A Szív, 1998 (84. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
A Szív 3 Egy lelkiismeretemet nyugtalanító ügyben kérem tanácsukat. Azért fordulok az újsághoz, és nem például egy gyóntatóatyához, mert úgy vélem, nemcsak nekem okoz gondot ez a probléma, hanem másnak is. Bizonyára Önök is közlekednek metrón. Talán azzal a fiatalemberrel is találkoztak már, aki a Deák téri aluljáróban pénzt gyűjt a szegények konyhájára. Amikor engem leszólított - egyébként nagyon kedvesen - a nyakravalójáról meg a frizurájáról megismertem, hogy krisnás. Isten látja lelkem, én senkit meg nem vetek, el nem utasítok a hite miatt, de annyi rosszat lehet olvasni a szektákról, hogy valahogy mégis van bennem valami fenntartás az ilyen furcsább szokásúak, viseletűek iránt. Ezért azt mondtam, én inkább a Teréz anya nővéreinek konyhájára fizetnék (hiszen azokéról legalább tudok valamit, az övékről viszont semmit). A szegényeknek mindegy, hol esznek - érvelt a fiú, aztán kitárta a nagy tarisznyáját, amely tele volt aprópénzzel, mosolyogva kérte: - Legalább egy forintot! Annyit igen, mondtam végül, bedobtam az egyforintost és elsiettem. De maradt bennem valami nem jó érzés utána. Mégiscsak kellett volna neki annál a jelképesnél kicsivel nagyobb összeget adnom? A szegényeknek tényleg mindegy, ki ad nekik enni, nemde? De mi van, ha ott nemcsak ételosztás, hanem térítés is folyik? Hátha magát a szektát erősítem az adományommal? Vagy ez teljesen mindegy, ha egyszer ők olyan szociális munkát végeznek, amely éppen megegyezik az utolsó ítéletről szóló tanítással? Annyi itt a kérdés és annyi bizonytalanság van bennem velük kapcsolatban! Jó volna, ha egy okos jezsuita atya egyszer és mindenkorra eligazítana minket ebben a bonyolult kérdésben. Tisztelettel: E. Zsuzsa Kedves E. Zsuzsa! Levele végével kezdem. Ismerős Karl Rahner neve? „Okos jezsuita” volt, erőteljesen befolyásolta az elmúlt évtizedek keresztény és nem keresztény gondolkodását. 1984-ben halt meg nyolcvan éves korában. Kevéssel halála előtt történt, hogy kíváncsi lett, milyen teológiai témában mélyed el éppen egyik fiatalabb rendtársa. Nem nyugodott, amíg ez ki nem derült, de amint megtudta, miről szól az olvasott mű, megnyugodva odébbállt ezzel a megjegyzéssel. Ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni, erre nincs válasz. Egyszer s mindenkorra csak Istenben van válasz mindenre. De benne van. Ezért kutatjuk halálunkig az ő végtelen értelmének világánál a minket foglalkoztató kérdésekre a választ. És ha találunk egy érvényeset, amit lelkünk békessége visszaigazol, keresünk tovább, hiszen Isten titka kimeríthetetlen. Szóval jobb, ha egy-egy valóban komoly, személyes problémát a hívő nem akar egyszer s mindenkorra megoldani, főleg nem mástól készen kapott válaszokkal, hanem inkább egyre mélyebben igyekszik megérteni a megfontolásra érdemes problémát, és az arra lehetséges válaszokat. Mit gondolok az Ön által nyíltan vagy burkoltan fölvetett konkrét kérdésekről? Vegyük sorra őket, hogy ha lehet, elkerülhessük a féligazságok békétlenségét és szeretetlenségét. Mi a véleményem a krisnásokról? Először is remélem, hogy Istent keresik. Aztán: Isten jó pásztorként biztosan keresi őket, amint minden teremtményét. Harmadszor: Jézus biztosan várja tőlem, hogy próbáljam én is őket szívből úgy szeretni, mint Ő, aki meghalt értük is, és igyekezzek megosztani velük hitem minden kincsét, örömét. Továbbá: egyházam tanítása szerint igyekezzem keresni bennük is a Szentlélek működését, s ha lehet, tanulni tőlük. Végül: ők is véges, esendő, korlátolt lények, amint mindannyian azok vagyunk, rászorulnak Isten irgalmára, személyes megváltó szeretetére, Istenére, aki a názáreti Jézusban testesült meg. Adjon-e egy keresztény „a szimbolikusnál nagyobb összeget” egy krisnásnak a szegények táplálására? „ Jót s jól”, idézzük néha. A rászorulók segítése önzetlen, személyes szeretetből, számítás nélkül, helyes minden jószándékú ember szerint, egyben Krisztussal is egyesít minket. Az Ön helyében valószínűleg föltennék magamnak néhány kérdést: - Miért adtam végül az egy forintot annak a fiúnak? Mert nem mertem nem adni? A magam megnyugtatására, hogy nem mentem el érzéketlenül egy kérés mellett? Talán őszintén segíteni akartam ezzel a semmi kis összeggel a rászorulókon? Miért maradt bennem nem jó érzés a találkozás után? Mert nem cselekedtem szabadon, kényszerítve éreztem magam az adakozásra és úgy adtam? Mert alulmaradtam egy krisnással való vitában? Mert fölébredt a lelkiismeretem, hogy többel is kellene segítenem a rászorulókat, és már eddig is segíthettem volna őket? Mert keresztény létemre tanítást kaptam egy lelkes krisnástól a rászorulók segítésére vonatkozólag, és ezt nem szárnyaltam túl egy nagyobb adománnyal, bizonyítva így, hogy a kereszténység , mégiscsak magasabb rendű, vagy egyszerűen, hogy azért én mégiscsak jó vagyok? Tényleg mindegy, hogy a szegényeknek kik adnak enni? Nemcsak addig mindegy, amíg ez a segítség valóban önzetlen? Nem utasította-e el Jézus a pusztában a kövek kenyérré változtatását, mikor arra nem tiszta szándékból akarta rávenni a Kísértő? Hiszem-e valóban, hogy megvallott hittől, vallástól függetlenül, a természetes, teremtett emberi jóságból eredően is tehetünk igazi jót? Jézus nem azért sürget minket a jóra, hogy ezáltal több hívője legyen, egyházunk létszáma gyarapodjék. Az igazi segítség csak önzetlen, szolgáló szeretetmegnyilvánulás lehet, minden hátsó szándék, sőt, minden olyan tiszta szándék nélkül is, amely arra irányul, hogy befolyással legyünk másra. Nem alázza-e meg a rászorulót, ha segítségem csak annak eszköze, hogy megtérítsem? akár kereszténynek, akár krisnásnak? Lehet, hogy az a Deák téri fiatalember prófétai szerepet tölt be nyakravalójával, frizurájával, magatartásával, amennyiben rádöbbent valami fontosra felszínes emberségemben, kereszténységemben? Sajgó Szabolcs SJ Ön vajon mit válaszolna E. Zsuzsának? Címünk: A Szív, 1026 Budapest, Sodrás u. 13. Kedves Szerkesztőség!