A Szív, 1957 (43. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1. szám

XLIII. évf.y 1957. január 0­­ Jézus, emlékezni iád cd Szívnek Szent örömet ád. Ide minden méznél édesebb Szívünkben bitni TJégedet! .Nincs szó a földön kedvesebb‘ -Nincs dallamzengébb, ékesebb Qondolni Szebbet nem lehet,­­Mint Jézus, édes Szent neved! Szentének Jézus Neve ünnepére A latin «Jesu dulcis memoria» himnusz mai magyar szövege Sík Sándortól van. Először 1651-ben jelent meg nyomtatásban a Kisdi Benedektől kiadott « Régi és Uj Deák és Magyar Egyházi Énekek» című gyűjteményben. SZERKESZT­ŐSÉG és KIADÓHIVATAL KANADA és Távol-Kilföld SZIV-KÖZPONT és KIADÓHIVATAL EGYESÜLT ÁLLAMOK számara : 3023 Carroll Ave. Cleveland 1­3, OHIO, U. S. A 4260 Bordeaux St. Montreal 34, CANADA Authorized at second class matter. Post Office Department, Ottawa. Felelős szerk. és kiadó: MEGJELENIK HAVONTA Szerkesztő: BIELECK JÓZSEF S. J. Kiadja: a magyar Jézus-Társaság ZRÍNYI JÓZSEF S. J. Hallgassuk a MAGYAROK VIGASZTALÁSA rádióprogrammot Clevelandban és környékén minden vasárnap d. u. 12.45 perckor a WSRS AM és FM 14.90 és 94.6 hullámhosszon (a Hu­­dák­ Testvérek műsorán). IMA-NYOLCAD a keresztény egységért Rev. Lewis Thomas Wattson, ang­likán lelkész 1863. január 16-án szüle­tett Amerikában (Maryland). Tanul­mányai közben kezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy Krisztus Urunknak csak egy igaz egyháza lehet, és az vagy a római­­ katolikus, vagy az anglikán egy­ház. Őszintén elkezdte ezért keresni, hol az igazság, és hogyan lehetne a két egyház közötti fájdalmas szakadást meg­szüntetni. Először egy szerzetet alapított, melynek célja éppen az egység előmoz­dítása volt. 1907-ben elkezdtek közösen imádkozni a kereszténység egységéért, s mozgalmukhoz mind többen és többen csatlakoztak. Az imahadjárat első ered­ménye a kezdeményező megtérése lett. 1909. október 30-án egész szerzetével együtt felvételét kérte a római katolikus anyaszentegyházba. Az egységért foly­tatott imáikat azonban tovább folytatták. A lassan szokássá vált és nagy elterjedt­ségnek örvendő január 18-25-i ima­­nyolcadot most már a katolikusok is átvették. X. Piusz pápa jóváhagyta és megáldotta, XV. Benedek pápa pedig teljes búcsúval látta el az előírt imák végzését. 1920-ban a protestáns és keleti egyházak világkongresszusa is magáévá tette a pápától meghatározott imákat. Azóta sok millió katolikus és más felekezetű keresztény egyesíti imáját ezeken a napokon az egyesülésért: « Legyenek mindnyájan egyek, Amint te, Atyám, bennem vagy és én te benned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Mondom neked: Te Péter vagy. Erre a sziklára építem Egyházamat. Úr Jézus Krisztus, Te azt mondtad apostolaidnak: Békét hagyok nektek, az én békémet adom nektek. Ne tekintsd vét­keimet, hanem Anyaszentegyházad hitét, adj neki békét és egységet szent akaratod szerint, aki élsz és uralkodói, Isten, mind­örökké. Amen. » E­nnyire szivszorongva és így vágyódva­epedve nem imádkoztak még magyarok a világon, mint ezekben a hetekben. Mint amikor lángba borul az erdő és vágtatva, repülve menekül minden, aminek lába és szárnya van, keres vizet, hajlékot, segítséget, biztatást, — így vagyunk mi most mindnyájan ! Elnémultak köztünk a pártok, a társadalmi életben elsimultak az ellentétek, kezd leszáradni rólunk az, ami önző és féltékeny és lel­künkben egyetlen tehetség dolgozik, mégpedig az, hogy a rettentő sötétben és a bajok éjjelében megta­láljuk egyensúlyunkat, vigaszunkat és az Isten örökké bölcs terveibe vetett hitünket. Szegény árva népünket ért legújabb szörnyű csapás, ami talán csak a tatárjárással hasonlítható össze, nagyon alkalmas arra, hogy a hirtelen felsza­badulásba vetett reményünk összeomlása az Istenbe és a Gondviselésbe vetett hitünket is megingassa bennünk. Hiszen úgy érezzük, hogy igazán mindent megtettünk, amit emberileg megtehettünk. Né­pünk közel tizenkét évig viselte már türelemmel a rabszolgaság igáját, most pedig ezrek és tízezrek áldozták fel életüket, családi otthonaikat is rommá­­lövették, rengeteget szenvedtek az éhség, a fagy és betegségek következtében. És úgy látszik, hogy szen­vedéseiknek még korántsincs vége; ők mindezt vál­lalták a felszabadulás reményében. Ugyanakkor mi, kivándorolt magyarok szintén mindent megtettünk, amire csak képesek voltunk: gyógyszert, élelmiszert és pénzt ajánlottunk fel és koldultunk barátainktól az otthoniak segítésére. Táviratok tízezreivel árasztottuk el azokat a politi­kai tényezőket, akiktől segítséget reméltünk, hatal­mas arányú tüntetéseket rendeztünk a világ lelki­­ismeretének felkeltésére. Nem kevésbbé kivettük részünket, a mi egyedüli földi szövetségesünk, a Szentatya által meghirdetett imahadjáratból is. Csak Isten tudna számot adni arról, hogy mennyit könyörgött felszabadulásáért ez a szegény árva nép — már közel tizenkét eszten­deje. Már-már abban reménykedtünk, hogy megis­métlődik Nándorfehérvár, amikor egyszerre néhány nap alatt összeomlott minden reményünk. Ebben a kegyetlen, rémséges időjárásban elborul előttünk minden és nem találjuk magunkat a világ­ban. Szinte azt látjuk, hogy a költő látomása telje­sedik be népünkről, aki azt mondta rólunk, hogy « a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül ss az embermilliók szemében gyászkönny­el. » Szinte mindenki azt kérdezi magától, hogy hogyan enged­heti meg az Isten a mai életnek ezeket az észbontó kegyetlenségeit? ★ ÁM AZ ISTEN DIPLOMÁCIÁJÁT, amellyel a világ történetét irányítja, mi teljesen soha nem fogjuk megérteni. A mi világunk tele van titkokkal, amelynek megfejtése Istenre tartozik, akiről Berzse­nyi Dániel írta ezeket az örökértékű sorokat : (( Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, — Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, — Léted világit, mint az égő nap, — De szemünk bele nem tekinthet. )) Ki ne venné észre a mi világunkban a sok furcsa­ságot, titokzatosságot és ellentétet? Szép virágok nyílnak a májusi reggelen és ezek nem egyszer lefagy­nak. Nyílnak az ibolyák az utak mentén és a part leszakad és eltemeti az ibolyákat. Zöldesnek a fenyők illatoznak az akácok, de azokból nemcsak karácsony­fa, hanem koporsó is lehet. Orgonabokrok nyílnak a magyar portákon a kerekeskút mellett, de ezek nőnek a sírokon is. Hamar lefagyott virágok, elteme­tett ibolyák — az emberi életnek és a nemzetek tör­ténetének a jelképei és titkai, melyek mögött Isten megfejthetetlen keresztrejtvénye húzódik meg. Ezt úgy hívjuk emberi nyelven: történelem. A tragédiák és szerencsék egymást követik, a jó és a rossz harca folyik szakadatlanul; a rossz látszó­­lag győz, aztán ismét a jó kerekedik felül. Isten úgy kormányozza a világot, mint az a zseniális államfő, aki egy időre átadja a kormánybotot ellenfeleinek, de azzal a szándékkal, hogy hadd járassák le magu­kat. Megengedi a máglyákat, amelyeken vértanúk ártatlan testei égnek porrá, de csak azért, hogy a máglyák lángjánál magasabbra csapjon a hitnek és a léleknek a tüze. A mai világnak nem elég a szó­beszéd, az írás, a lélek erejének, az erkölcsi bizony­ságtételnek egyetlen és perdöntő jele ma a vér bizony­sága. Szegény hazánkban a kötél, a puska, a kín­zókamra, a munkatábor, az éhség és a­ fagy pusztí­totta ezerszámra a mi árva népünket. Ám azt min­denki észrevehette, hogy a vérben félelmetes erő van. Amit nem tudtak elérni tizenkét éven keresztül a világ diplomatái, azt elérte a magyarok kiontott vére, amely olyan felkiáltójellé lett, hogy felhívta ránk az egész világ figyelmét és megnyertük az egész világ rokonszenvét. Amit vérben és anyagiak­ban vesztettünk, azt megnyertük erkölcsiekben, mert bármennyire is megzavarodott a mai világ ítélőképessége, hősöknek és igazaknak ma minket tart. Minden tragédiából, ami egy nemzettel történik, valami föléledés, föleszmélés támad, a tömegsírok előtt a végtelen szenvedések hevében és keserűségé­ben valami új világ születik. Kínzó fájdalmunk, amely elöntötte szívünket ezekben a hetekben, megenyhül, ha hinni tudjuk, hogy nem hiába folyt a sok vér és nem hiába szenvedtek áldozataink, hanem egy jobb világért, egy különb és igazságosabb emberiségért áldozták fel életüket. A történelemben is jövendő és már itt a földön kiküzdendő világért és társadalomért folyik a könny és a vér, amely a küz­delmes fejlődés útján, a több szeretet hevében s alkotó erejében lép majd a régi, embertelen világ helyébe.★ ÁM EZEKNÉL az emberi okoskodásoknál és reménykedéseknél is többet és számunkra vigaszta­lóbbat mond az evangéliumnak egy példabeszéde, amely arról szól, hogy egy ember jó búzát vetett a földjébe, de amikor nem vette észre, az ellensége konkolyt szórt közéje. És így történt, hogy az arany­sárga búza mellett egyszercsak megjelent a fekete konkoly is. A szolgák ki akarták irtani a konkolyt, de a gazda azt mondta nekik: Ne bántsátok, várjatok míg minden beérik. Aztán válogassátok szét a búzát a konkolytól, az utóbbit égessétek el, a búzát pedig hordjátok be szérűmbe. A példabeszéd értelme egyszerű és világos. A gazda az Isten, aki csak jót vetett ebbe a földbe, rosszat nem is vethetett. Az ellenséges ember a Sátán, aki megnyer magának népeket, osztályokat, írókat, színészeket, hadvezéreket, politikusokat és hinteti vetül a konkolyt Isten szántóföldjére. Egy­más mellett női a jó és a rossz, de amikor eljön az aratás ideje, akkor mind a kettő az Isten kezébe kerül... és nem kerülheti el a sorsát. Az igazság egyének és nemzetek számára is örök; az Istent hívőknek és az Istent szeretőknek pedig minden javukra válik. Ez a szenvedő magyar nép számára az egyetlen és igazi vígasztalás kemény megpróbálta­tásainak napjaiban. MAGYAROK VIGASZTALÁSA­ ­ MAGYAR KISPAP is volt abban az első menekült-csoportban, amelyet Camp Kilmerben telepítettek le, New Brunswick N. J. mellett. Máté József, soproni származázású jezsuita kispap, aki megjárta Szatmár és a budapesti Andrássy­ út börtöneit. Öt évet töltött koncentrációs­ táborban is. A Szív olvasóinak hamarosan be fog számolni, mint szavahihető szemtanú a magyarországi eseményekről és saját kálváriájáról.

Next