A Munka Szemléje, 1906 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1906-01-15 / 1. szám
1. szám A Munka Szemléje vámterülettel egyetemben csak bujkáló köpenyűt használták az „ősellenség“ megpuhítására, hogy ez továbbra is segédkezet nyújtson az oligarchia fenntartására. * Ámde hasztalan! Az oligarchia már nem menthető meg. Ha sikerül a megbékülés az „ősellenség“-gel, úgy csak annál hamarább következik el a vég, mert ekkor azok a polgári osztályok is, amelyek őt ma támogatják, be fogják látni, hogy csak az orruknál fogva vezették őket. Azok az erők, amelyeket a gazdasági fejlődés kiváltott és amelyek érvényesülésre törekszenek, többé le nem igázhatók. El fogják seperni az oligarchiát szép szerével, ha megy s ha nem megy, keményebb eszközökkel; és egyedül, ha lehet, de ha szükséges, ám akkor Belzebub segélyével is. Akinek finomak az érzékei, már észleli jöttét a jövendő Magyarországnak, amelyben már nem tátong örvény nemzet és nép között, de mindkét fogalom fedni fogja egymást, amelyben az alkotmány nem jelent egyet kevesek kedvezményezésével és sokaknak károsításával, amelyben a hazafiasság nem szolgál többé köpenyűt az „urak“ kizsákmányoló önkénye és a tömeg rabszolgaságának elfödésére. Ámbár valószínű, hogy a jövendő Magyarország még nem lesz a szociális igazságosság földje. Mert, ha a páriák vívják is ki a diadalt, a zsákmány oroszlánrésze mégis a polgári osztályoknak jut. De aki a régi Magyarország oligarchiájában él, annak szemében már a polgári, demokratikus szabadság is dicsőséges győzelem. Nem lélektan, hanem — élettan.*) 1. Volt idő, mikor a gondolkozó emberek érzéki benyomásaink folyamatait nem tartották lelki, hanem testi jellegű folyamatoknak, vagyis mikor az érzéki benyomások elmélete nem a lélek-, hanem az élettudományba tartozónak látszott, ámde az újkor több-kevesebb határozottsággal szakított ezzel a józan gondolkozásmóddal ,s az érzéki élményeket hajlandó első sorban, sőt kizárólagosan lelki folyamatoknak minősíteni, miáltal csodálatos keveredés állott elő a lélektan és az életadomány között, melyhez foghatót a régi világ, főleg az antik görög szellem nem ismert. Sőt ha jellemezni kellene a modern bölcselkedést szemben a göröggel és azt kellene kiemelni, hogy voltaképen miben rejlik legélesebb ellentétük, én alig tudnék másra oly határozottsággal rámutatni, mint arra a csodálatos átalakulásra, melyen az érzéki élményekről alkotott fölfogásunk átment. Hogy egy érzéki élmény nem physikai, hanem lelki folyamat, ez olyan gondolat, mely az újkori emberiség elméjében született meg, és amelynél modernebb jellegű gondolatot egyáltalán nem is ismerek; el annyira, hogy a modern világ bejárati kapujára ezt a figyelmeztető jelmondatot vésetném: itt az érzéki folyamatokat lelkieknek kell tekinteni! Hogyan jött létre ez a csodálatos gondolkozásmód, melyet legalább is paradoxnak minősíthetünk. A választ hiába keressük az újkori philosophia történelmi kézikönyveiben, mert ezeknek szerzői maguk is ama uralkodó áramlat befolyása alatt állanak, mely érzéki élményeinket, — bárha élményeknek (Erlebnisse) mondja őket — mégis lelki működéseknek minősíti, sőt az ilyen minősítést magától értetődőnek tekinti. De aki figyelemmel tanulmányozza az újkori gondolkozás történetét, csodálatos módon azt veszi észre, hogy épen az úgynevezett tapasztalati vagyis „empirista“ gondolkozásmód, mely azt hirdeti, hogy minden tudásunk tapasztalásból ered, és mely így a természettudományokra látszik a fősulyt helyezni, hogy — mondom épen az empirismus az, a mely érzéki élményeinket lelki functiókká avatta föl. A philosophiai iskolák vitáitól érintetlen, józan és romlatlan elme azt hinné, hogy a tapasztalatot hangsúlyozó gondolkozásmód, melynek a szem, fül, kéz sat, és velük kapcsolatban az idegrendszer életműködéseit kellene kiemelnie, tiltakozni fog az ellen, hogy az érzéki élményeket valaki másnak, mint physikai folyamatoknak merje állítani, holott pedig a dolog úgy áll, hogy épen a modern empirismus kezdeményezte azt a bizarr fölfogást, hogy érzékelési folyamataink lelki functiók. Hiába az újkori szellemnek, úgy látszik egyik jellemző vonása, hogy a furcsát, különlegest, hihetetlent hajhászsza nemcsak a művészetekben, de még a tudományban is. Legalább a látszat erre vall. Pedig Locke, aki megindítója volt a nevezetes modern áramlatnak, mely az érzéki élményeket a lelki működések világába helyezte át, egyike a legjózanabb újkori elméknek, kit gyakorlatias bölcsesége, egészséges, szeretetreméltó kedélye és föl-föl csillanó humora mindenkor megóvta attól a föltünési viszketegtől, mely mindenáron újat akarván mondani, az igazságra való törekvést csak kellemetlen nyűgnek tekinti a gondolkozásra nézve. Mi lehetett tehát annak oka, hogy ily okosan latolgató — majdnem azt mondanám hálósipkás — bölcs, mégis érzéki élményeink számára nem jelölte ki azt a helyet, mely őket valóban megilleti? A választ könnyen megtalálhatja mindenki, aki az újkori „ismerettan“ és ezzel együtt a „psychologia atyjának“ műveit némi figyelem *) Palágyi Menyhértet, a kiváló filozófust aki „Logik us dem Scheidewege“ című munkájával az egész németudományos világban óriási feltűnést keltett s az ismeretelmélet ezén korszakalkotónak mondják működését, a régi szárazmalomon taposó magyar tudományos világ nem akarja észrevenni. Ez igkevésbbé sem árt a kiváló tudósnak, aki nagy energiával folyatja munkásságát s legutóbb is hatalmas munkára készül a lélek élettan összefüggéséről. Bár nem mindenben értünk vele egyet, nem mulaszthatjuk el, hogy olvasóinknak be ne mutassuk egy Tap vonatkozó fejtegetését melyet lapunk számára irt. 3