Dávid Katalin: Chagall (Budapest, 1966)
5 „Én gyerekkorunkra gondolva sírni kezdtem... Nádsípom volt, és Franciaország marsallbotját se fogadtam volna el érte cserébe." Apollinaire: Chagallnak (Vas István fordítása) A modern európai művészetnek iskolákhoz, irányzatokhoz nem köthető, sajátos egyénisége Marc Chagall. Sokáig álltak értetlenül furcsa képzettársításai, álomszerű víziói előtt. Idegennek tűnt művészi magatartása, mely a formálás problémái helyett újra a témát, a célzatosságot emeli a középpontba, s ezzel vállalja az „irodalmiasság” nagyon elítélően hangzó vádját. Művészetét nem lehet pusztán esztétikai úton megközelíteni, a különböző irányzatok valamelyikéhez sorolni, mert édeskevés köze van mindahhoz, amit a modern művészetről általában hirdetnek. Megérteni őt annyi, mint megérteni a népmesék emberének bölcsességét, akinek szeme sem rebben, ha az almafán aranyalma terem, de csodálatos öröm számára, hogy évenként kirügyeznek a fák. Alkotásait tulajdonképpen ez a magatartás tölti be, és a művész ezért követeli, hogy festészetét ne a fizikával és a matematikával, hanem a költészettel rokonítsuk. Véleménye, hogy ha valóban a dolgok jelentését akarjuk képben megfogalmazni, ne a gravitáció törvényére legyen gondunk, mert akkor a puszta ábrázolás lesz csupán az eredmény, hanem merjünk költőkké lenni, homéroszi, dantei értelemben. Amit a költők mindig meg mertek tenni, azt műveli ma Chagall a festészetben. Keresi a valóságot, de nem okoskodással, mint a tudós, hanem azzal a különleges tehetséggel, amit képzeletnek neveznek. Chagall képei igazak, azonban nem az okság törvénye vezette őt az igazsághoz. Hányszor vádolták ésszerűtlenséggel, mert emberei a házak felett röpködnek, egy nő a feje tetején áll, a gázlámpa megindul. . . Ha ezt a művészetet meg akarjuk közelíteni, tudnunk kell, hogy Chagall nem tartja az életet illogikusnak, de igenis tudja, hogy még a logikus elmék számára is tartalmaz rejtélyeket. Nos, ő ezeknek a rejtélyeknek nem a megoldására vállalkozik, hanem ábrázolására. Véleménye szerint nemcsak az igaz, hogy az ember a lábán jár, hanem mennyiszer igaz az is, ha fejtetőre állít mindent. És Chagall tudja, hogy ezt az ésszerűtlenséget nem lehet a tények optikailag pontos regisztrálásával kifejezni, ehhez költővé kell válni és szabad kezet adni a fantáziának a megfogalmazáshoz. Miért lenne ez tilos a festőnek, ha a költő részéről természetes? Festészetének kísérője nem a tudomány, hanem a költészet.