Világ, 1990. július-augusztus (2. évfolyam, 27-35. szám)

1990-08-30 / 35. szám

* És gyorsan elfelejteni a sok hülye dumát a kapitalizmusról. * Ismét Pest felé tartok. Teljes hosszában látni az egyetem felújított épületét. A homlokzatán angol betűs rövidítés, egy nemzetközi sejtbio­lógiai konferencia betűjele. Az egyetem a háború előtt vámház volt. Negyvennégy máju­sában anyámat innen vitték Csepelre, majd Auschwitzba, mikor egy szál munkaköpenyé­ben az apja után jött, hogy megpróbálja kihoz­ni, hamis papírokkal. Inkább leállok a padkára, ha az országúton ketrecbe zárt állatokat szál­lító teherautót érek utol. Nem tudom megelőz­ni, mögötte hajtani pedig végképp képtelen vagyok. Akad, aki ezen mosolyog. Van, amin én is mosolygok. Anyám drága azt kérdi újságíró fiától, akkor mért nem tudott úgy összefogni a világ, mint most Irak ellen? Már a volt vámház falai alól bámulok vissza a négy büszke, kiterjesztett szárnyú turulra. Hátha vijjognak valamit válaszul. Vajon milyen ösz­­szefogás tanúi lesznek ott fenn az elkövetke­zőkben? És írok-e róluk? * A mütyürkeárus­ épp nem ad el. Süti a nap, lepi a por és a benzinbűz, rendületlenül ül kempingszékén az egyetem kiskörúti oldalán, ötven méterre a hídfőtől, és hosszan fontolgat­ja válaszait. - Vidékről jöttem, hat éve élek albérletben. Már nem tud kiszúrni velem a város. - Hogyhogy? - Nem visz tovább a metró, tudom, mi hol kapható, és mi nem. - Tehát? - Tizenkét éve magam élek. Meghaltak a szüleim. Ezért sokan sajnálnak, amit nem szeretek. De érzem, hogy topa vagyok a többiekhez képest. Másnak 30 évesen már családja van, egzisztenciája. Nekem nem jött be, aminek be kellett volna. - Mit dolgozol? - Csoportos szereplő vagyok a Radnóti­ban. Egyébként van szakmám, forgácsoló. Csak nem szeretem. A színházat meg igen, így lettem műszakis Kaposvárott. Nem kellett volna feljönnöm Pestre. - Nem érzed szabadnak magad? - Végül is én, Miklós Ferenc - ezt így leírhatod -, nem érzem magam korlátozva. Csak ha lebontom az egészet hétköznapokra. Akkor érzem, hogy valami baj van. Nem tudom, mi. Naponta kapok pénzt az eladott áru után, nem is keveset, mégis elfogy másnapra. Kétszer is gondoltam rá, hogy kivándorlók. De nem lett belőle semmi. Topa vagyok, na. - És az ország? - Hülyítve voltunk sok éven át. Most viszont a mindent szabad uralkodik el. Aki okos, az régen is megcsinálta magát, most is. - Mi lesz veled? - Ahogy itt ülök, reggel kilenctől este hatig, látok eleget. Látom a nyomort. A hobó bácsit, aki az őrült nagy szatyrával járja a környéket - benne az élete. Múltkor megkínáltam ciga­rettával. S ahogy elbeszélgettünk, az volt az érzésem, hogy alig választ el tőle valami. Várom a szeptembert. Kezdődik a színház. A rakodópart alsó kövét most nem éri el a Duna. Még lentebb van, látszanak a dirib­­darab sziklák, tompára csiszolódott élükön szürkén-olajosan törik meg a hullám. Első kalandom színhelye. A Margit hídtól idáig kutyagoltam, míg sikerült rögtönzésszerűen előhozakodnom a soványka ötlettel, nem ül­nénk-e le a lépcsőre kicsit. Máig sem tudom, hitelesen hangzott-e. Leültünk. És akkor este cigarettát pöckölni tanultam Évától. Aki nagy­lány volt, ebből is látható. Aztán a rakodópart alsó kövén együtt idéztük Ágival a dinnyehé­jat, s gondoltunk bele először igazán a „nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg” fejtelmé­be. Miért is maradt abba oly ostobán ez a történet? - Bocsánat, ön szabad.­ - Nyugdíjas vagyok. De nem ezért pecázok, ne gondolja. Régtől kergetem a halat. Ha sikerül, akkor persze az is besegít. Jut pluszba egy kiló gyümölcsre. Nem mindig azt eszik az ember, amit akar. - Fogott ma már valamit? - A botot, uram! Meg ezt a sok szemetet. Nézzen csak körül, mi van itt hulladékba. Olajos rongy, kenyérdarab, sörösüveg, nejlon­zsák. Szégyen. Volt olyan nap, hogy száz forintért való üveget gyűjtöttem össze ezen a helyen. Aki nálam is szegényebb, az ezt csinálja rendszeresen. De a mocsokkal ki törődik? Azok bírságolnak, akik szemetelnek hozzá. Látom én, mit dobálnak ki a hajókból. Nincs jól ez így. De legalább már nem kell sutyorogni mellette. - Régebben kellett? - Ezért történt, ami történt. Ha nincs szabad beszéd, a munka sem megy jól. - Tehát már megy a munka. - Azt még nem mondanám. Tanult vezetők kellenek ahhoz. Engem hiába raknak hajóra, nekiviszem a partnak. Én a teherautóhoz értek. Meg a halakhoz kicsit. Világos beszéd, nem? - Azt tessék még megmondani, mi lesz itt a kishalakkal? - Márhogy jelképesen kérdezi? - Akár. - Én azt tapasztalom, hogy a nagyhalak nem eszik meg a kishalakat, ha különben van táplálékuk. Nem a nagyhalakkal van itt gond, hanem a rablóhalakkal. A rablóhal támadja a kishalat, mert azzal bánik el legkönnyebben. Tehát én azt mondom, hogy a rablóhalat kell kifogni a vízből, nehogy elszaporodjon. Mert akkor megint nem leszünk szabad ország. Már sötétedik, mikor újra átsétálok az egykori Ferencz József-hídon, Pestről Budára. Hosz­­szasan betűzöm a vasba vésett díszes feliratot úgy középtájt: „E híd vasszerkezetét készítette a M. Kir. Államvasutak Gépgyára. Förster Nándor miniszteri tanácsos igazgatása alatt, Szefham­er Gyula felügyelő művezetése mel­lett.” Külföldinek nézhetnek, mert a félhomály­ban susogó hangon kérdi tőlem valaki, cséndzs? No cséndzs - susogom vissza, pedig lehet, hogy váltani kéne. A Hotel Gellért abla­kai tárgyilagosan világítanak, jól ismert csö­römpöléssel kanyarodik a 47-es, hallom a Duna bölcs csobogását. Fel-felnéznék a turul­madarakra, mit is csinálnak ott a magasban, de úgysem látok odáig. Jobb is talán. Rejtő Gábor * 27

Next