A Szív, 1950-1951 (36. évfolyam, 1-45. szám)
1950-09-02 / 1. szám
SL A vallás egyetemessége Cicero, a pogány római bölcselő azt írja az «Istenek természete» c. művében: „Amiben megegyezik minden ember természete, az szükségképpen igaz“. A természetről van itt szó, nem pusztán hiedelemről vagy véleményről. Igaz, évezredeken át azt hitték az emberek, hogy a nap kering a föld körül s nem fordítva. S ez mégsem volt igaz. Viszont az égitestek pályája nem tartozik az emberi természet kérdéséhez. Az ember szempontjából véve nagyon mindegy, hogy melyik égitest kering a másik körül. Nem mindegy azonban az embernek s az emberiségnek, hogy van-e Isten, van-e lélek és halhatatlanság, stb. Ha az efféle, lényeges, sorsdöntő kérdésben megegyezik az egész emberiség közhite, annak nyilvánvalóan igaznak kell lennie, hiszen a „természet a lényegben nem hibázik.“ Ilyen általános közhit az emberiség történetében az is, hogy valamiféle vallást el kell fogadnunk. Isten és túlvilág létezik s az istenséget vallásos tiszteletben kell részesítenünk. Három oldalról lehet vizsgálni ezt a kérdést: a térbeli elterjedettség (extenzió), az időbeni állandóság (perpetuitás) és a behatolási mélység (intenzitás) oldaláról. A vallás elterjedése általános Soha a földön nem volt nép vagy nemzet, amely valamiféle vallást ne ismert volna. Beszélhetnek erről eleget a nagy utazók. Sven Hédin, a tundrák vidékén, W. Schmid, a legelzártabb törpe népeknél felfedezi a vallás nyomait. Igaz, néha mintha olyasmit olvasnánk, hogy bizonyos kisebb népeknek nincs vallásuk. Csakhogy éppen ezek a kisebb népek vagy törzsek vallásos Uralomból nem közlik vallásukat az idegenekkel. Tabunak, elzárandó szent dolognak tartják vallásos szokásaikat s a köztük élő hithirdetők is csak hosszú-hosszú idő múltán tudnak meg ,e szokásokból valamit. A buddhizmust szokták emlegetni, amely kezdetben nem hirdetett semmiféle istenséget, tehát nem is volt vallás. De a buddhizmus nem természetes képződménye az emberi szellemnek, hanem Siddharta Gautama (megh. 485-ben Kr. e.) királyi származású bölcselő műve. Az alapító inkább erkölcsi rendszernek, mint vallásnak szánta a művét. Halála után azoban közbelépett az emberi természet hangja a követőiben. S minthogy az egy-Isten fogalma tisztázatlan, maradt a buddhizmusban, a történelem folyamán lezüllött a sokistenhitbe. Még magát az alapítót is (Buddha , megvilágosodott) istennek tisztelték és tisztelik. Azaz: a buddhizmus (mahayana alakjában) igazi vallássá lett s ma is annak tartják. A másik kifogás a vallás elterjedésével szemben az, hogy nem mindenki vallásos, mindig voltak és lesznek hitetlen emberek. Ez igaz. De abból, hogy nem mindenki használja az eszét (pl. csecsemők, elmebajosok), még nem következik az, hogy az ember természete szerint nem volna értelmes lény. A természet kivételt enged minden téren, s a kivétel nem üt vissza magára a természetre. S e mellett aki nem vallásos, rendszerint teremt magának valamiféle „izmust“, amelyben szentül és vakon hisz, legalábbis a vallásos emberek odaadásával, ha nem többel. Tehát vallásos igényeit más síkra vetíti ki. így hisznek egyesek — szinte vallásos kultusszal fokozva hitüket — a művészetben, a tudományban, a fejlődésben, vagy másban. Éppen ez a sokszor már fanatikus hit igazolja, hogy a természet szava bennük is él és utat keres a megnyilatkozáshoz. S ezzel, mint az útjából kizökkent üstökös, visszamutatnak oda, ahonnan kisodródtak, s ami talán sokszor hiányzik nekik. A vallás állandó eleme a történelemnek Vannak, akik hirdetik, hogy vallás nem volt és nem lesz mindig a földön. De a történelem folyamán nem tudunk kimutatni olyan — akármilyen rövid — időszakot, amelyben a vallás hiányzott volna. Az ősember barlangjának falán, sírhelyén, használati eszközei között fellelhetők a vallás emlékei, nyomai. Bálványszobrok kerülnek elő több ezer éves ásatási helyekről. A vallás egész hálózata mutatható ki Egyiptom, Asszír, Babilon sírkamráinak emlékeiből, stb. Azt szokták ellenvetni, hogy a műveltség és civilizáció terjedésével eltűnik majd a babona és a vallás is. — A babonára vonatkozólag ezt megengedjük, a vallásra vonatkozólag azonban tagadjuk. Hiszen a vallás az ember természetéből és természetéhez szól, a vallás az Isten és a lélek viszonyának tudatosítása. S akármilyen művelt legyen az emberiség, a természete megmarad, s e természetével egyidejűleg a vallás igénye is. „A hiedelmeket és koholmányokat eltörli az idő, de a természet hangját megerősíti“ hirdeti már Cicero. Műveltség és vallás együtt halad A történelemből is kiolvasható, hogy a műveltség nem sodorja el a vallást. Sőt a nagy műveltségek megteremtésével a vallásos kultusz is fellendült. Ezt igazolja a görögök története (Periklész kora). A rómaiak történetében éppen az „aranykorban“, Augusztus császár korában lendült fel a vallásosság. Az indusoknál Ashota király kora jelenti mind a műveltség, mind a vallásosság fénykorát. Hazai példákat nem sorolunk fel, mert annyira közismertek. A vallás tehát állandó, sugárzó eleme a történelemnek s nincs semmi valószínűsége annak, hogy a fejlődés folytán az általános műveltség terjedésével feleslegessé lesz. A vallás mélysége felmérhetetlen Az eddigiekből is következik, hogy a vallás mélysége, bensősége áthatja az egész embert, hiszen a természetéből következik. Az értelmet elkápráztatja a ragyogó vallási tanítás. Az akaratot megfogja az Isten követésének vágya, a tökéletesség kívánása. A szívnek sarkig tárja az ajtót a vallásos kultusz szépsége. Nyugalmat és békét talál az ember a vallásban, kiegészíti legjobbik énjét, végtelenre tágítja érdeklődésének körét. Munkájához vigaszt és erőt talál az ember a vallásban. A veszélyekben életkedvet, a csapásokban reményt és enyhületet. A társadalmi együttélésnek legbiztosabb alapja a vallás, hiszen a Tízparancs s az istenségnek, a közös Atyának tisztelete visszatartja a népeket az esztelen öldökléstől, a harácsolástól és kizsákmányolástól. Az emberiség anyja és dajkája a vallás. A vallásból születtek a művészetek, a tudományok nagy része. Innén kapják ihletüket a nagy alkotások, sőt az egész emberiség története sem más Goethe szerint, mint a hitnek és hitellenségnek viaskodása. A vallás mély, mint a tenger. A felszínét zavarhatják kisebb-nagyobb viharok, — a mélység azonban mindezt meg sem érzi. A vallás mélysége az emberi szív mélysége. S ami a szívünk legmélyén, természetünk nem csalatkozik legbensejében él, az és nem csalhat meg bennünket soha. A vallás nem hamisság, hanem igazság; igazi közkincse az emberiségnek, útkeresés — talán sokszor téves nyomokon — a teremtő Isten felé. A Tízparancsolat kőtáblái A III. PARANCS: » AZ ÚR NAPJÁRÓL A harmadik parancsolat ismét az Isten jogát vési kőbe: „Megemlékezzél arról, hogy ünnepeket szentelj!“ Ez a parancs feltételezi, hogy az ember •— Istenhez hasonlóan — hat napon át dolgozik becsületesen, lelkiismeretesen, odaadóan, s a hetedik napot — ismét az Istenhez hasonlatosan — pihenésre fordítja. Úgy azonban, hogy ezen a pihenésen eltalál az Úristenhez is. Tehát imádsággal, templomlátogatással, szentmise-hallgatással kell megszentelnünk a vasárnapot, s azt a néhány ünnepet, amelyet vallásunk, régi hagyományok alapján, előír. A munkának magasztos szerepe van az Isten elgondolása szerint az ember tökéletesítésében. De megvan a hivatása a „Szabadnak“, a pihenéses napnak s főleg az istentiszteletnek is. Hiszen a munka révén közvetve emelkedünk a legfőbb Dolgozóhoz, az Istenhez. Az istentiszteleten, különösen a szentmisén azonban közvetlenül.Szükséges is megszentelni az Úr napját. Hiszen a kegyelemre úgy szorul az emberi természet, mint senyvedő vetés a kiadós csőre. Nem ma írták le, minden időre és népre vonatkozik a Zsoltáros igéje: „Ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az, ki azt építi.“ (Zsolt, Ipfi, 1.) A Teremtő mindenhatóságát Szent Pál ily tömören fejezte ki: Minden Őáltala és Őbenne van. Ö áll mindennek élén és mindennek csak benne van léte.* (Kol l. 16.) Ezt fejezi ki az „Úr napja“; az Egyház, mint az Úr háza; a zsoltár, mint az Úr éneke; az imádság és áldozat, mint az Űr szolgálata. A szűkszavú Jártas János hazajön a templomból. Felesége megkérdezi: — Prédikáltak-e? — Prédikáltak. — Ki prédikált? — A plébános. — Aztán szépen prédikált ? — Szépen. — És miről prédikált? — A bűnről. — Mit prédikált róla? ■— Ellenezte. és A világ Teremtésének nagyságát végtelen bölcseségét igazán csak az ismeri meg, aki a végtelen nagy könyvben, amelynek természet a neve, iparkodik Isten gondolatait megérteni s aki előtt e megértéssel szemben mindaz, amit az emberek róla tudnak és mondanak, csupa üres és hiú beszédnek tetszik. — Schönhein. * A &X1L> A sértődöttség nem jó tanácsadó Würzburg egyetemének a történetében a következő esetet olvassuk: — Az egyetemet tudvalévően Echter Gyula herceg-püspök alapította. Későbben, de még a püspök életében az egyetemhez csatolták a róla elnevezett Gyula-kórházat. Ennek pedig ez a története: — A püspököt egyszer egy nemes keresztapának kérte fel. A keresztelés után a keresztapa egy kosár szőlőt küldött ajándékul a nemesnek. A nemes az ajándékot keveselte és sértődötten visszaküldte a püspöknek, természetesen vaskos gorombaságoktól hemzsegő levél kíséretében A püspök nem sértődött meg a gorombaságon, hanem kivette kosárból a szőlőt az alatta levő a okirattal együtt. Az okiratot előző napon maga a püspök állította ki és abban az újkereszteknek gyönyörű kastélyt ajándékozott a hozzátartozó kerttel és földdel. Ezt a kastélyt a hozzátartozandóságokkal a püspök most az egyetemnek ajándékozta, amely kórházzá alakítana át Hogy a nemes mit csinált, mikor az okiratról és tartalmáról értesült, arról nem szól a krónika Hebbel mondása A XIX. század nagy drámaköltője írja: „Könnyű megakadályozni, hogy valahol mocsár keletkezzék. De ha egyszer a mocsár megvan, semmi sem akadályozhatja meg, hogy kígyók és varangyok támadjanak benne“ Budapest, 1950. szeptember 2. Modern kísérlet a bűnbánatra A külföldi katolikus sajtó újabban sokat foglalkozik a MRA-mozgalommal. Egyesek a lelkesedés hangján írnak róla és erkölcsi hajnalhasadásként üdvözlik, mások viszont a vallási elközömbösödés veszélyét látják benne és óva intenek tőle. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az igazság ezúttal is a két szélsőséges felfogás között keresendő. Mi az a MRA mozgalom? A „MRA“-mozgalmat Buchmann Frank dr., Amerikába szakadt svájci alapította. Buchmann protestáns teológiai tanulmányainak elvégzése után átutazta Európát, ahol angol és német pietisztikus körökkel került kapcsolatba. Amerikába visszatérve püspöke szegény vidéki plébánia élére állította, amelynek vallás-erkölcsi életét annyira felvirágoztatta, hogy mindenki csodájára járt. Vallásossága azonban csak érzelmeken, nem pedig túlvilági és tárgyi alapon épült fel. 1908-ban egy egyszerű asszonynak a bürfről mondott beszéde annyira megrendítette, hogy — mint írja — „megtért". Arai, élményszerűen megvilágosodott benne a tudat, hogy a bűn minden rossznak az okozója és hogy következményeitől csak a keresztre feszített kegyelme szabadíthat meg. Nemsokára „megtérése“ után a „Keresztény Ifjak Szövetségének" vezetésével, majd Oxford egyetemi ifjúságának a lelki gondozásával bízták meg. Tevékenységére most már a külföld nagyközönsége is felfigyelt. A mód, ahogy az ifjúság szívéhez férkőzött és ahogy szívükben a vallás és erkölcs magvait elhintette, egyre több hívet szerzett neki. Tevékenységét az első világháború sem akasztotta meg. Sőt, mozgalma egyre terebélyesedett és a feladatok nagyságával együtt növekedett. Az európai feszültség fokozódásával Buehmannn lelkében egy nap az a gondolat villant fel, hogy az egész emberiséget szörnyű erkölcsi válság fenyegeti. Ennek felismerésében mondotta 1937. május 29-én tartott beszédében: „Európa népeinek válsága valójában olyan erkölcsi válság, amelynek megszüntetésére magukat a népeket kell erkölcsileg fölfegyverezni. Az erkölcsi gyógyulás ugyanis a gazdasági gyógyulásnak elengedhetetlen előfeltétele.” Ettől a naptól kelteződik a mozgalomnak MRA elnevezése: Moral Re-Armement, magyarul: erkölcsi felfegyverkezés. A MRA kettős célja 1939. újévi szózatában Buchmann dr. a mozgalom célját a következőképpen határozta meg: „A „MRA“ célja kettős: Istennek a népek vezetésében a vezető szerepet biztosítani és másodszor az egyén erkölcseinek megjavításával a népek és az emberiség erkölcseit is megújítani.“ A mód, ahogy az egyénnek erkölcsileg újjá kell születnie, a következő: „Mind magunkban, mind pedig a közéletben Isten terveit kell megvalósítanunk. Ez azonban csak önmagunk és mások iránti feltétlen őszinteséggel, gondolataink és életünk mocsoktalan tisztaságával, teljes önzetlenséggel és Istenre való maradék nélküli hagyatkozással érhető el.“ Ennek a négy feltételnek a teljesítése magában foglalja a bűntudatot, a bűnmegvallást, az okozott anyagi és erkölcsi kár jóvátevését és a rendíthetetlen hitet, hogy az Isten a bűnt, annak következményeit és egyben a bűntudatot is megsemmisíti. Ha az egyén ilymódon kiveti magából a rosszat, a bűnt és Isten világosságába öltözik, enyhül az emberek és a nemzetek közti feszültség és az emberiség számára a boldogság új korszaka nyílik meg. Buchmann ezt a röviden vázolt erkölcsi hitvallást Krisztus életéből és tanításából vezette le. „Krisztus élete — írta —, az erények abszolút megvalósítása. A feltétlen őszinteség, tisztaság, önzetlenség és szeretet követelése e szerint azt jelenti, hogy megvalósításukkal mindenki erejéhez mérten Krisztushoz hasonlóvá lehet.“ A MRA svájci kiadása A „MRA" mozgalma a második világháború alatt rohamosan terjedt el. Százezres tömegek szegődtek zászlaja alá; életük és tevékenységük nyomán valóban sokfelé szebb, nemesebb és tisztább légkör alakult ki. Ennek ellenére a hivatalos protestantizmus nagy gyanakvással kísérte a MRA működését és elterjedését. Henson durhami anglikán püspök azzal vádolta, hogy etciklik a kereszténység lényege fölött, Barth protestáns teológus szerint pedig elhanyagolja az imádságot, a hitet és a kereszténységhez vajmi kevés köze van. Emil Brunner szerint viszont a mozgalom az evangéliumnak gyakorlati megvalósítása és Wescott anglikán metropolita úgy nyilatkozott, hogy a MRA Istennek csodálatos műve, amelynek tartalma és lényege legbensejéig megrendítette. A második világháború kitörése után Buchmann végleg visszavonult és mozgalmát Európában sorsára bízta. Híveinek egy része 1942-ben a Genfi-tó partján fekvő Gaux község egy szállodáját vette meg, amely a mozgalom szellemi központjává vált. Ezóta Európa minden országából ide zarándokolnak a mozgalom hívei, hogy problémáikat megvitassák. 1947-ben pl. július 15-től október 15-ig tartott a kongresszusa, amelyen 52 ország több mint 5000 képviselője vett részt. A MRA a támadások pergőtüzében Ezóta a svájci, osztrák és német katolikus sajtó egyre gyakrabban foglalkozik Gaux-val és hasonlóan a protestáns egyházi sajtóhoz, szintén kétféle felfogást vall. A hajthatatlanok Görres Ida ismert írónővel az élen szigorúan támadják. Szemére vetik, hogy elködösíti az igazságot, elhanyagolja, sőt kikezdi a kereszténységet és a vallási közömbösségnek egyengeti útját. Görres Idával ellentétben mások rámutatnak arra, hogy Gaux levetette ugyan magáról amerikai változatának pietisztikus jellegét, de azért továbbra is a természetes erények alapján áll. Amíg a mozgalom nem irányul kimondottan az Egyház és kereszténység ellen, önnönmagában kell vizsgálni és értelmezni. Így vizsgálva és értelmezve nem lehet tagadni, hogy tartalma és célkitűzése jótékony és hogy a szívekbe és telkekbe azokat az igazságokat hinti el, amelyek természetszerűleg keresztények. Következőleg sok jószándékú embernek, ki eddig önhibáján kívül nem jutott el az Egyház előcsarnokáig, elkészíti az odavezető utat, mert érző, befelé néző emberré teszi. Távolról az a benyomásunk: Gaux tipikus példája annak, hogy a mai emberiség mennyire keresi az utat Istenhez, az elmélyüléshez. Aki messziről jön és nem ismeri még az Egyház tiszta magatartását, az egyelőre beéri a félúttal, Caux kezdetleges gondolatvilágával. Csak megállni a félúton — veszélyes és tilos. Plinius az első keresztényekről Plinius egy Tratón császárnak küldött levelében a következőkép jellemezte az első keresztényeket: „A keresztények olyan emberek, akik magukat ünnepélyesen kötelezik, hogy minden gonosztettet elkerülnek, soha lopást, házasságtörést, hamis esküt nem követnek el, soha szavukat meg nem szegik s a rájuk bízott jószágot el nem tulajdonítják BOGNER MÁRIA MARGIT ügyében a „Szív” kiadóhivatalához lehet fordulni. A külső dolgok tudománya sohasem fog engem megvigasztalni erkölcsi tudatlanságomért a sanyarúság idején. De az erkölcs tudománya mindig megvigasztal azért, hogy nem ismerem a külső dolgok tudományát. (Pascal.)