A Jövő Üzemmérnöke, 1976 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1976-01-01 / 1. szám
i Korreferátumok: Garainé, dr. Kiss Aranka főiskolai tanár A PATRONÁLÓ TANÁRI TEVÉKENYSÉG HELYZETE , TOVÁBBFEJLESZTÉSE A patronáló tanári tevékenységnek a hallgatóság kommunista szakemberré nevelésében játszott szerepe kapcsán foglalt állást a főiskola vezetése abban a kérdésben, hogy felfolytatás a 2. oldalon.) gyar Világ praletárjai, egyesüljetek?1 A JÖVŐ ÜZEMMÉRNÖKE ^^|ŐZl£j(EDÉS^^^^4VI(C2USJ^J10sajin^^DISI(OU^^UWI IV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1976. JANUÁR ÁRA: 1 FORINT „Legfontosabb feladatunk: a hallgatók nevelése“ (Beszámoló a december 15-i összoktatói értekezletről) Főiskolánk életében immár hagyományossá vált, hogy év végén oktatói értekezleten összegezzük és értékeljük a végzett munkát. Ez a fórum ad lehetőséget arra, hogy a Főiskola nagy és kis feladatait, a gondokat és eredményeket kollegiális légkörben, demokratikus szellemben megvitassuk — egyben közösen kijelöljük a jövő feladatait. December 15-én dr. Hegedűs Gyula főigazgató elnökletével, a Főiskola fennállása óta először Győrben ülésezett az összoktatói értekezlet. Az elmúlt tanév munkájáról s a folyó tanév feladatairól készült főigazgatói beszámolót a résztvevők előzetesen írásban megismerhették. Az értekezleten elhangzott főigazgatóhelyettesi referátum és a hozzászólók is elsősorban a nevelés és az oktatás kérdéseivel foglalkoztak. Különös aktualitást adott a témának a készülő főiskolai nevelési terv. Beszámolónkban a legfontosabb gondolatokat próbáljuk összefoglalni és a jövő munkájához segítséget nyújtani. Dr. Varga László főigazgató-helyettes referátuma Az üzemmérnökök oktatása-nevelése területén előttünk álló feladatokat először az 1972. április 25-i oktatói értekezlet foglalta össze, miután az 1971. évi IV. Törvény az ifjúságról lerögzítette az alapvető elveket. Ezt követően látott napvilágot az MSZMP Központi Bizottságának 1972. júniusi ülésén hozott határozata az állami oktatás helyzetéről és fejlesztéseinek feladatairól. Máig is ez a két dokumentum nevezhető munkánk legfontosabb iránytűjének. Ezeket tartottuk szem előtt az 1972. decemberi oktatói értekezleten, amikor körvonalaztuk a rövid és hosszú távú tennivalóink akcióprogramját. Az azóta eltelt három év e program teljesítésének jegyében telt el, az idei évet pedig arra kellene kihasználni, hogy ennek a programnak lehetőleg maradéktalan teljesítését tűzzük ki — és természetesen meghatározzuk az időközben felmerült további kérdések megoldásának módját is. E feladat teljesítésének egyik fontos állomása a mai értekezlet, amikor főiskolánk legszélesebb nyilvánosságát hívjuk gondjaink és gondolataink megosztására, megvitatására. Reméljük, hogy e tanácskozás eredményeképpen munkánk jobb, gyorsabb, eredményesebb lesz. Már az elmúlt évi oktatói értekezletünkön kiemelt hangsúllyal tárgyaltuk nevelési feladatainkat és a konkrét oktatási feladatokat annak tükrében vizsgáltuk, hogyan szolgálják ezek is a nevelési célokat. Ma — a tanterv reformjának előkészítési fázisában és a közelmúltban kialakult új szervezeti rend ismeretében — még tovább kell lépnünk ezen az úton. Az elmúlt év tapasztalatai arról győztek meg, hogy nevelési tevékenységünknek kell elsődlegesnek lenni és az oktatás ennek része — még ha kétségkívül igen rangos, nagy terjedelmű része is — és nem fordítva. El kell érnünk, hogy minden oktatónk tudatában így éljen e feladatok egymás közötti sorrendje, fontossága. Ehhez viszont az kell, hogy a nevelési tevékenységünk tartalma minél hamarább és minél konkrétabban körvonalazódjék. Még mindig találkozhatunk ugyanis azzal a talán nem is egészen jóhiszemű hiedelemmel, hogy a nevelés csak a szülők, a család, a középiskola dolga lett volna (tanítsák meg ők a fiatalokat az illendőség szabályaira, tisztálkodni, köszönni stb.). Nem tudom, hogy a nevelésnek ezek a hétköznapi vonatkozásai valóban, maradéktalanul teljesültek-e, az említett körben, de e terület gondozása talán nem a mi elsődleges feladatunk. Az említett hiedelmeknek ez a félreértés a kiindulópontja, s ideje volna, ha ezzel végre leszámolhatnánk. Valódi nevelési feladatunk viszont például az, hogy a jövő műszaki értelmiségét ráneveljük sokrétű hivatásának szeretetére és arra, hogy a jövő munkahelyi vezetői mint vezetők is megállják a helyüket. Emberekkel is foglalkozni fognak (nem csak tárgyakkal vagy egyenletekkel) és e tevékenységük minősége nem lehet közömbös számukra, mert — legalábbis áttételesen — valamennyien kárát vagy hasznát látjuk a rossz vagy jó minőségnek. Az emberekkel való együttdolgozásuk alapvető követelménye a szakmai jártasság mellett a demokratikus, aktív közéretiség, a politikai tisztán látás, a fejlett szocializmusban élő társadalmunk érdekeiért való pozitív kiállás. Ezek a problémák — gondolom —nem új keletűek, mégis — például éppen a demokratizmus vonatkozásában — további tisztázást kívánó igények jelennek itt meg. A demokratikus közösségi életvitel begyakorlásának, beidegződésének színhelye lehet a főiskola (és a diákotthon). Ha ez a törekvésünk sikeres lesz, akkor teljesül az a cél, amelyet az idei tanév megnyitóján említettem: a szocialista demokrácia őszintén átélt életforma legyen a nálunk végzett fiatalok számára. Úgy gondolom, ez a cél helyes. Biztos vagyok benne, hogy a hozzá vezető út nem rövid és nem egyszerű. A képzés közötti különbség nemcsak egyszerűen mennyiségi problémákat vet föl, hanem — ebből következőleg — minőségieket is. Emellett nem lebecsülendő különbség és gond, hogy az egyetemtől eltérő oktatói normák folytán nálunk több az egy oktatóra eső hallgatók száma, vagyis nálunk kisebb a tanári választék is, mint az egyetemeken. Emiatt például illuzórikus azon vitatkozni, hogy az alaptárgyak és a szaktárgyak oktatói milyen rendszerben váltsák egymást egy adott tanulócsoport patronálásában. (A múlt héten tartott FONB-ülésen egyhangúan úgy határoztunk, hogy nemjavasoljuk a válogatást, az elsőévesekkel kezdő tanár kísérje végig csoportját az államvizsgáig — függetlenül attól, hogy ezen időszakon belül mikor fogja tanítani.) Emellett korábban igen nagy különbségek voltak e munka tartalmának megítélésében is. A legegyszerűbb érdekvédelmi, képviseleti tevékenységtől az igazi emberi közösségépítésig terjedhettek a programok elsősorban a patronáló tanár ambícióitól, rátermettségétől függően. A mostani tanévben két, alapvetőnek gondolt változtatást irányoztunk elő. Az egyik az, hogy egységes patronáló tanári hálózatot építettünk ki, amelynek tagozódása a főiskola állami vezetésének szerkezetéhez hasonló, amennyiben az egyes tanulókörökkel kapcsolatot tartó patronáló tanárok munkáját egy-egy intézeti felelős tekinti át, az egész szervezet gyakorlati irányítására pedig Garaihé, dr. Kiss Aranka főiskolai tanárt kértem fel. Ezek a keretek tehát egységes szempontok szerint adottaknak tekinthetők, sürgős további teendő a tartalommal való megtöltés lesz. A másik alapvető változás az, hogy a patronáló tanárok tevékenységét szükségszerűen be kell építenünk a komplex nevelési terv feladatai közé. Ennek az elkerülhetetlenül szükséges — és meggyőződésem szerint hasznos — megoldásnak kétségtelenül van egy sajnálatos hibája: a folyamat lelassult, jelenleg a patronáló tanári tevékenység (a feladatkör átmeneti körvonalazattlansága miatt) kb. a korábbi színvonalon áll. Természetesen bízunk benne, hogy a nevelési terv elkészültével ez a helyzet ugrásszerűen javulni fog, patronáló tevékenységünk jövőre — még a későbbi években — már példamutató lesz talán más intézmények számára is. Ám a hallgatók nagy többsége számára az oktatás, illetve tanulás egyszeri, nem ismétlődő, nem ismételendő feladat. A mai hallgatók, a mostani hetekben is igényelnék a színvonalas patronáló tanári munkát. Úgy gondolom, hogy — kellő jóakarat esetén — ehhez azért elegendő támpontot adtunk a korábbi évek érlelő, elemző munkái alapján. Ezekhez képest most mégis látok egy új, eddig nem kellő súllyal szerepeltetett feladatot: a külföldi hallgatóinkkal való fokozott törődést. Úgy gondolom, hogy senki nem vitatja, mekkora felelősséget, erkölcsi kötelezettséget vállalt a főiskola, mikor a nálunk tanuló vietnami fiatalok szakmai ismereteinek biztosítására vállalkozott. És ugyanígy nyilván senki sem vitatja (aki oktatóként kapcsolatban áll velük), hogy ezek az önfeláldozóim szorgalmas és emberileg nagyon derék fiatalok többsége hallatlan erőfeszítéseik ellenére is sokszor csak vergődik a magyar nyelvű oktatás miatt. A rendelkezésükre álló szótárak úgyszólván alig érnek valamit, a viszonylag rövid képzési idő pedig sokkal nehezebbé teszi a helyzetüket, mint pl. egyetemista társaikét. A patronáló tanárok azonnal megkezdendő megoldandó feladata e hallgatóink szakmai patronálása, tanulmányi terheiknek hatékony enyhítése. Ezen túlmenően, úgy gondolom, hogy a patronáló tanárok kötelessége felderíteni a valamilyen okból is hátrányos helyzetben lévő hallgatóinkat, kötelességük segíteni őket tanulmányaik sikeres végzésében, egyben felhívni tanártársaik figyelmét a feladatra, az olykor nagy tapintatot kívánó körülményekre. Ide tartozó problémaként említem a SZET-es hallgatóink problémáit. Patronáló tanári tevékenység Ismeretes, hogy ez az oktatási-nevelési terület más intézményeknél már aránylag hosszú múltra tekint vissza. Főiskolánkon a BME tapasztalataira alapítva kezdtük kiépíteni e tevékenység kereteit és az ottani gyakorlatból következtetve próbáltuk e kereteket tartalommal megtölteni. Hamarosan bebizonyosodott, hogy az ötéves és a hároméves DIÁKOTTHONI NEVELŐMUNKA Nevelési tevékenységünk első rendű szintéig a diákotthonaink. Az ezzel kapcsolatos kérdések és tapasztalatok olyan sokrétűek, hogy önmagukban kitölthetnek nemcsak egy oktatói értekezletet, hanem — amint a november elején Nyíregyházán tartott tanácskozás bizonyítja — egy háromnapos ankéton sem merítették ki a tapasztalatok tárházát. A mi sajátos győri problémáink egy része összefügg a fokozatos idetelepüléssel, mert jelenleg úgy ítéljük meg, hogy a diákszálló — diákotthon — kollégium sorozat legfelső lépcsőjére akkor lesz érdemes fellépni, ha már valamennyi diákunk itt, egy helyen folytatja tanulmányait. Természetesen addig is van bőven tennivaló. Például: hagyományteremtő módon ki kell alakítani a diákotthon életének minden fontosabb illetve ismétlődő részletét. Nem elég a diákotthoni szabályzat betűjének betartása sem, mert az első rendű feladat a jó közösségi élet, a jó közösségi szellem kialakítása. A diákbizottságok az eredmény fő letéteményesei, ezért tevékenységük igen felelősségteljes. De nyilván van felelőssége a főiskolai KISZ-nek is, hiszen — mint Nyíregyházán is hallottuk — az a kívánatos, ha a diákotthonok, kollégiumok diákbizottságai az intézmény KISZ-szervezetének elvi irányítása alatt állnak. Időszerűnek tartanánk továbbá a kollégiummá válás feltételeinek tudatosítását, hogy mire ennek tárgyi feltételei teljesülnek, addigra az elvi-eszmei körülmények is tisztázottak legyenek. Egy kollégiumi közösség elsősorban az alapközösségek munkájával valósíthatja meg céljait, mert egy ilyen alapközösség egyben az oktatás-nevelés legideálisabb kerete: egy kis csoport. Egyébként a kollégiumi alapközösség „hivatalos” meghatározása a következő: „A kollégiumi élet szocialista önkormányzatának és őknevelő tevékenységének legkisebb szervezeti egysége az alapközösség, amely általában azonos szak, évfolyam vagy tanuló-, illetve KISZ-csoport tagjait tömöríti 6—15 hallgatóból álló közösségbe." Ez a megfogalmazás tág lehetőséget nyújt különféle értelmezésekre. A győri diákotthonban pl. két szomszédos szoba hat lakója is alapközösségnek volna tekinthető. Ezen belül elképzelhető olyan összetétel, hogy az alapközösségen belül első- és felsőbb évesek együtt lakjanak. Erre a változatra lehetne továbbra is alapozni a szeniori rendszert, amelyet az elsőéves hallgatók gyors beilleszkedése, segítése szempontjából igen értékes kezdeményezésnek tartjuk. Visszatérve a diákotthoni nevelő munkára. Senki nem vitatja az ebben rejlő lehetőségeket a szocialista közösségi élet, a demokratizmus gyakorlása, az önművelődési igény felkeltése stb. szempontjából. De azt is tisztán kell látni, hogy ez a munka nem hárulhat kizárólag a diákotthoni nevelőtanárokra, sőt még a patronáló tanárokra sem. Kivárjuk, hogy minden oktató megkeresse és megtálalja a módját, hogyan kapcsolódhat be ebbe a munkába, hogyan vegyen részt maga is diákjainak életében. Elkezdődhet ez a folyamat nagyon egyszerűen, például egy, a diákotthonban szervezeti vizsga előtti konzultációval, amelynek végén egyenesen jól esik a szakmai kérdésekről elterelni a szót — és folytatódhat a közös rendezvényeken, kirándulásokon való részvételen át a kölcsönös megbecsülésen alapuló szocialista tanár— diák kapcsolat teljes megteremtéséig. Azt hiszem, nem elég ezt egy-egy oktatói értekezleten szorgalmazni, hanem át kell tenni az igényt a dolgos hétköznapok mindegyikére. A mindkét oldalról kinyújtott kezeket pedig illenék megfogni, s akkor a következő értekezleteinken a mostaninál nagyobb elégedettséggel lehet majd szólni e témáról. A referátum a továbbiakban foglalkozott a kulturális bizottság tevékenységével, az oktatók pedagógiai képzésének, továbbképzésének kérdésével, a nyári termelési gyakorlatok megfelelő előkészítésének fontosságával, a levelező hallgatók tanulásának segítését célzó tervekkel és felhívta a figyelmet a márciusban rendezendő Ifjúsági Parlament jelentőségére. A Tudományos Diákköri tevékenységről szólva a referátum megállapította, hogy a KPM-pályázatokon évek óta élés- sikereink ellenére a tevékenység ,,kör” jellege nem érvényesül eléggé, s rendszerint pályamunkák kidolgozására szűkül le. A TDK-munkának sokkal szélesebb értelemben kell szolgálnia a hallgatók szakmai ismereteinek gyarapítását, művelődési igényeinek kielégítését. Különös hangsúllyal szerepelt és nagy érdeklődést keltettek az üzemmérnökök továbbképzésével, továbbtanulásával kapcsolatos elhangzottak. (A téma jelentőségére való tekintettel a referátumnak ezt a részét következő számunkban teljes terjedelemben közöljük.)