A Hon, 1882. május (20. évfolyam, 120-148. szám)

1882-05-16 / 134. szám

134. szám. 20-dik évfolyam. —I . ' L IL­­, J . r f • . ■ .­­ Szerkesztési iroda­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. niariafofahtmr it» .vn-i .rffii tf.-.o . <». t dfttvfol POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1882. Kedd, május 16. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület füb. Előifizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hozdva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................................... . 2 frt 3 hónapra 6» 6 hónapra..........................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint.............................­­ » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor­i hó első napjára szám itta­tik. Budapest, május 15. Megkezdődött tehát újra a »bosnyák vita«, melyre az egyesült és nem egyesült el­lenzék egyaránt nagyon fente a fogát. Négy esztendeje, hogy csépelik ezt a thimát ...Jár­­názzák a házat ugyanazon frázisaik, ugyan­azon érveik elpattogtatásával. Legfölebb köz­­be-közbe szokott szuperlativusaikat fokozzák, így mindjárt Helfy Ignácz azon nevet­séges okból, hogy két szélbali szónok után miért nem replikázik­ azonnal valaki a kor­mány vagy a szabadelvű párt részéről, föl­pattant, mint egy mérges kakaspulyka s oly éktelen kifakadásokat engedett meg magá­nak, melyek élénken emlékeztetik az em­bert .... Szarcsevics Dávidra. »Becstelen po­litikáról« beszélt; mondá, hogy »nincs alkot­mány« Magyarországon s végül meginvitálta elvbarátait tanácskozás végett — az u­t­c­z­á­­r­a, mintha maga is érezte volna, hogy szóbe­széd csakugyan az utczára való. Bámulatos foka ez a mérséklet- és higgadtsághiánynak! Pedig hát Helly párt­v­e­z­é­r-féle ember a szélbalon s ő is igy­nerálja magát, mit vár­junk aztán a többitől ? Nem egy parlament­ben, hanem népgyűlésen s hozzá még vasár­napi népgyűlésen is fanatikus túlzás volna a kifakadás, azért, hogy Tisza Kálmán, vagy bárki más, nem bocsátkozott rögtön polémiá­ba a semmi érdemlegest nem mondott Eötvös bömbölő frázisaival, vagy az öreg László Imre épenséggel minden jelentőséget nélkü­löző mondókájával, nem bocsátkozott akkor, midőn nem kevesebb, mint 19 ellenzéki kép­viselő íratta fel magát szólásra s midőn tehát bő alkalom nyilik a replikákra a kormány, vagy pártja részéről. Olyan semmiségért, oktalanságért úgy kifakadni, mint Helly tévé, bizonyos, hogy értelmes ember lucidum intervallumában nem teszi, nem teheti. Itt most az egyszer nem Helty Ignácz, a pártvezér, ki máskor elég tárgyilagosan is szokott és tud nyilatkozni, ha­nem Náczi, a nevetségesen felfortyanó em­berke tört ki majdnem az explozióig,­­ a­mi bizony nem nagyon válik a vezér tekinté­lyének, szava nyomatékának és súlyának előnyére. A jelen vita az első napon új momentu­mokat nem vetett föl, s már négy éven át minden alkalommal teljesen kimerített mi­­voltánál fogva e hét további folyamán sem igen fog fölvetni, -­­ kivéve az egy kompe­­tenczia kérdését, de szorosan véve ez sem új, mert megvitatva jön ez is úgy a delegáczió­­ban, mint a pénzügyi bizottságban. A­mit­ Eötvös Károly e tekintetben mondott, nem volt más, mint ismétlése annak, a­mit a pénz­ügyi bizottságban már előadott és a­mi ott és más helyen is megc­áfoltatott. Eötvösnek te­hát egy hajszállal sem sikerült jobban meg­­erősítni az ellenzék álláspontját ebben a kérdésben, a­mint nem sikerült meggy­en­­g­í­t­e­n­i az előadó idevonatkozó érveléseit sem. Mindkettőnek érv­harczát a magunk ál­láspontjából bátran bízhatjuk a gondolkozni és ítélni tudó közönség bírálatára. És meg kell vallani azt is, hogy a szélsőbalon szin­tén vezérkapac­itássá vergődött Eötvös, ki már-már türhetlen hetykeséggel úgy beszél nyilvánosan a házban egyik-másik képvise­lőtársának, hogy : »jegyezze meg magának«, I ;­ és i»1715&«!OOs;'!Hír ' fi­­­rr‘ filta a parlamenti debatte szinvonalát az afféle őrült frázisokkal, hogy : »Magyarország csak papíron van , egy részét képezi Ausztriának, de nem alkotmányos állam, mert a delegá­­czió abszorbeálja jogát­, nemcsak nem emel­te, hanem határozottan sülyesztette. És szent a meggyőződésünk, hogy az ilyen otromba szólamok, melyektől minden értelmes ember kezd már csömörleni, nemcsak a czélzott ha­tást el nem érik az országban, hanem idébb­­hátrább hatalmas reakc­iót kell, hogy tá­­maszszanak az ilyen halluczinácziók. Egy másik szónoka a szélsőbalnak, Győ­rffy Géza nem is vállalkozott érdemle­gesen szólni a dologhoz, hanem jól bemagolt, de annál rosszabbul sikerült »viczczekkel« rukkolt ki, melyekből egész beszéde állt. Ágált azzal, hogy ismeri Kantnak egy mon­datát, de egész beszéde azt dokumentálta, hogy nem ismeri Kant azon munkáját, mely­nek czíme: »Kritik der reinen Vernunft.« Persze ez kissé nehezebb dolog, mint az a magyar népdal, hogy : »kétszer nyilik az akáczfa levele«, melyet, csak hajszál hija volt, hogy a tisztelt szónok el nem dalolt — a ház nagy épülésére és a »bosnyák vita« sarkalatos kérdéseinek alapos tisztázására. Kár volt pedig nagyon, hogy nem tette. Még Polytról kellene megemlékeznünk, de neki úgy, mint másoknak eléggé megfelelt Tisza Kálmán. — Kálnoky Gusztáv gróf külügyminiszter, mint a »B. K.« írja, ma délelőtt konferált Tisza Kálmán miniszterelnökkel és ő felsége által hosszabb kihallgatáson fogadtatott. — A közös külügyminisz­ter ma délután a futárvonattal visszautazott Bécsbe. Egy új közös pénzügyminiszter kinevezése iránt valószínűleg csak huzamosabb idő múlva fog ő felsége elhatározása bekövetkezni, az eddigi pénzügy­­minszter formaszerinti felmentése azonban a hivata­los lapban már előbb közzé fog tétetni és utódja ki­nevezéséig S­z­­­á­v­y József fog az ügyek vezetésével megbizatni.­­ A képviselőház pénzügyi bizott­sága ma d. u. 6 órakor tartott ülésében, melyben a kormány részéről S­z­a­p­á­r­y gr. pénzügyminiszter, Buzeczky min. tanácsos és Fehér Miklós oszt. tanácsos voltak jelen, tárgyalás alá vétetett az 1881. évi XLII. t. sz. pótlásáról szóló javaslat. A javaslat átalánosságban elfogadtatván, rész­letes tárgyalásnál Wahrmann előadó azt indít­ványozza, hogy az ármentesitett területek részére biz­tosított rendelkezések ne 1884-től, hanem már 1883. január 1-jétől kezdve legyenek érvényesitendők. Az indítványt pártolták Apponyi gr. és Éles Henrik bizottsági tagok, s miután a pénzügyminiszter is hozzájárult, a bizottság elfogadta, és a szakasz az indítvány szerint igazíttatott ki. Ezután tárgyalás alá vétetett a fennállott kikindai kerülethez tartozott közsé­gek határában fekvő kincstári úgyne­vezett »Oberland« földek eladásáról szóló törvényjavaslat, mely átalánosságban elfogad­tatott. A részletes tárgyalásnál az 1. §. változatlanul, a 12. §. styláris módosítással, a 3. §. azon módosítás­sal fogadtatott el, hogy azon esetben, ha a választott bíróság az elnök választásában megegyezni nem tud­na, azt esetleg a belügyminiszter nevezi ki. A 4. §. első bekezdésének intézkedése a tör­lesztési hányad beszedése iránt, miután erről a 2. §. intézkedik, — kihagyatott. Az 5. §. változatlan elfogadásával a törvényja­vaslat tárgyalása befejeztetett. Ezzel az ülés véget ért. — A nagy kikindai kerület r. kath. klérusának f. hó 12-én­ tartott tavaszi gyűlésén ha­tározatba ment, hogy úgy a felső, mint a képviselő­­házhoz felirat intéztetik az iránt, hogy a kath. alapok A HON TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. »Serge Panine« színmű S felvonásban. Irta Georges Olinet. Fordította Fái Béla. Először adatott a nemzeti színházban máj. 14-én. Az újabb divatu dráma­gyártás terméke: regény után csinált színmű. A szinmű eredetije, a regény, nagy sikert aratott, fiatal szerzőjét egyszerre hírne­vessé tette: mi természetesebb, mint, hogy a szerző sietett követni regény- és drámaíró kollegáit, s csinált regényéből színművet! — Hogy az e fajta színművek nem mindig szoktak jól sikerülni, azt nem szükség a két műfaj egymást kizáró sajátságainak összevetésé­ből levonni, tudjuk azt tapasztalatból is, é­s a sike­rültebbek csak kivételek, »Serge Panine« is e kivéte­lek közé tartozik, úgy, hogy osztanunk kell egyik fran­­czia kritikusának azt a feltevését, hogy Ohnet, midőn regénye megírásához fogott, hihetőleg előbb egy drá­ma eszméjével foglalkozott, tehát hogy Serge Paninet előbb drámának tervezte, aztán mégis csak előbb re­génynek. Legalább erre mutatnak a szinmű drámai alakjai, a cselekvény színpadias vezetése, a hatásos helyzetek stb., bár az igaz, hogy a regény utósze mégis csak megérzik a művön: ilyen az, hogy némely alakjait egészen homályos körvonalakban hagyja ott el, mint Pierre Delamet, a­ki kezdetben egészen fi­gyelmet keltő személy, érdeklődésünket megnyeri, de ebből egyre veszt, szerepe elmosódik, sorsát kitalálni nem lehet, m­ilyen Micheline, és Jeanne, a­kik a drámában első tényezők s a­kik a katasztrófában és azután egészen látkörön kívül maradnak. Voltaképen csak is két alak van tökéletes meg­világításba helyezve, a két fő mozgató erő, a drámai alapeszmében rejlő ellentét két képviselője: Desva­­rennesné asszony, a polgári származású, derék, eszes asszony, és Serges Panine, a romlott szivű és lelkű a tönkre ment, léha kalandor arisztokrata. Desvarennesné nagyasszony a nép gyermeke, a­ki fiatal korában kofáskodott, kenyeret árult. De tö­rekvése, esze által sikerült neki felemelkedni, nagy kereskedő c­éget alapított, melynek befolyását felsőbb helyeken is megérzik. Liszttel kereskedik, s ez által uralkodik a világpiaczon; nem hajlik meg miniszterek előtt sem, mert hiszen ő tudja, hogy az ő üzletére mindig szükség van , az embereknek mindig kell az ennivaló. Gazdagsága mesés és üzletében sok embert foglalkoztat. Desvarennesné nagyasszony kissé polgárias modorú, talán egy kicsit nyers is, de azért áldott jó szivü, üzleti szelleme rokonszenvesen páro­sul a gyöngéd szeretetttel, melyet leánya iránt az imádásig érez. Természetes észjárásához jellemzően illik az is, hogy mint alacsony sorsból felvergődött millio­mos, nem szereti az előkelő származásuakat a kik mun­ka és fáradtság nélkül csak úgy bele­pottyannak a gaz­dagságba, hirnévre. Ellenben szereti a munkás, ipar­kodó népet, így Cayrolt, a­ki szintén a nép fia, durva egy legény; pénzt ad neki, hogy üzletet alapítson, s a legényből bankár lesz. Serge Panine egy muszka herczeg. Herczegi czímén kívül nincs semmije. Szép fiú, ügyes udvarló, asszony­ és lánycsábító , ebből él. Desvarennesnének van egy fogadott leánya, Jeanne, a­kit kezdetben örökösének szemelt ki; ké­sőbb azonban Micheline leánya születvén, szivének egész rajongó szeretete édes leányáé lesz, hanem az­ért az árvát, Jeannettet, sem hagyja el. Serge Panine régebben szerelmet esküdött Jeannenak. Jeanne bemutatja őt Desvarennesnénál. Ez a bemutatás végzetessé lesz szegény Jeannera. Mi­cheline is beleszeret a déli külsejű fiatal herczegbe, a­kit a szép hozomány reménye mihamar el is térit Jeannetől s Michelinét megkéri. Desvarrennesné­t már a főrangúak elleni természetes ellenszenvénél fogva sem akar hallani a házasságról. Van neki egy kiszemelt veje : a derék, becsületes, iparkodó Pierre Delarue, a­ki most is azért jár messze hazájától, hogy vagyont, hírnevet szerezzen s méltó legyen Micheline kezére. Rögtön tudósítja is Desvarennesné, hogy sies­sen haza Afrika sivatagairól, ha azt nem akarja, hogy Micheline a más nejévé legyen. Hanem a derék fiatal­­­ember későn érkezik. Micheline szívét elvesztette. — Pierre, a­milyen odaadással, önzetlenül szereti meny­asszonyát, sajgó szívvel bár, felmenti Michelinét a korábban adott házassági ígéret kötelezettsége alól. Desvarennesné asszony kétségbe van esve, kéri leányát, hogy mondjon le a herczegről, de midőn Micheline sírásra fakad, ő is beleegyezik a herczeggel való há­zasságba. Jeanne, midőn látja, hogy a herczeg őt ily csú­ful megcsalta, daczból kezét nyújtja Cayrolnak, a­ki halálosan szerelmes bele, de ő ki nem állhatja a fara­gatlan vőlegényt. Kitűnő ügyességgel van az a jelenet írva, melyben Jeanne Sergessel beszél, hogy őt ma­gának Michelinétől visszavegye, mely jelenet azért is egyik főpontját képezi a drámának, mert abban tű­nik fel a kalandó herczeg egész undorító valójában, midőn nemcsak az vallja be Jeannenak, hogy ő még mindig Jeannet szereti s Michelinét csak pénzéért veszi el, hanem Jeannak is hasonlót tanácsol : men­jen Cayrolhoz férjhez. A két házasság csakugyan létrejön, Serge nejét nászútra viszi. Jeannet is haza akarja vinni férje. Jeanne azonban nem akarja követni férjét; alig bírja eltitkolni, hogy férjét nem szereti. Férjében gyanú ébred, mérges haragban tör ki, hiszen Jeanne valakit szeret. A zajra bejön Desvarennesné s négy szem közt beszél Jeanne-al, a­ki végre bevallja neki, hogy Serget szereti, s Serge őt szereti. Ez a jelenet ismét egyike a legmesteriebbeknek. Desvarennesné elborzad a hallottakra. Ha nem ismét fellobban benne leánya iránti rajongó szeretete, megint csak arra gon­dol, hogy leánya boldogságát megmentse, s Jeannet lemondásra akarja bírni. Csakhogy Jeanne a rábe­szélésre keserű daczczal felel. Hogyan, hát csak Mi­­chelinenak van arra joga, hogy szerettessék, hogy boldog legyen ? Végül megadja magát szegény Jean­ne s midőn férje belép Desvarennesné azt mondja neki, hogy nincs többé mitől tartania, s ha valaha baj támadna még, ő (Desvarennesné) fogja megvédel­mezni Cayrolt. A következő felvonás jó időköz után történik. Panine herczeg ugyancsak felhasználta neje gazdag­ságát. Kártyás, éjszakázó, kicsapongó. Hanem Miche­line, a bárgyúságig jó teremtés azért úgy imádja most is, hogy még anyjával szemben is a pártját fog­ja, Nizzában vannak. Meglepetésünkre ott találjuk Jeannet is férjével. Tehát megszegte nevelő anyjá­nak tett ígéretét, tehát nem volt képes lemondani, nem volt képes mély szerelmén uralkodni. Desvaren­­ierné értesülvén a dologról, siet Nizzába. Későn jön. Serge és Jeanne már találkoztak, sőt több, Micheliné egy függöny mögül tanúja volt annak a jelenetnek, mi­dőn Serge vad szenvedéllyel karjaiba zárta Jeannet. A szegény Michelin nem szól erről semmit, csak szen­ved titokban tovább. A herczeg egyre lejebb sü­lyed. Nem elég neki a neje vagyona, különösen mióta anyósa szorosabb felügyelet alá vette költekezését. Börze-spekulácziók­­ba keveredik, melyekbe egy Herzog nevű szédelgő rántja be. Desvarennesné már nem akar segítségére lenni, sőt leánya iránti szeretőjéből fakadó fájdalmá­ban ellene van, s boszos haragjában Cayrolt, a meg­csalt férjet hívja ki ellene segítségül. Cayrol együtt kapja feleségét a herczeggel. A herczeg párbajra ajánlkozik, de a megdühösödött férj egy vasrudat kap s nyomban agyon akarja sújtani vetélytársát. Csak akarja, mert a­mint felesége testével eltakarja a her­­czeget, karja lehanyatlik. A herczegre már hamisítások bizonyultak be. Rendőrség keresi. Egy pillanatra eszébe jut, hogy fő­be lövi magát, előveszi revolverét, de aztán újra csak ellöki. Bejön Desvarennesné. S itt következik a való­ban csattanós befejezés. Az anyós, a szigorú, erényes hölgy belépése az érdeklődést a legmagasabb fokra csigázza. Desvarennesné kijelenti neki, hogy nem tehet többé érte semmit. A herczeg megint komisz cziniz­­mussal azt kérdi, hogy hát mért jött akkor ön ide? Megmondja azt neki az asszony: »Mi üzletemberek, ha megbukunk s nincs hova menekülnünk, szégye­nünket vérünkkel mossuk le; hát önök, nemes urak, mit szoktak olyankor tenni, mikor becsületük veszve van ? — Mit ? — felel a herczeg, — hát elmegy Pa­risból egy időre, hanem persze a feleségét is magával viszi. Desvarennesnél kijelenti, hogy leányát nem en­gedi magától elszakittatni. — Nos, vélekedik a her­czeg, — úgy is jó lesz, akkor hát hárman mennek. — A beszélgetés közben kívülről léptek hallatszanak. A rendőrség jön. A herczeg egy mellékajtón akar meg­szökni, de anyósa útját állja; nem bocsátja, nehogy idegen földön is meghurczolja azt a nevet, melyet leánya visel. Serge ellöki őt az ajtótól. Desvarennesné magánkívüli dühében fölkapja revolvert é­s lelövi Serget. A dördülésre Pierre és a rendőrbiztos be­ép­nek. Pierre azt mondja a rendőrnek: későn jött, uram, ő agyon­lőtte magát. — A csomó megoldása idegrázó, de egyátalában nem váratlan; más kérdés az megint, hogy kielégítő-e ? S ha e kérdésre nemmel felelünk, annak már fentebb okát adtuk, midőn Mi­cheline sorsáról beszéltünk. Az előadás elég jól sikerült. F­e­­­e­k­y­n­é jól el­találta a hangot és modort a leánya boldogságáért ra­jongó egyenes és kissé nyers beszédű derék polgári nőhöz , a végső jelenetet, midőn a herczegnek a be­csület tanából leczkét ad, majd mikor a minden izét elárasztó féktelen dühben azt lelövi, kiválóan sikerült neki.— Nádaynak mindig jobb szerepei k­özé tartoznak a vaurienok, s ezúttal Serge Panineban pom­pás példány akadt a kezébe, de meg is felelt neki emberül. — Márkus E.­ki mint Micheline bájoló volt s azt a bizonyos fokú tehetetlenséget is, mely Miche­linét jellemzi, vonzóvá, kedvessé tudta tenni; önfelál­dozó szerelmének bensősége, melegsége és hitvestársi erélye, melylyel rossznak tudott férjét anyja ellen is védelmezi, jól alkalmazott vonások voltak az asszony jellemzéséhez. — Helvey Laurának (Jeanne) nem nyílt ezúttal alkalma művészete teljes érvényesítésére, hanem azért minden megjelenésében uralkodott a színpadon. — Nagy Imre nem találta el jól Díjzolt az alacsony származású bankárt, inkább valam alat­tomos gonosztevőt játszott. Gyenesnek sem sike­rült valamit csinálni Delarueből, hanem nem is volna az könnyű dolog, olyan határozatlan az egész szerep, egészen önállólag kezeltessenek és ne úgynevezett ál­lami, hanem tisztán katholikus czélokra fordíttassa­­nak, hogy a budapesti egyetemnek eredeti kath. jel­lege visszaadassék; a közoktatás szabályozása tekin­tetében mielőbb törvényjavaslat hozattassék, melylyel egyszersmind a katholikus középiskolák specziális jel­lege biztosittassék, az államnak csak felügyeleti jog adassék a kath. iskolákban, s a katholikus iskola-bi­zottságok« (commissio studiorum catholica) állíttas­sanak fel; az u. n. polgári házasság semminemű for­mában se hozattassék be; a vadházasságoknak törvényczikk által erős gát vettessék, de semmiesetre sem a polgári házasság behozatalával s végül, hogy az 1868. évi 53. tcz. oda módosíttassék, hogy a szülők ismét visszanyerjék azon természtes jogukat, mely szerint, szabadon és önállólag egyezhetnek meg összes gyermekeik vallása felett.­­ A bécsi lapokban megjelent buda­pesti hivatalos táviratokkal szemben, a »B. K « még­­ egyszer kiemeli, hogy a legutóbbi közös miniszteri­­ értekezleteken sem a két honvédelmi, sem a két pénz­ügyminiszter nem vett részt.­­ Szentpétervárról jelentik, hogy Ja­­roslawlban egy aknamenetet fedeztek fel, melyet egy kis vasas boltból a birodalmi adószedő­ hivatalba ve­zettek. A bódét két fiatal ember bérelte ki, a­kik, bár parasztoknak adták ki magukat, finomabb be­szédmód és magaviselet által feltűntek. Ennek követ­keztében rendőri felügyeletet rendeltek el és midőn ész­revették, hogy és ide­jén földes zsákokat szállítanak el, hirtelen elfogták a vasas bódé bérlőit. Az elfogot­­tak vonakodnak neveiket, a földmunkálatok czélját és a különböző látogatókat megnevezni. Az izlandi közvélemény a kényszer­­rendszabályokról. Több nyilatkozat fekszik már előttünk, me­lyekből megítélhetjük, mikép vélekednek Izlandban az angol parlament által elhatározott törvény fölött, mely a vétségek elfojtására hozatott. Az ulsteri ma­yor, radikális szabadelvű férfiú, odanyilatkozott, hogy egész Izland népe átalában véve örömmel fogadja a kormány által elhatározott rendszabályokat. Meg le­het, hogy néhány bírónak lesz kifogása ama szerep ellen, mely a törvény által rájuk ruháztatik , de ezek kénytelenek lesznek meghajolni a közvélemény nyo­mása előtt. Ő azt tartja, hogy a törvényekhez alkal­mazkodó polgárok nem lesznek inkonveniencziáknak kitéve. A lakosságnak kilencztized része hasonló né­zetben van. Ha szigorú következetességgel alkalmaz­zák a törvényt ott, a­hol arra szükség van, kevés ke­rület lesz, a­hol e törvényt fenn fog kellem­i tartani. A törvény amaz intézkedése, a­mely szerint há­rom bíró fog ítéletet mondani az esküdtek helyett, oly lényeges változással fog járni az igazságszolgálta­tásra nézve, hogy mindenesetre érdemes a bírói kar körében uralkodó véleményt is tudomásul venni.­­ Egyik legilletékesebb egyén, Barry lord főbíró e részben azt állítja, hogy el volt arra készülve, hogy a jelen körülmények között okvetlenül szükséges a bí­ráskodást az esküdtek kezéből kivenni; habár ő is aggodalmát fejezi ki az iránt, készségesen fognak-e a bírók a jury szerepének betöltésére vállalkozni. A dublini kastély egyik főrangú lakójától azt kérdezte a »D. Tel.« ottani tudósítója, lehetséges lesz-e ezzel a törvénnyel a garázdálkodásoknak véget vetni, —­s ez azt válaszolta, mindenesetre: »Hát a titkos társu­latokkal és a fénnekkel lehet-e végezni e törvény alap­ján?« — Kétségkívül, mondá, de hiba a törvényben az, hogy mielőtt házmotozási parancs adatik ki, erre a helytartónak a varrantot kell kiadni. A sajtó, mint minden dolog, úgy e kérdés felett is a vélemények legnagyobb eltérését tükrözi vissza. A főbb lapokból itt közlünk néhány idézetet. A »Daily Express« így nyilatkozik: »Borzasztó rész drasztikus orvosszert követel. Az alkotmányos szabadság látszata nem érdemes arra, hogy azt meg­őrizzük, ha a valóságban oda van a szabadság. A ju­n ryk, a­melyeknek az lett volna feladatuk, hogy kion­tott ártatlan vér megboszulói legyenek, gyilkosok mentse , várai lettek. Ez az új és kivételes rendszabály csak gonosz­tevők félelme lesz. A törvényt tiszteletben tartó osz­tályai ez országnak most valahára tán két év szenve­dései és halálos félelmei után szabadon fognak fellé­legzeni. A­mennyire képesek vagyunk ítéletet mon­dani a helyzetről, legtökéletesebb oltalomban fognak részesülni az ártatlanok. E rendszabály által a tör­vénytelenség van megtámadva, mert az alkotmányos szabadság régóta megszűnt létezni. A küzdelem nem osztály és osztály közt, nem ország és ország közt, folyik, hanem a kétségbeesett konfliktus a rend és a féktelenség közt. A kormány az átalános rokonszen­­vet fogja bírni, midőn most a szocziális forradalom szörnyével igyekszik megbirkózni. Az »Irish Times« így ír : »E rendkívüli állapotokat, minden ír honfinak mélyen fájlalnia kell; de kötelessége minden hazafias férfinak a nem­zet életének megvédése érdekében, mint Sir Hart­­court helyesen mondá, a kormányt támogatni s megadni neki a szükséges hatalmat. E törvényjavas­lat példátlan szigorral van szerkesztve, de tudjuk azt, hogy a legnagyobb nehézségek állnak előttünk, melyek nem tűrnek se tétovázást, se halasztást. Min­den osztálynak jótéteményét képezi az, ha a szigor által gyors orvoslatot idézünk elő és ez után újra ha­talmunkba kerítjük a szabadságot, mely a jelen kö­rülmények közt nem állhatna fenn. A»Meul« sürgeti, hogy a törvénynek gyor­san életbe kell lépnie. Bármit kelljen végezni, írja e lap, végezzük azt el hamar. Éles és elhatározó rend­szabályok egyedül vehetik elejét az oly tragédia is­métlődésének, mint a minő a Phoenix-parkban tör­tént s a megszámlálhatatlan sok más vétségnek. A jószívűség most a szigorban van. Ha még egy oly ku­darca következnék be, mint a minő a Coercion Act volt, ez végzetes lehetne. Önként érthető, hogy a chauvinista ír lapok más húrokat pengetnek. Az »I r i s h m á n« ezt mond­ja: »Ha az angol államférfiak még nem jutottak belá­tására annak, hogy Izland megsokalhatta a járszalagon való vezetést, butábbak mint a bourbonok.« Ezek a lapok valódi mérgüket azonban majdcsak későbbi fog­ják még kiadni. A »Freemans Journal« (Par­nell lapja) így ír: »A kényszer új fegyvere rettene­tes eszköz. Ennél kegyetlenebb Coercion Act Izland számára talán sose hozatott. A "Westmeath Act ez, sőt több és rosszabb, mert az egész országra kiterjed. Ez új törvény alatt meg fognak újulni a gyűlöletes éjjeli kutatások minden zaklatásaikkal, a melyek el­len egy nép se támad fel oly készségesen, mint az izlandi, a melynek vele született szerénysége ekkér meggyaláztatik. Majd ki fogják vonszolni nőinket ágyaikból, a férjeik és a rendőrök előtt és ismétlődni fognak a leírhatatlan borzadalmak, melyektől West­meath népe még most is visszarémül.« A könyvészeti kiállítás zárülése. Ma délután 5 órakor tartotta meg a kiállítási bizottság zárülését Trefort Ágoston vallás- és közok­tatásügyi miniszter jelenlétében. A zárülésen a kiál­lítási elnökön, az egyes bizottságok tagjain és számos kiállítón kívül ott voltak még Hegedűs Kandid Lajos min. tanácsos, Szalay Imre min. titkár, Pulszky Fe­­rencz és leánya Polixéna, Hunfalvy Pál, Eszterházy gróf főispán, Kinsky grófok stb. Ráth György a kiál­lítási bizottság elnöke megnyitva az ülést, a bizottsá­gok tagjaihoz és a rendezőkhöz mint munkatársaihoz szép beszédet intézett, melyben elmondva a kiállítás történetét, jelentést tesz a könyvkötészeti bizottság és jury működéséről, mely összesen 9 könyvkötőnek ítélte oda a dicsérő oklevelet. A­mi a kiállítás anyagi eredményét illeti — folytatja tovább — most csak a befolyt jövedelmek összegét jelentheti be, mely 3300 frtot tesz. Ezután meleg hangon köszönetet mond mun­­kaírásainak, a­kik a kiállítás rendezésénél segédkez­tek és azután Trefort miniszterhez fordulva a következőleg szól: »Engedje meg különösen excellen­­cziád, mélyen tisztelt miniszter úr, hogy a munkatár­sak közé, azok legkiválóbbjakép excellentiádat bátor voltam sorozni, mint a­ki anyagi és szellemi támoga­tásával, úgy a kezdeményezést, mint a végrehajtást egyedül tette lehetővé. És most legyen szabad kérnem excellencziádat, kegyeskedjék a kiállítást berekesztett­­­nek nyilvánítani. Erre Trefort miniszter a következőképen válaszolt: »Ráth György úr ő méltósága jelentésé­ből értesülünk könyvészeti kiállításunk lefolyásáról és annak közvetlen eredményéről; de nemcsak ezen értesülést köszönhetjük neki, hanem magát a kiállí­tást is, mert ő volt annak kezdeményezője és alkotója — hiszem tehát, hogy valamennyiünk érzelmeinek fogok kifejezést adni, ha nemes törekvéséért s buzgal­máért neki meleg és őszinte köszönetet mondok. Kö­telességemnek tartom egyszersmind köszönetét nyil­vánítani mindazok iránt, kik mint rendezők és kiállí­tók, e kiállításban részt vettek, nem nevezhetvén meg mindnyáját, mégis gr. Apponyi Sándor és Dan­­k­ó kanonok urakról meg kell emlékeznem, kik jeles gyűjteményeikből annyi szép művet kiállítottak. Nem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy a cs. kir. főudvarmesteri hivatal, külügyi minisztériu­munk, követségeink, valamint azon külföldi kormá­nyok egy része, melyek a Corvinák kiállítása a lettek felkérve, nem különben többféle egyházi s polgári testületek a külföldön s a hazában kiállításunk érde­kében a legnagyobb előzékenységgel jártak el. A kö­zönség e kiállítás szándékát s jelentőségét helyesen fogván föl, azt nagy számmal látogatta. A látogatók első sorában áll felséges urunk és királyunk (Éljen !) ki nemcsak kötelességszerüleg propter formám nézte meg e kiállítást, hanem majdnem másfél óráig meleg érdeklődéssel s figyelemmel szemlélte meg a kiállított tárgyakat s kiről, a­mint egy más alkalommal teljes joggal mondhattam, hogy ő Magyarországon első pártfogója a művészetnek, most állíthatom, hogy minden kulturális vállalatnak legmelegebb előmozdí­tója. (Éljen!) De nem elég, hogy mi vállalataink és alkotásaink felett örvendezzünk, kell, hogy azokat ér­tékesítsük és rajtuk tanuljunk. »Tisztelt közönségünk tehát e kiállításból a következő tanokat vonhatná el magának : 1. e kiállí­tásban látjuk — főleg, ha szemmel tartjuk a régi kódexeket, különösen a Mátyás-könyvtár maradvá­nyait, mely utóbbiakat ily nagy számban valószínű­nek soha sem fogjuk többé együtt láthatni, valamint a régi nyomtatványainkat — hogy a kultúra, Magyar­­országon és a magyar népnél nem 1867-ben vagy 1848-ban, vagy Széchenyi István gr. »Hitel«-ének megjelenése napján kezdődött, mert Magyarország már a középkorban s a renaissance idején az occi­­dentális népek példájára törekedett előhaladni. Tény az, mely nagy erkölcsi jelentőséggel bír, mert a népek nem csak a nap irományaiból, hanem multjukból is, valamint nemcsak az anyagi érdekekből, hanem er­kölcsi és szellemi táplálékból is élnek. 2. Láthatjuk e kiállításon, mily szoros összeköttetés létezik a művé­szet és a kézműves ipar között; kívánatos volna te­hát, hogy nagy közönségünk is érezze és belássa, hogy a művészet nem czifraság és sujtás, hanem lé­nyeges része annak az öltözéknek, melyben a czívili­­zált népek megszoktak jelenni a nagy világban, s mely őket a hideg s meleg ellen megóvja. 3. Elvon­hatjuk magunknak e kiállításból azt a gyakorlati tant, hogy iparunkat kell védenünk és oltalmaznunk, mert valamint nyers terményeinkre sikeres jövő nem vár a világpiaczon, úgy az ipar fejlődése nélkül nem leszünk képesek kibontakozni azon alárendelt kö­gaz­dasági helyzetből, melyben régóta sínlődünk. Tisztán agrikulturális országok a jólét és vagyonosság maga­sabb fokát soha sem érhetik el és népesedésünk növekedésének megállása, valamint a rendkívüli ha­landóság, mely Magyarországon mutatkozik, nagy részben a szegénységnek — azaz, hogy népünk igen rosszul lakik és igen rosszul táplálkozó — tulajdo­nítható. Midőn tehát a kiállítást ezennel véglegesen s hivatalosan bezártnak tekintem, legyen szabad azon óhajomnak kifejezést adnom, hogy e kiállítás hatása nem leszen mulékony.« A miniszter szavait éljenzés követte. » Most Ráth György még a fénynyomatokat tartalmazó díszes és óriási nagyságú albumokat mutatta be, me­lyeket a jelenlevők nagy érdeklődéssel tekintettek meg s ezzel a zárülés véget ért. Országgyűlés. A képviselőház ülése május 15 én (Esti lapunkhoz kiegészítésül.) Polyt Mihály után felszólal Tisza Kálmán miniszterelnök. (Közbeszólások a szélsőbaloldalról: Olcsó dicsőség! Holnap! Zaj.) T. ház! Egy pár kép­viselő úrtól hallottam, a zaj közben is eljutott hoz­zám, hova úgy is szánva volt, hogy »Olcsó dicsőség.« Nem tehetek róla, ha felelni önöknek­­, képviselő urak és bebizonyítani állításaik tarthatatlanságát olcsó dicsőség . (Derültség jobbfelől) mert én nem­csak Polyt képv­elő úrnak, de, habár rövidebben, mint az idő előhaladott volta miatt szeretném, egy

Next