A Hon, 1882. május (20. évfolyam, 120-148. szám)
1882-05-16 / 134. szám
134. szám. 20-dik évfolyam. —I . ' L IL, J . r f • . ■ . Szerkesztési iroda Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. niariafofahtmr it» .vn-i .rffii tf.-.o . <». t dfttvfol POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1882. Kedd, május 16. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület füb. Előifizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hozdva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................................... . 2 frt 3 hónapra 6» 6 hónapra..........................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint............................. » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkori hó első napjára szám ittatik. Budapest, május 15. Megkezdődött tehát újra a »bosnyák vita«, melyre az egyesült és nem egyesült ellenzék egyaránt nagyon fente a fogát. Négy esztendeje, hogy csépelik ezt a thimát ...Járnázzák a házat ugyanazon frázisaik, ugyanazon érveik elpattogtatásával. Legfölebb közbe-közbe szokott szuperlativusaikat fokozzák, így mindjárt Helfy Ignácz azon nevetséges okból, hogy két szélbali szónok után miért nem replikázik azonnal valaki a kormány vagy a szabadelvű párt részéről, fölpattant, mint egy mérges kakaspulyka s oly éktelen kifakadásokat engedett meg magának, melyek élénken emlékeztetik az embert .... Szarcsevics Dávidra. »Becstelen politikáról« beszélt; mondá, hogy »nincs alkotmány« Magyarországon s végül meginvitálta elvbarátait tanácskozás végett — az utczára, mintha maga is érezte volna, hogy szóbeszéd csakugyan az utczára való. Bámulatos foka ez a mérséklet- és higgadtsághiánynak! Pedig hát Helly pártvezér-féle ember a szélbalon s ő is igynerálja magát, mit várjunk aztán a többitől ? Nem egy parlamentben, hanem népgyűlésen s hozzá még vasárnapi népgyűlésen is fanatikus túlzás volna a kifakadás, azért, hogy Tisza Kálmán, vagy bárki más, nem bocsátkozott rögtön polémiába a semmi érdemlegest nem mondott Eötvös bömbölő frázisaival, vagy az öreg László Imre épenséggel minden jelentőséget nélkülöző mondókájával, nem bocsátkozott akkor, midőn nem kevesebb, mint 19 ellenzéki képviselő íratta fel magát szólásra s midőn tehát bő alkalom nyilik a replikákra a kormány, vagy pártja részéről. Olyan semmiségért, oktalanságért úgy kifakadni, mint Helly tévé, bizonyos, hogy értelmes ember lucidum intervallumában nem teszi, nem teheti. Itt most az egyszer nem Helty Ignácz, a pártvezér, ki máskor elég tárgyilagosan is szokott és tud nyilatkozni, hanem Náczi, a nevetségesen felfortyanó emberke tört ki majdnem az explozióig, ami bizony nem nagyon válik a vezér tekintélyének, szava nyomatékának és súlyának előnyére. A jelen vita az első napon új momentumokat nem vetett föl, s már négy éven át minden alkalommal teljesen kimerített mivoltánál fogva e hét további folyamán sem igen fog fölvetni, - kivéve az egy kompetenczia kérdését, de szorosan véve ez sem új, mert megvitatva jön ez is úgy a delegáczióban, mint a pénzügyi bizottságban. Amit Eötvös Károly e tekintetben mondott, nem volt más, mint ismétlése annak, amit a pénzügyi bizottságban már előadott és ami ott és más helyen is megcáfoltatott. Eötvösnek tehát egy hajszállal sem sikerült jobban megerősítni az ellenzék álláspontját ebben a kérdésben, amint nem sikerült meggyengíteni az előadó idevonatkozó érveléseit sem. Mindkettőnek érvharczát a magunk álláspontjából bátran bízhatjuk a gondolkozni és ítélni tudó közönség bírálatára. És meg kell vallani azt is, hogy a szélsőbalon szintén vezérkapacitássá vergődött Eötvös, ki már-már türhetlen hetykeséggel úgy beszél nyilvánosan a házban egyik-másik képviselőtársának, hogy : »jegyezze meg magának«, I ; és i»1715&«!OOs;'!Hír ' firr‘ filta a parlamenti debatte szinvonalát az afféle őrült frázisokkal, hogy : »Magyarország csak papíron van , egy részét képezi Ausztriának, de nem alkotmányos állam, mert a delegáczió abszorbeálja jogát, nemcsak nem emelte, hanem határozottan sülyesztette. És szent a meggyőződésünk, hogy az ilyen otromba szólamok, melyektől minden értelmes ember kezd már csömörleni, nemcsak a czélzott hatást el nem érik az országban, hanem idébbhátrább hatalmas reakciót kell, hogy támaszszanak az ilyen halluczinácziók. Egy másik szónoka a szélsőbalnak, Győrffy Géza nem is vállalkozott érdemlegesen szólni a dologhoz, hanem jól bemagolt, de annál rosszabbul sikerült »viczczekkel« rukkolt ki, melyekből egész beszéde állt. Ágált azzal, hogy ismeri Kantnak egy mondatát, de egész beszéde azt dokumentálta, hogy nem ismeri Kant azon munkáját, melynek czíme: »Kritik der reinen Vernunft.« Persze ez kissé nehezebb dolog, mint az a magyar népdal, hogy : »kétszer nyilik az akáczfa levele«, melyet, csak hajszál hija volt, hogy a tisztelt szónok el nem dalolt — a ház nagy épülésére és a »bosnyák vita« sarkalatos kérdéseinek alapos tisztázására. Kár volt pedig nagyon, hogy nem tette. Még Polytról kellene megemlékeznünk, de neki úgy, mint másoknak eléggé megfelelt Tisza Kálmán. — Kálnoky Gusztáv gróf külügyminiszter, mint a »B. K.« írja, ma délelőtt konferált Tisza Kálmán miniszterelnökkel és ő felsége által hosszabb kihallgatáson fogadtatott. — A közös külügyminiszter ma délután a futárvonattal visszautazott Bécsbe. Egy új közös pénzügyminiszter kinevezése iránt valószínűleg csak huzamosabb idő múlva fog ő felsége elhatározása bekövetkezni, az eddigi pénzügyminszter formaszerinti felmentése azonban a hivatalos lapban már előbb közzé fog tétetni és utódja kinevezéséig Szávy József fog az ügyek vezetésével megbizatni. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. u. 6 órakor tartott ülésében, melyben a kormány részéről Szapáry gr. pénzügyminiszter, Buzeczky min. tanácsos és Fehér Miklós oszt. tanácsos voltak jelen, tárgyalás alá vétetett az 1881. évi XLII. t. sz. pótlásáról szóló javaslat. A javaslat átalánosságban elfogadtatván, részletes tárgyalásnál Wahrmann előadó azt indítványozza, hogy az ármentesitett területek részére biztosított rendelkezések ne 1884-től, hanem már 1883. január 1-jétől kezdve legyenek érvényesitendők. Az indítványt pártolták Apponyi gr. és Éles Henrik bizottsági tagok, s miután a pénzügyminiszter is hozzájárult, a bizottság elfogadta, és a szakasz az indítvány szerint igazíttatott ki. Ezután tárgyalás alá vétetett a fennállott kikindai kerülethez tartozott községek határában fekvő kincstári úgynevezett »Oberland« földek eladásáról szóló törvényjavaslat, mely átalánosságban elfogadtatott. A részletes tárgyalásnál az 1. §. változatlanul, a 12. §. styláris módosítással, a 3. §. azon módosítással fogadtatott el, hogy azon esetben, ha a választott bíróság az elnök választásában megegyezni nem tudna, azt esetleg a belügyminiszter nevezi ki. A 4. §. első bekezdésének intézkedése a törlesztési hányad beszedése iránt, miután erről a 2. §. intézkedik, — kihagyatott. Az 5. §. változatlan elfogadásával a törvényjavaslat tárgyalása befejeztetett. Ezzel az ülés véget ért. — A nagy kikindai kerület r. kath. klérusának f. hó 12-én tartott tavaszi gyűlésén határozatba ment, hogy úgy a felső, mint a képviselőházhoz felirat intéztetik az iránt, hogy a kath. alapok A HON TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. »Serge Panine« színmű S felvonásban. Irta Georges Olinet. Fordította Fái Béla. Először adatott a nemzeti színházban máj. 14-én. Az újabb divatu drámagyártás terméke: regény után csinált színmű. A szinmű eredetije, a regény, nagy sikert aratott, fiatal szerzőjét egyszerre hírnevessé tette: mi természetesebb, mint, hogy a szerző sietett követni regény- és drámaíró kollegáit, s csinált regényéből színművet! — Hogy az e fajta színművek nem mindig szoktak jól sikerülni, azt nem szükség a két műfaj egymást kizáró sajátságainak összevetéséből levonni, tudjuk azt tapasztalatból is, és a sikerültebbek csak kivételek, »Serge Panine« is e kivételek közé tartozik, úgy, hogy osztanunk kell egyik franczia kritikusának azt a feltevését, hogy Ohnet, midőn regénye megírásához fogott, hihetőleg előbb egy dráma eszméjével foglalkozott, tehát hogy Serge Paninet előbb drámának tervezte, aztán mégis csak előbb regénynek. Legalább erre mutatnak a szinmű drámai alakjai, a cselekvény színpadias vezetése, a hatásos helyzetek stb., bár az igaz, hogy a regény utósze mégis csak megérzik a művön: ilyen az, hogy némely alakjait egészen homályos körvonalakban hagyja ott el, mint Pierre Delamet, aki kezdetben egészen figyelmet keltő személy, érdeklődésünket megnyeri, de ebből egyre veszt, szerepe elmosódik, sorsát kitalálni nem lehet, milyen Micheline, és Jeanne, akik a drámában első tényezők s akik a katasztrófában és azután egészen látkörön kívül maradnak. Voltaképen csak is két alak van tökéletes megvilágításba helyezve, a két fő mozgató erő, a drámai alapeszmében rejlő ellentét két képviselője: Desvarennesné asszony, a polgári származású, derék, eszes asszony, és Serges Panine, a romlott szivű és lelkű a tönkre ment, léha kalandor arisztokrata. Desvarennesné nagyasszony a nép gyermeke, aki fiatal korában kofáskodott, kenyeret árult. De törekvése, esze által sikerült neki felemelkedni, nagy kereskedő céget alapított, melynek befolyását felsőbb helyeken is megérzik. Liszttel kereskedik, s ez által uralkodik a világpiaczon; nem hajlik meg miniszterek előtt sem, mert hiszen ő tudja, hogy az ő üzletére mindig szükség van , az embereknek mindig kell az ennivaló. Gazdagsága mesés és üzletében sok embert foglalkoztat. Desvarennesné nagyasszony kissé polgárias modorú, talán egy kicsit nyers is, de azért áldott jó szivü, üzleti szelleme rokonszenvesen párosul a gyöngéd szeretetttel, melyet leánya iránt az imádásig érez. Természetes észjárásához jellemzően illik az is, hogy mint alacsony sorsból felvergődött milliomos, nem szereti az előkelő származásuakat a kik munka és fáradtság nélkül csak úgy belepottyannak a gazdagságba, hirnévre. Ellenben szereti a munkás, iparkodó népet, így Cayrolt, aki szintén a nép fia, durva egy legény; pénzt ad neki, hogy üzletet alapítson, s a legényből bankár lesz. Serge Panine egy muszka herczeg. Herczegi czímén kívül nincs semmije. Szép fiú, ügyes udvarló, asszony és lánycsábító , ebből él. Desvarennesnének van egy fogadott leánya, Jeanne, akit kezdetben örökösének szemelt ki; később azonban Micheline leánya születvén, szivének egész rajongó szeretete édes leányáé lesz, hanem azért az árvát, Jeannettet, sem hagyja el. Serge Panine régebben szerelmet esküdött Jeannenak. Jeanne bemutatja őt Desvarennesnénál. Ez a bemutatás végzetessé lesz szegény Jeannera. Micheline is beleszeret a déli külsejű fiatal herczegbe, akit a szép hozomány reménye mihamar el is térit Jeannetől s Michelinét megkéri. Desvarrennesnét már a főrangúak elleni természetes ellenszenvénél fogva sem akar hallani a házasságról. Van neki egy kiszemelt veje : a derék, becsületes, iparkodó Pierre Delarue, aki most is azért jár messze hazájától, hogy vagyont, hírnevet szerezzen s méltó legyen Micheline kezére. Rögtön tudósítja is Desvarennesné, hogy siessen haza Afrika sivatagairól, ha azt nem akarja, hogy Micheline a más nejévé legyen. Hanem a derék fiatalember későn érkezik. Micheline szívét elvesztette. — Pierre, amilyen odaadással, önzetlenül szereti menyasszonyát, sajgó szívvel bár, felmenti Michelinét a korábban adott házassági ígéret kötelezettsége alól. Desvarennesné asszony kétségbe van esve, kéri leányát, hogy mondjon le a herczegről, de midőn Micheline sírásra fakad, ő is beleegyezik a herczeggel való házasságba. Jeanne, midőn látja, hogy a herczeg őt ily csúful megcsalta, daczból kezét nyújtja Cayrolnak, aki halálosan szerelmes bele, de ő ki nem állhatja a faragatlan vőlegényt. Kitűnő ügyességgel van az a jelenet írva, melyben Jeanne Sergessel beszél, hogy őt magának Michelinétől visszavegye, mely jelenet azért is egyik főpontját képezi a drámának, mert abban tűnik fel a kalandó herczeg egész undorító valójában, midőn nemcsak az vallja be Jeannenak, hogy ő még mindig Jeannet szereti s Michelinét csak pénzéért veszi el, hanem Jeannak is hasonlót tanácsol : menjen Cayrolhoz férjhez. A két házasság csakugyan létrejön, Serge nejét nászútra viszi. Jeannet is haza akarja vinni férje. Jeanne azonban nem akarja követni férjét; alig bírja eltitkolni, hogy férjét nem szereti. Férjében gyanú ébred, mérges haragban tör ki, hiszen Jeanne valakit szeret. A zajra bejön Desvarennesné s négy szem közt beszél Jeanne-al, aki végre bevallja neki, hogy Serget szereti, s Serge őt szereti. Ez a jelenet ismét egyike a legmesteriebbeknek. Desvarennesné elborzad a hallottakra. Ha nem ismét fellobban benne leánya iránti rajongó szeretete, megint csak arra gondol, hogy leánya boldogságát megmentse, s Jeannet lemondásra akarja bírni. Csakhogy Jeanne a rábeszélésre keserű daczczal felel. Hogyan, hát csak Michelinenak van arra joga, hogy szerettessék, hogy boldog legyen ? Végül megadja magát szegény Jeanne s midőn férje belép Desvarennesné azt mondja neki, hogy nincs többé mitől tartania, s ha valaha baj támadna még, ő (Desvarennesné) fogja megvédelmezni Cayrolt. A következő felvonás jó időköz után történik. Panine herczeg ugyancsak felhasználta neje gazdagságát. Kártyás, éjszakázó, kicsapongó. Hanem Micheline, a bárgyúságig jó teremtés azért úgy imádja most is, hogy még anyjával szemben is a pártját fogja, Nizzában vannak. Meglepetésünkre ott találjuk Jeannet is férjével. Tehát megszegte nevelő anyjának tett ígéretét, tehát nem volt képes lemondani, nem volt képes mély szerelmén uralkodni. Desvarenierné értesülvén a dologról, siet Nizzába. Későn jön. Serge és Jeanne már találkoztak, sőt több, Micheliné egy függöny mögül tanúja volt annak a jelenetnek, midőn Serge vad szenvedéllyel karjaiba zárta Jeannet. A szegény Michelin nem szól erről semmit, csak szenved titokban tovább. A herczeg egyre lejebb sülyed. Nem elég neki a neje vagyona, különösen mióta anyósa szorosabb felügyelet alá vette költekezését. Börze-spekulácziókba keveredik, melyekbe egy Herzog nevű szédelgő rántja be. Desvarennesné már nem akar segítségére lenni, sőt leánya iránti szeretőjéből fakadó fájdalmában ellene van, s boszos haragjában Cayrolt, a megcsalt férjet hívja ki ellene segítségül. Cayrol együtt kapja feleségét a herczeggel. A herczeg párbajra ajánlkozik, de a megdühösödött férj egy vasrudat kap s nyomban agyon akarja sújtani vetélytársát. Csak akarja, mert amint felesége testével eltakarja a herczeget, karja lehanyatlik. A herczegre már hamisítások bizonyultak be. Rendőrség keresi. Egy pillanatra eszébe jut, hogy főbe lövi magát, előveszi revolverét, de aztán újra csak ellöki. Bejön Desvarennesné. S itt következik a valóban csattanós befejezés. Az anyós, a szigorú, erényes hölgy belépése az érdeklődést a legmagasabb fokra csigázza. Desvarennesné kijelenti neki, hogy nem tehet többé érte semmit. A herczeg megint komisz czinizmussal azt kérdi, hogy hát mért jött akkor ön ide? Megmondja azt neki az asszony: »Mi üzletemberek, ha megbukunk s nincs hova menekülnünk, szégyenünket vérünkkel mossuk le; hát önök, nemes urak, mit szoktak olyankor tenni, mikor becsületük veszve van ? — Mit ? — felel a herczeg, — hát elmegy Parisból egy időre, hanem persze a feleségét is magával viszi. Desvarennesnél kijelenti, hogy leányát nem engedi magától elszakittatni. — Nos, vélekedik a herczeg, — úgy is jó lesz, akkor hát hárman mennek. — A beszélgetés közben kívülről léptek hallatszanak. A rendőrség jön. A herczeg egy mellékajtón akar megszökni, de anyósa útját állja; nem bocsátja, nehogy idegen földön is meghurczolja azt a nevet, melyet leánya visel. Serge ellöki őt az ajtótól. Desvarennesné magánkívüli dühében fölkapja revolvert és lelövi Serget. A dördülésre Pierre és a rendőrbiztos beépnek. Pierre azt mondja a rendőrnek: későn jött, uram, ő agyonlőtte magát. — A csomó megoldása idegrázó, de egyátalában nem váratlan; más kérdés az megint, hogy kielégítő-e ? S ha e kérdésre nemmel felelünk, annak már fentebb okát adtuk, midőn Micheline sorsáról beszéltünk. Az előadás elég jól sikerült. Feekyné jól eltalálta a hangot és modort a leánya boldogságáért rajongó egyenes és kissé nyers beszédű derék polgári nőhöz , a végső jelenetet, midőn a herczegnek a becsület tanából leczkét ad, majd mikor a minden izét elárasztó féktelen dühben azt lelövi, kiválóan sikerült neki.— Nádaynak mindig jobb szerepei közé tartoznak a vaurienok, s ezúttal Serge Panineban pompás példány akadt a kezébe, de meg is felelt neki emberül. — Márkus E.ki mint Micheline bájoló volt s azt a bizonyos fokú tehetetlenséget is, mely Michelinét jellemzi, vonzóvá, kedvessé tudta tenni; önfeláldozó szerelmének bensősége, melegsége és hitvestársi erélye, melylyel rossznak tudott férjét anyja ellen is védelmezi, jól alkalmazott vonások voltak az asszony jellemzéséhez. — Helvey Laurának (Jeanne) nem nyílt ezúttal alkalma művészete teljes érvényesítésére, hanem azért minden megjelenésében uralkodott a színpadon. — Nagy Imre nem találta el jól Díjzolt az alacsony származású bankárt, inkább valam alattomos gonosztevőt játszott. Gyenesnek sem sikerült valamit csinálni Delarueből, hanem nem is volna az könnyű dolog, olyan határozatlan az egész szerep, egészen önállólag kezeltessenek és ne úgynevezett állami, hanem tisztán katholikus czélokra fordíttassanak, hogy a budapesti egyetemnek eredeti kath. jellege visszaadassék; a közoktatás szabályozása tekintetében mielőbb törvényjavaslat hozattassék, melylyel egyszersmind a katholikus középiskolák specziális jellege biztosittassék, az államnak csak felügyeleti jog adassék a kath. iskolákban, s a katholikus iskola-bizottságok« (commissio studiorum catholica) állíttassanak fel; az u. n. polgári házasság semminemű formában se hozattassék be; a vadházasságoknak törvényczikk által erős gát vettessék, de semmiesetre sem a polgári házasság behozatalával s végül, hogy az 1868. évi 53. tcz. oda módosíttassék, hogy a szülők ismét visszanyerjék azon természtes jogukat, mely szerint, szabadon és önállólag egyezhetnek meg összes gyermekeik vallása felett. A bécsi lapokban megjelent budapesti hivatalos táviratokkal szemben, a »B. K « még egyszer kiemeli, hogy a legutóbbi közös miniszteri értekezleteken sem a két honvédelmi, sem a két pénzügyminiszter nem vett részt. Szentpétervárról jelentik, hogy Jaroslawlban egy aknamenetet fedeztek fel, melyet egy kis vasas boltból a birodalmi adószedő hivatalba vezettek. A bódét két fiatal ember bérelte ki, akik, bár parasztoknak adták ki magukat, finomabb beszédmód és magaviselet által feltűntek. Ennek következtében rendőri felügyeletet rendeltek el és midőn észrevették, hogy és idején földes zsákokat szállítanak el, hirtelen elfogták a vasas bódé bérlőit. Az elfogottak vonakodnak neveiket, a földmunkálatok czélját és a különböző látogatókat megnevezni. Az izlandi közvélemény a kényszerrendszabályokról. Több nyilatkozat fekszik már előttünk, melyekből megítélhetjük, mikép vélekednek Izlandban az angol parlament által elhatározott törvény fölött, mely a vétségek elfojtására hozatott. Az ulsteri mayor, radikális szabadelvű férfiú, odanyilatkozott, hogy egész Izland népe átalában véve örömmel fogadja a kormány által elhatározott rendszabályokat. Meg lehet, hogy néhány bírónak lesz kifogása ama szerep ellen, mely a törvény által rájuk ruháztatik , de ezek kénytelenek lesznek meghajolni a közvélemény nyomása előtt. Ő azt tartja, hogy a törvényekhez alkalmazkodó polgárok nem lesznek inkonveniencziáknak kitéve. A lakosságnak kilencztized része hasonló nézetben van. Ha szigorú következetességgel alkalmazzák a törvényt ott, ahol arra szükség van, kevés kerület lesz, ahol e törvényt fenn fog kellemi tartani. A törvény amaz intézkedése, amely szerint három bíró fog ítéletet mondani az esküdtek helyett, oly lényeges változással fog járni az igazságszolgáltatásra nézve, hogy mindenesetre érdemes a bírói kar körében uralkodó véleményt is tudomásul venni. Egyik legilletékesebb egyén, Barry lord főbíró e részben azt állítja, hogy el volt arra készülve, hogy a jelen körülmények között okvetlenül szükséges a bíráskodást az esküdtek kezéből kivenni; habár ő is aggodalmát fejezi ki az iránt, készségesen fognak-e a bírók a jury szerepének betöltésére vállalkozni. A dublini kastély egyik főrangú lakójától azt kérdezte a »D. Tel.« ottani tudósítója, lehetséges lesz-e ezzel a törvénnyel a garázdálkodásoknak véget vetni, —s ez azt válaszolta, mindenesetre: »Hát a titkos társulatokkal és a fénnekkel lehet-e végezni e törvény alapján?« — Kétségkívül, mondá, de hiba a törvényben az, hogy mielőtt házmotozási parancs adatik ki, erre a helytartónak a varrantot kell kiadni. A sajtó, mint minden dolog, úgy e kérdés felett is a vélemények legnagyobb eltérését tükrözi vissza. A főbb lapokból itt közlünk néhány idézetet. A »Daily Express« így nyilatkozik: »Borzasztó rész drasztikus orvosszert követel. Az alkotmányos szabadság látszata nem érdemes arra, hogy azt megőrizzük, ha a valóságban oda van a szabadság. A jun ryk, amelyeknek az lett volna feladatuk, hogy kiontott ártatlan vér megboszulói legyenek, gyilkosok mentse , várai lettek. Ez az új és kivételes rendszabály csak gonosztevők félelme lesz. A törvényt tiszteletben tartó osztályai ez országnak most valahára tán két év szenvedései és halálos félelmei után szabadon fognak fellélegzeni. Amennyire képesek vagyunk ítéletet mondani a helyzetről, legtökéletesebb oltalomban fognak részesülni az ártatlanok. E rendszabály által a törvénytelenség van megtámadva, mert az alkotmányos szabadság régóta megszűnt létezni. A küzdelem nem osztály és osztály közt, nem ország és ország közt, folyik, hanem a kétségbeesett konfliktus a rend és a féktelenség közt. A kormány az átalános rokonszenvet fogja bírni, midőn most a szocziális forradalom szörnyével igyekszik megbirkózni. Az »Irish Times« így ír : »E rendkívüli állapotokat, minden ír honfinak mélyen fájlalnia kell; de kötelessége minden hazafias férfinak a nemzet életének megvédése érdekében, mint Sir Hartcourt helyesen mondá, a kormányt támogatni s megadni neki a szükséges hatalmat. E törvényjavaslat példátlan szigorral van szerkesztve, de tudjuk azt, hogy a legnagyobb nehézségek állnak előttünk, melyek nem tűrnek se tétovázást, se halasztást. Minden osztálynak jótéteményét képezi az, ha a szigor által gyors orvoslatot idézünk elő és ez után újra hatalmunkba kerítjük a szabadságot, mely a jelen körülmények közt nem állhatna fenn. A»Meul« sürgeti, hogy a törvénynek gyorsan életbe kell lépnie. Bármit kelljen végezni, írja e lap, végezzük azt el hamar. Éles és elhatározó rendszabályok egyedül vehetik elejét az oly tragédia ismétlődésének, mint a minő a Phoenix-parkban történt s a megszámlálhatatlan sok más vétségnek. A jószívűség most a szigorban van. Ha még egy oly kudarca következnék be, mint a minő a Coercion Act volt, ez végzetes lehetne. Önként érthető, hogy a chauvinista ír lapok más húrokat pengetnek. Az »I r i s h m á n« ezt mondja: »Ha az angol államférfiak még nem jutottak belátására annak, hogy Izland megsokalhatta a járszalagon való vezetést, butábbak mint a bourbonok.« Ezek a lapok valódi mérgüket azonban majdcsak későbbi fogják még kiadni. A »Freemans Journal« (Parnell lapja) így ír: »A kényszer új fegyvere rettenetes eszköz. Ennél kegyetlenebb Coercion Act Izland számára talán sose hozatott. A "Westmeath Act ez, sőt több és rosszabb, mert az egész országra kiterjed. Ez új törvény alatt meg fognak újulni a gyűlöletes éjjeli kutatások minden zaklatásaikkal, a melyek ellen egy nép se támad fel oly készségesen, mint az izlandi, a melynek vele született szerénysége ekkér meggyaláztatik. Majd ki fogják vonszolni nőinket ágyaikból, a férjeik és a rendőrök előtt és ismétlődni fognak a leírhatatlan borzadalmak, melyektől Westmeath népe még most is visszarémül.« A könyvészeti kiállítás zárülése. Ma délután 5 órakor tartotta meg a kiállítási bizottság zárülését Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter jelenlétében. A zárülésen a kiállítási elnökön, az egyes bizottságok tagjain és számos kiállítón kívül ott voltak még Hegedűs Kandid Lajos min. tanácsos, Szalay Imre min. titkár, Pulszky Ferencz és leánya Polixéna, Hunfalvy Pál, Eszterházy gróf főispán, Kinsky grófok stb. Ráth György a kiállítási bizottság elnöke megnyitva az ülést, a bizottságok tagjaihoz és a rendezőkhöz mint munkatársaihoz szép beszédet intézett, melyben elmondva a kiállítás történetét, jelentést tesz a könyvkötészeti bizottság és jury működéséről, mely összesen 9 könyvkötőnek ítélte oda a dicsérő oklevelet. Ami a kiállítás anyagi eredményét illeti — folytatja tovább — most csak a befolyt jövedelmek összegét jelentheti be, mely 3300 frtot tesz. Ezután meleg hangon köszönetet mond munkaírásainak, akik a kiállítás rendezésénél segédkeztek és azután Trefort miniszterhez fordulva a következőleg szól: »Engedje meg különösen excellencziád, mélyen tisztelt miniszter úr, hogy a munkatársak közé, azok legkiválóbbjakép excellentiádat bátor voltam sorozni, mint aki anyagi és szellemi támogatásával, úgy a kezdeményezést, mint a végrehajtást egyedül tette lehetővé. És most legyen szabad kérnem excellencziádat, kegyeskedjék a kiállítást berekesztettnek nyilvánítani. Erre Trefort miniszter a következőképen válaszolt: »Ráth György úr ő méltósága jelentéséből értesülünk könyvészeti kiállításunk lefolyásáról és annak közvetlen eredményéről; de nemcsak ezen értesülést köszönhetjük neki, hanem magát a kiállítást is, mert ő volt annak kezdeményezője és alkotója — hiszem tehát, hogy valamennyiünk érzelmeinek fogok kifejezést adni, ha nemes törekvéséért s buzgalmáért neki meleg és őszinte köszönetet mondok. Kötelességemnek tartom egyszersmind köszönetét nyilvánítani mindazok iránt, kik mint rendezők és kiállítók, e kiállításban részt vettek, nem nevezhetvén meg mindnyáját, mégis gr. Apponyi Sándor és Dankó kanonok urakról meg kell emlékeznem, kik jeles gyűjteményeikből annyi szép művet kiállítottak. Nem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy a cs. kir. főudvarmesteri hivatal, külügyi minisztériumunk, követségeink, valamint azon külföldi kormányok egy része, melyek a Corvinák kiállítása a lettek felkérve, nem különben többféle egyházi s polgári testületek a külföldön s a hazában kiállításunk érdekében a legnagyobb előzékenységgel jártak el. A közönség e kiállítás szándékát s jelentőségét helyesen fogván föl, azt nagy számmal látogatta. A látogatók első sorában áll felséges urunk és királyunk (Éljen !) ki nemcsak kötelességszerüleg propter formám nézte meg e kiállítást, hanem majdnem másfél óráig meleg érdeklődéssel s figyelemmel szemlélte meg a kiállított tárgyakat s kiről, amint egy más alkalommal teljes joggal mondhattam, hogy ő Magyarországon első pártfogója a művészetnek, most állíthatom, hogy minden kulturális vállalatnak legmelegebb előmozdítója. (Éljen!) De nem elég, hogy mi vállalataink és alkotásaink felett örvendezzünk, kell, hogy azokat értékesítsük és rajtuk tanuljunk. »Tisztelt közönségünk tehát e kiállításból a következő tanokat vonhatná el magának : 1. e kiállításban látjuk — főleg, ha szemmel tartjuk a régi kódexeket, különösen a Mátyás-könyvtár maradványait, mely utóbbiakat ily nagy számban valószínűnek soha sem fogjuk többé együtt láthatni, valamint a régi nyomtatványainkat — hogy a kultúra, Magyarországon és a magyar népnél nem 1867-ben vagy 1848-ban, vagy Széchenyi István gr. »Hitel«-ének megjelenése napján kezdődött, mert Magyarország már a középkorban s a renaissance idején az occidentális népek példájára törekedett előhaladni. Tény az, mely nagy erkölcsi jelentőséggel bír, mert a népek nem csak a nap irományaiból, hanem multjukból is, valamint nemcsak az anyagi érdekekből, hanem erkölcsi és szellemi táplálékból is élnek. 2. Láthatjuk e kiállításon, mily szoros összeköttetés létezik a művészet és a kézműves ipar között; kívánatos volna tehát, hogy nagy közönségünk is érezze és belássa, hogy a művészet nem czifraság és sujtás, hanem lényeges része annak az öltözéknek, melyben a czívilizált népek megszoktak jelenni a nagy világban, s mely őket a hideg s meleg ellen megóvja. 3. Elvonhatjuk magunknak e kiállításból azt a gyakorlati tant, hogy iparunkat kell védenünk és oltalmaznunk, mert valamint nyers terményeinkre sikeres jövő nem vár a világpiaczon, úgy az ipar fejlődése nélkül nem leszünk képesek kibontakozni azon alárendelt kögazdasági helyzetből, melyben régóta sínlődünk. Tisztán agrikulturális országok a jólét és vagyonosság magasabb fokát soha sem érhetik el és népesedésünk növekedésének megállása, valamint a rendkívüli halandóság, mely Magyarországon mutatkozik, nagy részben a szegénységnek — azaz, hogy népünk igen rosszul lakik és igen rosszul táplálkozó — tulajdonítható. Midőn tehát a kiállítást ezennel véglegesen s hivatalosan bezártnak tekintem, legyen szabad azon óhajomnak kifejezést adnom, hogy e kiállítás hatása nem leszen mulékony.« A miniszter szavait éljenzés követte. » Most Ráth György még a fénynyomatokat tartalmazó díszes és óriási nagyságú albumokat mutatta be, melyeket a jelenlevők nagy érdeklődéssel tekintettek meg s ezzel a zárülés véget ért. Országgyűlés. A képviselőház ülése május 15 én (Esti lapunkhoz kiegészítésül.) Polyt Mihály után felszólal Tisza Kálmán miniszterelnök. (Közbeszólások a szélsőbaloldalról: Olcsó dicsőség! Holnap! Zaj.) T. ház! Egy pár képviselő úrtól hallottam, a zaj közben is eljutott hozzám, hova úgy is szánva volt, hogy »Olcsó dicsőség.« Nem tehetek róla, ha felelni önöknek, képviselő urak és bebizonyítani állításaik tarthatatlanságát olcsó dicsőség . (Derültség jobbfelől) mert én nemcsak Polyt képvelő úrnak, de, habár rövidebben, mint az idő előhaladott volta miatt szeretném, egy