A Szív, 2019 (105. évfolyam, 2-12. szám)

2019-05-01 / 5. szám

►­o­natkoznak az egyéni nagy lemondások és a közösségi küldetés megfogalmazá­sának nehézségeire. A Sapientia Szer­zetesi Hittudományi Főiskola és a ró­mai San’t Anselmo több nyelven beszélő előadója saját belső alakulásáról is épp olyan őszintén mesél, ahogy a monos­tor közösségéről. „Annyi kapu nyílt ki előttem, és várt rám... De egy idő után nem lehetett fenntartani, hogy ennyire ellentétes vektorokban mozgok: római tanár és bakonybéli bencés is vagyok - magyarázza de amikor megérett ben­nem a tudományos karrier elengedése, megláttam azt is, hogy a tudásomat és a tapasztalatomat ötvözve hogyan tu­dom a közösségemet és a magyar egy­házat szolgálni.” A távolodást, a távolság kérdését kö­zösségi szinten is megélték a szerzete­sek. „Bakonybéli remeték” - sokszor rájuk sütötték a némi gúnnyal átitatott megnevezést a kívülállók, amikor elő­ször találkoztak a hagyományos vidéki plébániai élettől merőben eltérő mo­­nasztikus szellemiséggel. Pedig Izsák atya szerint talán nincs is még egy szer­zetesi közösség, melynek tagjai annyi időt töltenének egymással, mint ők. „Ez egyáltalán nem remete-életforma. Nagyon komoly cönobita, azaz együtt élő közösség vagyunk. Együtt imád­kozunk, étkezünk, dolgozunk” - vilá­gít rá a különbségre. - Azért jöttünk ide, mert szeretnénk megélni a szer­zetesi élet kontemplatív dimenzióját. Nem megyünk ki innen, mindig itt va­gyunk - elérhetők vagyunk. És mintha a Szentlélek szele is ebbe az irányba fújna: egyre többen járnak át rendszeresen a különleges hangula­tú vasárnapi szentmisékre a környező városokból. Érkeznek zarándokúton, hogy velük együtt imádkozzanak és imádkozni tanuljanak, vagy együtt ünnepeljék a nagyhetet és a húsvétot. Mindenki rátalál valamire a Bakony nyugodt harmóniájában. Nem vélet­lenül kapott a monostor építési támo­gatást is. „Tartottunk tőle, hogy évekig a felújítási projektről fog szólni az éle­tünk - mereng el Izsák atya -, de aztán jött négy fiatal, és megmutatták, hogy az élet nem a külső, hanem a belső nö­vekedésről szól.” A közösség új tagjai azzal a vággyal érkeztek, ami miatt az alapítók is. És ahogy a szerzetes fogal­maz: épp ez emlékezteti és szembesíti őket napról napra az eredeti karizmá­jukkal. „Az az érzésem, hogy Bakony­­bél a hagyományaival, a szentekkel és az egész természeti környezettel olyan, mint egy kút. Egy forrás. A Szentkút is ezt szimbolizálja. Mi pedig a közössé­günkkel körülvesszük ezt, gondozzuk, merjük, hogy tisztuljon, és mindig új­raszülessen azoknak, akik idejönnek.” Amikor Izsák atya a Szabadság hídnál kiszáll az autóból, még mindig ezen gondolkodunk, és valamiért Illés test­vér hasonlata jut eszünkbe a folyóról meg a forrásokról. ■ 52 A SZÍV

Next