A Hon, 1878. december (16. évfolyam, 292-317. szám)
1878-12-01 / 292. szám
Budapest, 1878. Vasárnap, dec. 1. 292. szám, XVI. évfolyam. Reggeli kiadás Kiadó-hbraínt Barátok-lore, Athenaeum-épület földszísel. Előfizetési dij Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra , . ........................................... 2 írt 8 hónapra............................................................6 * 8 hónapra.......................................... 13 » Írt. esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint....................................... » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. politikai és közgazdasági napilap. Szerkesztési Irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, november 30 Andrássy gróf exposéja. A hatás, mit Andrássy grófnak az osztrák delegáció pénzügyi bizottságának mai ülésén tartott exposéja gyakorol s gyakorolnia kell arra az olvasóra, ki azt figyelmesen s nem az Eötvös Károly-féle előre elhatározott szándékkal, hogy: »de nem hiszszük ám!«, olvassa el, következő: a mennyi vádat, gáncsot, gyanúsítást, ferdítést tízféle ellenzék Lajthán innen s Lajthán túl ritka csökönösséggel és lankadhatlan buzgalommal hónapokon és éveken át összehalmozott, mindazt ma, mint polyvát egyszerre szétszórva látjuk. Nem szó-érvek, hanem tény-argumentumok vannak itt szervesen csatarendbe állítva s ha Andrássy szerint az ellenzék óhajtotta politika nem lett volna egyéb, mint agyag-edények harcza vasedények ellen, Andrássy beszédének argumentumai: valóban a vasedények harcza a cserepek ellen. Idő kell, míg e harczból összeszedelőzködnek a »cserepesek.« Az exposé súlya épenséggel megsemmisitőleg hat. Nagy volt a théma, nagy a feladat, mely ma Andrássy előtt állt s ő annak kitünően megfelelt.. Az exposé úgy szónoklati beosztása, mint tartalmára nézve remek. Nem emlékszünk, hogy Andrássynak valaha ennyire sikerült volna, mint most, dominálni a szó hatalmával a tért. Meg volt támadva mindenfelől. Védte nem magát, védte a monarchia politikáját s védte nem úgy, hogy vaktöltéseket lövöldözött volna ellenfeleire, hanem súlyos szikladarabokkal sánczolta körül magát. Fényes elégtétele van Herbst úrék minapi határozata ellenében, melylyel visszautasiták a póthitel tárgyalását. E beszédével igazolta magát Andrássy a józan, értelmes közvélemény előtt s igazolni fogja őt a történelem is. Ebben nincs kétségünk. Szólt az okkupáczióról mint elkülönzött, magában álló tényről s szól róla az osztrákmagyar s az európai politikával kapcsolatosan. A mint, a speciálisról az átalánosra emelkedett, derült mind több világosság a helyzet valódiságára s nyílt meg nagyobb látkör a szemek előtt, melyek ha nem hályogosak, vagy ha nem hunyatnak be szándékosan, nincs miért sötét tekintettel nézniök a jövőbe. A monarchia, mikor Andrássy kezébe vette a külügyi tárczát, isolálva volt, »Európa nem létezett« — mint Beust mondta. Most meg van teremtve ismét az európai hatalmak solidaritása s a monarchia elismerten nélkülözhetlen faktor e solidaritásban. Európa Ausztria-Magyarország táborában van. Ez Andrássy hét évi következetes, fáradhatlan küzködésének az eredménye, melyre méltó öntudattal és büszkeséggel hivatkozhatik. Az exposé lesújtó hatalma leginkább látszik az osztrák delegátusok azon beszédeiből, melyekkel azt kisérték, meg sem kísértve annak cáfolatát, hanem fejtegetéseiből érve két erőszakolva, a factió s a fogas prókátorok vódja szerint, az annexio tekintetében. Pedig Andrássy világosan úgy tünteti föl az okkupácziót, mint a török hatalom kimerülésének helyettesítését, nehogy annak helyére velünk ellenséges elemek kerítsék hatalmukba határaink szomszédságát. Amiből az következik, hogy ha a porta ismét képes lesz, majd megizmosodva és kiépülve az erővesztést, a szomszédban a rendet s hatalmat fentartani, elfoglalhatja előbbeni helyét. Egyébiránt az újabb ellenvetésekre meg fog holnap felelni Andrássy. Az iránt nyugodtak vagyunk. Védelme ne legyen jobb a mainál, melyhez őszintén gratulálunk neki. — Az országgyűlési szabadelvű párt vasárnap dec. 1-én dn. 5 órakor értekezletet tart. Államháztartásunk f. évi harmadik negyedének kimutatását most tette közzé a pénzügyminiszteri központi számvevőség. E kimutatás szerint a f. év III. negyedének bevételei 55.919,441 frtot, vagyis kerek összegben egy millióval kevesebbet tettek, mint a megelőző év 3-ik negyedének bevételei , a kiadások ellenben 74 693,632 frtot, vagyis 2.470,260 írttal többet, mint a tavalyiak. A múlt év harmadik negyedéhez viszonyítva, tehát államháztartásunk mérlege 3.470,834 írttal kedvezőtlenebb. A folyó évi és múlt évi három első negyed bevételeit és kiadásait egymás mellé helyezve, a következő eredményt látjuk: Bevétel 1877 1878 I. negyedében . 47.191,833 írt 47.792,039 írt II. » . 45.927,018 » 46.213,224 » III. » . 56.920016 » 55.919,441 * Összesen 150.038,867 írt 149.924,704 frt Kiadás 1877 1878 I. negyedében . 68.188,039 frt 66.120,026 frt II. » . 50.944,483 » 50.936,344 » III. » . 72 223,371 » 74.693,632 » Össszesen 191.355,893 frt 191.750,002 frt Mérleg 1877 1878 Bevétel . . . 150.038,867 frt 149.924,704 frt Kiadás . . . 191.355,893 » 191.750,002 » Deficit 41.317,026 frt 41.825,298 frt A múlt év első három negyedéhez viszonyítva kerek összegben mindössze egy félmillió különbség van a mérlegben,de, sajnos, államháztartásunknak nem előnyére, hanem hátrányára. A kimutatásra még viszszatérünk. — Az afgán háború. Dakká, nov. 27. A tábor után vonulókat megtámadtak az emirnek elzüllött katonái. Ezek elfogatván, szigorúan megbüntettettek. E pillanatban a politikai tisztek figyelme oda irányul, hogy a kurd Khyber keskeny hegyszoroson át vezető út Lundi Kánába, mely bizonytalanná vált, biztosíttassék. Rablások gyakran fordulnak elő, két gyilkolási eset is történt, s egy tisztre, ki fürödni ment, rálőttek. Ennek az a magyarázata, hogy a közelben levő néptörzsek, melyek névleg Cabulnak vannak alávetve, de az angol hadseregnek bejelenték meghódolásukat, el vannak kapatva azon rablások által, melyeket az emír hadain elkövettek, s miután Cabul fenhatósága megszűnt, most nem ismernek fegyelmet. A helyi hivatalos közegek azonban elutasítanak maguktól minden részességet e zavarokban, s biztosítanak minket, hogy ők csak jóakarattal viseltetnek a britt hadsereg iránt. — Jumrud, nov. 28. A Zukka Kések Ali Musjid körül némi zavart okoznak. Múlt éjszaka mintegy 300-an elsánczolták magukat és három órán át tüzelést folytattak. Az országházból Somogyi e gye kérvénye került tárgyalás alá. És a szélsőbal megragadta ezt az alkalmat, hogy a vád alá fogásra vonatkozó indítványát megnyitsa. Igaz ugyan, hogy ezt már egyszer elveti a ház, mégpedig nem is oly rég; de hát e hálás themás, a házszabályok rovására is, melyek egy kérdésnek ugyanazon ülésszakban kétszer felvételét tiltják, a szélső bal, szegény politikai eszmetárából, nem igen szeretné kiadni. Most már nem Simonyi Ernő indítványozá azt, hanem a szélbal nestora: László Imre. De nem több szerencsével. Legalább indokolása nem volt jobb. Régi megyei stylusban elmondá az ország sérelmeit, és azután eltévelygett a külföld történetében úgy, hogy XVII-ik Lajosnak tulajdonítá Paul Courier egyik satyrikus levelét és beszélt Polignac minisztériumáról, ugyancsak XVIII. Lajos alatt. Hanem az emlékezet e tévedéseit épen nem veszszük rossz néven az ő tisztességes korától; csak arra vagyunk bátrak figyelmeztetni, hogy ha ilyen paralellákat állítnak föl, és azokból levonják a júliusi meleg napokban a Bourbon trón megolvadásának következményét, ha kilátásba helyezik — mint a tévé — hogy a nemzet vészes utakra tévedhet, akkor rossz vezéreiül mutatják be magukat, mert az alkotmányos eszközök mindenike fölött háborútlanul rendelkeznek, hogy nézeteiknek érvényt szerezzenek és így beszélni ellenkező utakról, nagy hiba és vészes következményekkel járó bűn lehet. László beszédében nem, csak indítványában idézett egy pár törvényt, annak támogatására, hogy Tisza és Szende vád alá fogassanak. Minthogy pedig az ilyen indítványt mégis csak törvényekre kell alapítni, egy a szélbalba legújabban beállott fogadatlan prókátor Eötvös Károly úr vállalkozott arra, hogy Vécsey Tamás előadó, egyszerű, szép beszédével szemben, a szélbali indítvány jogi alapját kifejtse. De a világért sem kezdte a vád alá fogás eseteinek az 1848-as törvényben felállított 3 osztályán, és igy nem bizonyíta azt, hogy 1. a kormány törvényt sértett, 2. kötelességét mulasztotta, vagy 3. közpénzt elsikkasztott volna. A két utolsót szóba sem hozta. Az elsőt nem bizonyítá, mert maga elismeré, hogy előfogatokra vonatkozó törvény nincs; idézett ugyan 17-dik századból való törvényeket, de miután, ezek intézkedéseikben annyira elavultak, hogy, országgyűlés hiányában, partiális országgyűlésekről beszélnek, reméljük, hogy ezeket annál kevésbé fogná föleleveníteni, mert mind a törökkel való czimboráskodást büntetik és ebben a szélban főbűnös. Persze nem azért prókátor Eötvös Károly, hogy ama törvények egész erejét elismerje vagy egész elévülését hirdesse ; ő neki elévült az, a mi neki nem tetszik, és alkalmazandó az, a mi mesterséges magyarázattal czéljainak szolgál, így tehát az előadó által helyesen idézett 1741. 21. és 1844. 9. törvény, valamint a szokásos használatban álló »Novum regulamentum militare«, reá nézve nem létezik , pedig helyesen magyarázta meg ma Szende honvédelmi miniszter, hogy katonaügyben minden ily rendeleteken alapszik. És ha az előfogatot tehernek, adónak magyarázzák, tekintsék annak a beszállásolást is , pedig ezt folyton, ellenmondás nélkül, viseli minden község, holott ugyanazon alappal bir, melylyel az előfogat ; a különbség csak az, hogy ehhez, az események szerint, ritkán kell folyamodni, ahhoz folytonosan. Már most : vájjon a ritka rendszabály, melyet a hadsereg megmentése parancsolt, bűn-e, és a folytonos elszállásolás törvényes dolog e ? Azt ítélje meg a józan ész. No de a szélbalnak az a baja, hogy a károkért nincs kárpótlás. Ha így lenne, beállana a sokat emlegetett vagyonbiztosság elleni vétség. De a kormány kijelenti, hogy minden kár teljesen kárpótolva lesz. És mit mond erre a prókátor ? Hogy ez nem ér semmit, mert nincs megmondva, hová kell folyamodni. No már ilyen miserabilis fogáshoz soha zugprókátor még nem folyamodott. Hisz ezt nem egy ügyvédnek, de a legutolsó falusi bírónak is kell tudnia, hogy lehet ilyesmit előhozni ? Így tesz a szélbal. Még originálisabb az egyesült ellenzék. Ez b. Simonyi Lajossal létetett egy indítványt, ut aliquid fecisse videatur, melyet a párt jogászai — úgy látszik — alá sem írtak, és ebben csak úgy átalánosságban beszélnek (bizonyítás nélkül) a miniszteri rendelet törvényellenes voltáról, mégsem kívánják a vád alá fogást, csak a kormány eljárását rosszalják. Ezt a rosszulást indítványozá b. Simonyi beszédében, ezt sem igazoló egy árva szóval sem. Beszélt, hogy Földvárynak egy komplimentet mondjon, mit egykori pártelnöke iránti convenientiából magyarázunk ki; azután idézetekből akarja bebizonyitni, hogy a közigazgatási bíráskodásról Tisza milyen nézeteket vallott. De hisz ezeket most is aláírja Tisza, csak hogy jól jegyzi meg, minthogy törvénynyé nem váltak, alkalmaznia kellett a meglévő törvényekben levő fegyelmi eljárást. Azonban Simonyi hozzáfog a bizonyításhoz is, idézi a régi quotatörvényt, elfeledve, hogy az 1878. 19. t. czikk fejezi ki most quotánkat, és abból ki akarja okoskodni, hogy nem ehhez mérten járultunk a boszniai expediczióhoz. Persze ezt nem meri állítani a pénz és véráldozatra nézve , hanem a fuvarra nézve. És itt csalódik. Mert a fuvarokért járó összes kárpótláshoz a qnota-arányban járulunk, a természetbeli szolgálmányt pedig minden háborúban a szomszédos vidékek állítják ki, mint ezt Szende ma meggyőzőleg bizonyitá. Azután neki fog Simonyi , stratégiához, magyarázza azt, hogy a hadügyi kormánynak kellett volna beszerezni a fogatokat. No hisz, ha csak a Horvátország 23 ezer fogatát megcsináltatta volna a kormány, bizonyára tizannyiba került volna, — mint a fuvarkiállítás — és esztendőre lett volna kész. Addig katonáink ott vesztek volna. Pedig Simonyi is örül ezek vitézségének, ugyannyira, hogy azt mondja, ha ez nincs, ott vész a zászlónk és ez is vád a kormány ellen. Különös. Hisz mi úgy tudjuk, hogy minden körülmények közt a katona vitézsége kell, hogy megvédje a zászlót, ezt csak nem pótolhatja a kormány. Szóval: b. Simonyi olyan stratégának bizonyult ma, mint Németh Albert, ki azt mondó, hogy az élelem a sereget a megszállandó tartományban meg kell, hogy előzze. Ilustráljuk ezt. El akarjuk foglalni Livnót, Serajevót, küldjünk oda az ellenfélnek élelmet, hogy odaérő katonáink jól legyenek élelmezve. Ilyen okosakat mond Németh Albert — mikor komoly. És ma komoly volt, így indult meg egy vita, mely hétfőn folytatódik. Láthatja az olvasó, hogy mire használják nálunk a képviselői mandátumot és a képviselőház idejét! Az osztrák delegáczió pénzügyi bizottságából. A reichsrath delegácziója pénzügyi bizottságának ma tartott gyűlésén először az üzenetváltó bizottságba történt választás, melynek eredménye Widmann gróf megválasztása jön. Erre Herbst elnök fölszólitására a külügyminiszter tartotta a következő expozét: Gróf Andrássy Gyula külügyminiszter: Tisztelt uraim! A berlini kongresszus előestéjén volt legutoljára szerencsém, a politikai helyzet fölött önök előtt nyilatkozni. Azóta a kormány politikájának eredményei napfényre kerültek, a berlini szerződésben önök előtt feküsznek. Politikájának igazolása tekintetében a külügyminiszter Osztrák-Magyarországban egészen kivételes helyzetben van. A két államfél képviselőivel közvetlenül nem érintkezvén — és így tulajdonképesi párttal sem birván — nincs alkalma, eljárásának eredményei fölött azonnal nyilatkozni, midőn politikájának első benyomása a közvéleményben nyilvánosságra jut. Az ezer meg ezer hamis fölfogás és gyakran téves tudósítás közepette, melyek felmerülnek, az igazságot a sajtó utján mindenkor győzelemre segíteni, oly feladat, melynek megoldására én magamat képesnek nem érzem. De téved a miniszter, ha politikájának eredményeiben, összképében bízik, mert míg ő szóhoz jut, az előzetes vélemények benyomása alatt a tények maguk egész más világításban tűnnek fel. Számomra azonban ezen helyzet adva volt és én azt meg nem változtathatom. Nem maradt egyéb hátra, mint a delegációkat bevárnom, hogy rosszul értesült bíráimtól a jobban értesülendőkhöz appelláljak. Midőn ehhez fognék, reményem, hogy ha a miniszter személyére vonatkozó minden előzetes vélemény nem is fog talán eloszlattatni, semmi esetre sem lesz késő, a tárgy, a kormány politikája fölött tárgyilagos és részrehajlatlan ítéletet várni. Konstatálom, hogy lényeges különbség van azon vádak között, melyeket az ellenzék tavaly a kongresszus előtt emelt a kormány politikája ellen, és azok közt, melyeket ma hangoztat. Akkor az volt a szemrehányás, hogy a kormány elmulasztotta vagy el fogja mulasztani a kellő időpontot a monarchia tekintélyének, erkölcsi és anyagi érdekeinek megóvására. Ezt hallottuk még közvetlen a kongresszus előtt, sőt annak tartama alatt. Ma e vád elnémult. Senki sem mondja, hogy Ausztria-Magyarország elkésett befolyásának érvényesítésével, ellenban sokan állítják, hogy helytelen irányban érvényesítő befolyását. E vád főleg egy pontra irányul: az európai megbízás elfogadására, Bosznia és Herczegovina megszállására. Elsősorban tehát e kérdéssel kívánok foglalkozni. Két főmomentum jó itt tekintetbe : a politikai és a pénzügyi kérdés. Külön-külön fogom e két szempontot tárgyalni. Ezt azért kell tennem, mert máskép tűnik föl a bizonyára súlyos pénzáldozatok kérdése, ha be lehet bizonyítani, hogy lehető volt az okkupátiót elkerülni anélkül, hogy az állam még sokkal nagyobb vér- és pénzáldozatoknak lett volna kitéve, és máskép tűnik fel akkor, ha be lehet bizonyítani az ellenkezőt. Aki a keleti kérdés eddigi eredményeit a monarchia szempontjából részrehajlatlanul ítéli meg, konstatálni fogja, hogy a monarchia anélkül, hogy a háborúban részt vett volna, mely háború minden részes félnek annyi áldozatába került, anélkül, hogy a háború alatt csak egy katonát is fölállított volna, tekintélye dolgában nem vesztett, hanem gyarapodott, hogy véderejének egy részét csak a háború után egy világosan megjelölt feladat czéljából kellett kifejtenie. E feladat Bosznia és Herczegovina megszállása és kormányzása, tehát a monarchia hatalmának két tartományra való kiterjesztése. Elvileg e tényállást alig lehetne a kormány politikája ellen kiaknázni, sőt múltunk némely előzményével szemben inkább határozottan a kormánypolitika javára lehetne ezt latba vetni. Nekem nem szándékom e következtetésre jutni , sőt magam is így állítom fel a kérdést, hogy ha oly háború után, melynek fő veszélye a hatalmi viszonyok reánk nézve káros megváltoztatásában rejlett, hatalmi körünk új tartományokra való kiterjesztése mindenesetre jobb eredmény, mintha ennek ellenkezője történt volna, e puszta tény magában még nem képez bizonyítékot a kormány politikájának helyessége mellett. A magyar-osztrák monarchia elég nagy arra, hogy területi nagyobbodásra ne szor,iljon. Belső alakulásánál fogva minden annexió neki bajt és nehézségeket okozhat. Amire elsősorban szüksége van, az belső fejlődése, és nem kifelé való kiterjeszkedése. Mert ez így van, azért van e monarchia fennállása és erősbödése európai szükségnek elismerve ; természetszerű rendeltetésének végrehajtása ezért nem kelt bizalmatlanságot, hanem bizalmat és megnyugvást. E nézetet kifejeztem évekkel ezelőtt s most is vallom e meggyőződést. Tovább megyek és nem habozom kijelenteni,hogy ha e kormánypolitikának eszméje valóban az lett volna, melyet az ellenzék jó vagy rossz hiszemben abból kimagyarázni iparkodik, az tudniillik, hogy a keleti válságot két török tartomány megszerzésére ki akarta zsákmányolni, — akkor ezen szándék sikerült megvalósítása után is épen oly határozott »mea culpa«-val kellene a 1. országos bizottság előtt megjelennem, amily nyugalommal várom ma, bárhogy szóljon, a delegátiók ítéletét, azon tiszta öntudattal, hogy mindent elkerültem, amit elkerülnöm kellett és lehetett, s hogy mindent elértem, amit elérnem kellett és lehetett. Hogy alaposan lehessen arról ítélni, vájjon a kormány politikája megfelelt-e az osztrák-magyar monarchia valódi érdekeinek, a következő három kérdés iránt kell tisztába jönni : 1ször : Való-e azon föltevés, hogy Bosznia és Herczegovina elfoglalása azon czél volt, melynek elérésére a kormány törekedett ? 2- szor : Lehetséges volt-e az adott viszonyok között e lépés elől kitérni — anélkül, hogy a monarchia életbevágó érdekeiről lemondjunk és nagyobb vér- és pénzáldozatoknak tegyük ki az államot, mint amelyeket az okkupáczió követett ? 3- szor : Ha az okkupáczió elkerülhetetlennek mutatkozott, nem lehetett volna-e azt politikailag vagy katonailag kedvezőbb körülmények között vagy korábban, vagy későbben eszközölni ? Amvi már most az első kérdést illeti, a kormány helyzete igen könnyű. Azon állítás megcáfolására, hogy a kormány politikája az okkupácziót szándékosan akarta elkerülhetlenné tenni, nem szükséges a 1. bizottságot arra kérem, hogy ellenkező biztosításaimnak hitelt adjon. Van módjában, kétségtelen tényekkel bizonyítani az ellenkezőt. A múlt évben, az úgynevezett vörös könyvet volt szerencsém előterjeszteni, mely három év eseményeit foglalja magában. Nem a congressus után, hanem előbb történt annak közzététele. Ki van benne mutatva a kormány magatartása a keleti mozgalom minden fázisában, a zavarok kitörésétől az orosz-török háborúig. Nem fogom önöket idézetekkel fárasztani. Egyes okmányok nem sokat bizonyítanak. De átalában merem mondani, hogy senki abban nem talál egy lépést, egy szót,melyet nem azon alapgondolat sugallt volna, épen azt elkerülni, amit ma a kormánypolitika végcélja gyanánt akarnak némelyek föltüntetni. Lehető rövidséggel fogom jelölni azon állást, melyet a kérdés fő mozzanataiban elfoglaltunk. A jövendő események első hírnöke a montenegróiak és törökök összekocczanása volt Podgoricza és Kolaschin mellett. Midőn e mozgalom keletkezett, mi a montenegróiak és törökök kibékítésére törekedtünk. Mindkét esetben sikerült is azt elérnünk. Midőn később Herczegovinában, utóbb Boszniában kitört a lázadás, kerülni iparkodtunk minden beavatkozást és oly irányban hatottunk, hogy más hatalom is kerülje a beavatkozást. Midőn ez nem volt többé lehetséges, természetes, hogy idegen befolyásnak ott nem engedhettük át kizárólagosan a tért. Nekünk is gyakorolnunk kellett a minket megillető befolyást. Mily irányban gyakoroltuk azt ? Élesíteni igyekeztünk-e az ellentéteket? Szítottuk-e az összeütközést? Az volt-e tendenciánk, hogy gyökeres, radikális megoldás váljék szükségessé ? Mondottuk-e, hogy Törökország képtelen a kérdést megoldani ? Nem. Arra törekedtünk, hogy európai konfliktus ne keletkezzék, hogy e tartományoknak Törökországtól való elszakadása meggátoltassák. Arra törekedtünk, hogy Európa segélyével oly megoldást találjunk, mely egyetlen lehető módnak tekintetett, Boszniában és Herczegovinában a török uralmat fentartani. Javasoltuk az úgynevezett reformjegyzéket. Európa ajánlja a portának, a porta elvben el is fogadta. Mindenki meg volt győződve, hogy e reformok végrehajtása az egyetlen alkalmas eszköz Törökország integritásának fentartására. E reformokat a fölkelők is elfogadták, de biztosítékokat kívántak azok végrehajtására. Mi e kívánságot alaptalannak mondottuk , minden befolyásunkat fölhasználtuk, hogy a porta föltételeit elfogadjuk. Fölhasználtuk a rábeszélés minden nemét. Kényszeríteni rá nem volt módunk azon egyszerű okból, mert ők mások hatalmi köréhez közelebb állottak, mint a miénkhez. A Sumarakov-féle küldetéssel szemben követett magunk tartása ismeretes. Oroszország azt ajánlja, hogy a reformok végrehajtásának biztosítéka gyanánt Boszniát foglaljuk el mi, amig az ő seregei Bulgáriát fognák megszállani. Daczára e szomszéd hatalomhoz való jó viszonyunknak, melyre az európai béke föntartásának szempontjából nagy súlyt kellett fektetnünk, ez ajánlatot, mely hadainkat Boszniába vitte volna, viszszautasítottuk. A konstantinápolyi konferencziában elfoglalt állásunkat megmutatja a vörös könyv. Ennek adatait csak azzal akarom kiegészíteni, hogy senki előtt nem titkoltam, miszerint a konferenczia javaslatait mindig nagyon messzemenőknek találtam. Hogy meghatalmazottjaink mégis utasítva voltak a közmegállapodásokhoz csatlakozni, azért történt, mert egyetlen egy hatalom különválása a portát oly ellenszegülésre bátoríthatta, mely háborúra vezethetett volna, s mert ezen esetben a háború kitörésének felelőssége ránk háromlott volna. Következett a londoni protokollum. Ezzel szemben, miután a hatalmak egyhangú föllépésének sem volt eredménye, könnyebb volt a kormány állása. Sikeresen védelmeztük azt a fölfogást, hogy a portától ne a konferenczia programmját, hanem csak azon pontjait követeljék a hatalmak, melyeknek keresztülvitelére maga vállalkozott. Midőn mindezek daczára a porta a protokollumot visszautasítani készült s az orosz hadüzenet már után volt, mi voltunk azok, kik — mint a vörös könyv bizonyítja — még az utolsó perezben tettünk egy végkisérletet a béke megmentésére. I legyen szabad — ígéretem ellenére — két igen rövid, de határozó sürgönynek azav.iit a vörös könyvből idéznem. A döntő perezben a következőket táviratoztam Herbert bárónak Konstantinápolyba: »Gróf Andrássy B. Herbertnek. Bécs apr. 6-án 1877. Jelentse ki, hogy a protokollumban nem látunk semmi megalázót vagy veszedelmest a portára nézve s hogy annak visszautasítását, egész Európával együtt, az európai béke oly veszélyeztetése gyanánt tekintenék, melyért a portára kellene hárítanunk a felelősséget. Emelje ki, hogy fölfogásunkat sem szerzői hiúság nem sugalja — minthogy a protokollum szerkesztéséhez nem járultunk, sem a jövendő eseményektől való félelem, minthogy török-orosz háború esetén mindig képesek leszünk saját érdekeinket minden irányban sértetlenül megóvni, hogy tehát senki másnak mint Törökországnak érdekében határozottan ezt kell tanácsolnunk . . . A válasz igy szólt: Herbert báró Andrássy grófnak. Konstantinápoly apr. 10-én 1877. Midőn Kosjek ur ma reggel Safvet pasához ment, hogy excellentiád táviratát vele közölje a miniszter azt felelte, hogy excellentiád önzetlen, szándékáról meg van győződve s élénken sajnálja, hogy a porta a birodalomnak politikailag és pénzügyileg a végső határig megfeszített helyzete által kényszerítve látta magát a tegnapi határozatot hozni, hogy a már teljesen tarthatlan helyzetnek döntőbb fordulatot adjon.« Hogy e tanács őszinte és jóakaró volt, hogy a háborút talán évekre elodázhatta volna, bizonyítja egyik legkiválóbb török államférfid, Mithád pasa, ki egyik közzé tett levelébe nem habozott kimondani, hogy e tanácsnak meg nem fogadása a török politikának egyik legnagyobb hibája volt. Ez volt magunk tartása a háború kitöréséig. Mindent elkövettünk, semmit el nem mulasztottunk, hogy a Török- és Oroszország között kitörendő háborút megakadályozzuk. A reformokat azon mértékre kívántuk szorítani, melyet a porta békés után elfogadhatott. A végrehajtást a portára magára akartuk bízatni mégpedig határidő kitűzése nélkül. Kérdem már most: nem jó lélekkel mondhatta-e a kormány, hogy politikája az idegen területre való törekvést kizárja? Oly politika-e ez, mely Bosznia és Herczegovinának elfoglalását czélul tűzte ki ? Nem, uraim. Hiszen lehet egy kormányról minden képzelhetőt feltenni. De hogy valamely czélt tűzzön ki magának s aztán minden kérdésben, s a kérdések minden apró s nagy stádiumában épen ellenkezőjét tegye annak, amit tennie kellett volna, hogy a maga elé kitűzött czélt elérje: ez, uraim, vagy oly végtelen együgyüséget tételez föl a kormány részéről, vagy oly fokát a machiavellismusnak, amely már inkább nevetséges, mint a fenséges birodalmába tartoznék. Nem, uraim, a kormány nem ily diplomatikus fogásokra törekedett, melyekkel egész valóm ellenkezik, s melynek hatásában soha sem hittem, de legkevésbé nagy történelmi fejleményekkel szemben. A kormány álláspontja ez volt. Minthogy a monarchia elég nagy arra, hogy nagyobbodásra ne szoruljon ; minthogy pénzviszonyaink az adózók kímélését parancsolólag követelik; minthogy a monarchia belalkatánál fogva minden annexió szükségkép jelentéskény nehézségeket okozna; ezért mindaddig, míg kilátás volt reá, hogy