A Hon, 1878. május (16. évfolyam, 106-131. szám)
1878-05-04 / 109. szám
nem helyeztetett vissza a gyűlöletes, és pánszláv irányban nagyon prononczírozott Ignatiev. Tehát, mondjuk, ezen adtust lehet békés értelemben is magyarázni. De lássuk csak az érem másik oldalát is. Gorcsakov betegeskedő, köszvényes öregember. Betegsége miatt fennakadást szenvedtek a diplomáciai tárgyalások, mely a congressus és az egyidejű visszavonulás tekintetében a legtarkább »formulák« formulázása körül és fölött megindultak volt. Gorcsakovnál ma is csak azt jelenti a távíró, hogy még mindig podagrában szenved, »jobban van, de mégis rosszul van.« Már nem egyszer volt szó arról is, hogy Gorcsakov utódáról kell gondoskodni az orosz birodalmi kancellári székben. Igen közel áll tehát a föltevés, hogy Ignatiev azért nem helyeztetett vissza előbbi állomására Konstantinápolyba, mert reá nagyobb hivatás vár egy bár különben eléggé fontos követségi állomás betöltésénél. Igna-tievre a központban van szükség — akár Gorcsakov ideiglenes helyettesítője, akár pedig annak utóda gyanánt. Ezzel pedig a béke ügye vajmi keveset nyert, sőt épen, mert Ignatiev a muszka birodalom központján érvényesíti befolyását, míg a Bosporusnál Oroszország legjelesebb katonája, Todtleben áll az orosz hadsereg élén, kelt gyanút a hír, hogy Oroszország mintegy varázsütésre békésebb húrokat penget s engedékenyebbnek látszik. E cselfogással már számtalanszor élt az újabb időben is az orosz diplomátia s igy aligha fognak valahol nagy reményeket ébreszteni az orosz ,békés dispositiók. Megkezdődtek újra a tárgyalások a pétervári és londoni kabinetek közt s most szilárdabb alapon folynak, mint ennek előtte — mondja a hírverő már megszokott biablonszerű modorban. Csakhogy folynak ám a tárgyalások Anglia és Görögország között is, melyeknek nem lehet más az anyaga, mint egy leendő angol-görög fegyveres szövetség. És amíg az angol fő - és államtitkárok, parlamenti ülések híján, klubbokban és gyűléseken fennen hangoztatják, hogy Anglia tisztán csak a béke fentartása érdekében fáradozik : az alatt nemcsak az anyaországban foly a fegyverkezés, hanem az indiai expeditionális sereg két első hadosztálya már útnak is indíttatott Máltába, hová rövid idő alatt meg is érkezik. Az egyidejű visszavonulásra irányzott tárgyalások ujult erélylyel folytattatnak s van kilátás reá, hogy meg fognak állapíttathatni az illető pontok, melyekig az angol és orosz haderő köteles lesz visszavonulni. S ha ak egyszer megtörtént, akkor a konferentziának többé semmi sem állja útját, mondják ismét a legújabb sürgönyök. Úgy de a san stefanói orosz parancsnokság nemcsak az angol flotta vezényletével tanácskozik, hanem Todtleben sürgeti Várna, Sumla és Batum átengedését is, — ami mindenesetre utógondolatokat árul el Oroszország részéről — s a körülmény, hogy a porta — bizonyára angol részről bátorítva — vonakodik az oroszoknak kiszolgáltatni e három nevezetes hadászati pontot, épen nem alkalmas táplálni a konfliktus elkerülése iránti reményeket. Egyszóval a helyzetben sok a kétértelműség. Az újabb »békés« hírek daczára még mindig van bőven anyag a nagyobb szabású konfliktus kitörésére. Nem vagyunk tehát hajlandók hiú reményekben ringatni magunkat a békés megoldás iránt. Egy sugalmazott, pétervári tudósítás szerint az orosz udvar és kormány nagy hajlandóságot érez az osztrák-magyar kormánynyal való reális egyetértésre, — csak aztán — jegyzi meg a m i köztárlat megnyitása. (Eredeti levelezés.) Pár is, május 1-én. Ha az Úristen a franczia respublikán meg akarta volna boszulni, amit a republicánusok azok ellen vétenek, kik magukat a mennyek urához legközelebb állóknak mondják, jobb alkalmat nem választhatott volna, mint a mai nap által nyújtottak Tudva levő dolog, hogy ez a kiállítás milyen nehezen tudott létrejönni. Elsősorban a bonapartisták ellenezték, azután Francziaország egyéb monarchikus színezetű pártjai igyekeztek létrejöttét lehetetlenné tenni, végre aztán a diplomaták karjában talált ha nem is ellentállásra, de fölötte hideg fogadtatásra. Senki sem akarta a szegény republikának meghagyni a jó és békés indulat mellett való tüntetést. Végre mégis győzött az igaz ügy: a kiállítás rendezése elhatároztatott a helyiségek, — melyekről egy későbbi levelemben szándékozom közelebbről szólni, — elkészültek, a megnyitás napja elérkezett és ime az egek kezdik rossz szemmel nézni a szép müvet. — A kiállítás megnyitásának ünnepélye elázott. Tegnap este kezdődött a menyek oppositiója. Öt óra felé az ég hirtelen elborult s a gyorsan érkezett fellegboltozatból rémületes zivatar zúdult alá az ünnepre készülő városra. Attól fogva az ég mintha csak iróniáját akarta volna éreztetni Gambetta és Louis Banccal, majd kiderült, majd beborult. Minden félórában változott az időjárás és a köztársaság nagy férfiai térdre hullva a barométrum előtt, kérték szent Torchelli t, hogy »könyörögjön érettük.« Midőn a felhők a Zenith felé indultak, a bonapartisták nevettek, midőn a láthatár talpára hullottak, a legitimisták sírtak; a szegény köztársaságiak pedig szidták a kalendáriumcsinálókat és — minthogy a franczia ember csak addig nem hisz az egyház hahatalmában, mig valami baja nincs, — erősen állították, hogy az egész kath. clerus egy hét óta egyebet nem tesz, mint hogy esőért könyörög és titokban imádkozik. Pedig dehogy! Hiszen még nyilvánosan sem imádkozik, majd még titokban! Ne tessék megütődni e hosszas dissertáción az időjárásról. Egész Páris tegnap és ma egyebet nem tett, minthogy levegőt mért; egyébről nem beszélt, mint a lehetséges esőről és — komolyan mondom — a politikai körökben is nagy érdeklődéssel foglalkoztak az időjárással. Ma délelőtt tíz órakor újabb eső, mely a sok fris földet, a kavicsatlan utakat a Champs-de-Mars-on és a Trocadero alján feneketlen sártengerré változtatta. Pont egy órakor ismét mérges sűrű, az előbbieknél rohamosabb zuhatag villámokkal és mennydörgéssel; minden gödör megtelik, minden kátyú tengerré változik, a tömérdek ünnepi ruhába öltözött embertömeg, mely az école militaire-től a Trocadero tetejéig nyúló térséget fedi, sietve keres menedéket az épületekben. Aki kint reked, az úszik a sárban vízben. Itt-ott a csak félig kész kiállításban egy-egy vízvezető cső megrepedt; a víz betolul és ellepi a németalföldiek állványai és ládái alatt a parkettet. A jól nevelt emberek boszankodnak ; a roszszul vagy sehogy nem neveltek káromkodnak; az eső mindig hull. Végre 1x/2 órakor eláll. Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt! A nap mintha erővel tolná szét a felhőket, s győzelmesen kisüt és elárasztja ragyogó sugaraival azon Mars mezőt, melyen most nyolcvan esztendeje a republikánusok ősei az ő képében és egy gyönyörű félig meztelen leány személyében imádták az ész és a természet istennőit. A Champ-de-Mars terrasse-járól a Trocadero gyönyörű látványt nyújt. Az óriási rotonde, a két torony és a tág félkörben szétnyúló két oszlopcsarnok minden kifelé szolgáló rege-zuga telve emberekkel ; a Szajnáig vezető lejtőn tömérdek fényes egyenruhás katonaság, a Champ de Mars azon részén, mely az ipar és szépművészetek palotájától a folyamig terjed, zúg és hullámzik a néptömeg. Az egész láthatár fölött tiszta levegő, mely utat enged a szemnek a komoly sötétkék mennyboltozat legtávolabb mélyébe. A tetőpontban a ragyogó nap, melynek sugarai aranyos özönkép hullanak alá és még nagyobbá teszik az ezer és ezer zászlót, mely a kiállítási palota és az egész város fölött lobogott. A látvány valóban ritka szép. Fájdalom ! Kerülnöm kell a leírásokat,mert csak kevés időm maradt a posta elmente előtt levelem elkészítésére.Röviden el akarom tehát mondani a történeteket és különösen azokat, melyek minket közelebbről érdekeltek. Pontban két órakor megdördült az ágyú , dobpergés és trombitaszó mindenütt. A köztársaság elnöke elfoglalja a Trocerado díszcsarnokában helyét. Teisserano de Borsa miniszter egy beszédet mond, melyet önök a franczia újságokban s távirataikban in extenso meg fognak találni. A köztársaság elnöke erre a kiállítást megnyitottnak nyilvánítja. Erre következnek a bemutatások. A köztársaság elnöke rövid ideig beszélget a wales-i herczeggel és Aosta herczeggel, aztán fogadja az angol követséget, az osztrák-magyar küldötteket és monarchiánk diplomatiáját. Ezután a többi államokéit. A fényes menet megindult és »Hurrah!« »Vive la France !« és »Vive la republique!« kiáltások között érkezik a Champ-de-Marsra. A magyar bizottság eddig elkiséri az elnököt, s míg emez a herczegek és diplomaták társaságában a buffet-nél némi frissítőt vesz, bizottságunk elsiet a magyar osztályhoz, hol a kiséret a király hymnusával fogadja. A köztársaság elnöke megáll az egész »internationális homlokzat« legszebb és legnagyobb zászlója, a magyar zászló alatt, kezet szőrit gr. Szapáry Gyulával, a magyar orsz. közp. kiállító bizottság elnökével. A gróf fényes díszruhájában, elegáns nagyúri modorával, finom és folyékony franczia beszédével minden követelést túlhaladó szépen reprezentál. Az üdvözlet és rövid beszélgetés után a gróf bocsánatot kér a késedelemért, mely a magyar osztályon tapasztalható, a maréchal szívesen fogadja a gróf által előadott okokat és biztosítja a grófot, hogy a magyarok teljesen eleget tettek itt időzésük rövid ideje alatt. A maréchal kifejezi megelégedését és kezet szorít a gróffal. Ezután Izba rg, az osztrák kereskedelmi miniszter és bizottsági elnök helyettesítőjének mond néhány barátságos szót. Míg a wales-i herczeg Zichy Edmund gróffal társalog, Szapáry Gyula gróf bemutatja a magyar bizottságot. Ezután a Cortége folytatja útját, gróf Szapáry magas vendégeit harsogó Rákóczy-induló mellett elkiséri a magyar-osztrák homlokzat végéig. A magyarokra nézve ezen kis representátió valóságos succes. Levelem bezártakor hallom, hogy a magyar bizottság Véfournál bankettet ad. Mint értesülünk, ezen alkalommal gróf Szapáry Gyula a királyra, Izbáry az osztrák-magyar kiállítókra és Zichy Edmund gróf Francziaországra emel poharat. Be kell zárnom levelemet, mert különben lemarad a postáról. Keszler József, gyümölcsözővé tételére. Szükséges volna a szakemberek részvétét kinyerni úgy a felügyeletre, mint a tárgyak beszerzésére nézve. Maguk az iparosok még eddig oly csekély hasznot nyertek ebből, hogy izlésék legkevésbé sem gyarapodott. Trefort Ágost köszönettel veszi a kritikát, de még időelőttinek tartja. Különben megjegyzi, hogy máris összeköttetésbe hozatott a rajztanodával, s óhajtja, hogy jegyzőkönyvbe tétessék, hogy a kormány gondoskodni fog ezen intézetnek kellő szervezéséről. Remete Géza : Kár e nyilatkozattal a jegyzőkönyvi papirost vesztegetni, hiszen a miniszterelnök már több ízben tett ígéretet a polgári házasság és vallásszabadság iránt s nem tette. (Derültség.) A képzőművészet czéljaira előirányzott összegnél fölszólal Zsilinszky Mihály, egy különös okot emelvén ki. Méltóztatik tudni a t. képv. háznak — mondá — hogy a művészet hazájában Olaszországban, s annak fővárosában Rómában az osztrák-magyar követségi nagy palotában az úgynevezett »Palazzo di Veneziában,« mintegy 14—15 műterem tartatok oly fiatal művészek számára, kik magasabb kiképeztetésök czéljából Rómába utaztak. Itt azonban rendszerint csak osztrák művészek nyernek helyet, úgy hogy a 14—15 hely közül a magyaroknak csak néha jut egy hely. A magyar művész, ki hosszú fáradságos és költséges utat tesz, csak ritkán részesül azon szerencsében, hogy e nagy palotában műtermet nyerjen. Azt lehet mondani, hogy csak akkor juthat be, ha véletlenül osztrák nem jelentkezik, vagy ha a magyar minisztérium némely befolyásos tagjai külön folyamodás útján eszközük ki az engedélyt a közös külügyi minisztériumtól. Ha aztán ily hosszú processus után mégis megtörténik, hogy egy magyar művész rövid időre oda bejut, ott aztán úgy tekintik, mint betolakodó idegent, és az illető követségi hivatalnokok arra törekesznek, hogy azt minél hamarabb kiutasíthassák. A múlt évben szomorú és valóban botrányos eset fordult elő e palotában. Ugyanis egy magyar művészt egyszerűen kitettek, csupán azért, mert egy bécsi ösztöndíjas tanulót kívántak ott elhelyezni. Hiába hivatkozott a magyar kormány tekintélyére, hiába mondta, hogy az osztrákok között vannak oly művészek, kik nem egy, hanem több évi jótékonyságban részesülnek; hogy van olyan, aki már 25 év óta élvezi e műtétnek szabad és ingyen használatát. Mindez nem használt, hanem amíg ő a magyar kormányhoz védelemért folyamodott, addig a követség méltatlan és erőszakos módon kitette a birodalmi követségi palotából. Én ezt az esetet annak idején, a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak tudomására hoztam, és sürgettem a méltányos védelmet művészünk számára, de fájdalommal kell bevallanom, eredménytelenül. Most újra felhozom a tényt itt a törvényhozás előtt (Halljuk! Halljuk !) is, nem azért mintha a személy érdekelne, hanem mert én ebben az eljárásban a magyar kormány tekintélyének csorbítását s a magyar állam jogainak megvetését látom. Előttem itt az a fontos kérdés támad, vajon az a nagykövetségi palota valósággal közös palota-e vagy sem? Vajon az olasz királyi és szentszéki magyar-osztrák követség arra van-e rendelve, hogy nem csak az osztrák, hanem a magyar érdekeket is képviselje ? Vajon e követség költségeinek fedezéséhez csupán az osztrák államfél járul-e, avagy Magyarország is fizeti ? És ha igen, amint tudom is, hogy igen, akkor szeretném tudni, honnan van az, hogy csak osztrák művészek kapnak ott ingyen helyet és műtermet, míg a magyar művészek igényei figyelembe nem vétetnek ? Mi jogon élvezik az osztrák ösztöndíjasok, évtizedeken át s műtermeket ingyen ? És kérdem az igent, miniszter urat, hogy mit tett ezen botrányos eset felmerülése óta a Rómába menő magyar művészek érdekeinek megvédésére és a magyar kormány tekintélyének helyreállítására ? Ha, te hát, nincs annyi pénzünk, hogy más műveit nemzetek példája szerint az előre törekvő magyar fiatal művészeket állami költségen neveltessük a külföldön, hogy ott jeles művészek oldala mellett szélesebb látkört szerezzenek maguknak a művészet terén; ha nincs annyi pénzünk, hogy a magukra hagyatott és önerejük által európai hírnévre vergődött legjelesebb magyar művészek kiválóbb munkáit nyilvános csarnokaink számára megszerezhessük, ha nem lehetünk oly szerencsés helyzetben, mint a nagy franczia nemzet, mely a művészeti képzés előmozdítása czéljából Rómában és Athénében művészeti iskolákat állított fel, sőt ha még odáig sem jutottunk, hogy még az osztrák szomszédok által ösztöndíjakra fordíttatni szokott összeget előteremtsük, és saját művészi czéljainkra fordíthassuk . (Egy hang: Sajnos!) akkor azt hiszem, nem méltánytalan azon követelés, hogy legalább ott pártoljuk művészeinket, ahol pénzbe nem kerül, hogy erélyesen követeljük abbeli jogunkat, hogy a nagy római közös követségi palotában a művészek elhelyezésére szolgáló helyekből legalább annyi helyiséget kapjanak művészeink, mint az osztrákok, vagy ha éppen annyit nem, legalább a quóta arányában,mindenesetre csak magyaroké legyen egy pár hely. (Élénk helyeslés.) Én azt hiszem t, képviselőház, hogy ez nemcsak méltányos, de igazságos követelmény is. (Helyeslés.) Trefort Ágost hivatkozik jelentésére, hogy e kérdéssel foglalkozott s reményű is, hogy az kedvezően fog befejeztetni. A baj onnan eredt, hogy a műtermek főleg a bécsi akadémia stipendiátusai számára voltak szánva. Almássy szerint a remény s engedékenység az osztrákokkal szemben oly megszokott dolog már a magyar minisztereknél, hogy ő nem bízik ez ígéretben sem. Követelőleg s parancsolólag lépjen föl a miniszter. A következő pontok észrevétel nélkül fogadtattak el. Az egyházi czélokra vonatkozó pontnál fölszólal Gebbel Károly s követeli, hogy a régi összeg csorbitatlanul szavaztassék meg, a kath. egyház részére az állam annak idején igen sokat tett, méltányos, hogy most a nem katholikus egyházakról is gondoskodjék némileg. Beadja a következő határozati javaslatot: Az egyházi czélok czime alatt fölvett összegek helyébe tétessenek a következő összegek: A görög szerz. kath. egyháznak 99,000 frt. Az ágostai hitv. evang. egyháznak 36,000 frt. A helvét hitv. evang. egyháznak 65,000 frt. A görög keleti hitvallású egyháznak 100,000 frt. Az unitária hitvallású egyháznak 5,000 frt. Az izraelita vallásuak egyházának 5000 frt; összesen 310,000 frt. Trefort Ágost, mint a múlt évben, most is kijelenti, hogy ezen levonás tisztán csak pénzügyi szempontból történt. Gebbel indítványa részletes szavazás után elesik. A többi pontok a p. v. bizottság által tett észrevételekkel elfogadtatnak. Elnök: T. ház; A vallás és közoktatási minisztérium költségvetésének tárgyalása befejeztetett, s e szerint a mai ülés napirendje ki van merítve. A t. ház tegnapi határozata szerint holnap ülés nem lesz. A hétfői ülés napirendjére — ugyancsak a t. ház tegnapi határozata szerint —kitüzetik a pénzügyi minisztérium f. évi költségvetésének részletes tárgyalása, s ezzel kapcsolatosan s ezt követőleg az 1878. évi költségvetés 9. fejezete, t. i. Horvát-Szlavonország beligazgatási szükséglete s a f. é. költségvetésnek az államadósságokról és vasúti kamatbiztositásról szóló fejezete. A hétfői ülés d. e. 10 órakor kezdődik. Az ülést bezárom. Az ülés végződik 1 órakor. Csepregi új látványossága még meglehetős egyensúlyt mutat föl a szöveg és díszlet között s az első három felvonás gondosabb kidolgozásából ítélve, a szerző azzal az ambíczióval kezdett a munkához, hogy drámai életet vegyít darabjába. Tekintsük röviden a mesét. Az első kép czíme »a kordovai szép özvegy«, Beatrix, kinek keze után három ember eped : Alonso, egy fiatal bonvivant, ki nemcsak saját vagyonát pazarolta el, hanem bátyjáét, Francescoét is, aki szerzetes barát s a kitől a caballero e miatt nagyon tart. A másik Pinson, parti tengerész, a ki Kolumbus terveinek alapján meg is indult a portugál király szolgálatában az uj világ felé, de kudarczot vallott s eredménytelen visszatért, a harmadik maga Kolumbus Kristóf, ki megérkezik hű kisérőjével, Francesco baráttal, hogy benyújtsa ajánlatát Arragont Fernando királynak. Beatrix is szereti őt. A második képben Kolumbus a király tanácsa előtt áll, mely fölfedezési útja tervét hóbortnak, kivihetetlennek mondja, míg végre Izabella királyné a sajátjából vállalkozik fedezni az expedíció költségeit, feltéve, ha Pinson is reményt köt a vállalathoz. Ez, hogy vágytársától megszabaduljon, kivihetőnek nyilatkoztatja Kolumbus tervét, de nagy meglepetésére a királyné azt határozza, hogy ő kísérje el egy második hajón Kolumbust. Beatrix azé lesz, aki a nagy útról jó hírrel előbb visszatér. Pinson ellenszegülni nem mer, de elhatározza, hogy az elindulást meghiúsítja, s ha ez nem sikerülne, Kolumbust elteszi láb alól. Beatrix azonban észreveszi, mi történik a Pinson lelkében , tudva azt, hogy a fiatal Alonso szereti őt, megesketi (e jelenet igen sikerült), hogy ő is el fogja kisérni Kolumbusz őrködni fog élete fölött s megvédi őt Pinson ármányai ellen. A harmadik kép a Pálosz kikötőt mutatja, hol Kolumbusz hajóit fölszerelik s honnan 120 merész hajót kell toboroznia. Itt ismerkedünk meg Don Rodrigo Maria de Fernando Montagro spanyol nemessel, ki dúsgazdag udvari ember volt hajdan, de mindenét elvendégelte s most is vendégel minden embert, de a korcsmáros már nem is hederit a parancsára. Megtetszik neki a fiatal Alonzo s azonnal fiává fogadja s elhatároza, hogy agg kora daczára ő is elmegy az expediczióval, melynek a népét Francesco megnyerni igyekszik, Pinson azonban ördöngösnek mutatván be Kolumbust s úgy tüntetvén föl útját, mint bizonyos halálveszedelmet, föllázitja a lakosságot, mely fegyverrel támad Kolumbusra, — de ennek beszédére hallgatni kezd, lecsilapul s végre kísérőjének ajánlakozik. A negyedik képben a hajó fedélzetén vagyunk. A nép háborog, kifogyott türelme a hosszú út alatt s összeesküvést fonal a vezér ellen. Alonzo is a complett élére áll s csak a páter és az öreg spanyol grand marad híve, Kolumbust megkötözik. Akkor utóléri őket a második hajó is Pinsonnal, aki Kolumbust azonnal a tengerbe akarja vettetni. De ekkor Alonzo ellene szegül s csak most derül ki, hogy azért állt az összeesküvés élére, hogy ura lehessen. Visszafordíttatni sem engedi a hajót, haladnak előre s íme a távolban fölmerül a biztató part. A lázadó nép Kolumbus lábaihoz borulva kéri bocsánatát. Az ötödik kép Kuba szigetén játszik, ott pipál egy közös török pipából egy csomó indián, mikor jön Czoczo, a kaczika leánya, jelenteni, hogy ő látta a nagy szellemet és még egy csoport más szellemet. Azok — Kolumbus és társai — meg is jelennek s a vezér a sziget földére tűzi ki a spanyol lobogót. A hatodik kép így aszték várost mutat Haiti szigetén. Pinson és czinkosai elhatározzák, hogy a gyűjtött aranynyal-ezüsttel eltávoznak s Kolumbust ott hagyják, előbb átfúrván az admirálható fenekét. De Alonzo megint meghiúsítja a tervet, osztozkodást ajánlván, miközben összevesznek, s Kolumbust kívánják bíróul, ki meg is jelen s újra lecsillapítja a lázongókat. A hetedik kép ismét hajófedélzetet mutat— — a Pinsonét. Útban vannak hazafelé. Pinson megint Kolumbus elvesztésén töri fejét s egy bárkát indít ennek hajója felé puskaporral, hogy azt levegőbe röpítse. Rossz cselszövőnek bizonyul, mest megint Aloméval konspirál, aki már annyiszor meghiúsította terveit. Czoczo, az indián leány, kit magukkal hoztak s ki »a nagy szellembe« bele szeretett és spanyolul megtanult, s kihallgatta Pinson tervét s elárulja Alonzónak. Pinson ezért ki akarja végezni, de Alonzo ebben is megakadályozza s valami szert ad be neki, melytől beszédét elveszítse. Azonban a szer ártatlan, de Croczo azért mégis hallgat, mert Alonzo megmondja neki, hogy egyetlen szava a Kolumbus életét oltja ki. A lőporos bárka azalatt megérkezik az admirál hajóhoz és fölrobban, Pinson pedig a megrémült Alonzot a tengerbe löki, így akarván megszabadulni második vetélytársától is. A hetedik képben azonban mégis ott találjuk Alonzot, Don Rodriguez és Francesco kíséretében a portugál király előtt. A lőporos bárka előbb robbant fel, mielőtt az admirálhajót elérte volna. Ez szedte föl Alonzot is, az irányt tévesztett hajó a portugál partra került. Most a király faggatja az utasokat útjuk felől, s midőn vallani nem akarnak, foglyul tartja őket. Alonzo azonban az ablakon át elmenekül. Jön Kolumbus is, azt is előveszi a király, hogy árulja el titkát. De ő állhatatos marad, mire a király fenyegeti. Kolumbus ekkor erős philipikkában tör ki s földrengéssel fenyegeti vissza a királyt, — és csakugyan, a föld megindul, a hajósok az Alfonzo által mutatott utón elmenekülnek s a királyi palota öszszeomlik. A kilenczedik és tizedik képben újra a spanyol udvarban vagyunk. Pinson jön vissza kíséretével, hozván magával az új világ kincseit. Előadja utazását s azt, hogy Kolumbust és híveit elpusztulni látta. Czoczo, ki vele van, hiába borul a kétségbeeső Beatrix lábaihoz, ki gyilkossággal vádolja Pinsont, hiába áll a király és Pinson közé, midőn ezt a felség lovaggá és granddá akarja emelni, nem értik meg, csak midőn Arodzo érkezik, tér meg szava. Minden kiderül, mire Kolumbus is előjön, nagy diadallal fogadják s Beaux az övé lesz, míg Pinsont börtönre hurczolják. Az előadottakból látszik, hogy a szerző határozottan az »Afrikai nő« szövegszerzőjének behatása alatt állt, habár talán öntudatlanul. Az expozíczió a legsikerültebb része darabjának. Határozott vonásokban lépnek elénk az egyes alakok s jellemek félreismerhetetlen. Midőn Beatrix Alonzot megesketi a második kép végén, ha darab emelkedést nyer, szinte szárnyalni kezd s oly folytatást igér, melyben igen rosszul esik csalódnunk. Pedig csalódunk. Már azt a történetileg nevezetes momentumot, mikor a lázongó hajónépség a föld láttára Kolumbus lábaihoz borul, mindenki sokkal impozánsabbnak fejti ki magának puszta olvasásra is, mint azt a szerző drámailag szemünk elé vezeti. A legnagyobb hiba azonban ezután következik. Kuba szigetén vagyunk, ahol egy új indián dráma vegyül az egésznek keretébe, nem egyébért, csakhogy megzavarja a drámai egységet s tönkre tegyen minden illúziót. Az indiánokat halljuk beszélni s midőn az európaiak megjelennek, — hát diskurálnak velök szépen, folyékonyan, mintha csak e hazának volnának a szülöttei, együtt tanulták volna a grammatikát, egy lenne az anyanyelvök, holott tudomással se bírtak egymásról, most találkoznak egymással először s találkozásuk mind a két félre egyaránt meglepő. — No már ebben a beszélgetésben semmi valószínűség nincs, mert se az indiánok nem tanulhattak meg spanyolul, sem a spanyolok húron, delaware, sipoi vagy miféle indián nyelven. A színpadi nehézségen pedig igen könnyen túltehette volna magát a szerző, ha eszébe jut, hogy van az alakító színpadi művészetnek egy szintén kultivált ága : a pantomima. Tökéletlenebb a beszédnél, de épen azért teljesen a helyzethez illő, minthogy a gondolatközlés mestersége az európaiak és vörös bőrűek között eleinte csakugyan nem lehetett más, mint tökéletlen. Ha a szerző nem beszélő alakokkép vezeti elő az indiánokat, hanem talán valamely nemzeti mulatságuk vagy ünnepük közben, pl. fegyvertáncot járva — amire pompás mintákat találhatott volna Cooper regényeiben, — és isten neki, valami különös harczi dalt dalolva, nem csak az illúziót őrzi meg teljesen, hanem szép színpadi effektust is elér vele. Ha a Kolumbus ágyúinak dörgésére megrémülnek, a spanyolok megjelenésére szétrebbenek, majd félénken visszaszállingóznak s látva, hogy nem lesz bűntudásuk, közeledni mernek s jelekkel és taglejtésekkel adnak bámulatuknak kifejezést : igaz és szép színpadi képet látunk s a mellett idegenszerűsége által ható népszokást, melyben nagy tere nyilik a balletnek és muzsikának. Elegendő közzülök kiragadni az egy Czoczot olyannak, akit aztán megtanítanak spanyolul, hogy része lehessen a dráma későbbi akciójában. A többi indián elég ha staffage. Egyébiránt itt a dráma architecturájában is nagy aránytalanságot látunk. Vajmi kevés az, amit a szerző az új világ csodáiból bemutat, holott itt nyílnék igazán tere a látványosságnak, így amint a szerző előadja, Kolumbus útjának főmomentuma, az új világ fölfedezése, az ismeretlen világrész meglepő hatása a spanyolok itt tartózkodása alatt, észleleteik, kutatásaik, az mind csak ötöd részét teszi ki a darabnak, s Kolumbusék ép oly kevéssé vannak a látottak által meglepetve, mint a szerző nincsen, ha kirándul a városligetbe. Ezzel a Kolumbussal nemcsak, hogy a néző nem járt Amerikában, de azt is nehéz elhinni, hogy Kolumbus maga az előadottakban egész élete czélját elérve látná s kielégítve távoznék, vagy elegendő sikert találhatna a látottakban a második nagy út megtevésére. Ahhoz a világtörténeti mozzanathoz pedig, mely Amerika fölfedezésével beállott, a bemutatott részlet nem méltó, s nem csinálhatott oly forradalmat és egész új korszakot az óvilágban. Míg a szerző ilyetén módon csaknem egészen kizsákmányolatlanul hagyta Amerikát, s fantáziája nem bírt uralkodni az igaz, hogy óriási anyagon, addig nagyon is hosszadalmasan időz Európában, holott az európai szintérnek e darabban csak úgy kellene viszonylani az amerikaihoz, mint az elő- és utójátéknak a tulajdonképi darabhoz. Amerika roppant területe e darabban elvész még egy hajó szűk fedélzete mellett is. A darab drámai értékéről itt nem szólhatunk, legföljebb elismeréssel kell fölemlítenünk Don Rodrigo igen sikerült alakját, Alonzot, Pinsont, Beatrixet és a vad leányt, melyekben jellemzést találunk. A mesének különben csak kerete van s abban néhány laza összefüggésü, többé-kevésbé sikerült mozaik kép. Részletekbe nem bocsátkozunk, mert akkor igen is hosszadalmasak lennénk. Elég legyen fölemlítenünk a csinos, de már egyátalán nem meglepő díszleteket, melyek között az aszték város tán a legtöbb leleményre mutat, míg az új világrész partjának feltűnése, a lőporos bárka felrobbanása a távol tengeren kevésbé hatásos. A liszaboni királyi palota beomlása a földrengés alatt nem nélkülözi a színpadi effektust, csakhogy ez sem új már »Meluzina« óta. Solymosi (Don Rodrigo), Együd (Kolumbus), Eöri (Alonzo), Horvát Vincze (Francesco), Tihanyi (Pinzon), Rákosi Szidi (Beatrix), Rákosi Fanni (Croczo), Szigligeti (Lorenzo és »egy férfi«), igyekeztek jellemzetesen játszani, ami sok tekintetben sikerült is nekik. A szereplőket és a szerzőt többször kitapsolták, de általában a közönség meglehetős hidegen fogadta a darabot. tudósítás — ezt föl ne használnák a túlságos követelések formulázására. Attól függ minden, mit tartanak Pétervárott »túlságos követelésnek«. Mert ha ennek tartják azt, a mit az osztrák-magyar monarchia érdeke múlhatatlanul megkíván s mit Andrássy grófnak okvetlenül követelnie kell, miből semmit lealkudni nem szabad, akkor mit sem ér az a pétervári óhaj s épen nem fogja gátolni a későbbi konfliktusok kitörését. És ez ismét nem gyarapítja a békés kilátásokat. Nem Bécsben lesz a hiba, hanem Pétervárott, hol már egyszer meg kell szokniok azt, hogy ne lóhátról beszéljenek az európai hatalmakkal, melyeknek Keleten vitális érdekeik vannak. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése május 3. A közoktatásügyi minisztérium költségvetésének az iparmúzeumra vonatkozó részénél fölszólal Ráth Károly; nézete szerint az intézet eddig nem felel meg czéljának, mert bizonyos bureaukritikus eljárás jellemzi vezetését s nem igyekeznek az itt heverő tőke Olaszországból. (Saját tudósítónktól.) Nápoly, april 30. Nagy zajt ütöttek a lapok az olasz kormánynak a napokban tett állítólagos nyilatkozatával. Azon helyzetben vagyok, hogy a dolog lényegére nézve a legmegbízhatóbb kütforrás nyomán a következőket közölhetem: Paget római angol követ kérdést intézett Cairoli olasz miniszterelnökhöz, vajon bizonyos eshetőségek beálltával Anglia számíthat-e Olaszország barátságára ? Cairoli válasza odairányult, hogy az olasz kormány semminemű kötelezettséget nem vállalhat mindaddig, mig Anglia a maga keleti programmját részletesen nem ismerteti s különösen meg nem jelöli a san stefanói békekötésnek általa elfogadható s el nem fogadható pontjait. Itália, mondá Cairoli, a békét óhajtja, s ezért nagy megelégedésére szolgálna, ha ismervén az angol kormány nézeteit s kívánságait, az Oroszország s Anglia közti viszály okainak közbenjárása általi elhárítására alkalom kínálkoznék. Itália tehát semminemű kötelezettséget nem vállalt sem Anglia sem Oroszország javára, minden törekvése e peretben kizárólag a megoldás útjának előkészítésére, egyengetésére lévén irányulva. Annyit azonban biztosan állíthatok, hogy daczára a »Pester Lloyd« f. hó 26-ki bécsi sürgönyének, mely szerint Italia föltétlenül a többet ígérő által leend megszerezhető, a hangulat egész Olaszországban határozottan muszkaellenes, s hogy Itália, ha nem is föltétlenül Anglia mellett, de mindenesetre Ausztria -Magyarország s Francziaország mellett foglal állást. XIII. Leó pápa encyklikája rossz benyomást gyakorolt az olasz szabadelvűekre, kik nagy reményeket tápláltak volt az új pápa főnként szellemes tudományossága iránt. Az »Opinione«, az olasz mérsékelt szabadelvű lapok egyik legkomolyabbika, ezeket mondja: »XllI. Leo pápa magatartása reánk sem meglepőleg, sem elszomorítólag nem hathat. »A pápa küldetését teljesíti azon eszközökkel