A Szív, 2004 (90. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
10 A SZÍV 2004. december Már régen leesett az első hó, meg is szoktuk a lábunk alatt, nagy hidegben csikorgó ropogását, enyhülő időben pedig a puhán ringó süppedését. Mikuláskor Szent Miklós napján történhetett, szünetben, egy kicsi falu lejtős, trapézos iskolaudvarán. A csengetés után szinte azonnal vad hógolyózás bontakozott ki, s kacagások, copfok, kabátkák, kiáltások röpködtek, de ez alkalommal nem kapcsolódtam be a szeleburdi tombolásba. Álltam a lejtős udvar felső végében, kezemben azért minden eshetőségre felkészülve egy hógolyóval. Egy idő után áthűlt a kezem, a hideg mind mélyebbre hatolt, be a csontok közé, és cserébe adott melege jéggé gyúrta a hólabdacsot. Éreztem a jéggolyó és a karom erejét, ezért is maradtam ki a dobálózásból, vállalva a szüntelen nógatást. Már nem volt sok hátra a szünetből, amikor elhatároztam, hogy eldobom. Éreztem, hogy nagy lesz, ezért készültem rá, inkább a figyelmemmel. Hátha sikerül átdobnom az egész udvart, keresztül mindenen - csak úgy magamnak, saját kedvtelésemre! Öntudatlan gyűjtögettem össze minden erőmet, mígnem nekiveselkedtem és elhajítottam. Szép ívét látva jeles eredményt ígért, csak épp hiányzott a helyes kormányzás, ezért hógolyóm eltérült szándékolt irányától és mind határozottabban közelített a tanári szoba ablaka felé. Kopogás nélkül, egyhuzamban tette meg utat, a két felső kicsi ablakszemen át az igazgató úr régimódi, széles asztalára. A tanító nénik, köztük Édesanyám, valamint a tanárok már osztálynaplókkal a kezükben indultak volna az órákra az időközben megszólaló csengőszó hallatán. A nagy csörömpölésre csend lett azonnal, kint is, bent is. Dermedt mozdulatlanság! Az igazgató úr asztalán a hógolyó megbolygatta a szokott rendet, víz és káosz uralkodott el rajta pillanatok alatt. Ő menten az iskolaudvarra sietett, bár előbb fölvette még báránybőr bekecsét. Nyomában a tantestület. Tájékozódnia sem volt nehéz, a gyerekek tekintetei hamar összekapcsolták a tekintélyt és a vétkest. A sok rám néző szem, a mindig is titokzatos tanári szobából kilépő igazgató mágnesként vonzott, és lépdeltem egyenesen feléje, jelezve így is: „Elég nagy baj, de én voltam”. Ezt, pontosan ezt kérdezte tőlem az igazgató, mikor eléje értem: „Te voltál?” „Igen” - hangzott a válasz. Minden körülmény világos volt, de az igazgató úr még egyet kérdezett. Édesanyámhoz fordulva, aki ott állt a tanítók gyűrűjében. „Szabad, Mária?” - kérdezte és kérte egyszerre tőle, mire bólintással vagy igennel - ezt nem tudom pontosan - megérkezett a válasz. Nagyon pontosan emlékszem, több mint negyven év távlatából is. Az igazgató úr bal kezével megfogta és kicsit megtámasztotta az arcomat, jobbjával pedig egészen közelről pofon ütött. Rögtön utána ugyanez történt a másik oldalról is. Én magam bibliásan nyújtottam a másik felemet is, biztos, hogy félt bennem a kicsi gyerek, de az igazságosság csírája tartotta a fejét. Két pofon tehát, Szentmiklós táján, halálos csendben, egy falusi iskolaudvaron, majd mindenki ment a helyére, rendben. Mert a rend helyreállt! Anyám biztosan sírt befelé, de én nem! Életemnek talán a legigazságosabb pillanata volt ez. Akkor gyerekésszel tudtam, hogy ennek így kellett lennie. Van Törvény, van Igazság. Ezt a törvényt viselte, hordta, élte akkor a mi falunk, nem kérdőjelezte meg senki. Nekem az sem jelenthetett kiváltságot, hogy jó gyereknek mondtak, otthon is, az iskolában is. Az sem védhetett meg, hogy Édesanyám az iskolában tanított. Sőt, a falu rendje, az igazság kívánta meg, hogy az a két pofon éppen a kitűnő tanulót illesse, anyja jelenlétében, a beleegyezésével. Ünnepélyes, szinte rituális volt az eset, a néma csöndben példa a kis iskolavilág számára - mai szóval az egyenlő esélyekről. Megkaptam a magamét. Amit megérdemeltem. Az a pillanat a legszigorúbb tisztaságú egyenleget mutatta. Egy tiszta, igaz, feltétlen tekintélyű igazgató tanár - és hányan voltak ilyenek a hatvanas évek elején - leckét adott, mindenkinek. Sok-sok évvel később az egykori diák már mint pap ült az igazgató betegágyánál. Meséltem neki erről a két pofonról. Nem árulta el, hogy emlékszik. Vissza sem adta az igazságot, bocsánatot meg ugyan miért kért volna, hiszen azt inkább én próbáltam eldadogni. Mindehelyett két keze közé fogta az arcomat, és megszorította. „Istenem, de jó meleg két keze volt Lajos bácsinak!” Piros lett tőle az arcom. Vértesaljai László EGY HÓGOLYÓ, KÉT POFON