A Szabadság, 1999 (11. évfolyam, 49-52. szám)

1999-12-10 / 49. szám

VILÁG PROLETÁRJA­­I H­AD EGYESÜLJETEK! ^ | I a Szabadsas ________________________MUNKÁSPÁRTI HETILAP_______________­­____ XI. ÉVFOLYAM 49. SZÁM 1999. december 10. Ára: 52,­forint |^^VAN SZEBB JÖVŐ! CSEH- ÉS MORVAORSZÁG KOMMUNISTA PÁRTJA MEGTARTOTTA V. KONGRESSZUSÁT Zdar­ nad-Sazovou. Ipari város, nagyjából Prága és Brno között. Környéke igazi síparadicsom, kedves középkori településekkel. Hűvös, nedves idő fogadta a cseh kommunisták V. kongresszusá­nak 269 küldöttét. Az egykor híres ipari üzem, a ZDAS kultúrhá­­za és munkásszállása szolgált a kongresszus bázisául. A házigaz­dák kedvesen igyekeztek minden problémát megoldani, amiből kijutott jócskán, hiszen a kis­város nincs igazán felkészülve sok újságíró, hazai és külföldi vendég fogadására. A kétnapos mun­ka eredményeként elfogadták a párt programját a társadalom megújulásáról, és megbízást adtak egy új szervezeti szabályzat kidolgozására. A párt elnöke ismét Miroslav Grebenicek lett. A kongresszust 40-50 szélső­­jobboldali tüntető „köszöntöt­te”, akik nem túl eredeti jelsza­vakat kiáltoztak. A kutyákkal kivonuló rendőröknek igazán nem volt dolguk. A tüntetés, ha nem is mindennapos, de nem szokatlan a cseh kommunisták életében. Mindez nem zavarta sem a küldötteket, sem Miroslav Grebenicek elnököt. Nyugodt, higgadt beszámolót tartott egy nyugodt, higgadt, de erejéről meggyőződött párt életéről. A legutóbbi közvélemény-kutatá­sok eredményei megelőlegez­ték a kongresszus hangulatát. A kommunista párt az ország leg­erősebb pártja lenne, ha most lennének a választások. Öröm és súlyos felelősség is ezt ki­mondani és átélni, hiszen elvben azt jelenti, hogy tíz évvel a rend­szerváltás után akár kommunis­ta kormánya is lehet Csehor­­szágnak. Nyugodt, higgadt kongresszus Elhangzottak a tények. A párt az utóbbi években megszilárdítot­ta helyzetét a cseh társada­lomban. A legnagyobb parla­menti ellenzéki párt politikailag és szervezetileg egységes. Anyagi helyzete stabilizálódott. A tagság csökkenése megállt, bár magas az átlagéletkor, és a pártot szinte elszigetelik a sajtó­tól, a szervezetek nagyon aktí­vak. A párt iránt szemmel látha­tólag nő a társadalom rokon­­szenve. A cseh kommunisták tekin­télynek örvendenek a nemzet­közi baloldali mozgalomban is. A kongresszusra a késői, kará­csony előtti időpont ellenére 23 párt küldte el delegációját. A Munkáspártot Thürmer Gyula pártelnök képviselte. Elég-e az erő a kormányzáshoz? A kongresszusi felszólalásokból érződött, hogy ismerik a realitá­sokat. A közvélemény-kutatás még Csehországban sem azonos a választással. Azt is tudják, hogy a jobboldal kész összefog­ni ellenük, mint ahogyan lénye­gében legutóbb is történt. A leg­utóbbi választásokon a kommu­nisták 11 százalékot kaptak, s ezzel 24 képviselői helyet sze­reztek. A felsőházban 4 szenáto­­ri hely jutott nekik. Ez termé­szetesen nem elegendő arra, hogy eldöntsenek bármilyen szavazást, de elegendő arra, hogy világosan képviseljék a párt politikáját, sőt befolyásol­ják az általános politikai lég­kört. Csehországban például sokkal többen ellenezték az or­szág csatlakozását a NATO-hoz, mint Magyarországon. Ebben szerepe volt annak is, hogy a kommunista párt a parlamenti és parlamenten kívül fórumo­kon következetesen leleplezte a csatlakozás veszélyeit. A polgá­ri erők elkötelezettsége azonban egyértelmű volt. Mindenki megszavazta a parlamentben a NATO-csatlakozást. A kommu­nisták ellene szavaztak. „A párt ellenezte a Jugoszlá­via elleni NATO-agresszió tá­mogatását is. Számos javaslatot terjesztett elő szociális kérdé­sekben, az egészségügy és az oktatás problémáiban. Aktív minden olyan kérdésben, amely a dolgozó embereket érinti” - mondta Vojtech Filip, a parla­menti frakció vezetője a kong­resszuson. A kommunista képviselők a párt aktív generációjából kerül­tek ki. Átlagéletkoruk 48 év. Két parlamenti bizottságban sike­rült alelnöki pozícióhoz jutniuk. A párt részt vesz az Európai Par­lamentbe küldött cseh delegáció munkájában, aktív az EBESZ és más nemzetközi szervezetek vonalán is. (Folytatás a 4. oldalon) KSH! A reménytelenség világa De sokszor hallottuk elmondott versként, némelyikünk még dúdolta is Vándor Sándor-féle megzenésítésben József Attilának azt a na­gyon igaz, nagyon szomorú versét, amely Mondd, mit érlel? címen és visszatérő sorral mindennél megbízhatóbban és alaposabban tu­dósított az akkori kapitalizmus sivár és kilátástalan világáról. Aki maga is megélte ezeket az időket (és ilyenek nem kis számban akad­nak idősebb párttagjaink között), az tanúsíthatja, hogy az a világ csakugyan ilyen szomorú és reménytelen volt - de akkor legalább az éltette a fiatalok és a középkorúak reménységét, hogy egyszer majd, úgymond „felindulnak testvéri tankok” és véget vetnek ennek a bor­­zasztóságnak. A költeményt számtalanszor elmondták különböző ünnepélyes alkalmakkor, s jó volt arra gondolni, hogy ez már a soha vissza nem térő múlt, a mai fiatalok nem érezhetik, talán nem is értik azt a kilá­­tástalanságot, amelyet a költő olyan kétségbeesetten és olyan rémült szemrehányással tár fel benne. Ki hitte volna, hogy egy fél évszázad múltával nálunk is visszatér az a világ, amelyet fortélyos félelem igazgat? Az a nem egészen minden elemében kifejlett kapitalizmus (nem csoda, hogy igazán komoly történészek is hajlandók voltak feudál­­kapitalizmus néven emlegetni) ahhoz elég szilárdan állott, hogy biz­tosítsa a kizsákmányolás szabadságát az egyébként általa megvetett és lehetőleg politikailag hátrányosan megkülönböztetett burzsoáziá­nak, igazi történelmi orkánnak kellett bekövetkeznie, hogy végre el­söpörje. Mint napjaink történelme nap mint nap bizonyítja, nem vég­legesen. Visszalopakodott, mintha egy egész ország kollektíven tö­rölte volna ki emlékezetéből az Ady által fiúknak szóló történelmi leckének nevezett tanulságokat, s tűrte, sőt támogatta volna, hogy a hatalom a legszorosabb értelemben vett úrhatnám polgárok kezébe menjen át csak azért, hogy úrhatnám viselkedésüket megtartva, a többit a náluk sokkal erősebb és a kapitalizmusban évszázadokkal tapasztaltabb külföldi tőkéseknek játsszák át. Azok aztán csak tud­ják, kinek a gerincét kell eltörni ahhoz, hogy kedvükre teremtsenek olyan viszonyokat a munkaerőpiacon, amilyeneket odahaza már és még nem valósíthatnak meg. Van egy állítólagos népképviseletünk, amelyben egyetlen párt sem hajlandó magáénak vallani a kizsákmányoltak sorsát. Vannak szakszervezeteink, amelyek arról alkudoznak, hogy milyen könyör­­adomány formájában kaphatják vissza a dolgozók az általuk (és sen­ki más által nem­ termelt értéktöbblet szánalmas morzsáit. Aki ugyanis valóban szocialista, az nem a kizsákmányolás arányát, ha­nem a tényét kérdőjelezi meg, s ha minden erejével támogatja is a dolgozók mindennapos bérharcát, az egyszer már kivívott de most lépten-nyomon lefaragott szociális vívmányok megőrzését, a nyug­díjasoktól elorzott, saját évtizedes befizetéseikből létrejött járadék visszaállítását, az egészségügy és az oktatás ellehetetlenítésére irá­nyuló szándékok meghiúsítását, arról azért egyetlen pillanatig sem feledkezik meg, hogy neki a szocializmusért kell kiállnia, méghozzá nemcsak szépen hangzó, de üres frázisokban, hanem tettekkel is. Aki valóban szocialista, az gyökeresen meg akarja változtatni a fennálló viszonyokat, ezt a változtatást pedig forradalomnak hívják. A forradalom pedig ahány, annyiféle. A történelemből ha egyebet nem, annyit már megtanulhattunk, hogy idegen példák szolgai má­solásával csak a társadalom jogos ellenszenvét lehet kivívni, a forra­dalom igazi céljait nem. Tanulni persze lehet mások példájából­­a bu­kásokból, sajnos, rendszerint többet, mint a győzelmekből), de a sa­ját szocializmusunkat helyettünk senki nem fogja kivívni, azt bizony nekünk magunknak kell megkínlódnunk. Lehet, hogy eleinte nem lesz tökéletes (mi tökéletes a politiká­ban?), de a mienk lesz, mi fogjuk tudni, hogy hol szorít a cipő, hol mit kell javítani. A hasonlíthatatlan zseni Hegel tévedésből azt hitte, hogy a porosz alkotmányos monarchia a történelem többé már meg nem haladható csúcspontja. A nála több emelettel alacsonyabb Francis Fukuyama ugyanezt állítja korunk kapitalizmusáról. A tények az ellenkezőjét bizonyítják. Csak nálunk maradna meg a reménytelenség világa? Szekeres József BELPOLITIKA KÜLPOLITIKA ■ Egy hét híres a Ez történt a világpolitikában ■ Bizonyíték? Az nincs! _ . . .­­ ▲ A startpisztoly -Titokzatos ügy eldördült . - WTO-konferencia ■ Ígéretek és kérdések botrányokkal - Lakástámogatás és magánpraxis - A PDS nagy menetelése ▲ Felszállt... ■ Jól jönne még - Repülőjárat az USA 125 milliárd (3. oldal) és Kuba között (2. oldal) ________________| _________________ Ki beszél itt a dolgozókról? Figyeljék meg a kormány embe­reit és a kormányközelieket, mi­kor hallják tőlük azt a szót: mun­kás!? Vagy akár azt: dolgozó. Nem és makacsul nem! Látókö­rük az uralkodó osztállyá előlé­pett gazdagokig, legföljebb az általuk kis- és középvállalkozó­ként emlegetett rétegekig terjed. Igaz ugyan, hogy mi sem lenne könnyebb, mint egyszer vagy többször kiejteni a mellőzött szavakat, beszélni ugyanis bár­miről lehet. Felelősségre vonás éppúgy nem jár érte, mint aho­gyan a kisgazdapárt sem süllyed el szégyenében, hogy merő álta­tásból és megszokott nagyszájú­­ságból követelőzött bizonyos 413 milliárdról szónokolva a földművelésügyi és vidékfej­lesztési tárcának, aztán mi lett belőle! Kiment a politikai divat­ból helytállni az adott szóért, a nem adott szó beteljesülését még kevésbé lehet számon kérni. A politikai nyelvben ismert fordulat a forró ősz és más év­szakkal képzett jósolgatás, most azonban elég sajátságos, hogy forró télről beszélhetünk. Dehogyis értendő ez az időjá­rásra! Azzal inkább megver a sors: az ősz felét elsikkasztotta a korai kegyetlen tél, fagyokkal. Naponta láthatunk a televízió révén aluljárókban és metróál­lomásokon lakó - nem ott alvó, hanem lakó - embertársakat, sőt házaspárokat, várandós asz­­szonykával. (Illusztráció a csa­ládközpontú kormányzásról és a háromgyermekes családmodell lehetőségéről.) Ügyükben igen­is történik intézkedés, no nem úgy, hogy emberi körülmények közé juttatják a szerencsétlene­ket, hanem úgy, hogy kora éjjel, az utolsó szerelvény elhaladta után, annak rendje és módja sze­rint kiparancsolják őket a földa­lattiból. Azok a dolgozók, akikről a szónoklatokban jóformán szó sem esik, mostanában mintha éledeznének a rendszerváltás óta eluralkodott fásultságukból. Igaz, hogy a szakszervezetek taglétszáma nagymértékben csökkent - tanácsos is megfon­tolni, hogy a külföldi vagy ma­gyar tőkés tulajdonossal szem­ben be merjenek-e lépni a szak­­szervezetekbe, mert könnyen kapun kívül találhatják magu­kat. Bármit mond a törvény a tisztségviselők jogairól, sérthe­tetlenségéről, a gyárosok vagy kijátsszák az előírásokat, vagy egyszerűen fütyülnek rájuk. És a törvény nyugodtan megsérthe­tő: hogyisne, megbüntetni a kül­földi tőkést? Hogy kivigye a pénzét? Még mit nem!? Mind­ezeknek a jogfosztottságot je­lentő tényeknek ellenére a szak­­szervezetek és a dolgozók más tömörülései mind észrevehetőb­ben hallatják hangjukat. Bár az is megfigyelhető - és ez a mun­kanélküliség korában érthető -, hogy a szervezett fellépés főleg olyan szakmákban érzékelhető, amelyekben egyelőre nincs nyomasztó munkanélküliség, és a gazda nem magántőkés, hanem közület, állam vagy önkormányzat. Évről évre előállnak jövő év­re szóló követeléseikkel a vas­utasok. A közvélemény egy ré­sze már-már rosszalja is, azt ál­lítva, hogy az ő átlagkeresetük nagyobb, mint sok más szak­máé. Ez ha igaz is, nem mond semmit-Minden szakma ugyan­is csak önmagából indulhat ki. A közelmúlt hófúvásos napjaiban szívesen megkérdeztem volna a sztrájkkal fenyegető vasutasok követeléseit sokastoktól: hall­ják-e a rádió híreit, hogy a vas­utak menetrend szerint, csekély késéssel közlekednek? Hóban, fagyban, éjt nappallá téve. Ha erre gondolunk, megértőbbek leszünk mindannyian. Ugyanígy megértőek va­gyunk az egészségügyi dolgo­zók iránt is. Egyik letörölhetet­­len szégyenfoltja a kormány­nak, hogy nem is kezdő, hanem tapasztalt orvosok és segítőik, akiktől élet vagy halál függ, és szintén a nap huszonnégy órájá­ban kell helytállniuk, talán ne­­gyedét-ötödét keresik annak, mint amennyit azoknak a hatal­masságoknak a titkárnői, akik sorsukról döntenek. Ne adja a sors, hogy sztrájkra kerüljön sor a kórházakban és a rendelőinté­zetekben - még ha az úgyneve­zett minimális szolgáltatást fenn kell is tartani -, de abba mégsem szabad belenyugodni, hogy akár a fodrászsegéd, borravalóra le­gyenek ráutalva. Vagy ha ezt önérzetből elvetik, akkor elemi kenyérgondokkal való szembe­nézésre. Micsoda arcátlanság volt a választások előtti kortes­kedéskor a bársonyszék-váro­mányos főorvos úrtól egyetlen kormányciklusban 400 százalé­kos fizetésemeléssel áltatni a kollégákat! És mi lett belőle? Teljesen megalapozott, és a közvélemény ezért kíséri szoli­dáris figyelemmel, hogy a köz­­tisztviselők és a közalkalmazot­tak szakmai képviselői fellép­nek tarthatatlan helyzetük javításáért. A közvélemény ok­kal várja el a tisztviselőktől, hogy hozzáértéssel, körültekin­téssel és beleértéssel intézzék ügyeiket, személyes találkozá­saikkor higgadtak, udvariasak legyenek. (Folytatás a 3. oldalon)

Next