A Szív, 1948-1949 (34. évfolyam, 1-48. szám)

1948-09-04 / 1. szám

0 óras 1 forint. Budapest, 1948 szeptember 4 XXXIV. évfolyam V 1. szám 11 JÉZU­S SZIVE SZÖ­VETS­ÉG HETILAPJA CSEKKSZÁMLASZÁM 8857 ELŐFIZETÉSI ÁR: NEGYEDÉVRE 12.— FORINT/ TELEFONSZÁM 135.233 MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON KIADJA A JÉZUS SZIVE SZÖVETSÉG SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPESTJ XIII., MÁRIA­ UTCA 23. SZ. Nem azt várjuk a mai embertől, hogy soha meg ne sértse a törvényt, ha­nem ha mégis megsérti, legyen tudatában annak, hogy megsért­ette. Julien Benda. Az iráni sah a Szentatyánál Mohamed l­eza Pah­luvi iráni sah — mint ismeretes — pár nappal ezelőtt érkezett nagy kí­sérettel Hamába. Itt tartózkodása alatt a második napon kíséreté­vel Gastelgandolfóba ment és kihallgatáson jelent meg XII. Pius pápánál. Visszatérve Gas­­telgandolf­óból magánemberként megjelent a Vatikánban és meg­tekintette a múzeumokat és a könyvtárt. Ezután a sah a Szent Péter bazilikát kereste fel. Le­ment a grittába és megszemlélte a kupolát is. Shivoy Lajos székesfeAhr­­vári püspök kiadta első „ministráns-körlevelét" Shvoy Lajos székesfehérvári püspök kiadta a székesfehérvári egyházmegye­i m­­inistráns-kör­levelét­. Az első körlevélben a püspök először visszatekintést vet ez év július 6-án Székesfehérvá­­rott megtartott ministráns-napra, majd körlevelében többek között a következőket írja az egyházmegye kis oltárszolgáihoz, a ministrán­­sokhoz: «Igazi Jézus Szíve sze­rinti ministránsok akartok lenni? Elárulom a titkát, hogy fog ez sikerülni! Az Oltáriszentségben köztünk élő Úr Jézus segítségével. A gyakori szentáldozással. Aki eddig havonkint csak egyszer já­rult a szentáldozáshoz, üldözzék ezentúl minden vasárnap, aki vasárnaponként szokott áldozni, vigyázzon lelke tisztaságára és vegye magához az Úr Jézust na­ponként, mint a régi keresztény gyermekek. Ó, milyen nagy öröme lesz — írja többek között körlevelé­ben a püspök — az Úr Jézusnak, ha ilyen jóra, tökéletesebb, buz­góbb életre törekvő ministránsok szolgálnak az oltáránál.» Az 1950-es szentév előkészítő bizottságának sajtó­értekezletén hangsúlyozták, hogy a Szentév egyik legfőbb célja: előmozdítani az emberiség szel­lemi újjászületését, Isten iránt való szeretetét és a népek nagy családjának az igazságon alapuló kölcsönös megértését. A kon­ferencián valamennyi jelentős lap képviselője megjelent és a kiküldöttek teljes képet nyerhet­tek a Szentév előkészítésének feladatairól. A benső, lelki fel­készülés céljából jövő év novem­berében az egész világon minden templomban missziókat fognak tartani. Az anyagi természetű előkészületek is teljes erővel folynak. A legnagyobb gond ter­mészetesen a számos zarándok elhelyezése. Az 1925. évi leg­utóbbi Szentév alkalmával több mint 30.000 szoba állott a zarán­dokok rendelkezésére, de az elő­jelek szerint most többre lesz szükség. Az Előkészítő Bizottság valóban emberfeletti munkát végez, hogy biztosítsa az ünnep­ségek zavartalan lebonyolítását, egymagában azonban nem tud megküzdeni hatalmas feladatai­val, s ezért a sajtó útján felhí­vással fordult Itóma népéhez, hogy a Szentév zarándokait igazi római vendégszeretettel és ke­resztény felebaráti szeretettel fo­­gadja. Mi lesz az ifjúsággal? Nem vagyunk rémlátók, nem véljük, hogy az ifjúság teljes züllésnek indul ; sokkal erősebben hiszünk a fiatalság üde józanságában, korához mért gazdag tapasztalatában, semhogy elpár­tolástól féltenénk, — mégis az iskolanyitás alkalmából, mint minden esztendőben, fel kell vernünk a felnőttek lelkiismeretét : a fiatal­ságért, a jövendő nemzedékért felelősek vagyunk. Az újkor civilizációja meglazította a felelős­séget a szülőkben. Ennek oka egyrészt a korunk anyagias beállítottsága, amely itt a földön keresi kizárólag a kényelmet, boldogságot, betel­jesülést. A másik oka a felelőtlenségnek onnan indult ki, hogy egyébként minden dicséretre méltóan túl sokan törődtek a gyermekkel. A kicsiny gyer­mekről majd gondoskodik a napközi otthon, a tudománnyal való töltekezésről gondoskodik az iskola, a vallásos nevelésről gondoskodik a hit­oktató, hogy jobb nevelőt kapjon a gyermek, mindent megad az egyik szerzetesiskola — és közben elfeledkeztünk a legerősebb alakító hatásról: a személyes és közvetlen szülői neve­lésről. A történelem folyamán a Gondviselés gyakran kényszerít külső nyomással arra, hogy a szülők, a felnőttek, a nagyobbak megértsék : nem tolhatjuk át másokra a felelősséget, az ifjúság akkora érték, hogy azért mindan­­­nyiunknak, de elsősorban a szülőknek fele­lősséget kell vállalniuk. Ezt a felelősséget szeretnénk néhány útmu­tatással felszítani és irányítani a hivatalos munkaév kezdetén. I. Szociális nevelést adjunk gyer­mekeinknek ! Nem árulunk zsákbamacskát, őszintén meg­mondjuk, ahogy nem titkoltuk a szószéken, a sajtóban sohasem : féltjük gyermekeinket az anyagelvűségtől. Mi hiszünk Istenben, mi hiszünk a szellemi lélekben, mi hiszünk az örök életben, nemcsak azért, mert a kinyilatkoztatás erre késztet, hanem mert ezt parancsolja a józan eszünk és a tudományos kutatás. Ma már csak az állíthatja, hogy a Vallás és tudomány ellen­tétben van, akinek sem a vallásról, sem a hatal­mas tudományos munkáról nincs tájékozott­sága. A világhírű német fizikussal, Max Plánok­kal állítjuk: «Akárhová és akármilyen nagy távolságba tekintünk, sehol sem találunk ellen­mondást a vallás és tudomány között. Sőt : a döntő pontokra nézve teljesen egyetértenek». Sokkal inkább félünk a gyakorlati anyagelvűségtől, amely nem sokat törő­dik az ember céljával, Isten valóságával, hanem táncőrületben, a szórakozás mámorában, munkahajsza rohanásában elfelejt szembenézni a az élet legfontosabb kérdéseivel : »Mi végre élsz? Honnan jöttél? Mi lesz veled? Tehetsz akármit, vagy valami köt téged?* — és a süketek tompa­ságával, a szellemileg elhülyültek bambaságával bajlódik át az életen, s boldog, ha ostobasága nem világítja meg életének értelmetlenségét, mert híg agyveleje nem tudná elviselni a kilátás­talan szenvedést. Fogyatékos volna azonban nevelésünk, ha merőben a reszketős féltésben, a görcsös ellen­állásban merevednénk meg és nem haladnánk tovább, nem nevelnénk fiatalságunkból a szo­ciális felelősségét mélyen átérző nemzedéket. Kato­likus nevelésben itt-ott épp az volt a hiány, hogy c­s­a­k az egyéni üdvösség biztosítására nevelték a fiatalságot, úgyhogy már nem fájt neki, hogy annyi ember elkárhozik, avagy Isten gyermekei­nek milliója éhezik, rongyokban jár, állati robot­ban tesped és vergődik. «Csak egyféle katolicizmus van : — mondja S­u­h­a­r­d, párizsi bíboros érsek: — a szociális, vagy pedig egyáltalán nem katolicizmus. Mert sajnos, vannak olyanok, akiket ugyan megkereszteltek, de akik nem szociális érzé­sűtek, ennélfogva csak névleg katolikusok.» II. Engedjétek hozzám a gyer­mekeket! Úgy vélem, ha ma az Úr Jézus látható alakban megjelenne közöttünk, kemény szavak­kal ostorozná még a magukat jó katolikusnak nevező szülőket is : Miért tartjátok vissza a gyer­mekeket? Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa. Katolikus életünk egyik éles figyelője mon­dotta szellemesen, hogy a magyar kereszténység még olyan ószövetségi, krisztustalan! Odáig már eljutott hogy ki meri ejteni Jézus Krisztus nevét (sőt már káromolni is vakmerő), de oda­lépni az oltárához és magához venni, azt már nem . . . Vasárnap az egész család elmegy mi­sére , a gyermek otthon marad házat őrizni. Ha pedig elvisszük a templomba, akkor nem biz­tatjuk a szentáldozásra, hanem — jaj, hátha éhes lesz szegényke, hátha korog kicsit a gyomra — kegyetlenül, kényeztetve visszatartjuk. Nem nógatjuk, nem neveljük a gyakori szentáldo­­zásra, nehogy túl sok legyen a jóból, és hát nem jó a túlságos vallási fanatizmus... Mennyi ördögi nagyképűség búvik meg a szavak mögött, szinte így is mondhatnánk : k­egyetlen le­e­g­y­e­s­s­é­g. Ahogy a szo­ciális nevelést követeljük az Egyház tekinté­lyével, épúgy a pápák megismétlődő parancsát idézhetnénk sorjába • Engedjétek a gyermekeket Jézushoz ! Ne kényszerítsétek, ne kergessétek, hiszen néhány bizalmas szó, négyszemközti ösz­tönzés elég ahhoz, hogy áldozzák a gyermek. Tanítsuk meg helyesen áldozni: elég a jószándék, a súlyos bűntől való mentesség (nem kell tehát mindig gyónni !), a többi a szentségi Jézus dolga, aki behatol a tiszta lélekbe és azt átalakítja. Tanítsuk meg jól áldozni hogyan kell rá készülni — szentségi böjttel, rövid imádsággal, esetleg szerény kis jó feltétellel —, hogyan kell hálát adni, egyszerű szavakkal, őszinte kérésekkel. Oszlassuk el azt a hiú ábrándot, hogy gyakori szentáldozás. Krisztussal egyesült élet nélkül lesznek mélyen, őszintén szo­ciális érzékű emberek. Sokkal többet csalódtunk már, semhogy olyan kába reményekben ringatnánk magunkat, hogy Jézus nélkül lesz élet mibennünk . . . III. Tanítsuk otthon a katekizmust! Mint láttuk, a szülők szerették áthárítani a katolikus nevelést az iskolára, a hitoktatásra, a szerzetesi, papi nevelőkre. Most, az iskolák álla­mosítása idején fokozottabban a szülőkre hárul a hitoktatás mélyítésének feladata a családi körben. Az Egyház életében vagy a világnézeti küz­delem, vagy a kisebbségi sor tanította meg a keresztény szülőket ennek a feladatnak vállalá­sára. Amerikában, ahol az összlakosságnak alig egyhatoda katolikus, s az is az üzleties szel­lemtől áthatott anyagelvűség légkörében él, most adták ki a szülők számára a katekizmust, hogyan kell otthon hittanra tanítani a gyerme­keket. A gyóntatószékben nem oldozzák fel a szülőket, ha saját hibájukból olyan iskolába adják gyermeküket, ahol nincs hitoktatás. Hollandiában az évszázados elnyomatás ébresztette fel a katolikus szülőkben a hitoktatás kötelezettségét. Megható látni, mondja egy szemtanú, amikor este a szülők a közös imádság előtt a Szentírásból, hittankönyvből részleteket olvastatnak fel ; kimondhatatlanul bájos, ahogy az édesanya a maga egyszerűségében azt meg­fogalmazza és kifejti. " * Nem hiába engedi ránk az Úr a világnézeti harcokat, nem hiába enged visszaszorulni minket időnként az oltár közelébe. A küzdelem feléb­reszti a szunnyadó felelősséget . A gyermekek hitéért, erkölcséért most már én is felelős vagyok, nem hallgathatok, munkát vállalok. Az oltár közelé­ben felfedezzük, hogy íme, az étel zajlásában észre sem vettük az élet forrásai, világnézetünk központ­ját, küzdelmünk erejét: Jézust az Oltáriszentségben. Legyünk résen tiszta, elfogulatlan szívvel, merre vezet minket a Gondviselés . . . Az új évfolyam elé Lapunk jelen számával új év­folyamába lép. Boldogem­lékű P. Biró Ferenc, — aki éppen tíz esztendővel ezelőtt hagyott itt bennünket —, nagyszerű alkotása íme időtállónak bizonyult. Immár harminchárom esztendőn keresztül teljesítette ez a lap hivatását: min­den módon ismertté tenni és meg­szerettetni Jézus Szentséges Szívét és szándékait. Nem mondhatjuk, hogy ez az év könnyű volt. A nyomasztó papír­­hiány miatt bizony sok-sok mon­danivalót el kellett hallgatni, sok­sok beszámolót meg kellett kurtí­tani. Azok a szép kezdeményezé­sek, amelyekről a 33. évfolyam kezdetén számolhattunk be, jórészt megszűntek, így le kellett mondani a rendkívüli népszerűségnek ör­vendő Képes Szívről, meg kellett rövidíteni a gyermek-mellékletet, jórészt be kellett szüntetni A Szív népies kis füzeteit. De azért nem panaszkodunk. Az elmúlt év nehéz küzdelmei köze­pette számtalanszor éreztük Szentséges Szív különleges oltal­a­mát és segítségét. Tapasztalhattuk, mennyire hűséges ígéretének tel­jesítésében. Megáldom minden vállalkozásukat Mert az igazság­nak tartozunk azzal, hogy a jó isten iránti mélységes hálával megállapíthatjuk: sokszor nagy ne­hézségek közepette, csökkentett példányszámban és csekélyke ol­­dalterjedelemben, de azért mégis minden esetben megjelenhettünk. A másik nagy jó, amiről meg kell emlékeznünk: töretlen volt kedves olvasóink hű­sége és szeretet­e. A négy oldalra csökkentett terjedelem miatt egyetlen panaszt nem hallot­tunk, sőt nem egyszer megnyugtat­tak bennünket, hogy megértik a papírhiány következményeit. Ennek az évnek kellemes esemé­nyei közé tartoznak A Szív Sajtó­missziója által rendezett Könyv­ünnepek. Ezek, azokon a helyeken, ahol jól előkészültek rá, jelentős erkölcsi sikerrel végződtek. Meg­dőlt az az ostoba tévhit, mely sze­rint a falusi embert nem érdekli a könyv. Nagyon is érdekli, csakhogy el kell vinni hozzá, be kell mutatni neki. Nem várt érdeklődéssel vette körül a nép a könyvekkel megra­kott asztalokat: 97 községben volt sajtónap, kivétel nélkül teljes si­kerrel. Az örök fiatalságot sugárzó ke­resztény hit, a törhetetlen bizalom Jézus Szivében vezetnek továbbra is bennünket. Mindehhez kérjük ezentúl is kedves olvasóink hűséges támogatását. Hiszen nyugodt lelki­ismerettel mondhatjuk, hogy nem akarunk mást, mint az evangéliumi igazság, az irgalmas szeretet és a Krisztus szerinti jóság hirdetésével szolgálni a magyar népet. Ez oly szépséges cél, hogy bízunk a jó Isten segítségében.

Next