A Szív, 2019 (105. évfolyam, 2-12. szám)
2019-05-01 / 5. szám
►onatkoznak az egyéni nagy lemondások és a közösségi küldetés megfogalmazásának nehézségeire. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a római San’t Anselmo több nyelven beszélő előadója saját belső alakulásáról is épp olyan őszintén mesél, ahogy a monostor közösségéről. „Annyi kapu nyílt ki előttem, és várt rám... De egy idő után nem lehetett fenntartani, hogy ennyire ellentétes vektorokban mozgok: római tanár és bakonybéli bencés is vagyok - magyarázza de amikor megérett bennem a tudományos karrier elengedése, megláttam azt is, hogy a tudásomat és a tapasztalatomat ötvözve hogyan tudom a közösségemet és a magyar egyházat szolgálni.” A távolodást, a távolság kérdését közösségi szinten is megélték a szerzetesek. „Bakonybéli remeték” - sokszor rájuk sütötték a némi gúnnyal átitatott megnevezést a kívülállók, amikor először találkoztak a hagyományos vidéki plébániai élettől merőben eltérő monasztikus szellemiséggel. Pedig Izsák atya szerint talán nincs is még egy szerzetesi közösség, melynek tagjai annyi időt töltenének egymással, mint ők. „Ez egyáltalán nem remete-életforma. Nagyon komoly cönobita, azaz együtt élő közösség vagyunk. Együtt imádkozunk, étkezünk, dolgozunk” - világít rá a különbségre. - Azért jöttünk ide, mert szeretnénk megélni a szerzetesi élet kontemplatív dimenzióját. Nem megyünk ki innen, mindig itt vagyunk - elérhetők vagyunk. És mintha a Szentlélek szele is ebbe az irányba fújna: egyre többen járnak át rendszeresen a különleges hangulatú vasárnapi szentmisékre a környező városokból. Érkeznek zarándokúton, hogy velük együtt imádkozzanak és imádkozni tanuljanak, vagy együtt ünnepeljék a nagyhetet és a húsvétot. Mindenki rátalál valamire a Bakony nyugodt harmóniájában. Nem véletlenül kapott a monostor építési támogatást is. „Tartottunk tőle, hogy évekig a felújítási projektről fog szólni az életünk - mereng el Izsák atya -, de aztán jött négy fiatal, és megmutatták, hogy az élet nem a külső, hanem a belső növekedésről szól.” A közösség új tagjai azzal a vággyal érkeztek, ami miatt az alapítók is. És ahogy a szerzetes fogalmaz: épp ez emlékezteti és szembesíti őket napról napra az eredeti karizmájukkal. „Az az érzésem, hogy Bakonybél a hagyományaival, a szentekkel és az egész természeti környezettel olyan, mint egy kút. Egy forrás. A Szentkút is ezt szimbolizálja. Mi pedig a közösségünkkel körülvesszük ezt, gondozzuk, merjük, hogy tisztuljon, és mindig újraszülessen azoknak, akik idejönnek.” Amikor Izsák atya a Szabadság hídnál kiszáll az autóból, még mindig ezen gondolkodunk, és valamiért Illés testvér hasonlata jut eszünkbe a folyóról meg a forrásokról. ■ 52 A SZÍV