A Szív, 2004 (90. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
2004. december A SZÍV 9 Magyarország egyik szomszédja, Horvátország, amellyel egyébként korábban 800 éven át egy hazában éltünk, nemrég nyerte el függetlenségét. A horvát honatyák első dolga volt, hogy a határaikon túlra rekedt honfitársaikkal rendezzék hazájuk kapcsolatát. Pedig, mondhatnák sokan, déli szomszédainknak akkor jobb dolguk is akadhatott volna, minthogy efféle erkölcsi, kulturális, meg nemzetieskedő kérdésekkel foglalatoskodjanak. A frissen felhúzott horvát lobogó még szét sem nézhetett a saját hazájában, máris háborúba keveredett az ország. Sokan meghaltak akkor, s Horvátország nagy része a szó szoros értelmében romokban hevert. De a horvátok számára mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy a haza „elárvult” tagjairól nyomban gondoskodjanak. A „mieinkről” — ahogyan a horvátok a külföldre szakadt honfitársaikról beszélni szoktak - nem feledkezhet meg az anyaország. Határok ide vagy oda, vannak népcsoportok, amelyek, bár nem élhetnek „egy fedél alatt”, mégis egymáshoz tartoznak. Közös a nyelv, a múlt, a hit, s így, ha akarják, talán a jövő is. És a horvátok akarják. Szerintük minden horvátnak joga van horvát állampolgárnak lenni, otthon érezni magát Horvátországban, s szerintük ez a legkevesebb, amit az „övéiért” megtehet az ember, a horvát ember. A külhoni állampolgárság kérdése Magyarországon rendkívül összetett politikai és gazdasági „problémának” látszik. Annyi azonban máris kikristályosodott, hogy határon innen és túl a szavazás kimenetele más súllyal bír. A heves politikai érvek szerzői és címzettjei mintha nem lennének tudatában ennek. A Kárpát-medence végein élő magyarokban azonban máris földereng a kétség, hogy valami nagy-nagy megaláztatás van készülődőben, amely egyeseket kevésbé, másokat jobban fog érinteni, és lesznek, akikben egy világ dől össze, áldozatokkal és álmokkal, reményekkel, értékekkel, eddigi egységünk legszebb élményeivel együtt. Amíg ugyanis a magyarországiak a külhoni állampolgárságról vitáznak, a legsúlyosabb alulütéseket nem ők, hanem a határon túli magyarok kapják, és nem is csak magyar politikusoktól, meg a közhangulat ügyes manipulátoraitól. Kölcsey szavai jutnak most eszembe: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában”. Délvidéki vagyok, tehát határon túli. Horvát anyától születtem, és magyar az apám. Tükörbe nézve nehéz eldöntenem, hogy a dalmát vagy a kincseimre hasonlítok-e jobban. Szülőföldem most éppen Szerbiában van. De hol a hazám? Már olyat is hallottam, hogy én csak ne szóljak bele ebbe az ügybe, majd a „magyarok” eldöntik, hogy én magyar vagyok-e, vagy sem. Családom horvát ágának tagjai, bár Szabadkán (Szerbiában) élnek, ha kérték, megkapták a horvát útlevelet. Szeretik a városukat, hűek a szülőföldjükhöz, és tudják, mit jelent a „Haza”. Magyarországra horvát személyivel is lehet utazni, és ez meg a nyolcszáz évnyi (nem is mindig felhőtlen) közös múltunk, bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a horvátok a magyarokat rendszerint jó, többen a legjobb szomszédaiknak tekintik. Talán kicsit otthon is érzik már magukat Magyarországon. Családom magyar tagjainak viszont, ha Magyarországra akarnak utazni, először is vízumért kell folyamodniuk. Ez akár többnapi sorbaállást jelent, és el is utasíthatják őket. Együtt sorakoznak a nagykövetségen szerbekkel, törökökkel, arabokkal meg kínaiakkal, mert Magyarországra szeretnének utazni. Nehéz megmagyarázni nekik, hogy ők ugyan miért nem kellenek saját „Hazájuknak”. Maga a tény, hogy Magyarországon szavaznak rólunk, ránk nézve nagyon megalázó. Mi lesz, ha az eredmény még megalázóbb lesz? És most megint Kölcsey jut eszembe, és tudom, nincs benne a nemzeti imánkban, mégis hadd írjam ide: Csak a keserűségtől ments meg, Uram, minket! Horváth Árpád SJ MAGYARKODÁS VAGY KÖZÖSSÉGVÁLLALÁS A MIEINKKEL?