A Hon, 1880. május (18. évfolyam, 108-136. szám)

1880-05-16 / 123. szám

123. szám. 18-ik évfolyam. gLages-Scens Btégsi toodles e Barátok-tere, Athenaeus népiket. A lap szellemi részét illata minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETIlSEE szintúgy mint előfizetések a kiadó-Serv&talles (Bisrátok-Urs, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1880. Vasárnap, május 16. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Előfizeténl dij Poetin küldve, vagy Budapesten hixhoz hordva reggeli is esti kiadás együtt: 1 hónapra ■ S frt S hónapra «..«•̋••›.• f » 1 hónapra IS » Ais esti kiadás postai különküldéseért fölülfizetés negyedévenkint ....... Is Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, ds ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. '■................. . ~ adatokban, mert ezek megoldását, és pedig lehető gyors és gyökeres megoldását, szabja elénk a nemzet érdeke; tehát nem új irányra, nem új feladatokra, hanem a régiek megoldására törekedjünk. Quieta non movere! Budapest, május 15. Quieta non movere ! Örüljünk, hogy békességben lehetünk, ki- és befelé egyaránt. Nem fenyeget sem a hódításvágy, sem a »revanche«, sem a »Kulturkampf«, sem a socialismus vagy nihilismus ; más erős, nagy államokat is megpróbálnak, meggyengülnek e krónikus bajok , ne kívánjuk azokat, egy vagy más alakban, nálunk meghonosítni, és másfelől : ne felejtsük el azt, hogy gyengeségünk, hátramaradásunk és sok mindenféle belbajunk mennyire kívánatossá, szükségessé teszi a szenvedélytelen, teljes erőt igénybe vevő munkásságot, és milyen veszedelem lenne, ha valódi szükség nélkül, elkezdenénk (mint némelyek kezdeményezték volt) egy kis társadalmi harctot vagy egyházpolitikai küzdelmet. Szent ünnepeken, inkább mint valaha, jut eszünkbe, hogy milyen áldás az, hogy népünk józansága nem ismeri a vallási fanatizmust és türelmetlenséget, és papságunk hazafisága, politikusaink tapintata sohasem vete föl az egyház és állam közti harczot. Másutt: egy-egy processió vagy istentisztelet, temető- vagy ünnepkérdés, szenvedélyes pártharczokat, társadalmi küzdelmet, sőt utczai összeütközéseket idéz elő ; látjuk Amerikában, Angliában, Belgiumban, tehát a legszabadabb és legműveltebb államokban, minden áldott nap ezt. Nálunk ilyesminek semmi nyoma. Nem valódi szükség, csak beteges idealizmus és külföldi példák megfontolás nélküli utánzása csinálhatna ilyesmit nálunk , mert az alkotmánytiszteletben, hazafiságban, , a tudomány terjesztésében és humanismusban papságunk bárkivel is kiállja a versenyt és így nem ad okot arra, hogy bizalmatlansággal viseltessünk iránta. Nem teszi ez azt, hogy a polgári házasságot, a szükséges mértékben be ne hozzuk, a vallásegyenlőség még hiányzó követelményeit ki ne elégítsük, hogy a vallási és tanulmányi alapok kérdését meg ne oldjuk ; a képviselőház, a legközelebbi tárgyalások alkalmával is, hozott ez irányban sürgető határozatokat ; de reméljük, hogy amíg egyfelől : a papság belátja és hazafias kötelességével egyeztetni tudja a reformok szükséges mértékét, úgy másfelől : a politikai világ sem fog ezen határon túlmenni és nem a papság- vagy épen egyházellenes irány, hanem kizárólag a jog és állami követelmény mértékével mérendi a teendőket. Ilyen kényes kérdés a középiskolai törvényjavaslat is , de helyzetünk kedvező voltát, e tekintetben is, jelzi az, hogy míg a tanári vizsgák és állami felügyelet kérdése csak legközelebbről is, erős társadalmi harczra gyújti fel Francziaországot, addig nálunk már az előkészítő tárgyalásokból kitűnt, hogy megtalálható a formula, mely a békés megoldásra vezet. A középiskolai törvényjavaslatban ép úgy, mint a szerzetesek kérelmében egyfelől, a protestánnsok tiltakozásában másfelől, nincs annyira élére állítva a kérdés, hogy a törvényjavaslat tárgyalásának elhalasztásával nyírt időt, egyik vagy másik részről izgatásra“lentre szabad használni, mert középiskolai oktatásunk rendezése, fejlesztése, annyira nemzeti érdek, a középosztály szellemi emelése és erősítése oly politikai követelmény, hogy ez elől sem a hazafias papság, sem a történelmi jogokon nyugvó protestantizmus el nem zárkózhatik, és így, egy kis jóakarat, még többé higgadtság, elégséges arra, hogy a kérdés békés megoldást nyerjen. Azt láthatja mindenki, hogy interconfessionális viszonyaink a kölcsönös türelem terén, még a törvény hiányai daczára is, feltalálják a békés megélhetés lehetőségét, hisz a lutheránus superintendens szólalt fel a képviselőházban a mellett, hogy az egyházi és iskolai alapok és alapítványok kérdése elfogulatlanul tisztáztatván, azok jogos tulajdonosaiknak kiszolgáltassanak, és egy pár vegyes házassági kérdésnél felmerülő türelmetlenség, vagy itt-ott, nagy ritkán, jelentkező zsidógyűlölet és nazarénus-fanatizmus kivételével, alig érezzük azt, hogy a vallásszabadság tulajdonképen csak a bevett vallásokra van elvben kimondva, de e téren sincs még a jogegyenlőség valósítva. Ahol az élet ilyen kedvezően alakítja a viszonyokat, ott nem szabad mesterséges izgatással megrontani azokat; ott a szabadelvűség, a fennállónak tiszteletben tartásában és csak az elkerülhetetlenül szükséges újításban áll, nem pedig az erőszakos, rohamos alkotásban. És nem kis érdeme a jelenlegi kormánynak az, hogy az ellene és mellette, e tekintetben, képződött elfogultságot lefegyverezni, az egyház-politikai kérdésekben a békés status quot nem csak fentartani, de erősbitni tudta. Nem is tudjuk, mi lett volna belőlünk, ha pénzügyi bajainkhoz, a kiegyezési vajúdásokhoz és keleti politikához még egyházpolitikai vagy társadalmi küzdelmek is járultak volna. Így is, csak véres verejtékkel tartjuk fenn az államháztartás rendezésére irányzott erőfeszítést, nagy küzdelembe került a keleti politika azon irányának érvényesítése, mely most már Európa elismerését és a béke biztosítékait nyújtja nekünk, és csak folytonos válságok árán tudtuk keresztül küzdeni magunkat a kiegyezésen, melynek nemzetgazdasági hátrányait nem tapasztaljuk, pénzügyi előnyeit milliókban számítgatjuk. Azt hiszszük tehát, hogy most is okosabban cselekszünk, ha egész erővel nemzetgazdasági, ipari, közigazgatási, népesedési feladatainkra használjuk fel, a békés időt és talán kedvezőbb hitelviszonyokat, mintha egy-egy társadalmi vagy egyházpolitikai kérdést előrántunk és annyi bajunkhoz csinálunk még újakat. E tekintetben is, a jelenlegi parlamenti viszonyok közt, a kormány múltja és eddigi eljárása nyújt legtöbb biztosítékot, az ország ez irányban érezhető érdekeinek ; próbálná csak Apponyi vagy Sennyey; vagy másfelől: a radikálisabb irányú ellenzék bármely á árnyalata, a saját múltának vagy hajlamának megfelelő politikát, sőt többet mondunk, csak a statusquot fentartani, könnyen meggyőződhetnék, hogy mennyi nehézséget és bizalmatlanságot provokálna. Pedig e helyett sokkal jobb, ha a kormányt szorítja vagy azzal versenyez (aminthogy készségesen elismerjük erre hivatását és érdemét) a pénzügyi, közgazdasági, közigazgatási és igazságügyi fel „A HON“ TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. Regény. Irta: Jókai Mór. Első rész: A „Tegnap.“ (70. folytatás.) Alavaynak elég volt ebből ennyi. Az idő tehát eléggé kedvező volt a szabadban tervezett ünnepélyhez: az úri társaság mind együtt volt már s készült az induláshoz: egy része gyalog, más része lóháton. Gyalog rövidebb az út a várromokon, egyenesen fel a hegynek, a csinált után nagy kerülőt kell tenni. Temetvényi Ferdinánd észrevette egyszer Illavayt, mikor indulásról volt szó. — Elhozta ön a lovát ? Kérdé tőle. — Elám. Itt van a zsebemben. A gróf magasra emelte a fejét. Micsoda tréfa ez ? Hogyan, a zsebében ? — A teritvény attól az úrtól, a ki a lovamat rekvirálta. Most valahol Olaszországban jár vele. A gróf ezt nagyon parasztos életnek találta. Loyalt8 alattvalónak nem kell az ilyen tárgyról gloszszákat csinálni a kerületi főnök előtt. — Hát majd rendelek önnek egyet a saját paripáim közül. — Köszönöm. Én a gyalogjárókhoz csatlakozom, így hamarább odaérek. Majd széttekinthetek, hogy minden rendben van-e az ünnepélyhez ? — Ön nagyon jó. S hagyták menni, senki sem biztatta tovább, hogy tartson a cavalcadedal. Nem is csatlakozott semmi társasághoz: egyedül tört fel a legközelebbi bozóton keresztül a romokhoz. Jól ismerte annak minden ösvényét. Előbb ott volt, mint a társaság eleje. Rendben talált mindent. Ügyes rendező kéz járt előtte. Azok a nagy kövek el voltak hárítva az útból : azok a bizonyos nagy kövek, az éles kövek is félre voltak kotorva, amiknek nem volt szabad a szép tündér lábait megsérteni. A tizenkét lépést jelölő »terminus«-ok eltűntek már. A fülkéhez való feljárás meg volt könnyítve egy hevenyészett deszka hágcsóval, aminek korlátja is volt, nem kellett a hölgyeknek senki karjába kapaszkodni, hogy le ne szédüljenek. A busszíta templombolt is igen czélszerűen volt felhasználva: az volt a buffet. Tálak, palackok az oltáron. Hanem ami aztán valódi meglepetés szándékozott lenni az úri vendégekre nézve, arra volt büszke az egész lakoma berendezője, az igazgató úr. Illavaynak megmutatta azt előre, hogy gyönyörködjék benne. Ez volt a kert. A romok kertje. Annak a völgyében ütötték fel a sátort az úri vendégsereg számára, zöld fákból és drága szőnyegekből. Az 6 kút fölé mesterséges szökőkút volt alkalmazva. Azt a nagy parasztvirágot, a levendulabozótot kivágták tőből, s helyébe regényes csoportot állítottak össze kaktusokból és ngevékből, meg mindenféle keleti növényekből, amiket az üvegházból hoztak ide. Szegény pacsirták hová fészkeltek a jövő tavaszszal ? Illavay nagyon meg volt elégedve mindennel. Annál jobb, mentül kevesebb tárgyat talál itt, ami valamire visszaemlékezteti. Kegyetlen gondolat volt Pálma grófnőtől ezt a helyet választani ki ehhez az ünnepélyhez. Még ezek közül a csendes romok közül is kikergetni a visszafájó emlékezetet. Kipróbálni az emberét, hogy kiállja-e végig itten ? Dicsekszik-e fakir-érzéketlenségével, mikor lassan a szívébe szúrnak minden tövist ? S ilyen tövise volt annak a szép fehér rózsának sok. Azért választotta ezt a helyet erre az ünnepélyre, hogy ugyanazon a szép pázsitos folton, ahol egykor azt mondá: »bolond vagy a magadét loptad meg!« most nevetgélve, enyelegve álljon meg uj vőlegénye karjába kapaszkodva, s költögessék a viszhangot egymás nevét kiáltozva a zengő falaknak. Csupa gyöngédség, érzelem volt Kornél iránt. Az úri nászsereg lassan kint körülé csoportosult, s mindenki az ő neveiket kiálta a visszhangnak. Illavay ott állt a közelükben, s azt gondolta magában, »ha én most csak egyszerre megbolondulnék s elkiáltanám magamat: édes öcsém, Kornél báró, én ezen a helyen egyszer loptam valamit, a mi a tied volt: tartsd ide a pofádat, hadd adom vissza!« — De csak még sem tette azt, hogy megőrüljön. Végül tudott nézni szertartást és vendégséget. Felelgetett kiváncsiak kérdésére, s kaczintott poharat a vőlegényre és menyasszonyra áldomásozókkal. Pálma grófnő is ivott és igen jó kedve volt. Az volt az ünnepély programmja, hogy a szép őszi délutánt a romok között fogja tölteni a társaság , este aztán ki lesznek világítva a romok , ködfátyolképek fognak megjelenni az üregekben, elrejtett orgonahang, mélyből jövő kardal varázsolja vissza a régmúlt időket, végül nagyszerű tűzijáték rekeszti be a mulatságok sorát, s aztán a vendégek fáklyafénynél térnek vissza a kastélyba. — Nem fél ön a kísértetektől ? kérdé Kornél menyasszonyától. — Szeretem őket. — Pedig ennek a várnak lehetnek olyan regéi, amikben kisértetek fordulnak elő. — Én tudok olyant. Arról a török ifjúról, a ki ezt a mély kutat ásta, a mibe mi most a törött poharainkat belehajigáljuk. Kornél kiváncsi volt, mint egy gyermek, a mesékre. — Ugyan mondja el. — Vers is van róla. Igen szép ballada. — S ön tudja azt ? Ugyan kérem, szavalja el. Pálma Illavayra nézett. Az ott ült a kút párkányán s palctája végével a kavicsokat turkálta. Vájjon lesz-e bátorsága Pálmának még ehhez is ? Megteszi-e még azt is, hogy profanálja azt, ami nem volt a világ számára teremtve ? Hogy elszavalja egy jól lakomázott víg társaság előtt azt a költeményt, a mi nincs leírva, a mit száj tanított szájnak, hányszor elmondva, lelkével együtt átadva. Minden strófája egy fájó emlék . . . Lesz-e elég hidegvére elmondani azt, ezen a helyen ? — elég kegyetlensége elvenni azt, a mihez semmi joga többé ? Volt neki. — Egy kicsit kérette magát, egy kicsit mórikázott, mintha restelkednék, hanem aztán mikor nagyon sokan kérték, hogy mondja el azt a verset, hozzá fogott és elszavalta. Illavay nem mozdult meg a helyéről, az egész szavalás alatt a szemei égtek, majd kiszökött belőlük a köny. El tudta titkolni. A tövis minden hegye beletört a szivébe. Mikor vége volt a versnek, mindenki tapsolt a szavaiénak, de ő nem. — Ki írta ezt a verset ? zaklatá érte Kornél. — Nem tudom, nincs kinyomtatva. — Hát ki tanította önnek ? Ekkor Illavay fölkelt a helyéről s Pálma szemébe nézett. Vájjon megmondja-e még azt is? Pálma dóvaj nevetéssel védte magát. — Azt nem mondom meg. — Ha meg nem mondja ön, unszolá Kornél, én is úgy teszek, mint az a török herczeg : leugratok a lovammal a bástyáról. Becsületemre mondom. Elég volt! Illavay elfordult onnan s odament, ahol Ferdinánd grófot látta. — Gróf úr, mondá neki. Én a mai nappal bevégeztem azt, a mi feladatom volt. Igen köszönöm önnek, hogy megtarta azt, a mire kértem ; nem szólt Pálma grófnőnek semmit arról, a mi azon a rossz éjszakán történt. (Mert ha elmondta volna azt neki, Pálma nem bánhatna azzal az emberrel igy, a ki őt egy gyelsernától szabadította meg.) (Folytatása következik.) Mai szánkhoz fél iv melléklet van csatolva. — Az országgyűlési szabadelvű párt f. hó 18-án d. u. 6 órakor értekezletet tart. — Az angol szabadelvűek győzelméről és politikai tanairól az »Alig. Ztg« legújabban érkezett száma egy czikket hoz, melyben fejtegeti, hogy az új politikai harcrok ideje óta az ellentétek jelentékenyen enyhültek s minisztériumok oly csekély okok miatt buktak meg, hogy csodálkozni lehet fölötte. Már a Gladstone-kabinet hat év előtti utolsó bukásánál se létezett égető ok, eklatáns tény, a rossz kormány szembeötlő cselekedete, melyből a közvélemény hirtelen megfordulása meg lett volna magyarázható, holott azelőtti kormányok bukását mindig kézzelfogható rendszabályok, nagy mulasztási bűnök idézték elő. Gladstonet, ki nagyon is engedte észrevenni becsvágyát és a bukása feletti sértődést és Anglia nyilvánvaló érdekeit Oroszországgal szemben feladni látszott, lehetetlennek tartották. Midőn aztán Gladstone nagy agitáczionális utazást tett Edinburgba és környékére és ott naponkint beszélt; beszédei — melyekért őt a »Punch« szó — kolosszusnak nevezte el — csak a tömegnél nem maradtak benyomás nélkül. Szóval, a Beaconseeld-kabinet bukására époly kevéssé lehet elegendő okot találni, mint Gladstone hat év előtti bukására. A vittjavaslat ugyan nagy hiba volt, de mégsem oly balfogás, hogy miatta egy kormány megbukjék. Gladstone fenomenális szívósságával és fáradhatatlan kitartással és erélylyel pártját gőzelemre segítette, jóllehet gyakran nem mondott igazat. P. nem volt igaz, midőn a mai Ausztria-Magyarországot olyannak írta le, amilyen évtizedek előtt volt még Metternich kormánya alatt. — Onov orosz ügyvivő, Ali Saib pasa tüzérségi nagymesterhez, ama haditörvényszék elnökéhez, melynek Kumerau gyilkosa, Véli Mehemed fölött kell ítéletet mondani, levelet intézett, melynek másolatát Hobart pasa török tengernagy átszolgáltatta a »Vakit«-nak. Ez a levél igy hangzik : »Igazán csodálkoztam, midőn Makew úrtól megtudtam, hogy e törvényszék elhalasztotta ítéletét. Miután oly sokáig vártak, még tovább kell várni, hogy egy oly vastag kötet lefordíttassék, jóllehet exczellencziád az orvosok jelentésének összfoglalatát leírja török nyelven. Talán esetleg nem elegendő ez a resume a törvényszéknek, és ez szükségesnek tartja az összes műszaki és orvosi anyagot belevonni tanácskozásaiba ? Valóban minden reményemet elvesztettem, hogy ez ügyet befejezve lássam. S azután, hány nyelvre fog még ez a jelentés lefordíttatni ? Föltéve, hogy ez a fordítás szükséges, és hogy a törvényszék követeli, hogy ez munka 24 óra alatt befejeztessék, a dolog lehetetlen, minthogy szükséges lesz e jelentést nem egy, hanem még több nyelvre lefordítani. A fordítási iroda és az orvosi iskola bizonyára teljesíteni fogják kötelességüket. Mindenesetre remélem, hogy excellencziád, tekintettel arra, hogy a dolog tovább halasztatott, mint szükséges volt, annak végre holnap véget fog vetni. Csak igazságot követelni s azt meg nem kaphatni, ez azt bizonyítja, hogy viszonyainknak nagyon kevés jelentőséget tulajdonítanak. — Onou « Ali Saib pasa Onou e levelére azt válaszolta, hogy az orosz ügyvivővel egyátalán semmi dolga sincs s intézze ez reklamáczióit az ottomán külügyminiszterhez. Az albán pontozatok. Divergáló hírek és tudósítások érkeztek eddig Albániából az iránt, hogy az albánok autonómiára törekednek. Némelyek állították, mások cáfolták, hogy ez igaz lenne. Most a legauthentikusabb kutforrások egyike, a »Pol. Corr.« közli a bélszínéről, rendesen jól értesült levelezőjétől, hogy az albán liga immár nem csak a montenegrói okkupáczió ellen fegyverezte föl az albánokat, hanem másfelől arra is törekszik, hogy Albániának, mint külön tartománynak a portával szemben olyan közjogi állást vivjon ki, mint a minővel például Egyptom bir. Albánia legyen külön tartomány saját, örökletes jogokkal biró fejedelem alatt, kit a szultán erősít meg; fizessen a portának évi tributumot; adjon a szultánnak — háború esetén — bizonyos számú segélyhadsereget, — azontúl aztán a török hatalomnak nincs mit keresni Albániában: a török csapatok az albán várakból és erősségekből vonassanak ki s a török hivatalnokok távolittassanak el. Ez az albán nemzeti programm, mely körül csoportosul minden orthodox, mohamedán és katholikus szkypetár, melyért lelkesül most a számos törzsekből álló vad, erőteljes hegyi nép. Eddig különböző, főleg vallási különbségeken alapuló okokból és érdekekből egymással egyenetlenségben és viszályban éltek e törzsek, most valamennyieket egyesítik a jelzett nemzeti programm pontozatai s bekövetkezett az, hogy a portához, a török államhoz eddig leghívebb nép , az arnauta faj is frontot csinál, autonómiát követel, hivatkozva arra, hogy az egykor hatalmas ozmán birodalom darabonkint hull szét s az egyes részek külön államokká alakulnak és a sors úgy akarja, hogy »most már Albániára kerüljön a sor.« Az albán liga czélja és törekvése tehát kettős : egyfelől fegyveresen védekezni Montenegró foglalásai ellen , másfelől pedig a portával szemben Albániát fél független állásba hozni, minek elismeréséül Konstantinápolyban egy albán diplomatiai képviselő fogna székele... Tehát a decompositio processusa tovább foly Törökországban s ha e harezias, vitéz, bár számra csekély nép, kivívja törekvéseit, akkor már vajmi kevés marad meg az európai tulajdonképeni Törökországból! Tigfin mntozatokba foglalt követelésekkel kezdték Bulgária és Rumélia bolgárai is; ilyenekkel a herczegovczok is tudjuk, hová fejlődött ki a mozgalom. Albániában mindenesetre siettetni fogja ez elmállási processust, ha a porta ráfanyalodik, hogy a török csapatok által kiürített, de a fegyveres albánok által nyomban megszállt területet reokkupálja — oly czélból, hogy aztán Montenegrónak pontosan kiszolgáltassa. Érzi, tudja ezt igen jól a porta s innen magyarázható meg, hogy még mindig késik a reokkupáczióval, melybe nem mer belefogni, mert attól is tarthat, hogy azon albán mozgalom, mely az idéztük forrás szerint a szerb határoktól egész Görögországig terjed, s most még csak a portától bizonyos függési viszonyba, tributárius állammá akarja tenni Albániát, utóbb még a teljes függetlenséget találja írni zászlójára. A portai hatalmak is tehát egyike előtt állanak a legnehezebb kérdéseknek, mely annyival továbbra húzódni fenyegetőzik, mert nem hihető, hogy pl. monarchiánk és Németország egyetérthetne ez ügyben az orosz és olasz felfogással, mely szívesen látná Albánia teljes elszakadását a portától, míg ellenben monarchiánk és Németország csak a berlini szerződés szigorú alkalmazását és keresztülvitelét akarják az albán-montenegrói határkérdésben. Van tehát kilátásunk arra, hogy e kérdés még jó ideig lesz az európai eszmecserék és diplomácziai jegyzékváltások napirendjén. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. e. 10 órakor tartott ülésében tárgyalta a tiszavidéki vasút megváltásáról szóló és az ennek kapcsán teendő intézkedésekről szólójavaslatot. A kormány részéről Ordódy Pál és Szapáry Gyula gr. miniszterek voltak jelen. Elsősorban felolvastatott a közlekedési bizottság tegnapi ülésében létrejött megállapodásról szóló értesítvény. Ezután Hegedűs Sándor röviden ismerteti ajavaslatot és a szerződést s átalánosságban mind a kettőt pénzügyi szempontból is elfogadásra ajánlja. A tárgyalás megkezdése előtt Móricz Pál kijelenti, hogy mint a tiszavidéki vasúttársulat igazgató tanácsának tagja, bár ez által képviselői állását érintve nem látja, a tárgyalásban csak mint tanácskozó és mint felvilágosítást adó, de nem mint szavazó tag kíván részt venni. Kautz Gyula ajavaslat átalánosságban elfogadása mellett nyilatkozik, mind közgazdasági, mind pénzügyi sőt politikai tekintetből is, de szemben azon nagy fontosságú ténynyel, hogy ez alkalommal a magyar állam a vasúti ügynek államosítása tárgyában az első nagy lépést teszi, öntudatosan és függetlenül szóló kötelességének tartja, nem indokolni, hanem csak röviden jelezni azon principiális felfogását, hogy a vasúti ügy államosítását nem helyesli feltétlenül és az állami vaspálya-rendszernek nem híve oly mértékben, hogy annak minden irányban és minden kivétel nélkül érvényt kívánna szerezni. Móricz P. kijelenti azon megjegyzésre, vájjon nem lett volna-e alkalmasabb időpont az átvételre, hogy a mostaninál alkalmasabb időpont soha sem volt, csak üdvözölheti a kormányt a legszerencsésebb pillanat megválasztásáért. Nálunk pusztán személyi forgalomtól nagy jövedelmet remélni nem lehet, mint termelő országban nálunk a termények szállítása a fő, a közelebb múlt évek pedig e tekintetben kedvezőtlenek lévén, ez megkönnyítette az átvételt. Most az egész keleti vonal megnyílván, a szállítás is emelkedni fog. A legfőbb haszon azonban az, hogy az átvétel által a magyar állam nem kénytelen újabb emissióhoz s így ismét a pékipiaczhoz fordulni, és a fizetések is papírpénzzel eszközöltettők. Uefy Tgnáp helyesli a javaslat czélját, mely előngul, Csoda a szerződés részleteinek lehet, akkor az átalánosságban való elfogadástól is tartózkodik. Erre a bzottság átalánosságban elfogadja a javaslatot s a szerződés felolvastatván, az 1. §-nál észrevételek létettek arra nézve, hogy az időközben kötött szerződések teljesítését mily mértékben vállalja el a kormány. Az eszmecsere végeztével a §. változatlanul elfogadtatott, valamint a 2. és 3. §. is. A 4. §. Szapáry miniszter indokolására szintén eredeti szövegében fogadtatott el. Az 5. §-nál Hegedűs Sándor kijelenti, hogy nem látja be szükségét annak, hogy a liquidáló bizottság mostani létszámában maradjon meg. A mostani tagok nagy érdemmel bírnak ugyan az államra nézve is sok előnnyel bíró átvétel eszközlésében , azt hiszi, hogy ez azon kilátásban vétetett fel, hogy a liquidatió most is annyi dolgot ad, mint eddig, de nem hiszi, hogy a dolog így álljon, hogy a tartaléktőke a társulat tulajdonát képezi s a fölött rendelkezhetik, erre nézve megjegyzése az, hogy mint 26.000 db. részvény tulajdonosa az állam is tekintélyes részt remélhet annak felosztásából. Úgy véli tehát, hogy az igazgatótanács tagjainak hazafias érzése nem gátolnk az átvételt ha a ház kimondaná is, hogy a javaslat a szerződés ezt a pont kivételével fogadtatik el. Az idő veszteség kisebb baj, mint azon kellemetlensége- A legszebb jogezim.*) — A vörös kereszt gyűlése alkalmából. — ... És szólt a brit: Sziget-hazámban Nincs nő, oly bölcs, mint én vagyok Félszázad immár, s fürteim közt Nehéz koronám ott ragyog, S egy hibás lépést nem tevek én, Bár síkos, rögös volt az út.... Szólt a nemtő: Nagy királyné vagy, De óh ne kérd e koszorút! ... S szólt az olasz: Hogy trónra ültem Legszebb királyné jön nevem; S hogy férjemre tört orgyilkos kéz Azt én nagy kínnal szenvedem; S mint pompás mezem méltón hordtam, Most hordok gyászost, szomorút.... Szólt a nemtő: Hiába kéred, Nem kapod meg e koszorút. S szólt a német: A dicsőségnek Legnagyobb fénye rám ragyog; Népünk a harczban győztes, békén Müveit. S jó anyja én vagyok. Nevem a nagy császártól örököltem A ki nem ismert bút, borút.... Szólt a nemtő: Sok mindent kaptál, Nem kapod meg a koszorút. A magyar szólt: Bölcsesség, szépség S dicsőség, ha kell mind enyém . De én ezek zaját, s dicsfényét Mind-mind másoknak engedem. Csak egy kell nekem: a jóttevésnek Erénye. Itt első vagyok. A nemző szólt: Vedd koszorúmat, A te fődön méltán ragyog! *) Az »Üstökösből«.