A Szív, 2004 (90. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
2004. január A SZÍV 3 Valahol félúton két híres európai zarándokhely - a francia Lourdes és a spanyol Santiago de Compostella - között, Baszkföld szívében fekszik Loyola. A máig is szerény település nem vetekszik sem a Szeplőtelen Szűz massabielle-i barlangjának, sem az idősebb Szent Jakab apostol sírját őrző, Európa-szerte híres „csillagmezős” kegyhelynek a hírnevével. Hagyományos kegyszerboltok sem tarkítják Loyola környékét, pedig zarándokok népes csoportjai érkeznek ide naponta, főként spanyolok, portugálok, olaszok és a szomszédból az egykor ellenséges franciák. Nagy fiának, eredeti nevén Inigonak az emlékét azonban büszkén őrzi Loyola ma is azzal a védgyűrűbe vont toronyházzal, melyben 1491- ben született — a család utolsó, tizenharmadik gyermekeként — a jezsuita rend alapítója: Loyolai Szent Ignác. Harminc éves korában történt megtérését és „lelki újjászületését” a toronyház harmadik emeleti kápolnája őrzi. Mint oly sok tévelygőt — Pált, Ágostont és Ferencet... — egyszer váratlanul őt is leverte lábáról az emberi botladozásnak elébesiető isteni kegyelem, hogy aztán Ignác egy életre ne akarjon semmi mást, mint „Isten mind nagyobb dicsőségét”. Minthogy ez év szeptemberében két hetet tölthettem Loyolában a Társaság prokurátorainak négy évenként esedékes nagytalálkozóján, rendszeresen alkalmam adódott, hogy alaposan becserkésszem a Loyolák egykori várkastélyát és így az ősi fészek ismerete révén közelebb jussak alapító atyánk lelkületéhez, továbbá vélhetőleg rejtett utakon keresztül — ahhoz a titokhoz is, ami Szent Ignác szívét megváltó Jézusához kötötte. Zarándokként járok a „Zarándok” házában (így nevezi magát Ignác a visszaemlékezéseiben), és feljegyzéseket készítek élményeimről. Elsőként az egész kegyhelyet járom körbe, a hatalmas kollégiumot, melyet 1689-ban kezdett építeni a kor egyik leghíresebb barokk építésze, az olasz Domenico Fontana (1634—1714). A közeli hegyekben festett szürke márványból készítették el a kör alakú Szent Ignác bazilikát és a hozzákapcsolódó, több mint 150 méter hosszú nagykollégiumot. Nagy kerülőt kell tennem, hogy tekintetemmel körbefonjam az egész épületegyüttest. Meglepetésemre nem is látom a képekről jól ismert vártornyot, hiszen a kollégium szélesen ölelő karjai védően fogadják, sőt szorítják magukba az egykor önállóan magasodó családi várkastélyt. Még a bazilikától balra eső kicsi udvarban is ugyancsak szükség van a teremtő fantáziára, hogy kihámozzam a szelíden megbúvó toronyházat és legalább a keleti és északi falait együtt szemlélhessem. Tizenhat méteres, szinte pontosan kocka alakú épület a várkastély, amelyet ma egyszerűen csak Casa Santa-nak, Szent Háznak neveznek. Azonnal feltűnik, hogy a háromemeletes épület két eltérő, vízszintes részből áll: az alsó fele egy szigorú és komor erődítmény, a rőtbarnás téglából emelt felső szint pedig palota, szépen faragott ablaksorokkal, a szinteket elválasztó mértani formát játszó tégla-ornamentikával, a szegleteken pedig kecses torony-támpillérekkel. A keleti oldalon nyílik az egyetlen bejárat az erődítmény-palotába: húsz vaskos követ faragtak meg míves munkával, csúcsíves formája pedig visszautal a kor művészetére, az 1300-as évek második felének gótikus világára. Ekkor emeltette Ignác ükapja, Beltrán Ibanez de Loyola a vártoronyházat, méghozzá kövekből. A többnyire egymás ellen hadakozó baszk nemesek folytonos villongásai miatt Kasztília királya, IV. Henrik azonban leromboltatta erődítményeiket. A Loyolák toronyházát is félig lebonttatták és újjáépítéséhez csak úgy kaptak engedélyt, hogy a köveket téglára, az erődítményt palotára cserélik. A bejárat fölött a falba mélyesztve áll a Loyola család ZARÁNDOKKÉNT A ZARÁNDOK HÁZÁBAN