A Munka Szemléje, 1906 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1906-01-15 / 1. szám

1. szám A Munka Szemléje vámterülettel egyetemben csak bujkáló köpenyűt hasz­nálták az „ősellenség“ megpuhítására, hogy ez továbbra is segédkezet nyújtson az oligarchia fenn­tartására. * Ámde hasztalan! Az oligarchia már nem menthető meg. Ha sikerül a megbékülés az „ősellenség“-gel, úgy csak annál hamarább következik el a vég, mert ekkor azok a polgári osztályok is, amelyek őt ma támogat­ják, be fogják látni, hogy csak az orruknál fogva ve­zették őket. Azok az erők, amelyeket a gazdasági fejlődés kiváltott és amelyek érvényesülésre törekszenek, többé le nem igázhatók. El fogják seperni az oligarchiát szép szerével, ha megy s ha nem megy, keményebb eszközökkel; és egyedül, ha lehet, de ha szükséges, ám akkor Belzebub segélyével is. Akinek finomak az érzékei, már észleli jöttét a jövendő Magyarországnak, amelyben már nem tátong örvény nemzet és nép között, de mindkét fogalom fedni fogja egymást, amelyben az alkotmány nem jelent egyet kevesek kedvezményezésével és sokaknak károsításával, amelyben a hazafiasság nem szolgál többé köpenyűt az „urak“ kizsákmányoló önkénye és a tömeg rabszolgasá­gának elfödésére. Ámbár valószínű, hogy a jövendő Magyarország még nem lesz a szociális igazságosság földje. Mert, ha a páriák vívják is ki a diadalt, a zsákmány oroszlán­­része mégis a polgári osztályoknak jut. De aki a régi Magyarország oligarchiájában él, annak szemében már a polgári, demokratikus szabadság is dicsőséges győzelem. Nem lélektan, hanem — élettan.*) 1. Volt idő, mikor a gondolkozó emberek érzéki be­nyomásaink folyamatait nem tartották lelki, hanem testi jellegű folyamatoknak, vagyis mikor az érzéki benyo­mások elmélete nem a lélek-, hanem az élettudományba tartozónak látszott, ámde az újkor több-kevesebb hatá­rozottsággal szakított ezzel a józan gondolkozásmóddal ,s az érzéki élményeket hajlandó első sorban­, sőt ki­zárólagosan lelki folyamatoknak minősíteni, mi­által csodálatos keveredés állott elő a lélektan és az élet­­adomány között, melyhez foghatót a régi világ, főleg az antik görög szellem nem ismert. Sőt ha jellemezni kellene a modern bölcselkedést szemben a göröggel és azt kellene kiemelni, hogy voltaképen miben rejlik leg­élesebb ellentétük, én alig tudnék másra oly határozott­sággal rámutatni, mint arra a csodálatos átalakulásra, melyen az érzéki élményekről alkotott fölfogásunk át­ment. Hogy egy érzéki élmény nem physikai, hanem lelki folyamat, ez olyan gondolat, mely az újkori emberi­ség elméjében született meg, és amelynél modernebb jellegű gondolatot egyáltalán nem is ismerek; el annyira, hogy a modern világ bejárati kapujára ezt a figyel­meztető jelmondatot vésetném: itt az érzéki folyamatokat lelkieknek kell tekinteni! Hogyan jött létre ez a csodálatos gondolkozás­mód, melyet legalább is paradoxnak minősíthetünk. A választ hiába keressük az újkori philosophia történelmi kézi­könyveiben, mert ezeknek szerzői maguk is ama uralkodó áramlat befolyása alatt állanak, mely érzéki élményeinket, — bárha élményeknek (Erlebnisse) mondja őket — mégis lelki működéseknek minősíti, sőt az ilyen minősítést magától értetődőnek tekinti. De aki figyelemmel tanulmányozza az újkori gondolkozás tör­ténetét, csodálatos módon azt veszi észre, hogy épen az úgynevezett tapasztalati vagyis „empirista“ gondol­kozásmód, mely azt hirdeti, hogy minden tudásunk tapasztalásból ered, és mely így a természettudományokra látszik a fősulyt helyezni, hogy — mondom épen az empirismus az, a mely érzéki élményeinket lelki func­­tiókká avatta föl. A philosophiai iskolák vitáitól érin­tetlen, józan és romlatlan elme azt hinné, hogy a tapasz­talatot hangsúlyozó gondolkozásmód, melynek a szem, fül, kéz sat, és velük kapcsolatban az idegrendszer élet­működéseit kellene kiemelnie, tiltakozni fog az ellen, hogy az érzéki élményeket valaki másnak, mint physikai folyamatoknak merje állítani, holott pedig a dolog úgy áll, hogy épen a modern empirismus kezdeményezte azt a bizarr fölfogást, hogy érzékelési folyamataink lelki functiók. Hiába az újkori szellemnek, úgy látszik egyik jellemző vonása, hogy a furcsát, különlegest, hihetetlent hajh­ászsza nemcsak a művészetekben, de még a tudo­mányban is. Legalább a látszat erre vall. Pedig Locke, aki megindítója volt a nevezetes modern áramlatnak, mely az érzéki élményeket a lelki működések világába helyezte át, egyike a legjózanabb újkori elméknek, kit gyakorlatias bölcsesége, egészséges, szeretetreméltó ke­délye és föl-föl csillanó humora mindenkor megóvta attól a föltünési viszketegtől, mely mindenáron újat akarván mondani, az igazságra való törekvést csak kellemetlen ny­űgnek tekinti a gondolkozásra nézve. Mi lehetett tehát annak oka, hogy ily okosan latolgató — majdnem azt mondanám hálósipkás — bölcs, mégis érzéki élményeink számára nem jelölte ki azt a helyet, mely őket valóban megilleti? A választ könnyen meg­találhatja mindenki, aki az újkori „ismerettan“ és ezzel együtt a „psychologia atyjának“ műveit némi figyelem­ *) Palágyi Menyhértet, a kiváló filozófust aki „Logik us dem Scheidewege“ című­ munkájával az egész német­udományos világban óriási feltűnést keltett s az ismeretelmélet ezén korszakalkotónak mondják működését, a régi szárazmalom­­on taposó magyar tudományos világ nem akarja észrevenni. Ez igkevésbbé sem árt a kiváló tudósnak, aki nagy energiával foly­­atja munkásságát s legutóbb is hatalmas munkára készül a lélek élettan összefüggéséről. Bár nem mindenben értünk vele egyet,­­ nem mulaszthatjuk el, hogy olvasóinknak be ne mutassuk egy Tap vonatkozó fejtegetését melyet lapunk számára irt. 3

Next