A Szív, 2004 (90. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
2004. december A SZÍV 19 Mindenki ismeri a mise kifejezést. Már a kisgyerek is tudja, hogy vasárnap misére szoktunk járni. Ezért meglepő, hogy a tudósok vitatják, honnan is származik és mit is jelent ez az elnevezés. A történészek szerint a nyugati keresztény egyházakban a hívek ünnepélyes elbocsátásával járó szertartásokat kezdték Missanak nevezni. Ez a késői latin főnév a mittere igéből származik, amelynek jelentése: küldeni. Az 5. századtól kezdték főként a szentmisét missanak mondani, és ebből lett a nép ajkán a német és francia Messe, az olasz messa, az angol mass, és persze a magyar mise. Elég furcsa, hogy azt a szertartást, amelynek végzésére kezdettől fogva „összegyűltek” a keresztények, éppen az „elbocsátásról” nevezték el. Persze, a Missa nem is a legrégibb neve ennek a szertartásnak. Már a Szentírásban megtalálható két régebbi név: kenyértörés, az Apostolok Cselekedeteink könyvében (2,42; 2,46; 20,11) és az Úr vacsorája, Pál első korintusi levelében (lKor 11,20). A 2. század elején jelenik meg és terjed el mindenfelé az eucharisztia elnevezés. E görög szó hálaadást jelent. Emellett voltak még más elnevezések is: például a görög szünaxisz (összejövetel) vagy anaphora (felajánlás), a latin Dominicum (az Úrhoz tartozó) stb. Mindezekből világos, hogy ezek az elnevezések „fedőnevek” voltak. Már a legrégibb időtől kezdve a keresztények úgy gondolták, hogy ez a Jézustól származó szertartás családi titok, amelyen csak megkeresztelt hívők vehetnek részt, és amelyről nem keresztények előtt még beszélni sem szabad. Hiszen csak az hiheti el és értheti meg azt, ami a szentmisén történik, aki hisz Jézusban, az Isten Fiában, és vallja, hogy ő feltámadt a halottak közül, és örökké él. Ezért azokban az ókori keresztény írásokban, amelyeket nem keresztények is olvashattak, szinte mindig csak fedőnevekkel utaltak erre a szertatásukra. Ágoston talált ki egy új fedőnevet, amely a középkortól kezdve napjainkig nagyon elterjedt: altaris sacramentum, az oltár szentsége, Oltáriszentség. Tehát ezeknek a neveknek egyike sem fejezi ki ennek a mi csodálatos szertartásunknak lényegét. Oly mély ez a lényeg, hogy semmilyen szó azt ki nem merítheti. Napjainkban az eucharisztia elnevezést részesítik előnyben, és elterjedt a latin celebrare eucharistiam kifejezés magyarosításaként az eucharisztiát ünnepelni fordítás. Ezt a fordítást nem tartom nagyon szerencsésnek, mert sokan ennek hallatán nem a szentmise végzésére, hanem talán ünnepélyes szentségimádásokra és díszes szentségi körmenetekre gondolnak. A szentségimádás, szentségi körmenet szép dolog, de az egyházi iratokban gyakran előforduló celebrare eucharistiam nem ezeket jelenti, hanem a szentmise végzését. Találhatnánk-e jobb fordítást? A japán katolikusok a szentmisét kansa no szaiginak nevezik, ami azt jelenti, hogy hálaünnepi szertartás. Ennek végzését pedig egyszerűen kansa no szaigi rokonainak mondják, azaz hálaünnepi szertartást végezni. Persze e kifejezés sem meríti ki az eucharisztia mélységeit, de talán jobban megközelíti, mint a többi elnevezés. Ezt egy egyszerű, de számomra nagyon kedves élményemmel szeretném illusztrálni. A történet nagynénémről, a kedves jó Sári néniről szól. Sári néni nagyon szép leány volt, és boldog fiatalsága volt egy nagy, szerető családban. Bizonyára a szépsége miatt egy fiatal gróf kérte meg a kezét, és összeházasodtak. De ezzel a lépéssel Sári néni életébe beköszöntött a szomorúság. Férje nem volt jó házastárs, nemsokára szétváltak. Mihálykát, a fiukat Sári néni egyedül nevelte nagy-nagy szeretettel. Beíratta a Ludovikába, hogy huszártiszt legyen. De ennek következtében Mihályt már húsz éves korában kiküldték a frontra, és Cegléd közelében elesett. Sári néni így egészen egyedül maradt. Nemsokára osztályidegenként a Tiszántúlra telepítették ki. Sok megaláztatásban volt része. Kemény fizikai munkában töltött több év után, a rendszer enyhülése következtében, végre visszaengedték Budapestre, és kiutaltak neki egy kis egyszoba-konyhás lakást. Akkoriban „rokonlátogatás” címén már én is több alkalommal, egy-két hétre ellátogathattam Magyarországra. Minthogy szüleim már nem éltek, a jezsuiták pedig „szétszóratva” (hivatalos házak nélkül), titokban működtek, Sári néninél kértem szállást. Minden napunk azzal kezdődött, MISE = A HÁLA ÜNNEPI SZERTARTÁSA