A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)

1878-09-21 / 229. szám

229. szám. XvI. évfolyam. Budapest, 1878. Szombat, szept. 21. Réggé kiadás. Kladd-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszinti. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra....................... 2 írt. 5 hónapra..................................... 6 . 6 hónapra ..................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenként...................................1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. -r- Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás I­­S­O XYI-dik évfolyamára. (A Hon meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak : October—deczember végéig ... 6 » Egy hónapra................................... 2 frt Az esti kiadás postai külön küldéséért fölülfizetés év­­negyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a Hon kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON szerk.­­ kiadóhivatala. Budapest, szeptember 20. A »királyi fenség.« Ezelőtt tizenkét esztendővel 1866-ban történt, hogy Hohenzollern Károly herczeg, porosz dragonyos kapitány szüleinél Düssel­dorfban tölté a húsvéti ünnepeket, midőn B­r­a­t­i­a­n u János, mostani oláh miniszter ott megjelenvén, fölajánlotta Károly herczegnek a húza elűzetése után megürült oláh trónt. Bratianu egyelőre kitérő választ kapott, de midőn Balazsány meguyita az ajánlatot, s az oláh népszavazás fejedelemmé proklamálta Károly herczeget, már nem lehetett kitérni a megtiszteltetés elől, melyet különben ügyes és gondos kezek már jó előre készítettek. Ugyanazon év május 8/20-án érkezett Károly, most már fejedelem egy dunai gőzö­sön Turnu-Szeverinbe. A lehető legsúlyosabb körülmények között ült a trónra. A pártok egymással a leghevesebb harci­ban állottak. A pénztárak üresek voltak, a katonák, hivatalnokok és nyugdíjasok nem kapták illetményeiket, azonkívül az ország­ban cholera és éhínség uralkodott. Feloszol­ván a »Lieutenance princiére« alatt alakult kormány, Károly egy fusionális kabinetet alakított Lascar Catargi elnöklete alatt, s ebbe a kormányba belépett a két democrata : Bratianu és Rosetti is, kik ma, midőn Oláhország történelme uj stádiumba lép s az eddiginél magasabb rangot foglal el az euró­pai államok között, újra Oláhország kormá­nyában foglalnak delget. 1866. jan. 30-án tette le Károly az es­küt az új alkotmányra, mely annyira szabad­elvűnek lön megalkotva, hogy többen lehe­tetlennek tartották vele a sikeres kormány­zást culturális tekintetben oly hátramaradt népnél, mint a »Dunafejedelemségeket« lakta. Unszolták is Károlyt, hogy államcsínyre adja fejét, de ő új kormányelnökéhez, Ghika Jánoshoz intézett levélben azzal felelt e nó­gatásokra, hogy föltétlenül óhajtja, miszerint a választási szabadság a maga helyességével fentartassék. Ugyanazon év október 11-kén pedig elment hódoló tiszteletét tenni szoute- ,­rain uránál, a szultánnál Konstantinápoly-­­ ban, hol nagy kitüntetéssel fogadtatott. A­mint a körülmények most alakultak, Károly volt az utolsó oláh fejedelem, ki a portán nyerte az investiturát s ki adót fizetett a portának. Ez a vazallusi viszony a porta és Olasz­ország közt örökre megszűnt. Az erre következett évek alatt erélyesen látott neki Károly fejedelem a belreformok­­nak. Iskola-, börtön-, egyezség-, posta-, távir­­daügy csakhamar lendületet kaptak ; az állam­­költségvetés, mely Károly trónra léptekor 50 milliót tett, tíz év alatt két akkorára emelke­dett. Szabályozva jön az oláh metropolitaság viszonya a konstantinápolyi patriarchátushoz. Legkiválóbb gondot fordított pedig Károly — s ez egy porosz katonától természetes is — a hadsereg újjászervezésére, miben nagy se­gítségére volt neki Florescu tábornok. Átalá­­ban Károly tizenkét évi uralkodása alatt meglátszik a törekvés: Oláhországot lehető­leg a kultur­államok niveljára emel­i, de a­mitől még jókora távolságban áll, ugyannyi­­ra, hogy a mi románaink között aránylag na­gyobb és intensívebb az intelligenczia, mint oda át a Havasalföldön. Nem minden nehézség nélküli volt Ca­­rola kormányzása. Volt egyszer olyan hely­zetben is, mikor búcsút akart mondani a ro­mán trónnak. A német-franczia háború idején történt. A képviselők követelték az Epureanu­­kormánytól, hogy valljon szint­e mondja meg, minő állást foglal el (!) a franczia-német há­borúval szemben s midőn a kormány a leg­szigorúbb semlegesség mellett nyilatkozott, a kamara egy határozatot hozott, melyben ki­­volt mondva, hogy a románok rokonszenvét a franczia nemzet bírja. E nyilatkozatnak éle annyival inkább irányult Károly ellen, mert testvérének spanyol trónjelöltsége szolgáltatott közvetlen okot a franczia-német háborúra. S midőn a bukaresti tömeg germano­­phobiája annyira ment, hogy megrohanták 1871. mart. havában azon épületet, melyben a németek Vilmos császár születésnapját meg­ülték . Carola is elvesztette türelmét, elcsapta kormányát, összehívta azon embereket, kiket trónraléptekor maga körül talált , kijelenté, hogy lemond a trónról és nem akar többé fe­jedelme lenni oly országnak, mely uralkodó­jával és ennek fajtájával csak úgy bánik, mint a zsidóval. No de aztán mégis csak megmaradt a trónon és úgy látszik, jól tette, — a maga szempotjából. Még nem is érkezett meg tizenkettedik évfordulója annak, hogy Carola Stambulban tisztelgő látogatást tett s Románia már — a berlini szerződés értelmében független állam, diplomatiai képviselői egy-egy fokkal fölebb rukkolnak, nem fizet többé tributumot a por­tának s az egykor porosz dragonyos kapi­tány a »királyi fenség« czimet veszi föl. Egy s szóval Románia, mit állam, uj aerába lépett , s ez alkalomból minden a szomszédból sze­­­­rencsét kivánunk hzzá Romániának s őszin­tén óhajtjuk, hogy remény, melyet a román kormány a hatalmához intézett legújabb jegyzékében kifejez megvalósuljon ; az a re­mény, hogy »Romnia, mint a kelet és nyű­gat közvetítője a Bad és czivilisáczió eleme lesz s hogy kiérdemli a nagy­hatalmak bizamát.« Ezt a bizalma mi szerintünk csak úgy fogja kiérdemelni Románia, ha nemcsak benn, hanem kifelé is a rend s a béke elemét képezendi somszédunkban. Csak úgy fogja élvezhetni a somszéd állam a nagy ál­dozatok utján elért új korszak gyümölcseit ; csak igy, ilyen utat nem fognak kárba vesz­ni a hozott áldozatok s Carola­­ királyi fen­ségére csak most és ezután hárul nagy fele­lősség és teher. Ne feledje, ho­g e monar­chiának is része vet abban, hogy Románia most magasabb rangban lép az államok sorába. Ha azt akarja Carola, hogy trónja meg­szilárduljon, országa fölvirágozzék, s hogy az épen letelt korszak Romániára nézve vissza­­ho­zhata­tl­anul letelt legyen, úgy mind­ezeket figyelembe kellene vennie, mint már önálló ország független fejedelmének ezutáni ural­­odásában. Annyival inkább szükséges­nek láttuk e jóakaratú figyelmeztetéssel for­dulni a szomszédba, mert Bratianu lapjának legújabb enuntiátiója által erre mintegy föl­­hiva éreztük magunkat. Sz. Gy. — Tisza Kálmán miniszterelnök holnap Gesztre megy, hol pár napot tölt. A jövő héten való­színűleg a kabinet minden tagja Budapesten lesz és fontos miniszteri ülések vannak kilátásban. Gróf Szapáry Gyula ma érkezik a fővárosba, kineveztetése azonban nem igen fog megtörténni a jövő heti ta­nácskozások előtt. — A mozgósításhoz. Az okkupáló had­sereghez naponkint szállittatik uszályhajókon egy­­egy szekeres­­század. Úgyszintén a különböző ez­­redek póttartalékosai és fölépült betegei vagy száz főből álló szállítmányokban naponkint szállnak ha­jóra, hogy ezredeikhez vizessenek. Tegnapelőtt az Este-ezred pót.'­uaulaid­u 100 ituegyvtr érkezett Bu­dapestre.­­ A pest megyei fuvarosok vissza­küldéséről szóló hír, mely több lapot megjárt, alap­talan. A »Gy. F.« hiteles forrásból vett értesülése szerint az 1000 szekérnyi szállítmányból mindössze két szekeret küldtek viszsza; egyiknek a lovai hasz­nálhatón gebék voltak, a másikból a lovak kidőltek. — »Romanul«, az oláh miniszterelnök köz­lönye, jelenti, hogy néhány orosz törzstiszt a moldvai és erdélyi határoknál recognoscirozáso­­kat tettek. Ebből azt következteti a bukaresti lap, hogy a szakítás Oroszország és Ausz­­tria-Magyarország között nem lehetet­len, ezért arra figyelmezteti a hazafias románokat, hogy legyenek készek minden áldozat­­r­a azon esetre, ha e szakítás be fogna következni. — A konvenczió. A »Daily Tel.« Írja: A szultán vonakodik beleegyezését adni az Ausztria- Magyarországgal való konvenczióra Boszniát és Herczegovinát illetőleg, — jóllehet a török minisz­terek helyeslik azt. Erre vonatkozólag minden pilla­natban várnak egy császári k­ádét. — A három császár-szövetség r­e­­constructiójára vonatkozólag írják a »N. fr. Pr.«-nek, hogy Bismarck herczeg nem is annyira a három­ c­sá­s­z­á­r­, mint inkább a három kan­­c­­­e­ll­á­r - szövetséget szerette volna reconstruál­­ni, de aztán később belátta, hogy jobb tartózkodni az ingerencziáktól és visszatérni a passivitáshoz. — Görögország és a porta. Görög részről egy idő óta mindenféle hírek jöttek forgalom­ba oly értelemben, mintha Törökország a határon föllázítani és fölfegyverezni iparkodnék a lakosságot Görögország ellen. Ezen állítással szemben a »D. Tel.« perai levelezője illetékes helyről megbízást ka­pott kijelenteni, hogy a vád teljesen alaptalan, s hogy ellenkezőleg, épen Görögország lépett föl fenye­getőig akkor, midőn 40,000 főnyi hadsereget tobort és 50 millió frank hadi kölcsönt vesz föl. Konstanti­nápolyból a határra nem küldöttek csapatok táma­dási czélból, hanem a történt intézkedések tisztán védelmi jelleggel bírnak s a hellén kormány akcziója által lettek provokálva. — Oroszország és Ausztria. Suvalov gróf hirtelen elutazott Bécsből. A »D. Tel.« azt írja, hogy az azért történt, mivel Andrássyt igen hajthat­­lannak s a magyar befolyás alatt állónak találta, úgy hogy valószínűleg meg sem tette előtte azon javasla­tokat, melyek megtételével, ha a helyzetet kedvező­nek fogja találni, meg lett bízva. Azt sem hiszem, hogy az udvarnál valami nagy bátorításra talált vol­na. Oroszországnak azon eljárása, hogy válságos pil­lanatokban külön megbízottakat küld, már lejárta magát, legalább Bécsben. Itt volt már Sumarakov, Ignatiev, az oldenburgi hg. Sándor hesseni herczeg s több kisebb jelentőségű küldött. De azért Oroszor­szág az ismételt kudarczoktól sem riadt vissza s még mindig kisérti a bécsi kabinetet. Azonban az osztrák­magyar diplomátia most jól viselte magát és nem engedte a monarchiát érdeke ellen való szövetségbe behálózni. — Bolgár-szerb testvériség. A bol­gárországi Glovdivén megjelenő »Marica« bolgár hivatalos lap a szerbek s a bolgárok kö­­zötti viszonyról ír» a kod nep ji uz.mii n­u«,vuj­a feszültnek nevezi. A szerb hivatalos lapban közzétett adresseket, melyek Szerbia új tartományaiból érkez­nek s bizalmi nyilatkozatot tartalmaznak Szerbia irányában, nevezett bolgár lap szerint kierősza­kolták. Piróton, mely Szerbiának jutott, a szerb hatóságok üldözik a bolgárokat, s erővel a szerb elnevezést tukmálják rájuk. A­ki a szerbesítés­­nek ellenszegül, bezáratik és megveretik. Az elitélt bolgárok Topcsiderba szállíttatnak. A szerb részről való üldöztetés oly mérveket öltött, hogy a bolgárok Pirótot elhagyva, Bolgárországba költözködnek. A piróti szerbek Kosztalina bolgár metropolitát is annyira bántalmazták, hogy Szófiába kellett elmene­külnie. A bolgár »Maricza« szerint a szerbek »sza­­badelvűségei az újonnan occupált vidékeken — A HON TÁRCZÁJA. »Az oroszok mai napság.« — Grenville-Murray könyve. — Kevés oly érdekes könyv jelent meg újabb idő­ben, mint Grenville-Murray könyve, melynek czíme: »Az oroszok mai napság.« A szerző a keleti viszo­nyoknak is kitűnő ismerője, mint angol főkonzul sok ideig élt Oroszországban s a mit ott időzése alatt ta­pasztalt, határozott, biztos vonásokkal vetette papír­ra. A­mit leírt, az egyátalában nem nyújt kedvező képet az orosz viszonyokról, pedig a közvetlenség, s a legnagyobb igazságszeretet és tárgyilagosság jelle­gét viseli magán. S a mellett Krátya oly élezett, hogy tárgya kidomborodik tolla alatt , elevenen látjuk szemünk előtt a hit­­eit. Az Angliában nagy érdeklődést keltett, mű legújabban német nyelvre is lefordittatott. De még előbb magyar lapok is közöltek belőle egyes érdekes mutatványokat. Megérdemelte: Oroszországnak, tár­sadalmának, politikájának s vezérlő férfiainak bi­zonynyal egyik leghívebb képe az az utolsó évek alatt Oroszországról megjelent művek között. Egyszerű, tapasztalati módszer segítségével ve­zeti Grenville-Murray az olvasót oda, hogy maga alkosson ítéletet magának. Ő maga nem sokat okos­kodik, csak leírja a mit látott, hallott és tapasztalt. S az értelmes olvasó feltárulva látja maga előtt az oroszországi corruptió rettenetes képét; föltárja a szerző, Nagy Péter reformjairól szólva, ennek okait is, kimutatván, hogy az két felé szakasztotta a népet, idegen intézményeket plántálván erőszakosan és roha­mosan a nemzeti életbe, elfojtván ezt, a hol lehe­tett, a­helyett, hogy a reformok megértésére, befoga­dására éretté tette volna a nemzetet. Így történt aztán, hogy Oroszország zöme, melyet átgyűrni nem sike­rült, megmaradt mai napig ázsiainak, mely hol activ, hol passiv ellenállást fejt ki az európai reformok el­len, vagy legalább is közönyös irántuk, mert nem érti meg, hogy javára szolgálnak. Kimutatja, hogy Orosz­országban nincs sem valódi nemzeti arisztokráczia, mely a történeti ős hagyományoknak volna hordozója, sem középosztály, mely a nyugateurópai államoknak legszilárdabb magvát képezi. E kettő helyén betölt­­hetetlen üresség tátong egyfelül a nép és másfelől az autokratia hivatalnoki és katonai hierarchiája között, s alig lehet rá kilátás, hogy e két tábor valaha any­­nyira megközelíthesse egymást, hogy organikus egész­­szé olvadjon. A nagyérdekű munka mondhatni csupa detail­­rajzokból áll s inkább a mesemondó följegyzések ön­kénytelen és egyéb szándék nélküli színét viseli ma­gán, mint egy oly műét, a melyről első tekintetre fölismerhetni, hogy bizonyos tendentiával íratott. Elegendő fogalmat nyújt a műről például egy kivonatos részlet, mely az óriás birodalom hatalmas nagy uráról, a­ki iránt minden ember »tisztelettel, hódolattal, szeretettel, engedelmességgel, sőt imádat­tal tartozik,« a czárról beszél. Sándor czár — ezt írja róla Grenville-Murray — habár a despotismus jeges légkörében növekedett, ellenszenvvel viseltetett e hideg légkör iránt s már jó eleve bebizonyitá, hogy inkább szereti, ha szeretettel szolgálják, mintha csak félelemből engedelmesked­nek neki. De egész szilárdsága, mely természetében rejlett, beleveszett ama nagyszerű művébe, melylyel uralkodását kezdé : a jobbágyság fölszabadításába. E cselekedetét azonban, mely ép oly merész volt, mint nemes, soha se tudta volna végrehajtani, ha udvaron­­czai úgy ismerik, mint ismerik most. Ezek az udvaron ezek később ugyancsak meg­­boszulták magukat ezért, meghiúsítván mindama re­formokat, melyeket a czár birodalmába behozni szándékozott. A czárnak rettentő tekintélyével kellett volna a csinovnyikokkal szembe állani, hogy meg­törje őket ; azonban habozott s habozása ekkor ki­csavarta a kormánypálozát kezéből. Nem is tehetett mást, mint azt, hogy habozott, mert minden ember, a­kit csak megkérdezett, égre­­földre kérte, ne tegye ki trónját a népkormányzat esélyeinek. A porosz és az osztrák udvaroktól, saját tulajdon családja tagjaitól, az idegen hatalmasságok képviselőitől mind csak azt a tanácsot véve : ne va­lósítsa meg terveit. Miért rontaná le az egyetlen autokrata uralmat Európában, oly kormányformák, har teendő kísérleteket, melyek másutt csak bajt és zavart okoztak ? A vállalat merész volt, sőt vakmerő. De a czár nem jelenti ki azonnal, hogy a kormányformára vo­natkozó terveivel fölhagy, hanem azon volt egy ideig, hogy a megsértett bojárok kegyét visszahódítsa, az­által, hogy őket az államszolgálat minden ágában keresztülviendő javítások megbeszélésére összehívta. Ebből az időből származnak az esküdtszékek, a »mir«-ek municipális intézménye, valamint a vallás- és kereskedelmi szabadságnak tett némely enged­mények. De az újítások között egy sem volt olyan, mely beváltotta volna a hozzákötött reményeket, mert a bojárok csak oly tanácsokat adtak, melyek­­ csak az ő saját földesúri függetlenségüknek szolgál­­t­­ak javára ; mig ellenben volt rá gondjuk, hogy min­­­den egyéb oly rendszabály, mely igen is kedvezett a népnek, a »csin« érdekei szempontjából megváltoz­tassák. Végre észrevette a czár, honnan fú a szél, s buzgóságában — mely pedig mit se használt — el­­határozá, hogy nem enged. Türelme szakadozni kez­dett, s nem ritkán szenvedélyes fenyegetődzésekre fa­kadt, melyek ellene dolgozó szolgáit megreszkettet­­ték. Midőn valamely igazságtalanságra vagy enge­detlenségre bukkant, sokszor azonnal, megsemmisítő kegyvesztéssel sújtotta a vétkest s ilyenkor oly ma­kacsul ragaszkodott parancsai szigorú végrehajtásá­hoz, hogy csakugyan teljesülve látta akaratát. De az efféle kitörések a kimerülni készülő vulkán utolsó kitörései voltak rala. Minden ember tudja az orosz udvarnál, hogy a czár leggyöngébb oldala a szívben keresendő s hogy a czárt azok hidegsége, a kiket szeret, mindenre képessé teszi. Azok az udvaron azek, kik fiatal korában pajtásai voltak, őt mindenre rá tudják venni, a mire akarják, mivelhogy a czár fél őket megsérteni. Ha ezek valamelyike valami nehe­zen remélhető kegyelmi tényét akarta kinyerni a czártól, vagy ha valamelyik rossz fát tett a tűzre, csak el kellett hagynia Szent-Pétervárat. A czár aztán nehány napig álmodozva, boszankodva, izga­tottan járt-kelt palotájában s a feszült viszonynak mindig, de mindig az lett a vége, hogy a kegyencz elnyerte azt, a­mit akart. A czár e benső barátjai némelyikét, mint Su­­valovot, Trepovot, Adlerberget, Bar­atynskit stb. tegezni szokta, sőt van velük egy bizonyos közös pénztára is, mely közösség följogosítja őket arra, hogy a czár kimeríthetetlen magánpénztárából tet­szés szerinti összegeket meríthessenek. A czár jeles nyelvismerő. Fiatal korában sok franczia könyvet olvasott s még most is szeret gyö­nyörködni a franczia regényekben, franczia színmű­vekben és franczia zenében, — szive azonban német. Sokat levelez a berlini udvarral, s mindig örül, ha Emsbe mehet, a­hol a gyógykertben gyakran láthat­ni őt, jobbján egy newfoundlandi kutyával, balján egy porosz generálissal sétálva. A gyógykezelésnek torokbaja miatt kénytelen magát alávetni, mely ba­ja nagyon akadályozza abban, hogy sokat beszéljen. De szereti, ha mások beszélgetnek vele, s nagy ked­velője az afféle »en petit comité« társaságoknak, a­­­minek hajdan II. Katalin remete­ lakában gyülekez­­tek össze, a­hol, tudvalevőleg, sok champagnes fo­gyott. Az udvarnál szakadatlanul fölmerülő kelle­­­­metlenségek egész elfásiták, közönyössé tették s a­­ husz év előtti Sándor ezár­t benne annyira megvál­­­­tozott, hogy az udvaron ezők köre, mely bizalmasabb­­ barátjaiból alakult, egyátalán nem tart már tőle, hogy heveskedni talál, ha valami nem úgy történik, a­mint ő szeretné. De ha valami kedve ellen törté­nik is, arról a czár legtöbbnyire nem is értesül. Beszédmodorra se nem élesen maró, se nem ke­délyesen tréfás. Az ember azt hinné, teljesen hiány­zik benne minden humor, ha néha-néha, valamely komikus eset elbeszélésénél egy-egy szórakozott mo­soly nem lopódznék ajkaira. Többnyire melancholi­­kus hangulatú. Igen magas és feltűnőleg szép em­ber, mint minden Romanov; feszes, egyenes, merev testtartású, izről-izre autokrata, de szemében vala­mi aggodalmas álmodozás fészkel, mely gyakran át­változik üres, zavaros merengéssé s ilyenkor mereven bámul a semmibe. Úgy látszik, teljesen át van hatva helyzete sú­lyos felelősségének tudatától, de annak is tudatával látszik bírni, hogy az emberit meghaladó erővel kel­lene bírnia, megtehetni mindazt a jót, a­mit egy csá­szárnak megtenni kötelessége volna. A búskomorság különben családi betegsége a Romanovoknak. Pál, I Sándor, Miklós czár, mind szenvedtek abban , sötét gondolatok támadtak agyuk­ban, mig végre fájó érzés szállta meg fejöket a koro­na agyonsujtó nyomása alatt s örökös remegésben éltek, rettegve a palotaösszeesküvésektől, orgyilko­soktól s a rossz előjelektől, melyeket a legtermészete­sebb tüneményekben és eseményekben is fölfedezni vélt beteg képzelgésük. II. Sándor czár is hisz az ómenekben s minél öregebb lesz, annál inkább hajlik mélyen vallásos kedélye a babonára s titokszerü, cso­dás képzelgésre. Ilyen filhonettet nyújt Grenville-Murray a je­lenleg uralkodó czárról. A rajz találni látszik, leg­alább alig tér el valamiben a II. Sándor czárról megjelent egyéb vázlatoktól. Azonban nem csak egyes alakokat vázol a szer­ző művében mesteri kézzel, hanem egész osztályo­kat is. Ott van például egy tekintélyes régi nemzet­ség ivadéka, a ki ifjúkora vig napjait Párisban tölt­­vén, hazajött s megnősült, hogy vagyonos neje hozo­mányát a monakói játékasztaloknál elverhesse, mi­után a magáé már úgyis Párisban maradt. Mostan­ság nincs egy kopekje, de van öt gyermeke s a mellett, mintegy ily ősi nemzetség tagjához illik, udvari taná­csos. A jobbágyság eltörlése utolsó biztos jövedelmi forrásától is megfosztotta. De azért pompás, csakhogy bizony már roskadozó falusi kastélyban lakik, mely már a nagyapjáé volt. A nagy fogadó terem falára még akkor fölakgatták az akkor modern ezüstös tük­röket, mikor még a ház be sem volt fedve. A nedves falaktól tükörfoltot kapott a tükör s most is vakon mutat. Szergejnek, a földesurnak állandóan e kas­télyban hall lakni, mert nincs másutt hol meghuz­­­­nia magát. A herczeg és herczegnő aztán szörnyen unatkoznak kastélyukban. Van egynéhány sovány malaczuk, melyek röfögve túrják az udvar és hajdan nagyszerű park földjét. A falu pópája minden nap eljön a gyermekeket tanítani; a kerületi hiva­talnok is belátogat pálinkát inni s écartet ját­szani a herczeggel, mialatt a herczegné a pantla­­gon nyújtózik s franczia regényt olvas. Szergej külön­ben igen értelmes ember s mielőtt a szegénység inge­rültté és zorddá tette, szebb helyzetet is teremthetett volna magának. A herczegné is érzi, hogy a legma­gasabb köröknek is díszre válhatnék,­­ most itt kell szenvednie. Egyetlen gondja: akár előkelő koldulás, akár kölcsön, akár örökség útján pénzhez jutni, a­mit el lehessen verni Pánsban. E nemes vágyakat táplálni igen alkalmas em­ber Ischar­atovics Simon, odessai kereskedő, — szin­tén egyik típusa az orosz társadalomnak. Kicsi em­berke, vékony orrhanggal, szinehagyott hosszú kaf­tánnal, elnyűtt alacsony kerek kalappal. Árul theát, franczia regényt, gazdasági gépet, vodkát, selymet, drága­követ, zongorát és zenélő órát s vásárol gabo­nát, gyapjút­, lovat, marhát. Megveszi Szergej termé­sét előre három évre, de aratáskor mindig le tudja csalni a kialkudott ár felét. Mert a gabona üszkös, nem üti meg a föltételezett mértéket s az állatok fele eldöglött az után, tanú rá a kalmük fuvaros (a­ki osztozik a nyereségen). De azért az, hogy a marha elhullott, nem akadály abban, hogy pompás conserv­­irust ne szolgáltasson valamely vitéz ezred számára. Simon ilyetén módon szörnyű gazdag emberré lett, de azért mégis csak a hátulsó lépcsőn szabad fölke­rülnie a tisztességre sokat adó uraság termeibe. Ezért aztán meg is boszulja magát, oly dolgokról világosít­ván fel a szegény népet, hogy huszonöt év előtt bizo­nyosan akasztófára húzták volna érte. Barátja nincs, de van pártfogója, Falutinsky tábornok is az, a­kiről be nem bizonyítható hírek azt állítják, hogy ő is elfoglalta egyszer Dagestant.Hat láb magas, gyönyörű szál ember, szép bajuszszal s még nincs ötven éves. Tekintete szelíd, modora vonzó. Tartományi főnök is volt, a czári színházak igazga­tó­ja is. Egy prima ballerina vagy egy olasz tend­ino szerződésében ki­találna a katonai hivatással össze nem férő dolgot. De diadalmas generális is volt, tá­borkari feje valamely nagyherczegnek, a­ki 30,000-nyi főből álló hadtest, sok ágyú és sok birlapi tudósító segítségével vitézül legyőzte Baguli klánt. Eleinte ugyan tagadhatatlan volt néhány csendes vereség, a legcsodálatra m méltóbb. A szerb lapok szerint pedig az új szerb vidékeken csupa rózsák teremnek, holott csakis tövisek nőnek.­ Az okkeupáczió. Minden nap jelentős haladás észlelhető az okkupáczió nehéz munkájában. A kezdet­ben elkövetett — bármely forrásból eredt — hibák jóvátételében a hadvezénylet tagad­hatatlan sikereket mutat föl s Magyarország minden igaz fiának, ki nem akarja, hogy pénz- és véráldozat a végtelenbe húzódjék, őszintén örvendenie kell e sikereken. Biháca bevételének nincs ugyan a parcziálisnál na­gyobb jelentősége, (nem volt nagyobb súlya annak idején a támadás sikertelenségének sem, melyet pedig oly jelentékeny csorba gyanánt akart minden áron feltüntetni bizo­nyos »hazafias« sajtó); de azért e diadalnak is meg lesz taktikai, s meg lesz főleg morális haszna, és az előbbi részleges hiba jóvátétele s kiegyenlítése által. A harertér más oldaláról nem egy csó­­tányos ütközetről, hanem fontosságban azzal fölérő, sőt azt túlhaladó tényről hoz hírt a távíró, midőn jelenti, h­ogy Jovanovics tábor­nok e pillanatban már kevés híján befejezett­nek tekinti Herczegovina paczifikáczióját, s a szerepet, mely jövőben a csapatokra hárul, abban látja, hogy azok netán fölmerülő újabb felkelési kísérleteket megakadályozzanak, a polgári és helyi közegeket tekintélyük fen­­tartásában támogassák s a további szervezést előkészítsék. Mondanunk sem kell, minő fon­tossággal bír e jelentés, mely az okkupátt te­rület egy jelentékeny hányadára nézve nyil­ván azt jelenti, hogy ott a hóditás vérengző munkája immár (előrelátóan és sporadikus eseteket kivéve) véget ért s rá került a sor azon békés teendőkre is, melyek jogc cimén nyerte monarchiánk Berlinben a megszállásra a megbízatást, s mely teendők betöltése — bár nehéz, de dicstelies feladat leend. Mert az iránt, nem lehet illúziókat ápolni, hogy a megszállással járó megpróbáltatások a harc b­üszkének kialudtával nem szűnnek meg. El­veszti a megszállás ezzel odiózus voltának ciant.Az alpacati UEZ villám findu­í­czión­ra való sorvasztó hatását, de ezzel csak két oly tulajdonságot veszit el, melyek min­den háborúval közösek, s így minden háború végén előbb-utóbb megszűnnek, s megszűné­sük magában korántsem igazol utólag egy akcziót sem. A bosnyákországi és herczego­­vinai akczió politikai igazoltatását azon ké­sőbbi fejleményekben kell hogy találja, me­lyek ott a béke létesítésével foganatosainak. Azon paezifikatórius szereplésben, melyet monarchiánk ott kifejteni képes lesz, s mely lehetővé fogja tenni úgy katonai, mint poli­tikai állásának erősbítését a Balkán-félszige­ten szintén (bárcsak közvetve) tért foglalt természetes és született ellenségével szemben.

Next