Soós Gyula: Izsó (Budapest, 1966)
elevenebb központja volt. Falai közül került ki kulturális újjászületésünk számos apostola, és amikor a szabadságharc megkezdődött, a kollégium tanárai és a fegyverbíró felsős diákok felsorakoztak Kossuth zászlaja alá. Izsó Miklós ekkor tizenhét esztendős volt és az Ujházy vadászzászlóaljban mint őrmester, később pedig mint honvédhadnagy harcolt. A szentpéteri ünnepélyes toborzástól a világosi katasztrófáig tizenkilenc ütközetben vett részt, Győrnél könnyebben megsebesült. A feljegyzések szerint halálmegvető bátorsággal mindig az első vonalban küzdött, sőt néha átszökött az ellenség táborába, hogy csapata részére értesüléseket szerezzen. A világosi fegyverletétel után bujdosás lett a sorsa. Az osztrák haditörvényszék hajtóvadászatot indított a volt magyar tisztek és honvédek ellen. Akiket nem vontak felelősségre, azokat is összefogdosták, hogy besorozzák őket a külföldön állomásozó osztrák zászlóaljakba. Izsó Miklós hónapokig a Bükk hegység rengetegeiben bujdosott az osztrák csendőrség és a kóborló farkascsordák elől. Végre jóakarói segítségével a Pallavicini grófok birtokán segéderdészi álláshoz jutott, azonban az osztrákbarát grófnak hamarosan feltűnt Izsó szabadságszerető egyénisége, érdeklődni kezdett személye iránt, és így nem maradhatott tovább Pallavicini szolgálatában. Bujdosását folytatva jutott el Rimaszombatra, ahol valószínűleg már korábban is járt. Kőfaragómunkásnak állott Jakovetz Antalhoz, egy sváb származású derék mesterhez, aki titokban tartotta Izsó kilétét, s elrejtette üldözői elől. Hamarosan rájött, hogy az erős szervezetű, megtermett szőke fiatalemberben rendkívüli kézügyességű munkásra tett szert, aki nemcsak emelgetni képes a nagy kőtömböket, hanem finom vonalú díszítéseket is tud rájuk faragni. Hat esztendeig dolgozott nála Izsó, miközben számos síremléket és épületdíszt faragott kőbe. Alaposan megtanulta a kőfaragás szakmai fogásait, és hogy rajzkészségét gyarapítsa, szorgalmasan látogatta a helybeli iparosiskola rajztanfolyamát; ottani tanára, Plachy Ferenc, később az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkára lett. Felfigyelt az igyekvő fiatalember rajzkészségére, és különös odaadással foglalkozott vele. Izsó szabad idejében viaszból szobrocskákat formált, megmintázta mestere gyermekének, a bájos, pufók Jakovetz Antalkának arcmását (1853), fénykép után lemásolta a firenzei Villa Borghese kútfiguráját, egy Delfinen lovagoló puttót (1855), finom női kezet faragott ki hófehér márványból, és még több hasonló tárgyat készített, amelyek ismerősei körében tetszést arattak. Ezekben az években Rimaszombaton, szülővárosában élt Ferenczy István, az országos hírű szobrász, akit a városka lakói nagy tisztelettel vettek körül. Ferenczy ekkor már nemcsak a társadalommal, hanem önmagával is meghasonlott. Miután nagyszabású szobrászi el-