ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 91. ÉVFOLYAM (1964)
1964 / 1. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - NAGY EMESE: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve, XIV. kötet
IRODALOM Folia Archaeologica XIV. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve. Budapest 1962. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 264 lap, 36 tábla A Magyar Nemzeti Múzeum — Történeti Múzeum új évkönyvének régészeti része paleolit-kutatásunk egy valóban kivételes eredményének ismertetésével kezdődik. Vértes László : Zwei paläolithische Gefässe aus der Theiss (7 —11 o.) című rövid közleményében két, a Tiszából előkerült csonttárgyat mutat be és határoz meg, mint az őskor Gravettien szakaszába tartozó, minden valószínűség szerint kultikus célokat szolgáló edényeket. A meghatározás nem hagy kétséget az olvasóban, hiszen az edények anyaga olyan állatokhoz tartozik, amelyek későbbi korokban már nem lehettek az Alföld lakosságának zsákmányai. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy az ez idő szerint páratlanul álló darabok milyen nagy jelentőségűek az őskőkor kultúrájának és a prekeramikus edénykészítés történetének megismerése szempontjából. A tanulmány módszertani tanulsága, hogy még az olyannyira a „talajkutatásban" gyökerező paleolitikus régészetben is elsőrendű eredményt hozhat a pontos lelőhely nélküli emlékek vizsgálata, ha az komplex módszerrel történik. A Folia megelőző kötetében olvasott ásatási tudósítás folytatását adja Patay Pál: Újabb ásatás az alsótelekesi vaskori temetőben (13 — 21, francia kivonattal) című beszámolójában. Az újra veszélyeztetett lelőhelyen 1961-ben végzett leletmentő ásatás 17 sír feltárását eredményezte. A temetkezés és a leletek ismertetése alapján a szerző részben módosítja az első közleményben adott értékelését, megállapítva, hogy az újabb leletek a temető lakosságának „az Alföld felé mutató kapcsolatait erősebb színben tüntetik fel". Ez azonban nem változtat azon a következtetésen, hogy a temető nem tartozik az Alföld egykorú lakosságával azonos népcsoporthoz. Követendőnek tartjuk Patay Pálnak azt az eljárását, hogy az alsótelekesi temetőben végzett feltárás minden szakaszát azonnal közreadja. Ebben az esetben is meggyőződhetünk arról, hogy a közreadás gyorsasága semmivel sem csökkenti az ásatás kiértékelésének lehetőségét és az ásató ez irányú érdemeit. Lehet, hogy az újabb leletek fényében a következtetéseken módosítani kell, és hogy a feltárás teljes befejezésekor még egyszer át kell tekinteni az összefoglaló értékeléshez szükséges legfontosabb megfigyeléseket; ez a csekély munkatöbblet azonban bőségesen megtérül azzal, hogy a frissen feltárt objektum azonnal elfoglalhatja helyét a tudomány vérkeringésében, és nem fenyegeti az a veszély, hogy túlzott akribia vagy elfoglaltság következtében évtizedekig, talán örökre is ismeretlen marad. Régészetünk régi mulasztásainak jóvátételére nyújt szép példát B. Bónis Éva tanulmánya: Mesterjegyes urnák egy délnyugat-pannóniai fazekasműhelyből (23 — 34, német kivonattal). Egy 1878-ban a múzeumba került leletegyüttes összeállítása és meghatározása során a szerző Poetovio környéki két halomsírból előkerült római kori mesterjegyes urnákra hívja fel a figyelmet. Az urnák egy fazekasműhely készítményei, s fő érdekességük, hogy durva, a foglalás előtti bennszülött hagyományokat követő formájuk és kidolgozásuk ellenére a terra sigillatáknál szokásos mesterjegyeket utánzó bélyegzéssel látták el őket. A mesterjegyes bélyegzés utánzása Poetovióban annyira formálisan történt, hogy nemcsak a bélyegzők használatát, hanem még az idegen fazekasműhelyek szignatúráit is átvették. A leletet a szerző az i. sz. II. sz. közepe előtti évtizedekre datálja, és a topográfiai helyzet elemzésével kiegészítve azt az igen tanulságos következtetést vonja le belőle, hogy még ebben az időben is, az egyik legfontosabb római útvonaltól nem messze szívósan tovább éltek a fazekasságban az őslakosság La Tène-kori hagyományai, annak ellenére, hogy ugyanakkor ismerték, sőt használták a fejlettebb római készítményeket is. Úgy hisszük, hogy a tanulmánynak ez az eredménye nemcsak magában véve értékes, hanem új szempontot kínál a pannóniai kerámia és őslakosság kutatásához, amelynek alapján eddig elhanyagolt vagy korábbinak ítélt emlékek illeszthetők majd be a helyi lakosság által készített és használt áru készletébe. Mócsy András publikációja: Hivatali jelvény a sárszentmiklósi kocsisírban (35 — 39, német kivonattal), egy ugyancsak régóta számon tartott, de jelentőségében fel nem ismert tárgy meghatározását a tartomány társadalmi-politikai életére vonatkozó fontos megfigyeléssel kapcsolja össze. A sárszentmiklósi kocsitélet stilizált bronz lándzsahegyének haszaként, a helytartót képviselő hivatalos személy jelvényeként való felismerése nemcsak az eredetiben fennmaradt „beneficiarius-jelvények" számának gyarapítását jelenti, hanem az ismert lelőhely révén lehetővé tette a szerző számára, hogy a romanizáció előrehaladott fokára következtessen a civitas Eraviscorum területén. A peregrinus civitas egy római polgár tagjának a helytartó funkcióját gyakorló bírói tisztséggel való felruházása fontos adalék a pannóniai társadalom történetéhez. A szerző joggal mutat rá arra is, hogy a kocsitemetkezés felszerelése maga is a romanizáció előrehaladott fokának tanújele, amely a hasta jelenléte által államjogilag is megerősítve teljesíti ki az eltemetett személy társadalmi helyzetéről rajzolható képet. A magyarországi római emlékanyag egyik jól ismert és művészetileg kiemelkedő darabjáról, a szombathelyi elefántcsont gyermekszoborról értekezik Kádár Zoltán tanulmányában. A szombathelyi bacchikus elefántcsont szobor (41 — 50., olasz kivonattal). Publikált és a szakirodalomban többször tárgyalt emlék újraközlése és elemzése mindig megéri a fáradtságot, ha ez a korábbi megállapítások módosítására, új értékelésre vezet. Jelen esetben azonban inkább egy korábbi külföldi meghatározás magyarul történő ismertetéséről van szó. F. Matz, a klasszika-archeológia egyik vezető képviselője ugyanis a szerző által is idézett, 1958-ban megjelent munkájában (Ein römisches Meisterwerk. Der Jahreszeitensarkophag Badmington—New York, Berlin.) tárgyalta, és a korábbi „Bacchus-gyermek" meghatározással szemben helyesen Autumnus-szobrocskának ismerte fel a szóban forgó emléket. A szerző (nem pedig F. Matz, lásd 45. lap) „is" elfogadja ezt a meghatározást, úgy hogy tanulmánya lényeges újdonságot nem hoz, inkább a szerzőtől megszokott erudícióval nyújtott széles körű összehasonlító anyagnak a magyar szakirodalomban történő ismertetését. Nem érthetünk egyet a szerzőnek ezen túlmenő két feltevésével. Nem világos, miért tartja a szobrocskát szíriai eredetűnek, amikor az általa említett írásos források az elefántcsont-feldolgozás és -kereskedelem központjaként Rómát, illetve Itáliát tüntetik fel, kiindulási pontként pedig inkább Alexandriát, az afrikai elefántcsont-kereskedelem középpontját tételezhetjük fel. Még kevésbé látszik bizonyítottnak az a feltevés, hogy a