A Szív, 1922-1923 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-09-02 / 1. szám

2. oldal "_ te Ví&K&wm&tömm&L A Boldogságos Szűz születésének ünnepét ülve, egy kegyelemmel teljes élet első szivdobbanásánál állunk meg. Hogy megértsük, mit jelent e két szó kegyelemmel vagy malaszttal teljes, elmélkedjünk Mária ünnepén a kegyelemről. Mit jelent be szó: kegyelem? Általában véve, természetes jelentését is belefoglalva, olyan javat, értéket jelent, amelyet ki nem érdemelve, ajándékba kapunk. Pl. ha a munkás meg nem dolgozta bérét és mégis kiadjuk, akkor kegyelemből adtuk ki neki. Ha a halálos ítéletre méltó gonosztevőnek meghagyjuk életét, mintegy odaajándékozzuk, azt mondjuk: kegyelmet kapott. Ily értelemben véve tehát mindenünk, ami van: anyagi javaink, életünk, egészségünk stb. Istennek kegyelmei reánk nézve, mert nem érdemeinknél fogva, hanem ingyen, kegyelemből kaptuk az Istentől. Szorosabb értelemben kegyelemnek vagy malasztnak hívjuk a lelki javakat, amelyeket az Úr ajándékoz nekünk. Ezen lelki ajándékot két csoportba sorozzuk. Első az az ajándék, midőn Isten olyan állapotba hozza lelkünket, hogy azáltal Isten gyermekévé, a mennyországra méltóvá, a menny lakói előtt kedvessé, széppé lesz. Ez a megszentelő kegyelem. Második ajándéka Istennek természetfölötti segítsége, amellyel lelki harcainkban segítségünkre jön, segít az erényre és ha bűnbe estünk, fölsegít a megtéréshez. Ez a segítő kegyelem. Az utóbbit a súlyos bűnben lévőnek is megadja. Isten, az ember saját közreműködése nélkül is megkapja. Az előbbi ajándék elnyeréséhez szükséges, hogy az ember is közreműködjék s tegye meg annak elnyerésére szükséges feltételeket (keresztség, bűnbánat, szent gyónás). A kegyelem fogalmából mi következik tehát reánk? Először is, hogy kérjük mindkét kegyelmet s becsüljük nagyon azokat, nagyobbra mint az anyagi javakat, mert örök boldogságunk függ tőlük. Te is készen tartod ajándékaidat gyermekednek, de ugye elvárod, hogy kérje azt. Ha pedig azt látnád, hogy készen tartott ajándékodra fityet hány, azt nem is becsüli, nem is kell neki, oda se adod. Másodszor működjünk közre a kegyelemmel is, tegyük meg azt a feltételt, amelyet az Úr legnagyobb ajándékának, a megszen Kisasszonyra telő malasztnak elnyeréséhez köt: ha súlyos bűnben vagyunk, járuljunk a szent gyónáshoz. A kegyelem fogalmából mi következik a Szűz Anyára? Először is az, hogy az istengyermekségnek, az üdvösségre való méltóságnak, a mennyei lakók előtti természetfölötti szépségnek, kedvességnek állapotát a legteljesebb mértékben bírta, ahogy Istenen kívül élő lény csak bírhatja. A segítő kegyelemmel pedig a legteljesebb hozzájárulással működött együtt. A vétkes angyalok és az első emberpár is kegyelmi állapotban voltak, mégis elbuktak. Szűz Mária — dacára szeplőtlen fogantatásának — épp úgy, elbukhatott volna, de ő mindig együttműködve Isten segítő kegyelmével, teljes egészében meg is őrizte a kegyelemmel teljes lelkiállapotot. Másodszor, épp ezen kiválóságánál fogva, Szűz Mária a kegyelem kieszközlője, közvetítője nekünk, gyarló embereknek. Isten segítő kegyelmét kikönyörgi nekünk földi harcainkban s ő, a »malaszttal teljes«, természetfölötti módon szintén együtt működik a kegyelemmel a mi segítségünkre. Szűz Mária esdi ki a megtértnek a megszentelő kegyelmet is mind nagyobb mértékben. Ahogy kikönyörögte az Úr Jézusnál a kánai menyegzőn, hogy adjon bőrt, tehát anyagi javat, a megszorultaknak, épp úgy esdi ki most is, állandóan a lelki nyomorban sínylődök részére Sz. Fiának lelki ajándékait: a megszentelő és segítő malasztot. Azért Szűz Mária nemcsak kegyelemmel teljes, hanem a kegyelmek anyja is, ahogyan a lorettói litániában megszólítjuk. Mily föltételt vonhatunk le ebből Mária ünnepén? Azt, hogy siessünk Szűz Máriához, tiszteljük fokozottabb mértékben s esejünk közbenjárásáért Isten kegyelmének kieszközlésére. Kisasszony napja. Az Egyház megüli Jézus születésnapját karácsonykor, de a szentek tulajdonképeni születésnapját nem szokta megünnepelni. A szentek névünnepét »dies nataiis«-nak, azaz születésnapnak hívja ugyan, csakhogy ez egész mást jelent. Az egyes szentek emlékét tudniillik azon a napon tartjuk, amelyiken az illető szent meghalt. A halált pedig nem mint elmúlást tekinti a katholikus gondolkodás, hanem mint egy uj élet kezdetet, a mennyet 1922. szeptember 2. szám első napját. Ezért nevezzük a szentek halálát azok születésnapjának, mint amelyik napon az ég számára megszülettek. Szűz Amáriával azonban kivételt tesz az Egyház. A Szűz Anyának ugyanis születésnapját is megüljük szeptember 8-án, Kisasszony ünnepén. E nap jelentős dátum üdvösségünk történetében. Hajnalhasadása volt annak a szomorú éjszakának, amely Ádártt vétke után az emberiség lelkére reásötétedett. Ez a nap jelezte, hogy nincs már messze a mi váltságunk: Jézus. Kisasszony napját az Egyházban régen megülték, főleg a keleti egyházban. Mi magyarsrok különösen fényes ünnepnek tartottuk, mert Mária nemzetének vallván magunkat, az összes Mária-ünnepek Magyarországon a nagyobb ünnepek közzé számítottak. Legalábbis úgy volt ez, amíg katholikus és nagy volt a mi hazánk. Az általános ünneprendezéskor a Római Szentszék Kisasszony napját kitörölte a kötelező ünnepek sorából. A szentmise hallgatása tehát ezen a napon nem kötelez bűn terhe alatt. Illő azonban, hogy mennyei Anyánknak gratuláljunk, fölkeresvén az ö. Szent Fiának házát. Szomorú — de való. — Isten irgalmas és jó. Hogy vetheti akkor örökre el az elkárhozott lelket? Felelek reá. Ha boldog családi körödbe valaki bedobna egy pestises hullát, mit csinálnál vele? Jó és irgalmas volnál, ha csak azért, mert valamikor emberi lelket takart, csupa kegyeletből ott tartanád? ! Dehogy volnál jó! Boldog családod levegőjét megrontanád, megmérgeznéd vele. Akkor volnál esztelen és kegyetlen, ha ott tartanád. Józan eszed, szerető szíved mást nem tehet, mint kivetni, kilökni. Az elkárhozott lélek ilyen pestises hulla. A mennyország boldogságát megmételyezné, megrontaná e szörnyű hullának jelenléte. Isten nem tehet mást, mint elvetni, ellökni e hullát. És az ellökés helye a pokol. Igen, van pokol. Szomorú, de való. És nem az a szomorú benne, hogy pokol van, hanem az a szomorú, hogy lelkek vannak, kik a mennybéli boldogság helyett maguk választják a poklot. Azáltal, hogy halálos bűnben élve pestises hullává teszik a lelküket, Nászajándék. (Elbeszélés, 4. folytatás.); (4. fejezet.), HaVelka Jánost a zsupánhoz vitték. Az igazolás hamarabb ment, mintsem gondolta. Szegről-végről valami távoli atyafiság derült ki közte és a zsupán között. A senkiből lett nagy ur leereszkedően veregette meg vállát és megígérte, hogy, kinevezteti tanítónak, ha vállalja tót nyelven a tanítást. A fiatal tanító élénken emlékezett a Testen kapott tanácsokra és a csonka hazában saját jövőjére tapasztalt reménytelenségekre. Most, még ki sem nyújtott kezébe potyán a kenyér. A rásztonyahatár melegen körülöleli, a Mátra szellője marasztalót susog, a Nagykrnc tartóztatva nyújtja feléje sziklakezét: »Maradj, maradj, hiszen itt is, igy is tehetsz a magyar hazáért, rabbá lett magyarságért!« A kis tanítói lakból családi tűzhely melege árad ki hivogatóan és ami a fő, igen, valljuk be, a legfőbb, amiből a szive hangosabbat dobban, reá ragyog egy bogárszempár és két ölelő kar tárul feléje: »Intézd úgy, hogy maradhass és az enyém lehess!« — Beadja folyamodványát? — kérdezi a zsupán. — Beadom, — feleli a fiatal ember. A zsupán örült, úgy sem volt megfelelő tanítója. — Rendben van. Úgy veszem, mintha máris beadtad volna, — tegezte le nagy nyájasan. — Tekintsd magadat kinevezettnek. De egyre figyelmeztetlek. Menyasszonyod a kántor leánya. — Igen, — ragyogott fel a kis tanító szeme. — Hát legyetek boldogok. Hanem’ egyet mondok neked. A leány ennivaló, de az apja vén farkas. Vadmagyar. Ha észrevenném, hogy, egy követ fújsz vele, megszakad minden atyafiság és úgy repülsz át a határvonalon, hogy az oldalbordád is beletűrik. Választ nem is várva, kedélyesen a hátába csapott. — «Na most erigyi. Szervusz, tanító úr! «Tótul folyt az egész beszélgetés. A tanító arcában vér szökkent az utolsó szavakra. Hirtelenében nem is találta fel magát, hogy mit feleljen. Válasz nélkül hagyta hát a fenyegetést és a kinevezésért valamilyen köszönésfélét mormolva, sietve távozott. Az utcán már szinte futva tette meg az utat Zsuzsikáék felé. Pedig majdnem minden lépésnél lefogták, hogy üdvözöljék, megöleljék, kezet fogjanak vele. A köszöntéshez majdnem mindegyik hozzásogta a kérdést: — kinevezteti a zsupán tanítónak? » — Ki, — bólintott a fiatal ember. — De ugye magyarok maradunk? Magyar tanítónk lesz? — kérdezték a becsületes tótnevü magyarok. — Ha ránk is kényszerítik a más nyelvű tanítást, akár kínai nyelven is magyarokat fogok nevelni a fiaikból, — biztatta lelkes szemcsillanással kedves honfitársait az uj tanító ur. Végre, szabadulva a sok kedveskedni akaró régi ismerőstől, hazáért a kis tanitóházhoz. EA kertből kiáradó virágillattól szivére csaódott ezer drága emlék. Midőn a kis Zsuzskaaba keserves arccal hozta hozzá a fekete palatáblát: »Jankó, nem tudom a »r« betűt irni.« S mig ő maga irta Zsuzska helyett a »r« betűket, a fekete hajú baba térdére könyökölt s úgy leste, nem jön-e a tanitóapuci, hogy észrevegye a leckecsalást. Azután mintha hallaná nyikorogni a régmúltból a kis kaput. Most szöknek ki ketten a patak partjához horgászni. Jaj, csak észre ne Hanka, az öreg cseléd! Most egy uj vegye kép. Mezítláb, kócos hajjal és könnyes szemmel áll a tizesztendős Zsuzska a kapuban és piros virággal int utána: »Isten veled, Jankó!... írj nekem is Pestről szép képeslapot!« Nini___ Mintha megelevenedne ez a kép. Ugyanaz a Zsuzska, ugyanaz a piros virág... Csak a kócos haj szép simára fésülve, a mezitlábakon fehér harisnya, fehér cipellőcske, az egész. Zsuzska megnyúlt, nagy leány, lett. És úgy repül feléje piros virágaival: — Isten hozta, János! **' p'.W" János nem tud szólni. Könny fut a szemébe és megcsókolja Zsuzska kezét. Karonfogva mennek a szobába. Ott is minden a régi. A fehérrel terített asztalt a sublót a fakó zsölyeszékek, az öreg ur karszéke és a sarokba állított hosszúszárú pipák. Csak az öreg ur arca nem a régi... Ott borong rajta valami, amit azelőtt sohse lehetett látni a békés mosolyu, örökderüs arcon. Az öreg nehézkesen kel fel. Karszéke mellé kis asztalkára szokta melléje tenni a reggelit Zsuzsika. De ma a fiatalok tiszteletére felkel és a nagy asztalhoz ül. A kölcsönös kedveskedések után komolyra fordul a beszéd. — Zsuzska a tied, — kezdi az öreg. — már el van intézve. Isten is egymásnak teremtett benneteket. Hanem a közös jövőtökről hogyan gondolkozol, fiam? — Az utóda leszek, kedves tanítómesterem. — Már atyádnak szólíthatsz, fiam. — Kedves atyám. — javítja ki meghatottan a fiatal ember. — Nem lesz itt maradásod. Amilyen magyarnak neveltelek, tudom, hogy nem lesz. Ki sem neveztetett a zsupán. — Már meg is ígérte. — És elmondja a zsupánnal lefolyt ismerkedést és egész beszélgetést. Zsuzsika arca felderül, János is azt hiszi, hogy megörvendezteti az öreget. De az öreg úr arca még jobban elborul. — Baj lesz ebből, fiam. Most már biztosan látom, hogy nincs itt maradásod. A zsupán azt hiszi, hogy tőt vagy és majd eszközül használhat fel. Tudja, hogy az egész falu bizalma feléd fordul, rád fog hallgatni és utánad megy. Vagy a magyarság vagy a szlávság fele. S téged akar arra használni, mint atyafiát, hogy jó szóval, szépszerével a csehek felé tereld majd Rásztonyt. (Folyt. köv.)