A Szív, 1948-1949 (34. évfolyam, 1-48. szám)

1948-09-04 / 1. szám

0 óras 1 forint. Budapest, 1948 szeptember 4 XXXIV. évfolyam V 1. szám 11 JÉZUS SZIVE SZÖVETSÉG HETILAPJA CSEKKSZÁMLASZÁM 8857 ELŐFIZETÉSI ÁR: NEGYEDÉVRE 12.— FORINT/ TELEFONSZÁM 135.233 MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON KIADJA A JÉZUS SZIVE SZÖVETSÉG SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPESTJ XIII., MÁRIA UTCA 23. SZ. Nem azt várjuk a mai embertől, hogy soha meg ne sértse a törvényt, hanem ha mégis megsérti, legyen tudatában annak, hogy megsértette. Julien Benda. Az iráni sah a Szentatyánál Mohamed leza Pahluvi iráni sah — mint ismeretes — pár nappal ezelőtt érkezett nagy kísérettel Hamába. Itt tartózkodása alatt a második napon kíséretével Gastelgandolfóba ment és kihallgatáson jelent meg XII. Pius pápánál. Visszatérve Gastelgandolfóból magánemberként megjelent a Vatikánban és megtekintette a múzeumokat és a könyvtárt. Ezután a sah a Szent Péter bazilikát kereste fel. Lement a grittába és megszemlélte a kupolát is. Shivoy Lajos székesfeAhrvári püspök kiadta első „ministráns-körlevelét" Shvoy Lajos székesfehérvári püspök kiadta a székesfehérvári egyházmegyei ministráns-körlevelét. Az első körlevélben a püspök először visszatekintést vet ez év július 6-án Székesfehérvárott megtartott ministráns-napra, majd körlevelében többek között a következőket írja az egyházmegye kis oltárszolgáihoz, a ministránsokhoz: «Igazi Jézus Szíve szerinti ministránsok akartok lenni? Elárulom a titkát, hogy fog ez sikerülni! Az Oltáriszentségben köztünk élő Úr Jézus segítségével. A gyakori szentáldozással. Aki eddig havonkint csak egyszer járult a szentáldozáshoz, üldözzék ezentúl minden vasárnap, aki vasárnaponként szokott áldozni, vigyázzon lelke tisztaságára és vegye magához az Úr Jézust naponként, mint a régi keresztény gyermekek. Ó, milyen nagy öröme lesz — írja többek között körlevelében a püspök — az Úr Jézusnak, ha ilyen jóra, tökéletesebb, buzgóbb életre törekvő ministránsok szolgálnak az oltáránál.» Az 1950-es szentév előkészítő bizottságának sajtóértekezletén hangsúlyozták, hogy a Szentév egyik legfőbb célja: előmozdítani az emberiség szellemi újjászületését, Isten iránt való szeretetét és a népek nagy családjának az igazságon alapuló kölcsönös megértését. A konferencián valamennyi jelentős lap képviselője megjelent és a kiküldöttek teljes képet nyerhettek a Szentév előkészítésének feladatairól. A benső, lelki felkészülés céljából jövő év novemberében az egész világon minden templomban missziókat fognak tartani. Az anyagi természetű előkészületek is teljes erővel folynak. A legnagyobb gond természetesen a számos zarándok elhelyezése. Az 1925. évi legutóbbi Szentév alkalmával több mint 30.000 szoba állott a zarándokok rendelkezésére, de az előjelek szerint most többre lesz szükség. Az Előkészítő Bizottság valóban emberfeletti munkát végez, hogy biztosítsa az ünnepségek zavartalan lebonyolítását, egymagában azonban nem tud megküzdeni hatalmas feladataival, s ezért a sajtó útján felhívással fordult Itóma népéhez, hogy a Szentév zarándokait igazi római vendégszeretettel és keresztény felebaráti szeretettel fogadja. Mi lesz az ifjúsággal? Nem vagyunk rémlátók, nem véljük, hogy az ifjúság teljes züllésnek indul ; sokkal erősebben hiszünk a fiatalság üde józanságában, korához mért gazdag tapasztalatában, semhogy elpártolástól féltenénk, — mégis az iskolanyitás alkalmából, mint minden esztendőben, fel kell vernünk a felnőttek lelkiismeretét : a fiatalságért, a jövendő nemzedékért felelősek vagyunk. Az újkor civilizációja meglazította a felelősséget a szülőkben. Ennek oka egyrészt a korunk anyagias beállítottsága, amely itt a földön keresi kizárólag a kényelmet, boldogságot, beteljesülést. A másik oka a felelőtlenségnek onnan indult ki, hogy egyébként minden dicséretre méltóan túl sokan törődtek a gyermekkel. A kicsiny gyermekről majd gondoskodik a napközi otthon, a tudománnyal való töltekezésről gondoskodik az iskola, a vallásos nevelésről gondoskodik a hitoktató, hogy jobb nevelőt kapjon a gyermek, mindent megad az egyik szerzetesiskola — és közben elfeledkeztünk a legerősebb alakító hatásról: a személyes és közvetlen szülői nevelésről. A történelem folyamán a Gondviselés gyakran kényszerít külső nyomással arra, hogy a szülők, a felnőttek, a nagyobbak megértsék : nem tolhatjuk át másokra a felelősséget, az ifjúság akkora érték, hogy azért mindannyiunknak, de elsősorban a szülőknek felelősséget kell vállalniuk. Ezt a felelősséget szeretnénk néhány útmutatással felszítani és irányítani a hivatalos munkaév kezdetén. I. Szociális nevelést adjunk gyermekeinknek ! Nem árulunk zsákbamacskát, őszintén megmondjuk, ahogy nem titkoltuk a szószéken, a sajtóban sohasem : féltjük gyermekeinket az anyagelvűségtől. Mi hiszünk Istenben, mi hiszünk a szellemi lélekben, mi hiszünk az örök életben, nemcsak azért, mert a kinyilatkoztatás erre késztet, hanem mert ezt parancsolja a józan eszünk és a tudományos kutatás. Ma már csak az állíthatja, hogy a Vallás és tudomány ellentétben van, akinek sem a vallásról, sem a hatalmas tudományos munkáról nincs tájékozottsága. A világhírű német fizikussal, Max Plánokkal állítjuk: «Akárhová és akármilyen nagy távolságba tekintünk, sehol sem találunk ellenmondást a vallás és tudomány között. Sőt : a döntő pontokra nézve teljesen egyetértenek». Sokkal inkább félünk a gyakorlati anyagelvűségtől, amely nem sokat törődik az ember céljával, Isten valóságával, hanem táncőrületben, a szórakozás mámorában, munkahajsza rohanásában elfelejt szembenézni a az élet legfontosabb kérdéseivel : »Mi végre élsz? Honnan jöttél? Mi lesz veled? Tehetsz akármit, vagy valami köt téged?* — és a süketek tompaságával, a szellemileg elhülyültek bambaságával bajlódik át az életen, s boldog, ha ostobasága nem világítja meg életének értelmetlenségét, mert híg agyveleje nem tudná elviselni a kilátástalan szenvedést. Fogyatékos volna azonban nevelésünk, ha merőben a reszketős féltésben, a görcsös ellenállásban merevednénk meg és nem haladnánk tovább, nem nevelnénk fiatalságunkból a szociális felelősségét mélyen átérző nemzedéket. Katolikus nevelésben itt-ott épp az volt a hiány, hogy csak az egyéni üdvösség biztosítására nevelték a fiatalságot, úgyhogy már nem fájt neki, hogy annyi ember elkárhozik, avagy Isten gyermekeinek milliója éhezik, rongyokban jár, állati robotban tesped és vergődik. «Csak egyféle katolicizmus van : — mondja Suhard, párizsi bíboros érsek: — a szociális, vagy pedig egyáltalán nem katolicizmus. Mert sajnos, vannak olyanok, akiket ugyan megkereszteltek, de akik nem szociális érzésűtek, ennélfogva csak névleg katolikusok.» II. Engedjétek hozzám a gyermekeket! Úgy vélem, ha ma az Úr Jézus látható alakban megjelenne közöttünk, kemény szavakkal ostorozná még a magukat jó katolikusnak nevező szülőket is : Miért tartjátok vissza a gyermekeket? Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa. Katolikus életünk egyik éles figyelője mondotta szellemesen, hogy a magyar kereszténység még olyan ószövetségi, krisztustalan! Odáig már eljutott hogy ki meri ejteni Jézus Krisztus nevét (sőt már káromolni is vakmerő), de odalépni az oltárához és magához venni, azt már nem . . . Vasárnap az egész család elmegy misére , a gyermek otthon marad házat őrizni. Ha pedig elvisszük a templomba, akkor nem biztatjuk a szentáldozásra, hanem — jaj, hátha éhes lesz szegényke, hátha korog kicsit a gyomra — kegyetlenül, kényeztetve visszatartjuk. Nem nógatjuk, nem neveljük a gyakori szentáldozásra, nehogy túl sok legyen a jóból, és hát nem jó a túlságos vallási fanatizmus... Mennyi ördögi nagyképűség búvik meg a szavak mögött, szinte így is mondhatnánk : kegyetlen leegyesség. Ahogy a szociális nevelést követeljük az Egyház tekintélyével, épúgy a pápák megismétlődő parancsát idézhetnénk sorjába • Engedjétek a gyermekeket Jézushoz ! Ne kényszerítsétek, ne kergessétek, hiszen néhány bizalmas szó, négyszemközti ösztönzés elég ahhoz, hogy áldozzák a gyermek. Tanítsuk meg helyesen áldozni: elég a jószándék, a súlyos bűntől való mentesség (nem kell tehát mindig gyónni !), a többi a szentségi Jézus dolga, aki behatol a tiszta lélekbe és azt átalakítja. Tanítsuk meg jól áldozni hogyan kell rá készülni — szentségi böjttel, rövid imádsággal, esetleg szerény kis jó feltétellel —, hogyan kell hálát adni, egyszerű szavakkal, őszinte kérésekkel. Oszlassuk el azt a hiú ábrándot, hogy gyakori szentáldozás. Krisztussal egyesült élet nélkül lesznek mélyen, őszintén szociális érzékű emberek. Sokkal többet csalódtunk már, semhogy olyan kába reményekben ringatnánk magunkat, hogy Jézus nélkül lesz élet mibennünk . . . III. Tanítsuk otthon a katekizmust! Mint láttuk, a szülők szerették áthárítani a katolikus nevelést az iskolára, a hitoktatásra, a szerzetesi, papi nevelőkre. Most, az iskolák államosítása idején fokozottabban a szülőkre hárul a hitoktatás mélyítésének feladata a családi körben. Az Egyház életében vagy a világnézeti küzdelem, vagy a kisebbségi sor tanította meg a keresztény szülőket ennek a feladatnak vállalására. Amerikában, ahol az összlakosságnak alig egyhatoda katolikus, s az is az üzleties szellemtől áthatott anyagelvűség légkörében él, most adták ki a szülők számára a katekizmust, hogyan kell otthon hittanra tanítani a gyermekeket. A gyóntatószékben nem oldozzák fel a szülőket, ha saját hibájukból olyan iskolába adják gyermeküket, ahol nincs hitoktatás. Hollandiában az évszázados elnyomatás ébresztette fel a katolikus szülőkben a hitoktatás kötelezettségét. Megható látni, mondja egy szemtanú, amikor este a szülők a közös imádság előtt a Szentírásból, hittankönyvből részleteket olvastatnak fel ; kimondhatatlanul bájos, ahogy az édesanya a maga egyszerűségében azt megfogalmazza és kifejti. " * Nem hiába engedi ránk az Úr a világnézeti harcokat, nem hiába enged visszaszorulni minket időnként az oltár közelébe. A küzdelem felébreszti a szunnyadó felelősséget . A gyermekek hitéért, erkölcséért most már én is felelős vagyok, nem hallgathatok, munkát vállalok. Az oltár közelében felfedezzük, hogy íme, az étel zajlásában észre sem vettük az élet forrásai, világnézetünk központját, küzdelmünk erejét: Jézust az Oltáriszentségben. Legyünk résen tiszta, elfogulatlan szívvel, merre vezet minket a Gondviselés . . . Az új évfolyam elé Lapunk jelen számával új évfolyamába lép. Boldogemlékű P. Biró Ferenc, — aki éppen tíz esztendővel ezelőtt hagyott itt bennünket —, nagyszerű alkotása íme időtállónak bizonyult. Immár harminchárom esztendőn keresztül teljesítette ez a lap hivatását: minden módon ismertté tenni és megszerettetni Jézus Szentséges Szívét és szándékait. Nem mondhatjuk, hogy ez az év könnyű volt. A nyomasztó papírhiány miatt bizony sok-sok mondanivalót el kellett hallgatni, soksok beszámolót meg kellett kurtítani. Azok a szép kezdeményezések, amelyekről a 33. évfolyam kezdetén számolhattunk be, jórészt megszűntek, így le kellett mondani a rendkívüli népszerűségnek örvendő Képes Szívről, meg kellett rövidíteni a gyermek-mellékletet, jórészt be kellett szüntetni A Szív népies kis füzeteit. De azért nem panaszkodunk. Az elmúlt év nehéz küzdelmei közepette számtalanszor éreztük Szentséges Szív különleges oltalamát és segítségét. Tapasztalhattuk, mennyire hűséges ígéretének teljesítésében. Megáldom minden vállalkozásukat Mert az igazságnak tartozunk azzal, hogy a jó isten iránti mélységes hálával megállapíthatjuk: sokszor nagy nehézségek közepette, csökkentett példányszámban és csekélyke oldalterjedelemben, de azért mégis minden esetben megjelenhettünk. A másik nagy jó, amiről meg kell emlékeznünk: töretlen volt kedves olvasóink hűsége és szeretete. A négy oldalra csökkentett terjedelem miatt egyetlen panaszt nem hallottunk, sőt nem egyszer megnyugtattak bennünket, hogy megértik a papírhiány következményeit. Ennek az évnek kellemes eseményei közé tartoznak A Szív Sajtómissziója által rendezett Könyvünnepek. Ezek, azokon a helyeken, ahol jól előkészültek rá, jelentős erkölcsi sikerrel végződtek. Megdőlt az az ostoba tévhit, mely szerint a falusi embert nem érdekli a könyv. Nagyon is érdekli, csakhogy el kell vinni hozzá, be kell mutatni neki. Nem várt érdeklődéssel vette körül a nép a könyvekkel megrakott asztalokat: 97 községben volt sajtónap, kivétel nélkül teljes sikerrel. Az örök fiatalságot sugárzó keresztény hit, a törhetetlen bizalom Jézus Szivében vezetnek továbbra is bennünket. Mindehhez kérjük ezentúl is kedves olvasóink hűséges támogatását. Hiszen nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy nem akarunk mást, mint az evangéliumi igazság, az irgalmas szeretet és a Krisztus szerinti jóság hirdetésével szolgálni a magyar népet. Ez oly szépséges cél, hogy bízunk a jó Isten segítségében.