A Szabadság, 1999 (11. évfolyam, 49-52. szám)
1999-12-10 / 49. szám
VILÁG PROLETÁRJAI HAD EGYESÜLJETEK! ^ | I a Szabadsas ________________________MUNKÁSPÁRTI HETILAP___________________ XI. ÉVFOLYAM 49. SZÁM 1999. december 10. Ára: 52,forint |^^VAN SZEBB JÖVŐ! CSEH- ÉS MORVAORSZÁG KOMMUNISTA PÁRTJA MEGTARTOTTA V. KONGRESSZUSÁT Zdar nad-Sazovou. Ipari város, nagyjából Prága és Brno között. Környéke igazi síparadicsom, kedves középkori településekkel. Hűvös, nedves idő fogadta a cseh kommunisták V. kongresszusának 269 küldöttét. Az egykor híres ipari üzem, a ZDAS kultúrháza és munkásszállása szolgált a kongresszus bázisául. A házigazdák kedvesen igyekeztek minden problémát megoldani, amiből kijutott jócskán, hiszen a kisváros nincs igazán felkészülve sok újságíró, hazai és külföldi vendég fogadására. A kétnapos munka eredményeként elfogadták a párt programját a társadalom megújulásáról, és megbízást adtak egy új szervezeti szabályzat kidolgozására. A párt elnöke ismét Miroslav Grebenicek lett. A kongresszust 40-50 szélsőjobboldali tüntető „köszöntötte”, akik nem túl eredeti jelszavakat kiáltoztak. A kutyákkal kivonuló rendőröknek igazán nem volt dolguk. A tüntetés, ha nem is mindennapos, de nem szokatlan a cseh kommunisták életében. Mindez nem zavarta sem a küldötteket, sem Miroslav Grebenicek elnököt. Nyugodt, higgadt beszámolót tartott egy nyugodt, higgadt, de erejéről meggyőződött párt életéről. A legutóbbi közvélemény-kutatások eredményei megelőlegezték a kongresszus hangulatát. A kommunista párt az ország legerősebb pártja lenne, ha most lennének a választások. Öröm és súlyos felelősség is ezt kimondani és átélni, hiszen elvben azt jelenti, hogy tíz évvel a rendszerváltás után akár kommunista kormánya is lehet Csehországnak. Nyugodt, higgadt kongresszus Elhangzottak a tények. A párt az utóbbi években megszilárdította helyzetét a cseh társadalomban. A legnagyobb parlamenti ellenzéki párt politikailag és szervezetileg egységes. Anyagi helyzete stabilizálódott. A tagság csökkenése megállt, bár magas az átlagéletkor, és a pártot szinte elszigetelik a sajtótól, a szervezetek nagyon aktívak. A párt iránt szemmel láthatólag nő a társadalom rokonszenve. A cseh kommunisták tekintélynek örvendenek a nemzetközi baloldali mozgalomban is. A kongresszusra a késői, karácsony előtti időpont ellenére 23 párt küldte el delegációját. A Munkáspártot Thürmer Gyula pártelnök képviselte. Elég-e az erő a kormányzáshoz? A kongresszusi felszólalásokból érződött, hogy ismerik a realitásokat. A közvélemény-kutatás még Csehországban sem azonos a választással. Azt is tudják, hogy a jobboldal kész összefogni ellenük, mint ahogyan lényegében legutóbb is történt. A legutóbbi választásokon a kommunisták 11 százalékot kaptak, s ezzel 24 képviselői helyet szereztek. A felsőházban 4 szenátori hely jutott nekik. Ez természetesen nem elegendő arra, hogy eldöntsenek bármilyen szavazást, de elegendő arra, hogy világosan képviseljék a párt politikáját, sőt befolyásolják az általános politikai légkört. Csehországban például sokkal többen ellenezték az ország csatlakozását a NATO-hoz, mint Magyarországon. Ebben szerepe volt annak is, hogy a kommunista párt a parlamenti és parlamenten kívül fórumokon következetesen leleplezte a csatlakozás veszélyeit. A polgári erők elkötelezettsége azonban egyértelmű volt. Mindenki megszavazta a parlamentben a NATO-csatlakozást. A kommunisták ellene szavaztak. „A párt ellenezte a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió támogatását is. Számos javaslatot terjesztett elő szociális kérdésekben, az egészségügy és az oktatás problémáiban. Aktív minden olyan kérdésben, amely a dolgozó embereket érinti” - mondta Vojtech Filip, a parlamenti frakció vezetője a kongresszuson. A kommunista képviselők a párt aktív generációjából kerültek ki. Átlagéletkoruk 48 év. Két parlamenti bizottságban sikerült alelnöki pozícióhoz jutniuk. A párt részt vesz az Európai Parlamentbe küldött cseh delegáció munkájában, aktív az EBESZ és más nemzetközi szervezetek vonalán is. (Folytatás a 4. oldalon) KSH! A reménytelenség világa De sokszor hallottuk elmondott versként, némelyikünk még dúdolta is Vándor Sándor-féle megzenésítésben József Attilának azt a nagyon igaz, nagyon szomorú versét, amely Mondd, mit érlel? címen és visszatérő sorral mindennél megbízhatóbban és alaposabban tudósított az akkori kapitalizmus sivár és kilátástalan világáról. Aki maga is megélte ezeket az időket (és ilyenek nem kis számban akadnak idősebb párttagjaink között), az tanúsíthatja, hogy az a világ csakugyan ilyen szomorú és reménytelen volt - de akkor legalább az éltette a fiatalok és a középkorúak reménységét, hogy egyszer majd, úgymond „felindulnak testvéri tankok” és véget vetnek ennek a borzasztóságnak. A költeményt számtalanszor elmondták különböző ünnepélyes alkalmakkor, s jó volt arra gondolni, hogy ez már a soha vissza nem térő múlt, a mai fiatalok nem érezhetik, talán nem is értik azt a kilátástalanságot, amelyet a költő olyan kétségbeesetten és olyan rémült szemrehányással tár fel benne. Ki hitte volna, hogy egy fél évszázad múltával nálunk is visszatér az a világ, amelyet fortélyos félelem igazgat? Az a nem egészen minden elemében kifejlett kapitalizmus (nem csoda, hogy igazán komoly történészek is hajlandók voltak feudálkapitalizmus néven emlegetni) ahhoz elég szilárdan állott, hogy biztosítsa a kizsákmányolás szabadságát az egyébként általa megvetett és lehetőleg politikailag hátrányosan megkülönböztetett burzsoáziának, igazi történelmi orkánnak kellett bekövetkeznie, hogy végre elsöpörje. Mint napjaink történelme nap mint nap bizonyítja, nem véglegesen. Visszalopakodott, mintha egy egész ország kollektíven törölte volna ki emlékezetéből az Ady által fiúknak szóló történelmi leckének nevezett tanulságokat, s tűrte, sőt támogatta volna, hogy a hatalom a legszorosabb értelemben vett úrhatnám polgárok kezébe menjen át csak azért, hogy úrhatnám viselkedésüket megtartva, a többit a náluk sokkal erősebb és a kapitalizmusban évszázadokkal tapasztaltabb külföldi tőkéseknek játsszák át. Azok aztán csak tudják, kinek a gerincét kell eltörni ahhoz, hogy kedvükre teremtsenek olyan viszonyokat a munkaerőpiacon, amilyeneket odahaza már és még nem valósíthatnak meg. Van egy állítólagos népképviseletünk, amelyben egyetlen párt sem hajlandó magáénak vallani a kizsákmányoltak sorsát. Vannak szakszervezeteink, amelyek arról alkudoznak, hogy milyen könyöradomány formájában kaphatják vissza a dolgozók az általuk (és senki más által nem termelt értéktöbblet szánalmas morzsáit. Aki ugyanis valóban szocialista, az nem a kizsákmányolás arányát, hanem a tényét kérdőjelezi meg, s ha minden erejével támogatja is a dolgozók mindennapos bérharcát, az egyszer már kivívott de most lépten-nyomon lefaragott szociális vívmányok megőrzését, a nyugdíjasoktól elorzott, saját évtizedes befizetéseikből létrejött járadék visszaállítását, az egészségügy és az oktatás ellehetetlenítésére irányuló szándékok meghiúsítását, arról azért egyetlen pillanatig sem feledkezik meg, hogy neki a szocializmusért kell kiállnia, méghozzá nemcsak szépen hangzó, de üres frázisokban, hanem tettekkel is. Aki valóban szocialista, az gyökeresen meg akarja változtatni a fennálló viszonyokat, ezt a változtatást pedig forradalomnak hívják. A forradalom pedig ahány, annyiféle. A történelemből ha egyebet nem, annyit már megtanulhattunk, hogy idegen példák szolgai másolásával csak a társadalom jogos ellenszenvét lehet kivívni, a forradalom igazi céljait nem. Tanulni persze lehet mások példájábóla bukásokból, sajnos, rendszerint többet, mint a győzelmekből), de a saját szocializmusunkat helyettünk senki nem fogja kivívni, azt bizony nekünk magunknak kell megkínlódnunk. Lehet, hogy eleinte nem lesz tökéletes (mi tökéletes a politikában?), de a mienk lesz, mi fogjuk tudni, hogy hol szorít a cipő, hol mit kell javítani. A hasonlíthatatlan zseni Hegel tévedésből azt hitte, hogy a porosz alkotmányos monarchia a történelem többé már meg nem haladható csúcspontja. A nála több emelettel alacsonyabb Francis Fukuyama ugyanezt állítja korunk kapitalizmusáról. A tények az ellenkezőjét bizonyítják. Csak nálunk maradna meg a reménytelenség világa? Szekeres József BELPOLITIKA KÜLPOLITIKA ■ Egy hét híres a Ez történt a világpolitikában ■ Bizonyíték? Az nincs! _ . . . ▲ A startpisztoly -Titokzatos ügy eldördült . - WTO-konferencia ■ Ígéretek és kérdések botrányokkal - Lakástámogatás és magánpraxis - A PDS nagy menetelése ▲ Felszállt... ■ Jól jönne még - Repülőjárat az USA 125 milliárd (3. oldal) és Kuba között (2. oldal) ________________| _________________ Ki beszél itt a dolgozókról? Figyeljék meg a kormány embereit és a kormányközelieket, mikor hallják tőlük azt a szót: munkás!? Vagy akár azt: dolgozó. Nem és makacsul nem! Látókörük az uralkodó osztállyá előlépett gazdagokig, legföljebb az általuk kis- és középvállalkozóként emlegetett rétegekig terjed. Igaz ugyan, hogy mi sem lenne könnyebb, mint egyszer vagy többször kiejteni a mellőzött szavakat, beszélni ugyanis bármiről lehet. Felelősségre vonás éppúgy nem jár érte, mint ahogyan a kisgazdapárt sem süllyed el szégyenében, hogy merő áltatásból és megszokott nagyszájúságból követelőzött bizonyos 413 milliárdról szónokolva a földművelésügyi és vidékfejlesztési tárcának, aztán mi lett belőle! Kiment a politikai divatból helytállni az adott szóért, a nem adott szó beteljesülését még kevésbé lehet számon kérni. A politikai nyelvben ismert fordulat a forró ősz és más évszakkal képzett jósolgatás, most azonban elég sajátságos, hogy forró télről beszélhetünk. Dehogyis értendő ez az időjárásra! Azzal inkább megver a sors: az ősz felét elsikkasztotta a korai kegyetlen tél, fagyokkal. Naponta láthatunk a televízió révén aluljárókban és metróállomásokon lakó - nem ott alvó, hanem lakó - embertársakat, sőt házaspárokat, várandós aszszonykával. (Illusztráció a családközpontú kormányzásról és a háromgyermekes családmodell lehetőségéről.) Ügyükben igenis történik intézkedés, no nem úgy, hogy emberi körülmények közé juttatják a szerencsétleneket, hanem úgy, hogy kora éjjel, az utolsó szerelvény elhaladta után, annak rendje és módja szerint kiparancsolják őket a földalattiból. Azok a dolgozók, akikről a szónoklatokban jóformán szó sem esik, mostanában mintha éledeznének a rendszerváltás óta eluralkodott fásultságukból. Igaz, hogy a szakszervezetek taglétszáma nagymértékben csökkent - tanácsos is megfontolni, hogy a külföldi vagy magyar tőkés tulajdonossal szemben be merjenek-e lépni a szakszervezetekbe, mert könnyen kapun kívül találhatják magukat. Bármit mond a törvény a tisztségviselők jogairól, sérthetetlenségéről, a gyárosok vagy kijátsszák az előírásokat, vagy egyszerűen fütyülnek rájuk. És a törvény nyugodtan megsérthető: hogyisne, megbüntetni a külföldi tőkést? Hogy kivigye a pénzét? Még mit nem!? Mindezeknek a jogfosztottságot jelentő tényeknek ellenére a szakszervezetek és a dolgozók más tömörülései mind észrevehetőbben hallatják hangjukat. Bár az is megfigyelhető - és ez a munkanélküliség korában érthető -, hogy a szervezett fellépés főleg olyan szakmákban érzékelhető, amelyekben egyelőre nincs nyomasztó munkanélküliség, és a gazda nem magántőkés, hanem közület, állam vagy önkormányzat. Évről évre előállnak jövő évre szóló követeléseikkel a vasutasok. A közvélemény egy része már-már rosszalja is, azt állítva, hogy az ő átlagkeresetük nagyobb, mint sok más szakmáé. Ez ha igaz is, nem mond semmit-Minden szakma ugyanis csak önmagából indulhat ki. A közelmúlt hófúvásos napjaiban szívesen megkérdeztem volna a sztrájkkal fenyegető vasutasok követeléseit sokastoktól: hallják-e a rádió híreit, hogy a vasutak menetrend szerint, csekély késéssel közlekednek? Hóban, fagyban, éjt nappallá téve. Ha erre gondolunk, megértőbbek leszünk mindannyian. Ugyanígy megértőek vagyunk az egészségügyi dolgozók iránt is. Egyik letörölhetetlen szégyenfoltja a kormánynak, hogy nem is kezdő, hanem tapasztalt orvosok és segítőik, akiktől élet vagy halál függ, és szintén a nap huszonnégy órájában kell helytállniuk, talán negyedét-ötödét keresik annak, mint amennyit azoknak a hatalmasságoknak a titkárnői, akik sorsukról döntenek. Ne adja a sors, hogy sztrájkra kerüljön sor a kórházakban és a rendelőintézetekben - még ha az úgynevezett minimális szolgáltatást fenn kell is tartani -, de abba mégsem szabad belenyugodni, hogy akár a fodrászsegéd, borravalóra legyenek ráutalva. Vagy ha ezt önérzetből elvetik, akkor elemi kenyérgondokkal való szembenézésre. Micsoda arcátlanság volt a választások előtti korteskedéskor a bársonyszék-várományos főorvos úrtól egyetlen kormányciklusban 400 százalékos fizetésemeléssel áltatni a kollégákat! És mi lett belőle? Teljesen megalapozott, és a közvélemény ezért kíséri szolidáris figyelemmel, hogy a köztisztviselők és a közalkalmazottak szakmai képviselői fellépnek tarthatatlan helyzetük javításáért. A közvélemény okkal várja el a tisztviselőktől, hogy hozzáértéssel, körültekintéssel és beleértéssel intézzék ügyeiket, személyes találkozásaikkor higgadtak, udvariasak legyenek. (Folytatás a 3. oldalon)