A Munkás, 1960 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
A MUNKÁS §635,0000,0000,0000 volt, ami után §20,600,000,000 jövedelmi adót fizettek. Még sok más kimutatást lehetne felsorolni arra nézve, hogy milyen gazdag ez az ország, de mindennek dacára a tény mégis az, hogy az amerikai kapitalizmus gazdasági válságba jutott, mely válsággal eddig is csak úgy tudott megküzdeni, hogy az ország iparának jelentékeny részében háborús termelést folytat, az úgynevezett “szabad világot” (amelyhez tartozik Franco Spanyolországa és más fasiszta ország is) fegyverrel látja el és a gazdaságilag elmaradott, szegény országoknak fegyvereken kívül sok milliós és billiós pénzbeli támogatást is ad. Tekintve azonban, hogy ezek a barát országok az Amerikától kapott pénzen más országokban, közöttük Szovjetoroszországban vásárolták be gazdasági szükségleteiket, ezért az amerikai kormány elhatározta, hogy a jövőben csak azzal a feltétellel ad kölcsönt és támogatást külországoknak, ha a pénzen amerikai árukat vásárolnak. Szóval Uncle Sam nagylelkűsége ezután feltételekhez lesz kötve. A helyzet ugyanis az, hogy a második világháború után amerikai tőkével talpraálltott országok: Japán, Nyugat-Németország, Franciaország, Olaszország, ma már versenytársai Amerikának a nemzetközi kereskedelmi piacon. Az amerikai selyem- és ruhaipar, valamint a játékszeripar tőkései panaszkodnak, hogy Japán olcsó termelésével nemcsak a külpiacról szorította ki őket, de az amerikai piacot is kezdi meghódítani és a kormányhoz folyamodnak, hogy vámtörvények által tiltsa ki, vagy legalább is redukálja a japán behozatalt. Ehhez hasonló helyzetben vannak az autóipar tőkései, akik hiába próbálnak versenyezni az olasz, angol, francia, de különösen a német gyártmányú olcsó autókkal, amelyekkel egyre nagyobb számban árasztják el ezt az országot. Az itt gyártott nagyobb és költségesebb autókon kívül — amelyeket az amerikai munkások nagy része alacsony munkabéréből képtelen megvásárolni — kisebb és olcsóbb autók gyártásával kísérleteznek. Egy másik “megoldást” pedig abban remélnek találni, hogy külországokban építenek gyárakat, ahol olcsóbb munkaerővel olcsóbban termeltetnek. Hogy az itt munkanélkülivé vált autómunkásokkal mi lesz, amiatt nem nagyon fáj az autótőkések feje. Kisebbnagyobb mértékben áll ez a többi iparra is. A magas profithoz ragaszkodó tőkések képesek a hazai ipar rovására külföldi árukat behozni, ha az érdekük úgy kiváltja, vagy a helyzet kényszeríti őket. Például az acélbárók inkább sztrájkba kényszerítették a munkásokat, mintsem hogy néhány cent órabéremelést és bizonyos kedvezményt adjanak nekik. Ugyanakkor a több mint három hónapi sztrájk alatt havonkint átlag 360,000 tonna külföldi acélt importáltak. 1959 első tíz hónapjában 3,394,000 tonna acélt importáltak, ami kétszerese annak, amit 1958 tizenkét hónapjában vásároltak külföldön. Természetesen az amerikai tőkésosztály jobb szeretné, ha itthon folytathatná a termelést minél nagyobb haszonra, amihez persze az szükséges, hogy a munkások minél alacsonyabb bérért dolgozzanak és tartózkodjanak a sztrájkoktól, amik—mint az acélsztrájk bebizonyította—nagyban fokozzák a tőkés termelés válságát. És mert a kormány hivatása minden tekintetben kiszolgálni az uralkodó osztályt, ezért nem lenne túlságosan meglepő, ha a Taft-Hartley törvény által előírt 80 napi “lehűlési” idő lejártával a kongresszus olyan törvénnyel, vagy a kormány olyan rendkívüli intézkedéssel állna elő, hogy az acélipari munkásokat megakadályozza a sztrájk folytatásában. William Rogers szövetségi főügyész — amint azt a N. Y. Post “Washington Report” rovata jelentette — azt ajánlotta Eisenhower elnöknek, hogy a Universal Military Training törvényt módosítsák úgy, hogy az elnöknek joga legyen lefoglalni a gyárakat, akár van azoknak kormány munkára szerződésük, akár nincs. Ez persze azt jelentené, hogy a sztrájkra készülő munkásokat mint katonákat kezelnék és kényszerítenék a munkába. A jelentés szerint az elnök ezt rászolta Rogers ajánlatára: “Nem engedhetünk meg egy másik acélgyári lezárást [sztrájk által]. Sem a nemzetgazdaság, sem a védelem nem engedhet meg egy ilyen visszaesést. Én el vagyok határozva mindent megtenni, ami szükséges ennek elkerülésére.” Hogy az elnök komolyan el van határozva egy újabb acélsztrájk meggátlására, az abból is kitűnik, hogy közvetlen világkörüli útjára indulása előtt a televízión tartott beszédében erélyesen rászólt úgy az acélgyárosokra, mint a unionra, hogy valamilyen megegyezésre jussanak, máskülönben . . . Ami a munkáltatókat illeti, azok tudják, hogy nekik nem szól az ilyen fenyegetés, mert bármit tesz is a kormány vagy az elnök, az az ő érdeküket fogja szolgálni, nem pedig a munkásokét. Ami legjobban súlyosbítja a tőkés termelési rendszer válságát, az az egyre nagyobb tért hódító automation, vagyis géptermelés, ami a munkások százezreit dobja ki nemcsak az iparokból, de a kereskedelmi munkahelyekről, irodákból, bankokból, stb.