A Toll, 1929 (1. évfolyam, 1-36. szám)
1929-09-22 / 23. szám
éppen most foglalkozzék az újságosbódék legszélesebb nyilvánossága előtt Babits Mihálynak e nem éppen népszerű könyvével; annyi bizonyos, hogy alkalmazkodik a genius loci-hoz és alaposan kielégíti a közönség szenzációéhségeit. A tőle megszokott kíméletlenséggel percek alatt széttrancsírozza taglójával a könyvet és a következő erőteljes végmegállapításhoz jut: Szerzőnknek egyáltalán nincs képzelete, nincs érzelemvilága és nem gondolattermelő elme. Nem költő, nem alkotó, nem művész. A Halálfiairól: Nem volt még a kezemben olyan nyomdafestékkel dúsított papíros köteg, amelyben az embereknek felemtett szereplők anynyira csupán és csak betűk lettek volna, mint ebben a roppant kád szó-kulimászban. Stílusáról: Unalmasabb, undorítóbb, mesterkéltebb, cikornyásabb nyelvvé még nem terelték a szó nyájakat. Summa summarum: Babits, a tipikus, százpercentes, mintegy iskolai példának készült civilzseni és a zseni. Normális viszonyok között ilyen szenvedélyes pamflet éles vitát provokál és rákényszeríti a kritikusokat arra, hogy a knockautolt író védelmére siessenek, vagy — ha a támadónak igaza volna — a róla alkotott véleményüket sürgősen revideálják. Lássuk hát, hogy áll a dolog Szabó Dezső érveivel és Babits Mihálylyal, a regényíróval. Filozopter az irodalomban: ez a címe Szabó Dezső kritikai tanulmányának, ez a kis füzet leitmotívuma, a „filozopterség“ a Babits ellen szegezett vádirat főpontja. Mi nem osztjuk Szabó Dezső lesújtó véleményét Babitsról, a költőről, az essavistáról, sőt még a regényíróról sem, de Babitsról, mint kulturális jelenségről, életvonaláról, morális ítélkezéseiről nem mondhatnánk egyebet. Une fois prétre, toujours prétre, mondja a francia és sacerdos in aeternum, a latin. Való igaz, hogy minden métler közül éppen a papi s a vele rokon tanítói hivatás az, amely viselőjének élethabitusát megmásíthatatlanul megszabja s oly jegyeket vés rá, amik kiütköznek akkor is, ha időközben pályát cserél. Más közpályán ugyanis, a katonáin is, legfeljebb az államrendet ismeri el a tisztviselő kritizálhatatlannak és abszolútnak, az említett kettőn azonban még egy theológiai és etikai rendszert is, a minden más pályán lehetséges reservatio mentalis nélkül, hiszen nemcsak, hogy hinnie, de hirdetnie, tanítania kell, amiben hisz. Ez az abszolút állásfoglalás szabja meg lelki horizontját, amelyet áttörni fájdalmas és nehéz; ex cathedra nyilatkozatait, amelyeket az Eszme képviselőjeként tesz; töprengő felelősségérzetét, mely megbénítja elhatározásaiban; méltóságtudatát, mellyel évszázadok ideáljait hordja gyenge vállain; a valóság és a sollen közötti vergődését, mely mindig a sollen dialektikus győzelmével végződik. Ezek a vonások túltengenek Babitsban, aki csakugyan klerikus barát, még pedig úgy baudelairi, mint bendai értelemben rossz barát, — de annál jobb költő, ott és ahol az, még ebben a regényében is, amelynek kínos befejezése csakugyan a legsúlyosabb árulás, amii a művész valaha a saját teremtményeivel szemben elkövetett. Babits a Halálfiai-ban két generáció történetét meséli el: Sátordyné és Hintási Gyula szerelmi regénye tölti ki a kötet első felét, Sátordy Imre fejlődése és lelki vívódásai a másodikat. Az első része ragyogóan megírt történet, felejthetetlen figurákkal. Ahogy a kelekótya vidéki fiskális mondatról-mondatra 12