Világ, 1989. június-augusztus (1. évfolyam, 3-15. szám)
1989-07-06 / 7. szám
H -- Tolerancia és kompromisszum A TV2 kilendítette a holtpontról a magyar televíziózást A beszélgetés június 12-én készült Horvát Jánossal. Június 22-én bejelentette, hogy lemond a TV2 vezetői funkciójáról. Az okokról nem akart beszélni. Ezt az interjút azonban — post festam? — vállalta Horvát János mindig a televízióban dolgozott. Házon belüli kitérőkkel. Riporter volt, majd leköszönt a képernyőről, hogy aztán újra műsort, később egy csatornát vezessen. Gyanakvó és ironikus. Amikor elnökének nyilatkozatát idézem neki, hogy tudniillik a tévé egyik csatornájának igazgatója párttag, a másik nem készséggel vállalja, hogy ő a párttag. És ebből nem következik semmi - teszi hozzá -, hiszen az elkötelezettség fogalmát már régen lejáratták errefelé. A műhelyt, amiben én dolgoztam, A Hít-nek, vezetőjét Polgár Dénesnek hívták. Abban a politiai szituációban azt érezhettük, hogy valami újat csinálunk. Aztán A Hét élére került valaki, akinek szakmai kompetenciája — számomra - erősen megkérdőjelezhető volt. Én két esetben fejezek be valamit. Az egyik: ha nem tudok egyetérteni azzal, ami történik. A másik: ha úgy érzem, meghaladja az erőimet, még ha egyet is tudnék érteni vele. Ha olyan súlyt rak rám, hogy nem tudok vele továbbmenni. Ama bizonyos 1979 szeptemberében történt „na nekem ebből elegem volt” döntésben az utóbbi is szerepet játszott - de főleg az előbbi. Politikus alkatú emberként hogyan bírta ki azt, hogy hat évig „parkolópályára" kényszerült. - Az én parkolópályám az volt, hogy nem mentem képernyőre - de attól még gondolkodtam! Remekül szórakozom azon, hogy olyan kollégák, akikkel együtt dolgoztam A Hétnél, és akik vidáman fújták tovább a szükséges nótát, most ellenzéki színekben tündökölnek. Nem hiányzott-e véleménye kifejezésének közvetlen lehetősége? Újságíró nyilvánosság nélkül: képtelen helyzet. - Ha mint újságíró ki tudtam volna fejteni a véleményem, bizonyára megtettem volna. Csakhogy én nem vagyok harcos alkat. Mindenesetre ma remek tőkét lehetne kovácsolni abból, hogy 1979-ben nemet mondtam. De inkább nem foglalkozom ezzel. Kinevezésekor számított ez a gesztusa. Nem. A Magyar Televízióban nemcsak nekem jutott osztályrészül hasonló pálya. Mi például Wisinger Pista, Baló Gyuri, jómagam - vagyunk az első, tulajdonképpeni televíziós nemzedék, akiknek ez az első és egyetlen munkahelye. Éppen mi hárman írtuk a tévé első szamizdat irodalmát 1978- ban, melynek az volt a címe, hogy „Hatékonyság a képernyőn”. Ebben megkérdőjeleztük a televízió működési modelljét, a képernyőn megjelenő műsorok hatékonyságát. Példátlan bonyodalom lett belőle házon belül, el is tüntették. Huszonöt év után jött el a mi időnk. Hogyan alakították a TV2 politikai profilját? - Ez szakmai és nem politikai kérdés. Általában a Napzártát szokták emlegetni vívmányként. Pedig az, hogy egy televízió műsorában legyen késő esti, „open end” műsor, amelyről nem határozzuk meg, hány percig tart, és nem írjuk ki, mi a témája: televíziós szakmai minimum. Régen és nagyon sokszor meg akartuk már csinálni - most sikerült. A Napzártákban érzékeny kérdéseket feszegetnek. Nem mindegy, ki kérdez és kit képvisel. Hogyan talált ehhez embereket? - Én nem a Napzárta, hanem a TV2 csapatát verbuváltam. Mert a program egészével, viselkedési modellek felmutatásával is politizálunk. Vannak szép és csúnya műsorvezetőink, szerepeltetjük a társadalom valamennyi rétegének képviselőjét toleranciát szeretnénk sugallni. Nem a direkt politizálás a legfontosabb, inkább az, hogy a másik véleményét is képesek legyünk végighallgatni. A csapat verbuválása kompromisszumok sorozata. Ahogyan az volt megbízatásom elfogadása is. Csak házon belüli emberekben gondolkodhattam - aztán épp a Napzártát kellett-kell mind gyakrabban külső emberekre bíznunk. Szakemberekre. Kompromisszumot mondott és toleranciát. Csakhogy ebben a házban vagy két évtizeden át épp a tolerancia nevében hallgattattak el embereket, rúgták k őket. Más-más toleranciára gondolunk. Nem arról beszélek, hogy egy műsorvezető mennyit engedhet meg magának. Én a toleranciát az egymás nézeteinek, egymás problémáinak megértésére, a szegények és gazdagok együttélésére, a vélemények különbözőségére értem. Nem feltétlenül arra, hogy munkatársaink milyen témákat vethetnek föl. Ebben egyébként a kompromisszum érvényesül, hiszen vigyáznunk kell a rokon területek érzékenységére vagy arra, hogy egy-egy témával ne foglalkozon hatszor egy nap a televízió. A természetes kompromisszumok mellett azonban mind több, olykor már elviselhetetlen megalkuvást követel az alkotóktól ez az intézmény. A televízió eddig minden politikai műsorával egy és lehetőleg csakis egy álláspontot akart sugallni. A TV2 más módszerrel kísérletezik. Hol van ebben az Ön saját politikai meggyőződése? - Annak majd közvetlenül teret akkor találok, ha elmegyek valamely párt lapjához dolgozni. Addig a Magyar Televízióban az a dolgom, hogy a vélemények sokszínűségének adjak helyet, politikai-morális toleranciának és higgadt előretekintésnek. Ez éppúgy politikai állásfoglalás, mintha egyes szám első személyben fogalmaznám az álláspontomat. A Napzártában különféle politikai érdekcsoportok ülnek egymás mellett. Vitáznak késő este. Megjelenésük tehát csupán rétegműsor ma még. Ebben új helyzetet csak a választások teremtenek. A választások után létrejöhető nemzeti televízió másfajta rendet követel majd meg, mint bármelyik újság. Ennek a televíziónak ugyanis kutyakötelessége lesz az, ami most csupán a műsorkészítők vagy a vezetők etikai normáin, bölcs belátásán vagy éppen kényszerhelyzetén múlik, hogy tudniillik minden nézetnek helyet adjon az egész műsorszerkezetben. Miképp, milyen módon történik majd ez? Nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy mindez ma, 1989 június-július-augusztusában nagyon korrekt magatartást igényel a televízió egész vezetése részéről. - Megelégszik a koordináló-vezető szereppel. Hiszen nem jelenik meg túl sokat a képernyőn. Sőt, egyre kevesebbet. 1979-ben belecseppentem a televíziós újító törekvésekbe - hogy aztán keserű szájízzel szálljak ki belőlük. 1985-ben az Ablak gárdája rángatott vissza a képernyőre. Úgy érzem, ők olyan csapatot alkotnak, mely korrekt és érvényes képernyős viselkedési modellt képvisel. Aztán jött a Hétvége - ennek a műsornak megint szinte alapító tagja voltam. Vagyis nyilvánvaló: szeretek, szenvedélyesen szeretek új dolgokba belevágni aztán egy idő után ilyen vagy olyan okok miatt lelohad bennem a lelkesedés. Nem szeretek feleslegesen harcolni házbéli fantomokkal, másképp pedig, úgy tűnik, nem megy. A TV2 megint kihívás volt számomra, persze hogy vállaltam. Gyakorlatilag majd egy éve csinálom, és az az érzésem, hogy sikerült valami újat létrehozni. Úgy vélem, a TV2 léte kilendítette az egész hazai televíziózást a holtpontról. Gondolom, a TV2-nek is segített közvetve. Ami pedig a személyemet illeti, hiszen a kérdése erre is vonatkozott: egyre jobban fuldoklom azokban a dolgokban, melyek elől minden magyar vezető menekül. Bérek és prémiumok, aláírások és műsortörzslapok, meg mit tudom én milyen ügyek - hadd ne soroljam őket. Másrészt, mint már mondtam, ez a program születése pillanatától kompromisszumok között vergődik. Ezek a megalkuvások-megfeneklések a ház egészére vonatkoznak, és a TV2 gépezetének működése kapcsán egyre erőteljesebben jelentkeznek, bénítanak meg. El tudja képzelni, hogy 1989-ben ismét olyan helyzet következhessék be, amelyben Honát János úgy dönt: leköszön, elmegy, odébbáll, nem csinálja további Tíz évvel ezelőtti döntésem kapcsán említettem már, hogy két okból tudok leköszönni: az egyik, hogy nem értek valamivel egyet, a másik, hogy úgy érzem, olyan jellegű feladatokat rónak rám, melyekkel nem tudok vagy nem akarok megbirkózni. És talán a képernyőn vagy másutt mégiscsak hasznosabban tudom kifejteni a tevékenységemet, mint a mostani igazgatói-menedzseri szerepben. * Igen, el tudom képzelni, hogy leköszönök. De ha ez bekövetkezne is, attól a TV2 már létezik, már hívei is vannak. Ennyiben tehát elégedett lehetek önmagammal. És semmiképpen sem kell lehajtani a fejemet. Bányai Gábor --- --- „Egyre jobban fuldoklom azokban a dolgokban, melyek elől minden magyar vezető menekül” — Horvát János. VILÁG 1989. július 6. 45