A Szív, 2004 (90. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
18 A SZÍV - SZENTJÁNOS BOGÁR 2004. december tam: két nevető kislány fehér kecskével. És az egyik kislány... - Ez az én Sári nagymamám! Amália néni a fényképre nézett, utána pedig rám. Szemében visszatükröződött a lenyugvó nap sugara. Erre a képre mindenki azt mondta, hogy „a három gida”. Mert olyanok is voltak, mint a fiatal gidák. A falu tele volt velük. De mindig, mindenhol segítettek. Megkért, hogy vegyem le a falról a fényképet és adjam a kezébe. Örömmel megtettem. Aztán száraz, meleg kezébe vette a tenyeremet és intett, hogy üljek oda mellé. Ők voltak a legjobb tanítványaim. Később a leghűségesebb barátnőim. Az egyikük már a mennyben vár rám, a másik pedig leveleket ír Indiából, ahol orvosként dolgozik. A fahéjszínű macska az ölembe bújt, simogattam, Magda is simogatta. Mi is barátnők voltunk, nem volt kétségem felőle. De nem akarlak föltartani benneteket — mondta egyszer csak Amália néni. — Ha tudtok segíteni valamit, örül az öregasszony, aki kitalált magának egy új betegséget - tette hozzá nevetve. Elkezdtünk takarítani. Nem csak - ahogy mondani szokták - a „főteret”, hanem a „mellékutcákat” is, vagyis nemcsak a szoba közepén söpörtünk, hanem a kanapé, a komód alatt is. És nagyon vigyáztunk, nehogy valamelyik emléktárgy megsérüljön vagy leessen a padlóra. Már a konyhában törülgettünk, mikor benézett Wojtek atya. Nagyon megdicsért bennünket és emlékeztetett, hogy a zenész csapat aznap este már próbát tart. Mi nem is vártunk estig, máris elkezdtük a próbát és elénekeltük Magdával ketten a „Nevetnek a mennyben...” című dalt. Amália néni kérésére többször is. Aztán, amikor befejeztük a munkát a konyhában, gyógyteát főztünk. A beteg részletesen elmondta, hogyan kell elkészíteni, a végén pedig megdicsért, hogy rég nem ivott ilyen finomat. Otthon Lidka várt rám, közben mesélt a mamámnak, mit tanultunk az első uralkodónkról és a szép, cseh hercegnő feleségéről. Amikor meglátott, felugrott székről, mintha észbe kapna, hogy a milyen késő van már, és milyen kevés idő maradt a beszélgetésre. Pedig váratlan dolog történt: az, hogy Jacek egy őszinte pillanatban kijelentette, hogy küzdeni fog rossz tulajdonságai ellen. — Eleinte azt hittem, hogy szokásosan bolondozik. De nem, tényleg elhatározta, hogy szuperilledelmes lesz. Például kirakja a füzeteit és magában dünnyög: „Kérem szépen, mivel is kezdjük? A matekkal? Nagyszerű! Tessék, itt a toll, itt pedig a könyv. Köszönöm szépen. Jaj, bocsánat, de előbb még meg kell mosnom a kezem!” —és már szalad is a fürdőszobába, ahonnan azt hallom, hogy: „Tessék, itt a szappan. Köszönöm. Itt a törülköző. Nagyon kedves a részéről. Pardon, kissé vizes lett.” Hidd el — mondta Lidka —, néha alig bírom ki nevetés nélkül, de ő végig teljesen komoly. Hívta önmagát az iskolába és tévét nézni, majd kérte magát, hogy pucolja ki a cipőjét, ma pedig, saját fülemmel hallottam, a buszmegállóban megköszönte az automatának, hogy kiadta a rágógumit! Tényleg mulatságosnak tűnt, ugyanakkor valami tiszteletfélét is éreztem Jacek iránt. — És mit gondolsz - kérdezte Lidka - mi lehet az oka ennek? Nem valami őrültség, valami szekta vagy titkos társaság? Mert szinte félek tőle. — Hát, mondtad nemegyszer, hogy nem eléggé lovagias... — kezdtem, de Lidka félbeszakított. — Nem, nem hiszem, hogy ez nekem szól. — És ha egyszerűen szerelmes valakibe? — Mit beszélsz! Egy ilyen kölyök? Neee. .. Ez még korai. — Miért, a kölykök is lehetnek szerelmesek... — mondtam bizonytalanul. — Tehát te nem hiszed, hogy valami titkos társaság vagy szekta? — Szerintem — mondtam olyan hangon, mintha végső döntést hoznék valami világrengető ügyben - ez nagyon egészséges tünet. Voltaképpen mindenkire ráfér egy kis illemtan lecke. [Folytatjuk!] p.«rr ff J .« 4-- I ár ^ a' i jii sf " '• V lm rf' V- 'Avifci -G;;‘";~y ' *#»•!> Uv\ A- , . .íii: f'lfA » ®i ~ i. íjjiw ■ ' ; m„. í -***"■“* JNÉfl Illusztráció: Dobesch Atóté