A Szív, 1957 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1. szám
XLIII. évf.y 1957. január 0 Jézus, emlékezni iád cd Szívnek Szent örömet ád. Ide minden méznél édesebb Szívünkben bitni TJégedet! .Nincs szó a földön kedvesebb‘ -Nincs dallamzengébb, ékesebb Qondolni Szebbet nem lehet,Mint Jézus, édes Szent neved! Szentének Jézus Neve ünnepére A latin «Jesu dulcis memoria» himnusz mai magyar szövege Sík Sándortól van. Először 1651-ben jelent meg nyomtatásban a Kisdi Benedektől kiadott « Régi és Uj Deák és Magyar Egyházi Énekek» című gyűjteményben. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL KANADA és Távol-Kilföld SZIV-KÖZPONT és KIADÓHIVATAL EGYESÜLT ÁLLAMOK számara : 3023 Carroll Ave. Cleveland 13, OHIO, U. S. A 4260 Bordeaux St. Montreal 34, CANADA Authorized at second class matter. Post Office Department, Ottawa. Felelős szerk. és kiadó: MEGJELENIK HAVONTA Szerkesztő: BIELECK JÓZSEF S. J. Kiadja: a magyar Jézus-Társaság ZRÍNYI JÓZSEF S. J. Hallgassuk a MAGYAROK VIGASZTALÁSA rádióprogrammot Clevelandban és környékén minden vasárnap d. u. 12.45 perckor a WSRS AM és FM 14.90 és 94.6 hullámhosszon (a Hudák Testvérek műsorán). IMA-NYOLCAD a keresztény egységért Rev. Lewis Thomas Wattson, anglikán lelkész 1863. január 16-án született Amerikában (Maryland). Tanulmányai közben kezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy Krisztus Urunknak csak egy igaz egyháza lehet, és az vagy a római katolikus, vagy az anglikán egyház. Őszintén elkezdte ezért keresni, hol az igazság, és hogyan lehetne a két egyház közötti fájdalmas szakadást megszüntetni. Először egy szerzetet alapított, melynek célja éppen az egység előmozdítása volt. 1907-ben elkezdtek közösen imádkozni a kereszténység egységéért, s mozgalmukhoz mind többen és többen csatlakoztak. Az imahadjárat első eredménye a kezdeményező megtérése lett. 1909. október 30-án egész szerzetével együtt felvételét kérte a római katolikus anyaszentegyházba. Az egységért folytatott imáikat azonban tovább folytatták. A lassan szokássá vált és nagy elterjedtségnek örvendő január 18-25-i imanyolcadot most már a katolikusok is átvették. X. Piusz pápa jóváhagyta és megáldotta, XV. Benedek pápa pedig teljes búcsúval látta el az előírt imák végzését. 1920-ban a protestáns és keleti egyházak világkongresszusa is magáévá tette a pápától meghatározott imákat. Azóta sok millió katolikus és más felekezetű keresztény egyesíti imáját ezeken a napokon az egyesülésért: « Legyenek mindnyájan egyek, Amint te, Atyám, bennem vagy és én te benned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Mondom neked: Te Péter vagy. Erre a sziklára építem Egyházamat. Úr Jézus Krisztus, Te azt mondtad apostolaidnak: Békét hagyok nektek, az én békémet adom nektek. Ne tekintsd vétkeimet, hanem Anyaszentegyházad hitét, adj neki békét és egységet szent akaratod szerint, aki élsz és uralkodói, Isten, mindörökké. Amen. » Ennyire szivszorongva és így vágyódvaepedve nem imádkoztak még magyarok a világon, mint ezekben a hetekben. Mint amikor lángba borul az erdő és vágtatva, repülve menekül minden, aminek lába és szárnya van, keres vizet, hajlékot, segítséget, biztatást, — így vagyunk mi most mindnyájan ! Elnémultak köztünk a pártok, a társadalmi életben elsimultak az ellentétek, kezd leszáradni rólunk az, ami önző és féltékeny és lelkünkben egyetlen tehetség dolgozik, mégpedig az, hogy a rettentő sötétben és a bajok éjjelében megtaláljuk egyensúlyunkat, vigaszunkat és az Isten örökké bölcs terveibe vetett hitünket. Szegény árva népünket ért legújabb szörnyű csapás, ami talán csak a tatárjárással hasonlítható össze, nagyon alkalmas arra, hogy a hirtelen felszabadulásba vetett reményünk összeomlása az Istenbe és a Gondviselésbe vetett hitünket is megingassa bennünk. Hiszen úgy érezzük, hogy igazán mindent megtettünk, amit emberileg megtehettünk. Népünk közel tizenkét évig viselte már türelemmel a rabszolgaság igáját, most pedig ezrek és tízezrek áldozták fel életüket, családi otthonaikat is rommálövették, rengeteget szenvedtek az éhség, a fagy és betegségek következtében. És úgy látszik, hogy szenvedéseiknek még korántsincs vége; ők mindezt vállalták a felszabadulás reményében. Ugyanakkor mi, kivándorolt magyarok szintén mindent megtettünk, amire csak képesek voltunk: gyógyszert, élelmiszert és pénzt ajánlottunk fel és koldultunk barátainktól az otthoniak segítésére. Táviratok tízezreivel árasztottuk el azokat a politikai tényezőket, akiktől segítséget reméltünk, hatalmas arányú tüntetéseket rendeztünk a világ lelkiismeretének felkeltésére. Nem kevésbbé kivettük részünket, a mi egyedüli földi szövetségesünk, a Szentatya által meghirdetett imahadjáratból is. Csak Isten tudna számot adni arról, hogy mennyit könyörgött felszabadulásáért ez a szegény árva nép — már közel tizenkét esztendeje. Már-már abban reménykedtünk, hogy megismétlődik Nándorfehérvár, amikor egyszerre néhány nap alatt összeomlott minden reményünk. Ebben a kegyetlen, rémséges időjárásban elborul előttünk minden és nem találjuk magunkat a világban. Szinte azt látjuk, hogy a költő látomása teljesedik be népünkről, aki azt mondta rólunk, hogy « a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül ss az embermilliók szemében gyászkönnyel. » Szinte mindenki azt kérdezi magától, hogy hogyan engedheti meg az Isten a mai életnek ezeket az észbontó kegyetlenségeit? ★ ÁM AZ ISTEN DIPLOMÁCIÁJÁT, amellyel a világ történetét irányítja, mi teljesen soha nem fogjuk megérteni. A mi világunk tele van titkokkal, amelynek megfejtése Istenre tartozik, akiről Berzsenyi Dániel írta ezeket az örökértékű sorokat : (( Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, — Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, — Léted világit, mint az égő nap, — De szemünk bele nem tekinthet. )) Ki ne venné észre a mi világunkban a sok furcsaságot, titokzatosságot és ellentétet? Szép virágok nyílnak a májusi reggelen és ezek nem egyszer lefagynak. Nyílnak az ibolyák az utak mentén és a part leszakad és eltemeti az ibolyákat. Zöldesnek a fenyők illatoznak az akácok, de azokból nemcsak karácsonyfa, hanem koporsó is lehet. Orgonabokrok nyílnak a magyar portákon a kerekeskút mellett, de ezek nőnek a sírokon is. Hamar lefagyott virágok, eltemetett ibolyák — az emberi életnek és a nemzetek történetének a jelképei és titkai, melyek mögött Isten megfejthetetlen keresztrejtvénye húzódik meg. Ezt úgy hívjuk emberi nyelven: történelem. A tragédiák és szerencsék egymást követik, a jó és a rossz harca folyik szakadatlanul; a rossz látszólag győz, aztán ismét a jó kerekedik felül. Isten úgy kormányozza a világot, mint az a zseniális államfő, aki egy időre átadja a kormánybotot ellenfeleinek, de azzal a szándékkal, hogy hadd járassák le magukat. Megengedi a máglyákat, amelyeken vértanúk ártatlan testei égnek porrá, de csak azért, hogy a máglyák lángjánál magasabbra csapjon a hitnek és a léleknek a tüze. A mai világnak nem elég a szóbeszéd, az írás, a lélek erejének, az erkölcsi bizonyságtételnek egyetlen és perdöntő jele ma a vér bizonysága. Szegény hazánkban a kötél, a puska, a kínzókamra, a munkatábor, az éhség és a fagy pusztította ezerszámra a mi árva népünket. Ám azt mindenki észrevehette, hogy a vérben félelmetes erő van. Amit nem tudtak elérni tizenkét éven keresztül a világ diplomatái, azt elérte a magyarok kiontott vére, amely olyan felkiáltójellé lett, hogy felhívta ránk az egész világ figyelmét és megnyertük az egész világ rokonszenvét. Amit vérben és anyagiakban vesztettünk, azt megnyertük erkölcsiekben, mert bármennyire is megzavarodott a mai világ ítélőképessége, hősöknek és igazaknak ma minket tart. Minden tragédiából, ami egy nemzettel történik, valami föléledés, föleszmélés támad, a tömegsírok előtt a végtelen szenvedések hevében és keserűségében valami új világ születik. Kínzó fájdalmunk, amely elöntötte szívünket ezekben a hetekben, megenyhül, ha hinni tudjuk, hogy nem hiába folyt a sok vér és nem hiába szenvedtek áldozataink, hanem egy jobb világért, egy különb és igazságosabb emberiségért áldozták fel életüket. A történelemben is jövendő és már itt a földön kiküzdendő világért és társadalomért folyik a könny és a vér, amely a küzdelmes fejlődés útján, a több szeretet hevében s alkotó erejében lép majd a régi, embertelen világ helyébe.★ ÁM EZEKNÉL az emberi okoskodásoknál és reménykedéseknél is többet és számunkra vigasztalóbbat mond az evangéliumnak egy példabeszéde, amely arról szól, hogy egy ember jó búzát vetett a földjébe, de amikor nem vette észre, az ellensége konkolyt szórt közéje. És így történt, hogy az aranysárga búza mellett egyszercsak megjelent a fekete konkoly is. A szolgák ki akarták irtani a konkolyt, de a gazda azt mondta nekik: Ne bántsátok, várjatok míg minden beérik. Aztán válogassátok szét a búzát a konkolytól, az utóbbit égessétek el, a búzát pedig hordjátok be szérűmbe. A példabeszéd értelme egyszerű és világos. A gazda az Isten, aki csak jót vetett ebbe a földbe, rosszat nem is vethetett. Az ellenséges ember a Sátán, aki megnyer magának népeket, osztályokat, írókat, színészeket, hadvezéreket, politikusokat és hinteti vetül a konkolyt Isten szántóföldjére. Egymás mellett női a jó és a rossz, de amikor eljön az aratás ideje, akkor mind a kettő az Isten kezébe kerül... és nem kerülheti el a sorsát. Az igazság egyének és nemzetek számára is örök; az Istent hívőknek és az Istent szeretőknek pedig minden javukra válik. Ez a szenvedő magyar nép számára az egyetlen és igazi vígasztalás kemény megpróbáltatásainak napjaiban. MAGYAROK VIGASZTALÁSA MAGYAR KISPAP is volt abban az első menekült-csoportban, amelyet Camp Kilmerben telepítettek le, New Brunswick N. J. mellett. Máté József, soproni származázású jezsuita kispap, aki megjárta Szatmár és a budapesti Andrássy út börtöneit. Öt évet töltött koncentrációs táborban is. A Szív olvasóinak hamarosan be fog számolni, mint szavahihető szemtanú a magyarországi eseményekről és saját kálváriájáról.