ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 91. ÉVFOLYAM (1964)

1964 / 1. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - NAGY EMESE: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve, XIV. kötet

IRODALOM Folia Archaeologica XIV. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve. Budapest 1962. Képzőművészeti Alap Kiadó­vállalata. 264 lap, 36 tábla A Magyar Nemzeti Múzeum — Történeti Múzeum új évkönyvének régészeti része paleolit-kutatásunk egy valóban kivételes eredményének ismertetésével kezdődik. Vértes László : Zwei paläolithische Gefässe aus der Theiss (7 —11 o.) című rövid közleményében két, a Tiszából előkerült csonttárgyat mutat be és határoz meg, mint az őskor Gravettien szakaszába tartozó, minden való­színűség szerint kultikus célokat szolgáló edényeket. A meghatározás nem hagy kétséget az olvasóban, hiszen az edények anyaga olyan állatokhoz tartozik, amelyek későbbi korokban már nem lehettek az Alföld lakosságá­nak zsákmányai. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy az ez idő szerint páratlanul álló darabok milyen nagy jelentőségűek az őskőkor kultúrájának és a prekeramikus edénykészítés történetének megismerése szempontjából. A tanulmány módszertani tanulsága, hogy még az oly­annyira a „talajkutatásban" gyökerező paleolitikus régé­szetben is elsőrendű eredményt hozhat a pontos lelőhely nélküli emlékek vizsgálata, ha az komplex módszerrel történik. A Folia megelőző kötetében olvasott ásatási tudósí­tás folytatását adja Patay Pál: Újabb ásatás az alsó­telekesi vaskori temetőben (13 — 21, francia kivonattal) című beszámolójában. Az újra veszélyeztetett lelőhelyen 1961-ben végzett leletmentő ásatás 17 sír feltárását ered­ményezte. A temetkezés és a leletek ismertetése alapján a szerző részben módosítja az első közleményben adott értékelését, megállapítva, hogy az újabb leletek a temető lakosságának „az Alföld felé mutató kapcsolatait erősebb színben tüntetik fel". Ez azonban nem változtat azon a következtetésen, hogy a temető nem tartozik az Alföld egykorú lakosságával azonos népcsoporthoz. Követendő­nek tartjuk Patay Pálnak azt az eljárását, hogy az alsó­telekesi temetőben végzett feltárás minden szakaszát azonnal közreadja. Ebben az esetben is meggyőződhe­tünk arról, hogy a közreadás gyorsasága semmivel sem csökkenti az ásatás kiértékelésének lehetőségét és az ásató ez irányú érdemeit. Lehet, hogy az újabb leletek fényében a következtetéseken módosítani kell, és hogy a feltárás teljes befejezésekor még egyszer át kell tekin­teni az összefoglaló értékeléshez szükséges legfontosabb megfigyeléseket; ez a csekély munkatöbblet azonban bőségesen megtérül azzal, hogy a frissen feltárt objektum azonnal elfoglalhatja helyét a tudomány vérkeringésében, és nem fenyegeti az a veszély, hogy túlzott akribia vagy elfoglaltság következtében évtizedekig, talán örökre is ismeretlen marad. Régészetünk régi mulasztásainak jóvátételére nyújt szép példát B. Bónis Éva tanulmánya: Mesterjegyes urnák egy délnyugat-pannóniai fazekasműhelyből (23 — 34, német kivonattal). Egy 1878-ban a múzeumba került leletegyüttes összeállítása és meghatározása során a szerző Poetovio környéki két halomsírból előkerült római kori mester­jegyes urnákra hívja fel a figyelmet. Az urnák egy fazekasműhely készítményei, s fő érdekes­ségük, hogy durva, a foglalás előtti bennszülött hagyo­mányokat követő formájuk és kidolgozásuk ellenére a terra sigillatáknál szokásos mesterjegyeket utánzó bélyeg­zéssel látták el őket. A mesterjegyes bélyegzés utánzása Poetovióban annyira formálisan történt, hogy nemcsak a bélyegzők használatát, hanem még az idegen fazekas­műhelyek szignatúráit is átvették. A leletet a szerző az i. sz. II. sz. közepe előtti évtizedekre datálja, és a topog­ráfiai helyzet elemzésével kiegészítve azt az igen tanul­ságos következtetést vonja le belőle, hogy még ebben az időben is, az egyik legfontosabb római útvonaltól nem messze szívósan tovább éltek a fazekasságban az ős­lakosság La Tène-kori hagyományai, annak ellenére, hogy ugyanakkor ismerték, sőt használták a fejlettebb római készítményeket is. Úgy hisszük, hogy a tanul­mánynak ez az eredménye nemcsak magában véve érté­kes, hanem új szempontot kínál a pannóniai kerámia és őslakosság kutatásához, amelynek alapján eddig elhanya­golt vagy korábbinak ítélt emlékek illeszthetők majd be a helyi lakosság által készített és használt áru kész­letébe. Mócsy András publikációja: Hivatali jelvény a sár­szentmiklósi kocsisírban (35 — 39, német kivonattal), egy ugyancsak régóta számon tartott, de jelentőségében fel nem ismert tárgy meghatározását a tartomány társa­dalmi-politikai életére vonatkozó fontos megfigyeléssel kapcsolja össze. A sárszentmiklósi kocsitélet stilizált bronz lándzsahegyének hasza­ként, a helytartót képviselő hivatalos személy jelvényeként való felismerése nemcsak az eredetiben fennmaradt „beneficiarius-jelvények" szá­mának gyarapítását jelenti, hanem az ismert lelőhely révén lehetővé tette a szerző számára, hogy a romani­záció előrehaladott fokára következtessen a civitas Eraviscorum területén. A peregrinus civitas egy római polgár tagjának a helytartó funkcióját gyakorló bírói tisztséggel való felruházása fontos adalék a pannóniai társadalom történetéhez. A szerző joggal mutat rá arra is, hogy a kocsitemetkezés felszerelése maga is a romani­záció előrehaladott fokának tanújele, amely a hasta jelenléte által államjogilag is megerősítve teljesíti ki az eltemetett személy társadalmi helyzetéről rajzolható képet. A magyarországi római emlékanyag egyik jól ismert és művészetileg kiemelkedő darabjáról, a szombathelyi elefántcsont gyermekszoborról értekezik Kádár Zoltán tanulmányában. A szombathelyi bacchikus elefántcsont szobor (41 — 50., olasz kivonattal). Publikált és a szak­irodalomban többször tárgyalt emlék újraközlése és elemzése mindig megéri a fáradtságot, ha ez a korábbi megállapítások módosítására, új értékelésre vezet. Jelen esetben azonban inkább egy korábbi külföldi meghatá­rozás magyarul történő ismertetéséről van szó. F. Matz, a klasszika-archeológia egyik vezető képviselője ugyanis a szerző által is idézett, 1958-ban megjelent munkájában (Ein römisches Meisterwerk. Der Jahreszeitensarkophag Badmington—New York, Berlin.) tárgyalta, és a korábbi „Bacchus-gyermek" meghatározással szemben helyesen Autumnus-szobrocskának ismerte fel a szóban forgó emléket. A szerző (nem pedig F. Matz, lásd 45. lap) „is" elfogadja ezt a meghatározást, úgy hogy tanulmánya lényeges újdonságot nem hoz, inkább a szerzőtől meg­szokott erudícióval nyújtott széles körű összehasonlító anyagnak a magyar szakirodalomban történő ismerteté­sét. Nem érthetünk egyet a szerzőnek ezen túlmenő két feltevésével. Nem világos, miért tartja a szobrocskát szíriai eredetűnek, amikor az általa említett írásos for­rások az elefántcsont-feldolgozás és -kereskedelem köz­pontjaként Rómát, illetve Itáliát tüntetik fel, kiindulási pontként pedig inkább Alexandriát, az afrikai elefánt­csont-kereskedelem középpontját tételezhetjük fel. Még kevésbé látszik bizonyítottnak az a feltevés, hogy a

Next