem egy­szer volt szó arról is, hogy Gorcsakov utódáról kell gondoskod­ni az orosz birodalmi kanc­ellári székben. Igen közel áll tehát a föltevés, hogy Ig­natiev azért nem helyeztetett vissza előbbi állomására Konstantinápolyba, mert reá na­­­­gyobb hivatás vár egy bár különben eléggé­­ fontos követségi állomás betöltésénél. Igna-­­­tievre a központban van szükség — akár­­ Gorcsakov ideiglenes helyettesítője, akár pe­dig annak utóda gyanánt. Ezzel pedig a béke ügye vajmi keveset nyert, sőt épen, mert Ignatiev a musz­ka birodalom központján érvénye­­síti befolyását, míg a Bosporusnál Oroszország legjelesebb katoná­ja, Todtleben áll az orosz hadse­reg élén, kelt gyanút a hír, hogy Oroszor­szág mintegy varázsütésre békésebb húrokat penget s engedékenyebbnek látszik. E cselfo­gással már számtalanszor élt az újabb időben is az orosz diplomátia s igy aligha fognak va­lahol nagy reményeket ébreszteni az orosz ,békés dispositiók.­ Megkezdődtek újra a tárgyalások a pé­­tervári és londoni kabinetek közt s most szilár­dabb alapon folynak, mint ennek előtte — mondja a hírverő már megszokott biablon­­szerű modorban. Csakhogy folynak ám a tár­gyalások Anglia és Görögország kö­zött is, melyeknek nem lehet más az anyaga, mint egy leendő angol-görög fegyveres szö­vetség. És a­míg az angol fő - és államtitkárok, parlamenti ülések híján, klubbokban és gyű­léseken fennen hangoztatják, hogy Anglia tisztán csak a béke fentartása érdekében fá­radozik : az alatt nemcsak az anyaországban foly a fegyverkezés, hanem az indiai expedi­­tionális sereg két első hadosztálya már útnak is indíttatott Máltába, hová rövid idő alatt meg is érkezik. Az egyidejű visszavonulásra irányzott tárgyalások ujult erélylyel folytattatnak s van kilátás reá, hogy meg fognak állapíttat­hatni az illető pontok, melyekig az angol és orosz haderő köteles lesz visszavonulni. S ha ak egyszer megtörtént, akkor a konferentziá­nak többé semmi sem állja útját, mondják is­mét a legújabb sürgönyök. Úgy de a san­ stefanói orosz parancsnok­ság nemcsak az angol flotta vezényletével ta­nácskozik, hanem Todtleben sürgeti Várna, Sumla és Batum átengedését is, — a­mi min­den­esetre utógondolatokat árul el Oroszor­szág részéről — s a körülmény, hogy a porta — bizonyára angol részről bátorítva — vo­nakodik az oroszoknak kiszolgáltatni e három nevezetes hadászati pontot, épen nem alkalmas táplálni a konfliktus elkerülése iránti remé­nyeket. Egyszóval a helyzetben sok a kétér­telműség. Az újabb »békés« hírek daczára még mindig van bőven anyag a nagyobb sza­bású konfliktus kitörésére. Nem vagyunk te­hát hajlandók hiú reményekben ringatni ma­gunkat a békés megoldás iránt. Egy sugalma­zott, pétervári tudósítás szerint az orosz udvar és kormány nagy hajlandóságot érez az osz­trák-magyar kormánynyal való reális egyetértésre, — csak aztán — jegyzi meg a­­ m­ i köztárlat megnyitása. (Eredeti levelezés.) Pár is, május 1-én. Ha az Úristen a franczia respublikán meg akarta volna boszulni, a­mit a republicánusok azok ellen vétenek, kik magukat a mennyek urához legkö­zelebb állóknak mondják, jobb alkalmat nem választ­hatott volna, mint a mai nap által nyújtottak Tudva levő dolog, hogy ez a kiállítás milyen ne­hezen tudott létrejönni. Első­sorban a bonapartisták ellenezték, azután Francziaország egyéb monarchi­kus színezetű pártjai igyekeztek létrejöttét lehetetlen­né tenni, végre aztán a diplomaták karjában talált ha nem is ellentállásra, de fölötte hideg fogadtatásra. Senki sem akarta a szegény republikának meghagy­ni a jó és békés indulat mellett való tüntetést. Végre mégis győzött az igaz ügy: a kiállítás rendezése elhatároztatott a helyiségek, — melyekről egy későbbi levelemben szándékozom közelebbről szólni, — elkészültek, a megnyitás napja elérkezett és ime az egek kezdik rossz szemmel nézni a szép müvet. — A kiállítás megnyitásának ünnepélye e­l­­ázott. Tegnap este kezdődött a menyek oppositiója. Öt óra felé az ég hirtelen elborult s a gyorsan érke­zett fellegboltozatból rémületes zivatar zúdult alá az ünnepre készülő városra. Attól fogva az ég mintha csak iróniáját akarta volna éreztetni Gambetta és Louis Banccal, majd kiderült, majd beborult. Min­den félórában változott az időjárás és a köztársaság nagy férfiai térdre hullva a barométrum előtt, kérték szent Torch­elli­ t, hogy »könyörögjön érettük.« Mi­dőn a felhők a Zenith felé indultak, a bonapartisták nevettek, midőn a láthatár talpára hullottak, a legi­timisták sírtak; a szegény köztársaságiak pedig szidták a kalendáriumcsinálókat és — minthogy a franczia ember csak addig nem hisz az egyház ha­­hatalmában, mig valami baja nincs, — erősen állí­tották, hogy az egész kath. clerus egy hét óta egye­bet nem tesz, mint hogy esőért könyörög és titokban imádkozik. Pedig dehogy! Hiszen még nyilvánosan sem imádkozik, majd még titokban! Ne tessék megütődni e hosszas dissertáción az időjárásról. Egész Páris tegnap és ma egyebet nem tett, minthogy levegőt mért; egyébről nem beszélt, mint a lehetséges esőről és — komolyan mondom — a politikai körökben is nagy érdeklődéssel foglalkoz­tak az időjárással. Ma délelőtt tíz órakor újabb eső, mely a sok fris földet, a kavicsatlan utakat a Champs-de-Mars-on és a Trocadero alján feneketlen sártengerré változ­tatta. Pont egy órakor ismét mérges sűrű, az előb­bieknél rohamosabb zuhatag villámokkal és menny­dörgéssel; minden gödör megtelik, minden kátyú tengerré változik, a tömérdek ünnepi ruhába öltö­zött embertömeg, mely az école militaire-től a Tro­­cadero tetejéig nyúló térséget fedi, sietve keres me­nedéket az épületekben. A­ki kint reked, az úszik a sárban vízben. Itt-ott a csak félig kész kiállításban egy-egy vízvezető cső megrepedt; a víz betolul és el­lepi a németalföldiek állványai és ládái alatt a par­kettet. A jól nevelt emberek boszankodnak ; a rosz­­szul vagy sehogy nem neveltek káromkodnak; az eső mindig hull. Végre 1x/2 órakor eláll. Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tan­gunt! A nap mintha erővel tolná szét a felhőket, s győzelmesen kisüt és elárasztja ragyogó sugaraival azon Mars mezőt, melyen most nyolc­van esztendeje a republikánusok ősei az ő képében és egy gyönyörű félig meztelen leány személyében imádták az ész és a természet istennőit. A Champ-de-Mars terrasse-járól a Trocadero gyönyörű látványt nyújt. Az óriási rotonde, a két torony és a tág félkörben szétnyúló két oszlopcsar­nok minden kifelé szolgáló rege-zuga telve emberek­kel ; a Szajnáig vezető lejtőn tömérdek fényes egyen­ruhás katonaság, a Champ­ de Mars azon részén, mely az ipar és szépművészetek palotájától a folyamig terjed, zúg és hullámzik a néptömeg. Az egész látha­tár fölött tiszta levegő, mely utat enged a szemnek a komoly sötétkék mennyboltozat legtávolabb mélyébe. A tetőpontban a ragyogó nap, melynek sugarai ara­nyos özönkép hullanak alá és még nagyobbá teszik az ezer és ezer zászlót, mely a kiállítási palota és az egész város fölött lobogott. A látvány valóban ritka szép. Fájdalom ! Ke­rülnöm kell a leírásokat,mert csak kevés időm maradt a posta elmente előtt levelem elkészítésére.Röviden el akarom tehát mondani a történeteket és különösen azokat, melyek minket közelebbről érdekeltek. Pontban két órakor megdördült az ágyú , dob­pergés és trombitaszó mindenütt. A köztársaság el­nöke elfoglalja a Trocerado díszcsarnokában helyét. Teisserano de Borsa miniszter egy beszédet mond, melyet önök a franczia újságokban s távirataikban in extenso meg fognak találni. A köztársaság elnöke erre a kiállítást megnyitottnak nyilvánítja. Erre következnek a bemutatások. A köz­társaság elnöke rövid ideig beszélget a wales-i her­­czeggel és Aosta herczeggel, aztán fogadja az angol követséget, az osztrák-magyar küldötteket és monar­chiánk diplomatiáját. Ezután a többi államokéit. A fényes menet megindult és »Hurrah!« »Vive la France !« és »Vive la republique!« kiáltások kö­zött érkezik a Champ-de-Marsra. A magyar bizottság eddig elkiséri az elnököt, s míg emez a herczegek és diplomaták társaságában a buffet-nél némi frissítőt vesz, bizottságunk elsiet a magyar osztályhoz, hol a kiséret a király hymnusával fogadja. A köztársaság elnöke megáll az egész »inter­­nationális homlokzat« legszebb és legnagyobb zászló­ja, a magyar zászló alatt, kezet szőrit gr. Sza­­p­á­r­y Gyulával, a magyar orsz. közp. kiállító bizott­ság elnökével. A gróf fényes díszruhájában, elegáns nagyúri modorával, finom és folyékony franczia be­szédével minden követelést túlhaladó szépen repre­zentál. Az üdvözlet és rövid beszélgetés után a gróf bocsánatot kér a késedelemért, mely a magyar osztá­lyon tapasztalható, a maréchal szívesen fogadja a gróf által előadott okokat és biztosítja a grófot, hogy a magyarok teljesen eleget tettek itt időzésük rövid ideje alatt. A maréchal kifejezi megelégedését és ke­zet szorít a gróffal. Ezután I­z­b­a r­g, az osztrák ke­reskedelmi miniszter és bizottsági elnök helyettesítő­jének mond néhány barátságos szót. Míg a wales-i herczeg Zichy Edmund gróffal társalog, Szapáry Gyula gróf bemutatja a magyar bi­zottságot. Ezután a Cortége folytatja útját, gróf Sza­páry magas vendégeit harsogó Rákóczy-induló mel­lett elkiséri a magyar-osztrák homlokzat végéig. A magyarokra nézve ezen kis representátió va­lóságos succes. Levelem bezártakor hallom, hogy a magyar­­ bizottság Véfournál bankettet ad. Mint értesülünk, ezen alkalommal gróf Szapáry Gyula a királyra, Iz­­báry az osztrák-magyar kiállítókra és Zichy Ed­mund gróf Francziaországra emel poharat. Be kell zárnom levelemet, mert különben lema­rad a postáról. Keszler József, gyümölcsözővé tételére. Szükséges volna a szakembe­rek részvétét kinyerni úgy a felügyeletre, mint a tár­gyak beszerzésére nézve. Maguk az iparosok még eddig oly csekély hasznot nyertek ebből, hogy izlé­­sék legkevésbé sem gyarapodott. Trefort Ágost köszönettel veszi a kritikát, de még időelőttinek tartja. Különben megjegyzi, hogy máris összeköttetésbe hozatott a rajztanodával, s óhajtja, hogy jegyzőkönyvbe tétessék, hogy a kor­mány gondoskodni fog ezen intézetnek kellő szerve­zéséről. Remete Géza : Kár e nyilatkozattal a jegy­zőkönyvi papirost vesztegetni, hiszen a miniszterel­nök már több ízben tett ígéretet a polgári házasság és vallásszabadság iránt s nem tette. (Derültség.) A képzőművészet czéljaira előirányzott összeg­nél fölszólal Zsilinszky Mihály, egy különös okot emelvén ki. Méltóztatik tudni a t. képv. háznak — mondá — hogy a művészet hazájában Olaszországban, s annak fővárosában Rómában az osztrák-magyar követségi nagy palotában az úgynevezett »Palazzo di Vene­­ziában,« mintegy 14—15 műterem tartatok oly fiatal művészek számára, kik magasabb kiképezteté­­sök czéljából Rómába utaztak. Itt azonban rendsze­rint csak osztrák művészek nyernek helyet, úgy hogy a 14—15 hely közül a magyaroknak csak néha jut egy hely. A magyar művész, ki hosszú fáradságos és költséges utat tesz, csak ritkán részesül azon szeren­csében, hogy e nagy palotában műtermet nyerjen. Azt lehet mondani, hogy csak akkor juthat be, ha vélet­lenül osztrák nem jelentkezik, vagy ha a magyar mi­­nisztérium némely befolyásos tagjai külön folyamo­dás útján eszközük ki az engedélyt a közös külügyi minisztériumtól. Ha aztán ily hosszú processus után mégis megtörténik, hogy egy magyar művész rövid időre oda bejut, ott aztán úgy tekintik, mint betola­kodó idegent, és az illető követségi hivatalnokok ar­ra törekesznek, hogy azt minél hamarabb kiutasít­hassák. A múlt évben szomorú és valóban botrányos eset fordult elő e palotában. Ugyanis egy magyar művészt egyszerűen kitettek, csupán azért, mert egy bécsi ösztöndíjas tanulót kívántak ott elhelyezni. Hiába hivatkozott a magyar kormány tekintélyére, hiába mondta, hogy az osztrákok között vannak oly művészek, kik nem egy, hanem több évi jótékonyság­ban részesülnek; hogy van olyan, a­ki már 25 év óta élvezi e műtétnek szabad és ingyen használatát. Mind­ez nem használt, hanem a­míg ő a magyar kormányhoz védelemért folyamodott, addig a követség méltatlan és erőszakos módon kitette a birodalmi követségi palotából. Én ezt az esetet annak idején, a vallás- és köz­­oktatásügyi miniszter úrnak tudomására hoztam, és sürgettem a méltányos védelmet művészünk számára, de fájdalommal kell bevallanom, eredménytelenül. Most újra felhozom a tényt itt a törvényhozás előtt (Halljuk! Halljuk !) is, nem azért mintha a személy érdekelne, hanem mert én ebben az eljárásban a ma­gyar kormány tekintélyének csorbítását s a magyar állam jogainak megvetését látom. Előttem itt az a fontos kérdés támad, vajon az a nagykövetségi palota valósággal közös palota-e vagy sem? Vajon az olasz királyi és szentszéki magyar-osztrák követség arra van-e rendelve, hogy nem csak az osztrák, hanem a magyar érdekeket is képviselje ? Vajon e követség költségeinek fedezéséhez csu­pán az osztrák államfél járul-e, avagy Magyaror­szág is fizeti ? És ha igen, a­mint tudom is, hogy igen, akkor szeretném tudni, honnan van az, hogy csak osztrák művészek kapnak ott ingyen helyet és műtermet, míg a magyar művészek igényei figyelem­be nem vétetnek ? Mi jogon élvezik az osztrák ösz­töndíjasok, évtizedeken át s műtermeket ingyen ? És kérdem az igen­t, miniszter urat, hogy mit tett ezen botrányos eset felmerülése óta a Rómába menő ma­gyar művészek érdekeinek megvédésére és a magyar kormány tekintélyének helyreállítására ? Ha, te hát, nincs annyi pénzünk, hogy más műveit nemzetek példája szerint az előre törekvő magyar fiatal művé­szeket állami költségen neveltessük a külföldön, hogy ott jeles művészek oldala mellett szélesebb látkört szerezzenek maguknak a művészet terén; ha nincs annyi pénzünk, hogy a magukra hagyatott és önere­jük által európai hírnévre vergődött legjelesebb ma­gyar művészek kiválóbb munkáit nyilvános csarno­kaink számára megszerezhessük, ha nem lehetünk oly szerencsés helyzetben, mint a nagy franczia nem­zet, mely a művészeti képzés előmozdítása czéljából Rómában és Athénében művészeti iskolákat állított fel, sőt ha még odáig sem jutottunk, hogy még az osztrák szomszédok által ösztöndíjakra fordíttatni szokott összeget előteremtsük, és saját művészi czél­­jainkra fordíthassuk . (Egy hang: Sajnos!) akkor azt hiszem, nem méltánytalan azon követelés, hogy leg­alább ott pártoljuk művészeinket, a­hol pénzbe nem kerül, hogy erélyesen követeljük abbeli jogunkat, hogy a nagy római közös követségi palotában a mű­vészek elhelyezésére szolgáló helyekből legalább annyi helyiséget kapjanak művészeink, mint az osz­trákok, vagy ha éppen annyit nem, legalább a quóta arányában,­mindenesetre csak magyaroké legyen egy pár hely. (Élénk helyeslés.) Én azt hiszem t, képvi­selőház, hogy ez nemcsak méltányos, de igazságos kö­vetelmény is. (Helyeslés.) Trefort Ágost hivatkozik jelentésére, hogy e kérdéssel foglalkozott s reményű is, hogy az kedve­zően fog befejeztetni. A baj onnan eredt, hogy a mű­termek főleg a bécsi akadémia stipendiátusai számára voltak szánva. Almássy szerint a remény s engedékenység az osztrákokkal szemben oly megszokott dolog már a magyar minisztereknél, hogy ő nem bízik ez ígé­retben sem. Követelőleg s parancsolólag lépjen föl a miniszter. A következő pontok észrevétel nélkül fogadtat­tak el. Az egyházi czélokra vonatkozó pontnál föl­szólal Gebbel Károly s követeli, hogy a régi összeg csorbi­tatlanul szavaztassék meg, a kath. egyház részére az állam annak idején igen sokat tett, méltá­nyos, hogy most a nem katholikus egyházakról is gondoskodjék némileg. Beadja a következő határoza­ti javaslatot: Az egyházi czélok czime alatt fölvett összegek helyébe tétessenek a következő összegek: A görög szerz. kath. egyháznak 99,000 frt. Az ágos­tai hitv. evang. egyháznak 36,000 frt. A helvét hitv. evang. egyháznak 65,000 frt. A görög keleti hitval­lású egyháznak 100,000 frt. Az unitária hitvallású egyháznak 5,000 frt. Az izraelita vallásuak egyházá­nak 5000 frt; összesen 310,000 frt. Trefort Ágost, mint a múlt évben, most is ki­jelenti, hogy ezen levonás tisztán csak pénzügyi szem­pontból történt. Gebbel indítványa részletes szavazás után el­esik. A többi pontok a p. v. bizottság által tett ész­revételekkel elfogadtatnak. Elnök: T. ház; A vallás és közoktatási mi­nisztérium költségvetésének tárgyalása befejeztetett, s e szerint a mai ülés napirendje ki van merítve. A t. ház tegnapi határozata szerint holnap ülés nem lesz. A hétfői ülés napirendjére — ugyancsak a t. ház tegnapi határozata szerint —kitüzetik a pénz­ügyi minisztérium f. évi költségvetésének részletes tárgyalása, s ezzel kapcsolatosan s ezt követőleg az 1878. évi költségvetés 9. fejezete, t. i. Horvát-Szlavon­­ország beligazgatási szükséglete s a f. é. költségve­tésnek az államadósságokról és vasúti kamatbiztosi­­tásról szóló fejezete. A hétfői ülés d. e. 10 órakor kezdődik. Az ülést bezárom. Az ülés végződik 1 órakor. Csepregi új látványossága még meglehetős egyensúlyt mutat föl a szöveg és díszlet között s az első három felvonás gondosabb kidolgozásából ítélve, a szerző azzal az ambíczióval kezdett a munkához, hogy drámai életet vegyít darabjába. Tekintsük röviden a mesét. Az első kép czíme »a kordovai szép özvegy«, Beatrix, kinek keze után három ember eped : Alon­so, egy fiatal bonvivant, ki nemcsak saját vagyonát pazarolta el, hanem bátyjáét, Francescoét is, a­ki szerzetes barát s a kitől a caballero e miatt nagyon tart. A másik Pinson, parti tengerész, a ki Kolum­bus terveinek alapján meg is indult a portugál ki­rály szolgálatában az uj világ felé, de kudarczot val­lott s eredménytelen visszatért, a harmadik maga Kolumbus Kristóf, ki megérkezik hű kisérőjével, Francesco baráttal, hogy benyújtsa ajánlatát Arra­­gont Fernando királynak. Beatrix is szereti őt. A második képben Kolumbus a király tanácsa előtt áll, mely fölfedezési útja tervét hóbortnak, kivi­hetetlennek mondja, míg végre Izabella királyné a sajátjából vállalkozik fedezni az expedíc­ió költségeit, feltéve, ha Pinson is reményt köt a vállalathoz. Ez, hogy vágytársától megszabaduljon, kivihetőnek nyi­latkoztatja Kolumbus tervét, de nagy meglepetésére a királyné azt határozza, hogy ő kísérje el egy máso­dik hajón Kolumbust. Beatrix azé lesz, a­ki a nagy útról jó hírrel előbb visszatér. Pinson ellenszegülni nem mer, de elhatározza, hogy az elindulást meghiú­sítja, s ha ez nem sikerülne, Kolumbust elteszi láb alól. Beatrix azonban észreveszi, mi történik a Pin­son lelkében , tudva azt, hogy a fiatal Alonso szereti őt, megesketi (e jelenet igen sikerült), hogy ő is el fogja kisérni Kolumbusz őrködni fog élete fölött s megvédi őt Pinson ármányai ellen. A harmadik kép a Pálosz kikötőt mutatja, hol Kolumbusz hajóit fölszerelik s honnan 120 merész ha­jó­t kell toboroznia. Itt ismerkedünk meg Don Rod­rigo Maria de Fernando Montagro spanyol nemessel, ki dúsgazdag udvari ember volt hajdan, de mindenét elvendégelte s most is vendégel minden embert, de a korcsmáros már nem is hederit a parancsára. Meg­tetszik neki a fiatal Alonzo s azonnal fiává fogadja s elhatároza, hogy agg kora daczára ő is elmegy az expediczióval, melynek a népét Francesco megnyerni igyekszik, Pinson azonban ördöngösnek mutatván be Kolumbust s úgy tüntetvén föl útját, mint bizonyos halálveszedelmet, föllázitja a lakosságot, mely fegy­verrel támad Kolumbusra, — de ennek beszédére hallgatni kezd, lecsilapul s végre kísérőjének ajánla­­­kozik. A negyedik képben a hajó fedélzetén vagyunk. A nép háborog, kifogyott türelme a hosszú út alatt s összeesküvést fonal a vezér ellen. Alonzo is a comp­­lett élére áll s csak a páter és az öreg spanyol grand marad híve, Kolumbust megkötözik. Akkor utóléri őket a második hajó is Pinsonnal, a­ki Kolumbust azonnal a tengerbe akarja vettetni. De ekkor Alonzo ellene szegül s csak most derül ki, hogy azért állt az összeesküvés élére, hogy ura lehessen. Vissza­fordít­tatni sem engedi a hajót, haladnak előre s íme a tá­volban fölmerül a biztató part. A lázadó nép Kolum­bus lábaihoz borulva kéri bocsánatát. Az ötödik kép Kuba szigetén játszik, ott pipál egy közös török pipából egy csomó indián, mikor jön Czoczo, a kaczika leánya, jelenteni, hogy ő látta a nagy szellemet és még egy csoport más szellemet. Azok — Kolumbus és társai — meg is jelennek s a vezér a sziget földére tűzi ki a spanyol lobogót. A hatodik kép így aszték várost mutat Haiti szigetén. Pinson és czinkosai elhatározzák, hogy a gyűjtött aranynyal-ezüsttel eltávoznak s Kolumbust ott hagyják, előbb átfúrván az admirálható fenekét. De Alonzo megint meghiúsítja a tervet, osztozkodást ajánlván, miközben összevesznek, s Kolumbust kí­vánják bíróul, ki meg is jelen s újra lecsillapítja a lá­­zongókat. A hetedik kép ismét hajófedélzetet mutat­­— — a Pinsonét. Útban vannak hazafelé. Pinson me­gint Kolumbus elvesztésén töri fejét s egy bárkát in­dít ennek hajója felé puskaporral, hogy azt levegőbe röpítse. Rossz cselszövőnek bizonyul, mes­t megint Aloméval konspirál, a­ki már annyiszor meghiúsí­totta terveit. Czoczo, az indián leány, kit magukkal hoztak s ki »a nagy szellembe« bele szeretett és spa­nyolul megtanult, s kihallgatta Pinson tervét s el­árulja Alonzónak. Pinson ezért ki akarja végezni, de Alonzo ebben is megakadályozza s valami szert ad be neki, melytől beszédét elveszítse. Azonban a szer ártatlan, de Croczo azért mégis hallgat, mert Alon­zo megmondja neki, hogy egyetlen szava a Kolumbus életét oltja ki.­­ A lőporos bárka azalatt megérke­zik az admirál hajóhoz és fölrobban, Pinson pedig a megrémült Alonzot a tengerbe löki, így akarván megszabadulni második vetélytársától is. A hetedik képben azonban mégis ott találjuk Alonzot,­­ Don Rodriguez és Francesco kíséretében a portugál király előtt. A lőporos bárka előbb rob­bant fel, mielőtt az admirálhajót elérte volna. Ez szedte föl Alonzot is, az irányt tévesztett hajó a por­tugál partra került. Most a király faggatja az utaso­kat útjuk felől, s midőn vallani nem akarnak, foglyul tartja őket. Alonzo azonban az ablakon át elmene­kül. Jön Kolumbus is, azt is előveszi a király, hogy árulja el titkát. De ő állhatatos marad, mire a király fenyegeti. Kolumbus ekkor erős philipikkában tör ki s földrengéssel fenyegeti vissza a királyt, — és csak­ugyan, a föld megindul, a hajósok az Alfonzo által mutatott utón elmenekülnek s a királyi palota ösz­­szeomlik. A kilenczedik és tizedik képben újra a spanyol udvarban vagyunk. Pinson jön vissza kíséretével, hozván magával az új világ kincseit. Előadja utazá­sát s azt, hogy Kolumbust és híveit elpusztulni látta. Czoczo, ki vele van, hiába borul a kétségbeeső Beatrix lábaihoz, ki gyilkossággal vádolja Pinsont, hiába áll a király és Pinson közé, midőn ezt a fel­ség lovaggá és granddá akarja emelni, nem értik meg, csak midőn Arodzo érkezik, tér meg szava. Minden kiderül, mire Kolumbus is előjön, nagy dia­dallal fogadják s Beau­x az övé lesz, míg Pinsont börtönre hurczolják. Az előadottakból látszik, hogy a szerző hatá­rozottan az »Afrikai nő« szövegszerzőjének behatása alatt állt, habár talán öntudatlanul. Az expozíczió a legsikerültebb része darabjá­nak. Határozott vonásokban lépnek elénk az egyes alakok s jellemek félreismerhetetlen. Midőn Beatrix Alonzot megesketi a második kép végén, h­a darab emelkedést nyer, szinte szárnyalni kezd s oly folyta­tást igér, melyben igen rosszul esik csalódnunk. Pedig csalódunk. Már azt a történetileg neve­zetes momentumot, mikor a lázongó hajónépség a föld láttára Kolumbus lábaihoz borul, mindenki sok­kal impozánsabbnak fejti ki magának puszta olvasás­ra is, mint azt a szerző drámailag szemünk elé vezeti. A legnagyobb hiba azonban ezután következik. Kuba szigetén vagyunk, a­hol egy új indián dráma vegyül az egésznek keretébe, nem egyébért, csakhogy megzavarja a drámai egységet s tönkre tegyen min­den illúziót. Az indiánokat halljuk beszélni s midőn az európaiak megjelennek, — hát diskurálnak velök szépen, folyékonyan, mintha csak e­­ hazának vol­nának a szülöttei, együtt tanulták volna a grammati­kát, egy lenne az anyanyelvök, holott tudomással se bírtak egymásról, most találkoznak egymással először s találkozásuk mind a két félre egyaránt meglepő. — No már ebben a beszélgetésben semmi valószí­nűség nincs, mert se az indiánok nem tanulhattak meg spanyolul, sem a spanyolok húron, delaware, sipoi vagy miféle indián nyelven. A színpadi nehézségen pedig igen könnyen túltehette volna magát a szerző, ha eszébe jut, hogy van az alakító színpadi művészetnek egy szintén kultivált ága : a pantomim­a. Tökéletlenebb a beszéd­nél, de épen azért teljesen a helyzethez illő, mint­hogy a gondolatközlés mestersége az európaiak és vörös bőrűek között eleinte csakugyan nem lehetett más, mint tökéletlen. Ha a szerző nem beszélő ala­­kokkép vezeti elő az indiánokat, hanem talán vala­mely nemzeti mulatságuk vagy ünnepük közben, pl. fegyvertánc­ot járva — a­mire pompás mintákat találhatott volna Cooper regényeiben, — és isten neki, valami különös harczi dalt dalolva, nem csak az illúziót őrzi meg teljesen, hanem szép színpadi effektust is elér vele. Ha a Kolumbus ágyúinak dörgésére megrémülnek, a spanyolok megjelenésére szétrebbenek, majd félénken visszaszállingóznak s látva, hogy nem lesz bűntudásuk, közeledni mernek s jelekkel és taglejtésekkel adnak bámulatuknak ki­fejezést : igaz és szép színpadi képet látunk s a mel­lett idegenszerűsége által ható népszokást, melyben nagy tere nyilik a balletnek és muzsikának. Elegendő közzülök kiragadni az egy Czoczot olyannak, a­kit az­tán megtanítanak spanyolul, hogy része lehessen a drá­ma későbbi akc­iójában. A többi indián elég ha staffage. Egyébiránt itt a dráma architecturájában is nagy aránytalanságot látunk. Vajmi kevés az, a­mit a szerző az új világ csodáiból bemutat, holott itt nyíl­nék igazán tere a látványosságnak, így a­mint a szerző előadja, Kolumbus útjának főmomentuma, az új világ fölfedezése, az ismeretlen világrész meglepő hatása a spanyolok itt tartózkodása alatt, észleleteik, kutatásaik,­­ az mind csak ötöd­ részét teszi ki a darabnak, s Kolumbusék ép oly kevéssé vannak a látottak által meglepetve, mint a szerző nincsen, ha kirándul a városligetbe. Ezzel a Kolumbussal nem­csak, hogy a néző nem járt Amerikában, de azt is nehéz elhinni, hogy Kolumbus maga az előadottak­ban egész élete czélját elérve látná s kielégítve távoz­nék, vagy elegendő sikert találhatna a látottakban a második nagy út megtevésére. Ahhoz a világtörténeti mozzanathoz pedig, mely Amerika fölfedezésével be­állott, a bemutatott részlet nem méltó, s nem csinál­hatott oly forradalmat és egész új korszakot az óvilágban. Míg a szerző ilyetén módon csaknem egészen kizsákmányolatlanul hagyta Amerikát, s fantáziája nem bírt uralkodni az igaz, hogy óriási anyagon, addig nagyon is hosszadalmasan időz Európában, holott az európai szintérnek e darabban csak úgy kellene viszonylani az amerikaihoz, mint az elő- és utójátéknak a tulajdonképi darabhoz. Amerika rop­pant területe e darabban elvész még egy hajó szűk fedélzete mellett is. A darab drámai értékéről itt nem szólhatunk, legföljebb elismeréssel kell fölemlítenünk Don Rod­rigo igen sikerült alakját, Alonzot, Pinsont, Beat­­rixet és a vad leányt, melyekben jellemzést találunk. A mesének különben csak kerete van s abban néhány laza összefüggésü, többé-kevésbé sikerült mozaik kép. Részletekbe nem bocsátkozunk, mert akkor igen is hosszadalmasak lennénk. Elég legyen fölem­lítenünk a csinos, de már egyátalán nem meglepő díszleteket, melyek között az aszték város tán a leg­több leleményre mutat, míg az új világrész partjának feltűnése, a lőporos bárka felrobbanása a távol ten­geren kevésbé hatásos. A liszaboni királyi palota be­­omlása a földrengés alatt nem nélkülözi a színpadi effektust, csakhogy ez sem új már »Meluzina« óta. Solymosi (Don Rodrigo), Együd (Kolumbus), Eöri (Alonzo), Horvát Vincze (Francesco), Tihanyi (Pinzon), Rákosi Szidi (Beatrix), Rákosi Fanni (Croczo), Szigligeti (Lorenzo és »egy férfi«), igyekez­tek jellemzetesen játszani, a­mi sok tekintetben sike­rült is nekik. A szereplőket és a szerzőt többször ki­tapsolták, de általában a közönség meglehetős hide­gen fogadta a darabot. tudósítás — ezt föl ne használnák a túlságos követelések formulázására. Attól függ min­den, mit tartanak Pétervárott »túlságos köve­telésnek«. Mert ha ennek tartják azt, a mit az osztrák-magyar monarchia érdeke múlhatat­lanul megkíván s mit Andrássy grófnak ok­vetlenül követelnie kell, miből semmit leal­kudni nem szabad, akkor mit sem ér az a pé­­tervári óhaj s épen nem fogja gátolni a ké­sőbbi konfliktusok kitörését. És ez ismét nem gyarapítja a békés kilátásokat. Nem Bécsben lesz a hiba, hanem Pétervárott, hol már egy­szer meg kell szokniok azt, hogy ne lóhátról beszéljenek az európai hatalmakkal, melyek­nek Keleten vitális érdekeik vannak. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése május 3. A közoktatásügyi minisztérium költségvetésének az iparmúzeumra vonatkozó részénél fölszólal Ráth Károly; nézete szerint az intézet eddig nem felel meg czéljának, mert bizonyos bureaukritikus eljárás jel­lemzi vezetését s nem igyekeznek az itt heverő tőke Olaszországból. (Saját tudósítónktól.) Nápoly, april 30. Nagy zajt ütöttek a lapok az olasz kormány­nak a napokban tett állítólagos nyilatkozatával. Azon helyzetben vagyok, hogy a dolog lényegére nézve a legmegbízhatóbb kütforrás nyomán a következőket közölhetem: Paget római angol követ kérdést intézett Cai­­roli olasz miniszterelnökhöz, vajon bizonyos eshető­ségek beálltával Anglia számíthat-e Olaszország ba­rátságára ? Cairoli válasza odairányult, hogy az olasz kor­mány semminemű kötelezettséget nem vállalhat mindaddig, mig Anglia a maga keleti programmját részletesen nem ismerteti s különösen meg nem jelöli a san­ stefanói békekötésnek általa el­fogadható s el nem fogadható pontjait. Itália, mondá Cairoli, a békét óhajtja, s ezért nagy megelégedésére szolgálna, ha ismervén az angol kormány nézeteit s kívánságait, az Oroszország s An­glia közti viszály okainak közbenjárása általi elhárí­tására alkalom kínálkoznék. Itália tehát semminemű kötelezettséget nem vállalt sem Anglia sem Oroszország javára, minden törekvése e peretben kizárólag a megoldás útjának előkészítésére, egyengetésére lévén irányulva. Annyit azonban biztosan állíthatok, hogy da­czára a »Pester Lloyd« f. hó 26-ki bécsi sürgönyének, mely szerint Italia föltétlenül a többet ígérő által leend megszerezhető, a han­gulat egész Olaszországban határozottan muszkaellenes, s hogy Itália, ha nem is föltétlenül Anglia mellett, de mindenesetre Ausztria -Magyar­­ország s F­r­a­n­c­z­i­a­o­r­s­z­á­g mellett foglal állást. XIII. Leó pápa encyklikája rossz benyomást gyakorolt az olasz szabadelvűekre, kik nagy remé­nyeket tápláltak volt az új pápa főnként szelleme­s tudományossága iránt. Az »Opinione«, az olasz mér­sékelt szabadelvű lapok egyik legkomolyabbika, eze­ket mondja: »XllI. Leo pápa magatartása reánk sem meg­­lepőleg, sem elszomorítólag nem hathat. »A pápa küldetését teljesíti azon eszközökkel

Next