A Hon, 1881. június (19. évfolyam, 150-178. szám)

1881-06-10 / 158. szám

158. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Péntek, junius 10. WIT. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok t­era, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kladós-hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Kifílizstír­i­­lij: Postán keldre, vagy Budapesten házhoz kezd »a reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . 2 Art 8 hónapra......................... . . . . 6» 6 hónapra .................................................IS » az esti kiadás postai külsõ küldéséért felül­fizetés negyedévenkint ....... i » Az előfizetés aa ér föl, tán minden hónapban maga kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, június 9. Nagy érdekkel veszszük kezünkbe min­den áldott nap az u. n. »mérsékelt« ellenzéki lapokat. Keressük benne azokat a bizalmi nyilatkozatokat, azokat a hódításokat, me­lyekre a »közvélemény«-ben szert tesznek — mind hiába! Két árva erdélyi specialista akadt ugyan, kinek most jutott eszébe, hogy »habarék«-nak felcsapjon, de ilyen világtól elmaradt ember van mindig; ezek jelentőség­gel nem bírnak, legfeljebb arra a papra emlé­keztetnek, ki elmaradt falujából városba ke­rülve, megdöbbenéssel értesült, hogy »meg­halt a nagy Napóleon.« Igaz ugyan, hogy a »közvélemény« forgandósága iránt b. Seny­­nyey kellő megvetéssel viseltetik, mint ahogy ezt a társalgási ellenzék búcsútalálkozásán il­lendő udvariassággal, de határozottsággal ki­fejté, hanem hát ezt nem mondhatni a mérsé­kelt ellenzék hírlapjairól és többi vezér és nem vezér­ (ha ilyen is van) férfiairól, mert ezek folytonosan a nemzeti közvélemény és erköl­csi újjászületés hőseiképen gerálják magukat és szigorukban oly messzi mennek, hogy pl. a »Pesti Napló«, még a bank- vagy más igaz­gatóságot vállalt képviselőket is korrumpál­­taknak adja ki, a­mikor természetesen elfelejti, hogy az átkot nem a »Tiszák«-ra mondja ki, hanem b. Sennyeyre, b. Bánhidyra, Bittóra és más ellenzéki kitűnőségekre, de talán be tud­nék bizonyítani, hogy az író önmagának is két titkos vágyát átkozó el (bizonyára: nem valósulása miatt), bár tény, hogy sem képvi­selő, sem bankigazgató — hibáján kívü­l — nem lett. Hanem hát ez csekély kis tévedés ahhoz a nagy »elszámítás«-hoz képest, melybe ez az egész párt képviselőivel, íróival, korteseivel együtt esett. A szélsőbali modort gyakran meghaladó, mindig éles és többnyire szemé­lyeskedő politikát, nem, nem is politikát, ha­nem haj­tó vadászatot folytatott e párt Tisza és pártja ellen, azt gondolva, hogy »lejárat­ni« fogják és azután »kommt Zeit, kommt Rath.« Nem lett belőle semmi. Maguk járat­ták le maguk,az­int nemcsak, hogy a vá­lasztókerületekben készítették a talajt a szélső balnak, melytől azt most a kormány­­párti politika sikere és becsületessége fog­lalja el, de önmagukat is szépen szélsőbalokká nevelték. Bizonyítja Pázmándy, Halász Bá­lint, Ugron Ákos és mások esete. Nem téte­lezzük föl ez urakról, hogy kerület ked­véért tartanák helyesnek most azt a »fölfor­gató« politikát, mely ellen állást foglaltak volt. A »mérsékelt ellenzék« elvhírpolitikájá­nak egyik bámulatos eredményét mutatja ez a »képviselő nevelés.« Nem kevésbé érdekes és jellemző jelen­ség nemcsak e pártra, hanem még a szélső­balra is az, hogy az »elv« az »alap« sok helyen nem képezett akadályt arra nézve, hogy a két ellentétes ellenzék egymásnak szövetséget ígérjen. E czélból termé­szetesen volt »átalános« »ellenzéki« gyűlés is, jelölt is, de már három helyen, Gödöllőn, Veszprémben és Pápán a szélsőbal lefőzte a kabarékot és kidobta. Mind a két tény, mind a két pártra olyan morális bizonyít­vány, hogy azt kiállítani és nyilvánlatban tartani kötelességünk. Annyit legalább is bi­zonyít ez, hogy nem elv, nem egy kitűzött politika a főrugó az ellenzéki pártok kortes­kedésében, hanem egyszerűen a kerületekkel való játék, cserebere bizonyos egyének ja­vára a kormánypárt elleni gyűlölet szítására. Egyébiránt e czélból a szélsőbal a románoknak is fölajánlotta az ország egy részét. Jellemző hazafiság ! még két más jelenséget kell föl­hoznunk, a­mi viszont a »mérsékelt« ellen­zékre igen jellemző. A legtöbb kerületben az átalános »ellenzéki« névvel beérik e tisz­telt urak. Adnak egy kis konc­essziót a szélsőbalnak, ott, hol a hangulat ezt meg­kívánja, másfelől ha kell, megdicsérik Ti­sza Kálmánt is ott, hol veszik észre, hogy a közhangulat ezt kívánja. Azt hiszszük, hogy Hoffmann terézvárosi, Szilágyi józsef­városi »elismeréseit« szintén fel kell jegyez­nünk. Ez is ahhoz a nagy oktávához tarto­zik, a­melyen e tisztelt urak hangszerüket fújják. A másik jelenség, hogy azon szomorú tapasztalatokon, melyeket e párt a Tisza elleni személyes harczban, saját kárára tett, közlönyei nem okultak, pedig­ nem lehe­tetlen, hogy pártfogóik azon »Tisza-kom­­pániá«-ban fogják magukat talán nem is hosszú idő múlva feltalálni, mely ellen még most a leggyűilöletesebb fegyverekkel küzde­nek. Ha rossz számításnak bizonyítá a múlt e hajrát, bizonyára annak fogja bizonyítni a jövő is. Pedig, hogy ez nem »elv«, tehát nem lelkiismeretbeli dolog, azt, úgy hiszszük, ma­gyarázni nem kell. A legcsodálatosabb azonban az, hogy ezek az urak még csak meg sem mondják, hogy tulajdonképen milyen alapon követelik a választóktól a bizalmat. A kormánypárt egyszerűen tetteire mutat és azt mondja, folytatni akarja a megkezdett után az anyagi és szellemi fejlődés békés, munkás politiká­ját, de az u. n. mérsékelt ellenzék tagjai most annyiféle hangon beszélnek, hogy egyátalá­­ban jogot sem szereztek arra, hogy a válasz­tóktól bizalmat nyerjenek. Múltjuk csak a gyűlöletet kelti fel, semmi egyebet. Szomorú, de igaz!­­ A határőrvidéki kérdés a zágrábi »Národne Novine« budapesti közleménye szerint (mint a tegnapi lapok zágrábi távirati tudósítás után már közölték) az ő felségének elnöklete alatt tartott miniszteri tanácskozásokban elintéztetett és megolda­tott, a nickelburgi (Zsumberak) kerület illetőségi kérdését kivéve. A fiumei kérdés szóba se hozatott.­­ Az országos föl­dadó bizottság megalakult ma délelőtt a pénzügyminisztériumban, a Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter elnöklete alatt tartott értekezleten. Az alakuló gyűlésre a földadó kerületek választott küldöttei közül megjelentek Biró Lajos a nagy­szebeni, Bittó Béni a pozsonyi, Elekes György a kolozsvári, Gyurgyevics Adolf a temesvári, Ivics András a határőrvidéki, Jelenik-Almássy Ist­ván a kassai, Kussevics Szvetozár az eszéki és Rud­­nyánszky Ferencz a budapesti kerületből. Távol vol­tak Beniczky Gyula a beszterczei, Dessewffy Aurel gr. a debreczeni, Festetich Andor gr. a szombathelyi, Inkey Nándor gr. a zágrábi, Kállay Kornél a szat­mári, Siskovich Tamás a pécsi és Sváb Károly a sze­gedi kerületből. A pénzügyminiszter által kinevezett tagok közül megjelentek: Badányi Mátyás, Bánhidy Béla b., Károlyi Sándor gr., Kemény Endre b., Ke­mény János b., Keszlerffy János, Majthényi László b., Miksics Kálmán, Sennyey Pál br., Simics Péter, Stoll Károly, Vizsolyi Gusztáv, Zichy Nándor gr. A jelen­voltak letevén a törvényben előirt fogadalmat, a pénz­ügyminiszter felszólítására és annak távozta után megválasztották a hetes bizottság tagjaiul egyhangú­lag a következőket: Bittó Bénit, Dessewffy Aurél grófot, Elekes Györgyöt, Gyurgyevics Adolfot, Feste­tics Andor grófot és Inkey Nándor bárót. A bizott­ság a törvényben előírt munkálatait és körútját leg­közelebb fogja megkezdeni, Oroszországból. A nihilisták csak nem pihennek. Gacsinában, III. Sándor czár jelenlegi tartózkodási helyén az ind­oh­ázi lxotzelében '■'Cjy­mó.£r HGIH l»6®“ fedeztek föl. A nihilistáknak tehát újra sikerült a császári székhely közelébe hatolni, és pedig a rendkí­vüli őrizet daczára, melylyel a czár magát körülveszi, és mely Gacsinát minden idegen előtt fegyveres tá­bornak tünteti föl. Két fiatal nagyherczegnek, a csá­szár unokaöcscseinek, a­kik nemrég a várba akartak jutni, meg kellett állniok és visszafordulniok, mert az őrt álló kozákok azzal fenyegetőztek, hogy agyonlövik őket, ha megkísérlik még egy lépést tenni előre. A várfőnök írásbeli engedélye nélkül senki se mehet át a hídon, mely a czár palotájába vezet, és a kik ily írásbeli engedélylyel birnak, öt-hat kutatáson kényte­lenek átesni, mielőtt a várudvarba jutnak. Néha még oly személyek is, a­kiknek hivatásuk a palotában időzni, szigorú kutatás alá vétetnek, így egy lelkész, a­kinek a császári kápolnában szolgálata van, napjá­ban kényszer volt kénytelen magát alávetni motozás­nak, mely czigarettárczájáig terjedt. A császár, a csá­szárné és a trónörökös lakosztályainak bejáróit egész kozákcsapatok tartják megszállva. A trónörökös, a­ki természetesen nem nagy örömét lelheti ily életmód­ban, bír szerint gyakran panaszkodott személyes sza­badságának korlátozása fölött, melyet atyja trónra­­lépte óta kénytelen elviselni. Még a parkban se sza­bad neki tetszése szerint lovagolnia. Az udvari hiva­talnokok a palotát csak külön engedélylyel hagyhatják el. Kölcsönösen őrködniük kell egymásra és mindnyá­jukat W­oronzow tábornok ellenőrzi. * Wannowsky tábornokot a »N. Fr. Pr.« je­­lentése szerint — csak akkor szemelték ki a hadügy­­miniszterségre, midőn Albedinsky ez állomást azzal a kijelentéssel utasította vissza, hogy a rábí­zott terület viszonyai fölött csak most nyert áttekin­tést és ismerte meg annak szükségleteit. Egy esetle­ges utódnak, tette hozzá, hozzá hasonlóan hosszabb ideig fog kellene működnie, mielőtt arra gondolhat, hogy kézzelfogható eredményeket érjen el. Oly állo­másnál, mint a főkormányzói Varsóban, mily átmeneti stádiumot lehetőleg el kellene kerülni, azért szüksé­gesnek tartja, hogy jelenlegi állásában megmarad­jon. E nyilatkozat után következett be Wannowsky kineveztetése, a­ki tulajdonképen azért hivatott Szent­pétervárra, hogy orenburgi főkormányzói állomással bizassék meg. Miljutin eddigi segédei, u. m. Mordwi­­now irodafőnök, Kauffmann II., Baranzow, I­s­s­a­k­o­w tábornokok és F­i­r­o­s­s­o­w főügyész, megbizható jelentés szerint a birodalmi tanácsba té­tettek át, de szeptemberig jelenlegi állomásaikon ma­radnak. A Wannowsky által a vezérkar főnökéül ajánlott Obrunew tábornok kineveztetését csak­nem biztosnak tekintik. Az uralkodó viszonyoknál fogva különben ily változás mindig lehetséges, főleg, minthogy a császárnak a 7. hadtest parancsnoka, Richter tábornok lebegett szemei előtt. Gorcsa­­k­o­v visszatérése óta az a hir kering, hogy I­g­n­a­­t­i­e­w­e­t kü­lügyminiszterségre szándékoznak meg­hívni és Suwalowot Ignatiew utódjává kinevezni. Jó informácziók alapján azonban ez a hír és oly ke­vés figyelemre érdemes, mint a kincstári javak mi­nisztériumában eszközlendő újólagos változásról szóló hír. A zsidó-üldöztetéseket Dél - Oroszországban »törvényesekének készülnek kijelenteni. A »Golosz« libersoni levelezője ugyanis a következőket írja lapjá­nak f. hó 4-iki ketettel: »Az antiszemita mozgalom teljesen új jelleget ölt, mely törvényesebb, mint az erőszak és a rablás, melyek eddig számos déli vidéken űzettek... Jelissawetgrad kerületben (a khersoni kormányzóság­ban) ugyanis számos község elhatározta, hogy a kor­mánynál kérvényezni fogják a zsidók kiirtását falvaik­ból. Hasonló határozatokat hozott az odesszai terület számos községe és több erre vonatkozó kérvény illeté­kes helyen már beterjesztetett.­­ Kievben a hadi törvényszék előtt tegnap kez­dődött a végtárgyalás tíz személy ellen, a­kiket a leg­súlyosabb politikai bűntettekkel vádolnak, nevezete­sen : 1. hogy a Szentpétervártt és néhány más orosz városban keletkezett titkos forradalmi szövetséghez tartoztak, melynek czélja a birodalomban létező álla­mi és társadalmi rendet erőszakkal mellőzni. 2. hogy e czélra 1880. második felében Kievben titkos nyom­dát állítottak fel, melyben lázitó proklamácziókat nyomattak s azokat aztán terjesztették és végre­­, hogy hamis útlevelekkel éltek és azokkal másokat láttak el, a kik szintén forradalmi elveknek hó­doltak. Ez a végtárgyalás hihetőleg igen szenzácziós lesz, mert hir szerint sok leleplezés fog történni le­folyása alatt II. Sándor czár meggyilkoltatásá­nak tervéről.* A tekinczek és merwiek küldöttségeinek f. hó 4-én Gasinában történt fogadtatásáról III. Sándor császár által, a szentpétervári »Golosz« f. hó 5-ről következő részleteket hoz: Ewes-Murad-Tykma-Sardar, (a két küldöttség vezetője) Mohamed-Ewes-Seid- Gildiew, Chan-Mohamed-Riza-Ogly és C­h­a 11 i-H­aiberdijew küldötteket a császárnak déli 1 órakor a gacsinai vár nagy fogadó termében "V­annowsky főhadsegéd hadügyminiszter mutat­ta be, mire a küldöttségek valamennyi tagja mélyen meghajolt s e­mellett, szokásuk szerint, karjaikat mellükön keresztbe fonták. Erre Ewes-Murad- T­y­k­m­a-S­a­r­d­a­r, a vezér, a tekinczek nevében be­szédet intézett a császárhoz, a­kit biztosított, hogy »a tekinczek örök időkre a fehér czár hű szolgái akarnak maradni.« Szónok ezután kérte a czárt, engedje meg, hogy A r­a s b e­r­d­y fia, a kit magával hozott Szent­pétervárra, itt mint növendék egy katonai intézetbe léphessen be és magát orosz tisztté képezhesse ki. A császár köszönetet mondott a szónoknak és általában minden »vitéz tekinct«-nek hűségük és hódolatuk ki­fejezéséért és megparancsolta, hogy a tizenegy éves Arasberdy fiú először a Nikalai-féle lovassági iskola nevelő intézetében helyeztessék el s azután a császári apródtestületbe soroztassék be. A császár ezután a küldöttség minden egyes tagjához oda for­dult különféle magánkérdésekkel és midőn a mervi küldöttség vezetőjéhez, Challi Haiberdijew­­hez beszélt, megkérdezte őt mily czélból jött Orosz­országba és hozzá, a császárhoz, mire a mervi ezt válaszolta: »Nagy czár! Honfitársaim óhajára jöt­tem hozzád élvezni a szerencsét, hogy magamat ne­ked font­, war, bemutassam, Oroszországot megnéz­zem s azután a látottak és fiak­ciukról beszéljek hon­fitársaimnak, a kik a hatalmas Oroszországot akar­ják oltalmazójukul és védnökökül.« A császár C b a 11 i-H­aiberdijew e nyilat­kozatát tudomásul vette és azután az összes képvise­lőket arany órákkal ajándékozta meg, lánczostul, me­­daillonokkal és bársonykaftánokkal. Azonkívül a te­kinczek küldöttsége vezérének, E w e­s-M­ura­d-T y k­­m a-S­ardarnak diszkardot nyújtott át és ezüst őr­nagyi vállrajtokat és mint az orosz miliczia őrnagyát üdvözölte őt. Az igy hirtelen orosz őrnagygyá előlép­tetett tekincz a­ki Geok-Tepe mellett a tekincz-csa­­patok fővezére volt és kétszer megsebesült, magánkí­vül volt örömében e magas császári kegy fölött. Vé­gül a császár a tekincz-küldöttség előtt óhaját fejezte ki, hogy a tekinczek éljenek és dolgozzanak békében s azután visszavonult termeibe. Jókai Mór programms beszéde. (Tartatott Ilyefalván junius 5-én.) Tisztelt polgártársaim! Szeretett testvéreim ! (Halljuk! Halljuk!­ Hazafias kötelességemnek tartottam önök közt megjelenni, hogy számot adjak annak a pártnak, a­melyhez tartozom, eddigi eljárásáról és politikai elveiről. Jelenleg magyar hazánkban három különböző párt küzd egymással. Az egyik, a­melyik magát mérsékelt ellen­zéknek nevezi, a­mely ugyanazon közjogi alapon áll, a­melyen a kormánypárt, s csupán csak a sze­mélyek dolgában tesz különbséget, azt állítja, hogy az ő nagy emberei sokkal okosabb dolgokat tudnának csinálni ugyanazon az alapon, mint a mi nagy embereink. Úgy van ez a népszerűen kaba­rékpártnak nevezett mérsékelt ellenzék, azokkal a ma­ga nagy embereivel, mint az egyszeri sváb volt a nap­pal, meg a holddal, a­mikor azt mondta, hogy a hold sokkal szükségesebb planéta, mint a nap, mert az éj­szaka világit, a mikor sötét van, míg a nap csak nap­pal világit, a mikor a nélkül is nappal van. (Elénk derültség.) Ilyenformán ők Tisza Kálmánt tartják annak a napnak, a­melynek alig várják a lementét, hogy azután az ő holdjuk, meg az ő csillagaik világíthassa­nak az elsötétült éjszakában.­­ De mi rajta vagyunk, hogy ez az éjszaka mennél később következzék be. (Élénk éljenzés.) A másik ellenzéki párt az úgynevezett függet­lenségi párt, mely zászlójára kitűzte ezt a nagy jel­szót : Magyarország önállósága és függetlensége! Igazán nagy két jelszó. Magam is harczoltam ezen jelszavakért, a szé­kely nemzet fiai közül is igen sokan vérzettek el érte, és eszemben sincs, hogy ezen jelszavak magasztossá­gát kisebbíteni, hogy ezen jelszavakat a zászlóról le­tépni és a sárba tiporni akarjam. Lehet idő, a­mikor Magyarország kivívhatja ezt magának. De ez az idő nem a mi századunk­ból való. Az újabb időben történt események igen soka­kat, a­kik hitték a lehetőségét annak, hogy Magyar­­ország most, úgy a­hogy van, mint magyar önálló állam, magában, szövetségesek nélkül megélhet, meg­térítettek ebből a hitekből. Tíz esztendővel ezelőtt Francziaország, melyet Európa leghatalmasabb katonai államának tartot­tunk, melyről tudtuk azt, hogy ötszázezer katonát ké­pes egyszerre síkra szállítani, és azt hittük, hogy ha ezt az ötszázezer katonát Németország ellen megin­dítja, azt el fogja tiporni, bizony úgy járt, hogy a megtámadott Németország egy millió katonát állított vele szembe és sokkal jobb fegyvereket, mint a fran­­cziáéi voltak és elfogta Francziaország hadseregét százezerével, elfogta magát császárját, bevette fővá­rosát. Ez az esemény megdöbbentett mindnyájunkat. Átláttuk, hogy itt kicsiny haderővel megállani egy ilyen nagy hatalmakkal körülvett államnak, mint mi vagyunk, nem lehet. (Úgy van !) Ha mi, Magyarország ezzel a 15 millió néppel, — mely nem is mind magyar, mert az ország nem minden vidéke olyan boldog, hogy, mint önök, csupán magafajta székelyekkel, — magyarokkal lakhassák együtt, hanem népünknek több mint fele idegen ajkú — ha ez az ország magában külön állna, senki által nem támogatva, senki által nem védelmezve, akkor ennek az országnak egymagának volna kötelessége 1 millió harcrost csatatérre állítani és akkor azután minden férfi, a­ki itt lakik, a 18 évestől a 40 évesig állhatna fegyverben, a többi pedig kereshetné a ke­nyeret a fegyverben állók számára. (Igaz!] Úgy van !) Nekünk tehát valakivel szövetkeznünk kell. Szövetkeznünk kell azzal, a ki hozzánk legközelebb áll, s ez a mi megkoronázott uralkodónknak tartomá­nyai, melyek közt van Lengyelország egy része, Gali­­czia is, a mi legközelebbi jó barátunk. Ez a mi szö­vetkezésünk Ausztriával a kölcsönös védekezésre, a közös ellenség visszautasítására, ez az, a­mit közös­ügyes szövetségnek, szerződésnek nevezünk, ez azon alap, melyen a magyar-osztrák monarchia nyugszik. Ezt az alapot védelmezzük mi, a­kik jelenleg a kormánypárthoz tartozunk. Hogy azok a tisztelt hazánkfiai, a­kik ma­gukat függetlenségi pártnak nevezik, szintén gon­doltak ily szövetkezésre, azt bizonyítja Kossuth Lajosnak magának a progettója, a­mit kiadott akkor, midőn szó volt arról, hogy Magyarország külön szakíttassék Ausztriától, és abban ő is tervezte, hogy Magyarország igenis szövetkezzék, de nem az osztrák tartományokkal, nem Galicziával, Lengyelor­szággal, hanem szövetkezzék Szerbiával, Oláhország­gal és Horvátországgal. Még­pedig olyformán, hogy országgyűlés tartassák az egyik esztendőben Buda­pesten, a másik esztendőben Belgrádban, a harmadik esztendőben Zágrábban és a negyedik esztendőben Bukarestben. (Derültség.) Tehát jutott volna Magyar­­országnak minden negyedik esztendőben egy ország­­gyűlés. Már most kérdem önöket tisztelt hazámfiai, ítéljék meg hideg vérrel, hogy várjon a mostani állapot, midőn Magyarország országgyűlése évről­­évre összehivatik és határoz saját ügyeiben teljes sza­badsággal ; a közös ügyeknek, a hadi erőnek elinté­zése pedig bizatik egy delegáczióra, mely egyik évben Budapesten, másik évben Bécsben tartatik, hogy váljon ez sokkal alkalmatlanabb és a magyar nem­zetre megalázóbb állapot-e, mint hogyha az­ lett volna elfogadva, hogy minden három esztendőben vándo­roljon a magyar a maga oisz,hogyalonepol Belgrádbra, Zágrábba és Bukarestbe. (Élénk tetszésnyilvání­tások). Tisztelt polgártársaim! Arra nézve, hogy mi Magyarország, mint a­hogy némely ellenzéki szónok indítványozta, se Ausztria segélyével, se a magunk erejéből ne tartsunk haderőt, ne tartsuk magunkat készen fölfegyverkezve, arra nézve azt hiszem önök­nek nem kell sok magyarázatot mondanom. Azok az idők, a­mikor mi 48—49-ben diadalokat arattunk, a »szuronyt szegezz« és »előre« jelszóval, azok az idők elmúltak. Önök közt vannak sokan katonaviselt em­berek, a­kik tudják jól, hogy a mostani újabb talál­­mányú fegyverek mellett, a­melyekkel 15-ször lehet lőni egy perez alatt és a­melyek kétezer lépésre hor­danak, az, hogy ezen fegyverekkel bánni ne tanuljon a magyar, csak arra való volna, hogy országunk fia­talságát mint a füvet hagyjuk a csatatéren lekaszál­­tatni. (Úgy van! ügy van!). Dicső gondolat, nagy eszme volt a múltban, Gábor Áronnak itt a Székelyföldön ágyúival har­­czolni a szabadság mellett, de a mai világban uraim senkit sem ámíthatunk azzal, hogy a mi régi ágyúink­kal megállhatnánk az ötezer lépésre vivő újabb ágyukkal szemben. Nekünk is követnünk kell azt a rendszert, a­melylyel az ellenség megtámadhat, fel kell használnunk mindent, a­mit a külföldön feltalál­nak, mert különben prédája, ragadmánya leszünk egész országostul minden idegennek, a­ki reánk éhe­zik. (úgy van! Igaz!) Azért a­ki hazáját oda nem akarja vetni a bi­zonytalan veszedelemnek, annak meg kell nyugodnia abban, hogy bármily terhes is, ez a mi folytonos ha­dikészülődésünk, de kényszerítve vagyunk reá azon hadikészülődések által, melyeket Európa többi álla­mai, de leginkább Oroszország tesz. (Elénk tetszés.) Tisztelt barátaink szemünkre vetik, hogy a kül­ügyi politikában nem követtük azt a nézetet, a­me­lyet a nemzet rokonszenve kívánt; hogy mikor az orosz-török háború kitört, akkor mi nem álltunk elő fegyverrel, nem rontottunk be innen a Székelyföldről fiatalságunkkal Romániába,­az orosz hadsereg házába. Én pedig azt mondom önöknek, hogy ezt he­lyesen tettük. Én nagyon tisztelem a török nem­zetet, sok rokonszenvvel vagyok iránta, de arra, hogy nekünk nagy védelmezőnk lett volna valaha, nem emlékszem. Mi megszerezhettük volna Ma­gyarországnak a háborút, úgy hogy a török lábá­ból kihúzzuk a a szálkát és beledugjuk a magunkéba (Nagy tetszés), és akkor most nekünk lehetne két­százezer halottunk és sánta­ bénánk, mint Oroszor­szágnak, és lehetne kétezer millió hadi költségünk, mint a­mennyibe Oroszországnak került a háború. (Úgy van! Úgy van!) S aztán mit nyertünk volna annyi áldozat árán, ha könnyelműen beleragadtatjuk magunkat szélsőbali kevesfejüink által a keleti háborúba, a­hol egész Európától magunkra hagyatva, egyedül kellett volna megküzdenünk az orosz hatalommal ? Ha győztünk volna, mi Oroszországon semmit nem vehetünk; or­szágainak egyikét sem ragaszthatjuk hozzá a miénk­hez, hadi kárpótlást nem nyerhetünk tőle, mert a Je­gestengerig nem üldözhetjük, mint I. Napóleon tette nagy kárával. Ha pedig ő győz le minket, a pénz- és vérveszteségen kívül elvesztettük volna Erdélyt és Ga­­licziát. De mindez esetben megvolna most idebenn a mi oszágunkban az a nagy belzűrzavar, a mit Oroszország megszerzett maga magának, — a saját kezével verve meg azon átkos politika által, mely a saját népeinek szabadság utáni vágyát külző háborúk vér­­tengerében akarja elfojtani. Az orosz czári hatalom megnyerte a csatát a barezmezőn, de elvesztette a csatát Isten és saját népei ellenében. Minket pedig tisztel és becsül az egész külföld, azért, mert megóv­tuk Európa békességét, s most már mint dönthetlen bástyáját a népek és országok nyugalmának tekinti hazánkat az egész világ. (Élénk éljenzés, tetszés.) Nekünk elég volt már a dicsőségből, elég volt a harczi hit: ennek a mostani nemzedéknek békeség kell. A harczi dicsőség nekünk csak sebeket hagyott hátra; nekünk a béke, a tartós béke fentartásán kell munkálódnunk, hogy sebeinket begyógyítsuk. (Élénk éljenzés.) Hogy ettől a veszedelemtől megóvta önöket, Magyarországot a jelen kormány, azért adjanak há­lát az úristennek (Élénk éljenzés), mert hogy a nem­zet békességben maradhatott, az valóban a kormány érdeme. (Élénk éljenzés.) Jelenleg a­­helyett hogy el­lenséges államokkal volnánk körülvéve, barátságos külállamok a mi szomszédaink; a­helyett, hogy fenye­getnének bennünket Boszniából a pánszláv áramla­tokkal, most ott mi foglalunk helyet és mi nem enged­jük onnan országunkba betörni elleneinket. (Élénk helyeslés). De nem is veti többé a mi ellenzékünk a kül­politikát kormányunknak szemére, mióta nem egy ma­gyar, nem egy Andrássy — kiről tudják önök, hogy a székelyek közül eredt székely ő is — mióta nem ő áll a külügyek élén, hanem egy német úr. (Igaz! ügy van !) Mert ők nem haragusznak senkire, csak a ma­gyar emberre, a­ki egy fejjel kiemelkedik közülök és a többiek közül, és azt azután lerántják a porba, hogy kiesebbnek, hozzájuk hasonlónak mutatkozzék a nép előtt. (Élénk tetszés.) A külpolitikával tehát most már nem is izgat­nak, meg vannak nyugodva, nem mondják hogy el­árultuk a nemzetet, hogy muszkával egyezked­tünk. Elfogadják a helyzetet úgy, a­mint van. Fordulnak azonban a belpolitika felé. Azt mondják, hogy a kormány koldussá tette a nemzetet, kirabolta az országot. Uraim! nézzék meg a kormány tagjait, nézze­nek meg minket, a­kik körülötte sorakozunk: ugyan gazdagok lettünk-e mi azóta, hogy ez a kormány Magyarország ügyeit vezeti ? Mijét vettük el a nem­zetnek ? S várjon ez a választó­közönség, mely előtt szerencsém van nekem is megjelenni, koldusok cso­portja-e, a­mely idejött siránkozni alamizsnáért ? Fel kell ezen háborodnom és fel kell szólalnom ellene mindazok nevében, a­kik Magyarországon szeretnek dolgozni és munkájuk után akarnak is, tudnak is megélni. (Élénk helyeslés, nagy tetszés). Megalázó­nak tartom, hogy bennünket úgy állítanak a külföld elé, mint egy kizsarolt, koldussá, semmivé lett nemze­tet. De a külföld ezt nem is hiszi el, mert mint jól mondta igen kedves barátomnak Hegedűs Sándor­nak egy előkelő külföldi államférfiu, hogy a­mint áll az, hogy Olaszország többnek látszik mint a­mennyit ér, és úgy elmondható Magyarországról, hogy többet ér, mint a mennyinek látszik. (Élénk tetszés). Tisztelt polgártársaim! A le­folyt országgyűlés, melyről azt mondják, hogy meddő volt, hogy semmit sem tett, 196 törvényt hozott három esztendő alatt. Ha ezeknek a törvényeknek csak a czímeit elkezde­ném most önök előtt elszámlálni, itt virradnánk meg. Ezen törvények közül a legtöbb régi bajok meg­­orvoslására, igen sok a magyar nép sorsának javítá­sára van intézve. Ezen törvények haszna ki fog tűnni következményeikben és azok eredményét meg fogják önök érezni mind valamennyien. Az államnak adósságai voltak, azokat a meg­előző kormányok kötötték, 280 millió egyedül az úr­béri kárpótlásra fordíttatott, a többit nagyobb részt beruházásokra használták fel, ezekből építettük a vasutainkat. Azokat eleinte csak kamatbiztosítás mel­lett lehetett építeni s e czim alatt mintegy 16 millió forintot fizetünk évenkint pótlásul. Azóta, hogy kormányt átvette a jelen minisztérium, a vasutak ki­építtettek, mások az állam által megvásároltattak, az egész vasúti gubanczból rendszeres vasúti hálózat ké­szült. S a nemzet átalános kivonata, a zimonyi vasút elrendelése által teljesedésbe jött. Az ellenzék legha­talmasabb szónoka ezt is ellenezte s egyátalában az ellenzék olyan játékot űzött e kérdéssel, hogy mikor a kormány egy lépést tett benne előre, akkor azért támadta meg,­­ ha pedig halasztást tett, a vállalko­zóktól mintegy lealkudva, akkor meg azért támadta meg, hogy miért nem siet? A vasúti politika pedig Magyarországra nézve egyike az életbevágóbb ügyek­nek. Ettől függ kereskedésünk és mezőgazdaságunk felvirágzása és a külfölddel való versenyképessége. Az államadósságok tehát nem lettek elpazarol­va, mint az ellenzék híreszteli, de mind a nemzet jö­vendő gyarapodására lettek felhasználva; s úgy hi­szem, hogy azt sem fogja senki a magyar kormánynak hibául felróni, hogy az erdélyi keleti vasút veszedel­mes ügyét, mely hitelünket a külföldön sok ideig meg­rontotta, kiegyenlíteni serénykedett. (Helyeslés.) Az igazságügyben tetemes javulás és előre ha­ladás történt. Behozatott a büntető törvénykönyv és a perrendtartási javítmány, mely különösen a szegé­nyebb néposztályra nézve a perlekedést olcsóbbá tette, a perbe jutott ember tönkretételét megakadályozta, behozatott a közigazgatásban a csendőrség intézmé­nye. Mindezekben az ügyekben úgy viselte magát az ellenzék szélsőbali része, mintha azt látná feladatának, hogy a törvényhozás ne a birtokos osztályt, ne a meg­szorult szegény embert, ne a becsületes embert védel­mezze, hanem a kihágást elkövetőket, a népet, kiszi­vattyúzó üzér hadat s a félkézkalmárt tartozzék pár­tul fogni. (Úgy van ! Igaz!) De hogy a legfontosabbra térjék át, a­mi a kor­mánynak és ezen országgyűlésnek a működését jel­lemzi. (Halljuk! Halljuk!) az a mi pénzügyeink ren­dezése. Mikor ez a kormány átvette Magyarország ügyeinek vezetését, egy csaknem tönkre jutott állam jutott ránk, melynek volt 63 millió­ért évekinti defi­­c­itje, 63 millióval kevesebbet vett be, mint a­men­nyit elköltött. Ezt a 63 milliós defic­itet a mi mos­tani kormányunk leszállította 27 millióra. (Élénk él­jenzés.) Egészen nem bírta eltörleszteni, mert minden közművelődési kiadásainkat meg nem szüntethetjük és tartozásainkat, a­mikkel kötelezve vagyunk, mi egy­oldalúan fel nem függeszthetjük. De leszállítottuk a defic­itet 36 millióval. Ezt a 36 millió megtakarítást az ellenzék sem­mibe se veszi; úgy tartja, hogy ha az ő férfiai ülné­nek ott a kormányon, akkor még ezt a 36 milliót is eltűrhetné az ország szépen. (Igaz! Igaz!) Uraim ! Akkor, midőn Tisza Kálmán kormány­ra került, olyan volt az ország hitele, hogy nem ka­pott máskép kölcsönt, csak váltóra, öt évi lefizetésre

Next