A Világ, 1991. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1991-05-29 / 22. szám
20 A gorbacsovi katasztrofka egyik letagadhatatlan terméke a szovjet maffia. A valóság az, hogy a megindult társadalmi változások a bűnözést is nagymértékben mozgósították a Szovjetunióban, de az alapok már megvoltak korábbról. A 80-90-es éveket megelőzően a bűnözés a NÉP idején élte virágkorát - mesélte irkutszki ismerősöm, aki bizonyos ügyekben a rendőrségnél is jártasabb, és az ismereteit az utóbbi időben az újságírásban kezdi kamatoztatni - a maffia a szakterülete. A NEP-korszaki alvilági paradicsomok az Odessza- Moszkva-Leningrád tengely mentén húzódnak. Hiába fordult időközben zordabbra a politikai klíma, és jöttek a repressziók, a masinák (a titkos búvóhelyek) egy része és a zsebtolvajszövetségek fennmaradtak. Ekkor alakult ki, hogy egy-egy területen működött egy ismert és „köztiszteletben álló" bűnöző, akinek az egész helyi alvilág részt juttatott a zsákmányból - ez volt az ún. „vor v zakonye", a „törvényes tolvaj" - kialakultak ugyanis az alvilág törvényei, melyek szerint nem volt szabad beszélni a rendőrségen, tejelni kellett a „törvényes tolvajnak", de például nem illett szegényebb embereket vagy nőket kirabolni, illetve egy tolvaj sosem vetemedett emberölésre. Maga a törvényes tolvaj nyilvánvalóan semmit sem csinált saját kezűleg, de amennyiben mégis lecsukták, a „törvényes tolvajok" találkozót tartottak, ahol utódot neveztek ki a területre (megyényi területekről volt szó általában, a nagyobb városokban - mint például Moszkva, több „törvényes tolvaj" is működött). Ugyanezeken a találkozókon hoztak döntést azokban a vitákban, amelyek két „törvényes tolvaj" között robbantak ki. Egyre többen kerültek börtönbe, és mire eljött a II. világháború, már szinte az egész szervezett alvilág a lágerekben csücsült. Ahogy elkezdődött a háború, a lágerlakóknak (persze csak a kriminális elemeknek) felajánlották - jelentkezzenek önkéntesnek a frontra, folytatja az irkutszki barátom -, váltsák meg vérrel a bűneiket. Ez a patetikus fordulat a valóságban azt jelentette, hogy azokat, akik a büntetőzászlóaljakban súlyosan megsebesültek, felépülésük után haza fogják engedni. A bűnözők elitje, a letartóztatott „törvényes tolvajok", akik a lágerekben megkülönböztetésük jeléül piros sapkát hordtak, nem dolgoztak, és mindenfajta kapcsolatot bojkottáltak a hivatalos hatóságokkal, ennek az ajánlatnak az elfogadását árulásnak tartották. Ennek ellenére rengeteg bűnöző jelentkezett önkéntesnek a frontra, és miután a harcok véget értek, a túlélőket visszavitték a légerekbe. A paktáló volt önkéntesek, azaz géppisztolyosok vagy szukák - ahogyan a lágerbeli köznyelv őket elkeresztelte - saját katonai szervezeteket hoztak létre a táborokban, majd a kialakult konfliktusok nyomán hozzáláttak a „piros sapkák" kiirtásához. A 40-es évek végén zajlott kegyetlen összetűzésekben majdnem az összes „piros sapka" elpusztult a drótkerítéseken belül, és az 50-es évek amnesztiái az életben maradt géppisztolyosokkal együtt a gátlástalan fegyveres erőszakot is kiszabadították a szovjet alvilágba. Ezért tartják úgy, hogy az 50-es évekre kihalt a tolvajetika, és - noha a nevek és a tisztségek fennmaradtak - teljesen más rendszer kezdett kiépülni. A nyugodt szocializmus éveinek szervezett bűnözése a gyárak köré települt - a színesfémek és az élelmiszer lopása jelentette a fő jövedelmi forrást. Érdekes, hogy a lopott élelmiszer túlnyomó része az állami boltokban került értékesítésre - ezek után nem szabad csodálkozni azon, hogy a kereskedelmi dolgozók majdnem 80%-a büntetett előéletű volt. A nagy nyugalom közepette a partokrácia is megtalálta a helyét - megkezdődött a hihetetlen mértékű korrumpálódás. Itt az ázsiai és a kaukázusi köztársaságok jártak az élen. Az alsó szintű pártbizottságok a kenőpénzekből gyűjtöttek a megye számára, majd a megye a kiszabott kvóta szerint „adózott" a köztársasági fővárosnak. A hatalmas összegek tekintélyes része aztán egyenesen az első titkár zsebében kötött ki. A nyolcvanas évekre az alvilágnak már egyre magasabb társadalmi régiókban voltak kapcsolatai. Egy anyagbeszerző - aki évtizedek óta rengeteg szovjet városban megfordulva, hol tiszta eszközökkel, hol lefizetéssel teremti elő az árut - szerint valamikor 84-85-ben zajlott Krasznodarban a keresztapák első nagy találkozója. Itt osztották fel a Szovjetuniót: külön-külön terület lett a szovjet Távol-Kelet (Vlagyivosztok), Leningrád Rigával, Moszkva, Közép-Ázsia, a Kaukázus a Kaszpi-tenger keleti partvidékével. A többi területen a szervezett bűnözés akkor még gyermekcipőben járt. A krasznodari találkozó megállapodásai azóta elenyésztek a zűrzavarban - összegzi az árubeszerző. Az első repedéseket a kábítószerügy okozta. A kábítószer klasszikus útja a Szovjetunióba akkoriban Afganisztánból vezetett. Magán a Szovjetunión belül Üzbegisztán határhoz közeli részein és az Altaj-hegységben folyt a drogok (főleg mák) termesztése. És itt az altaji ültetvényeken több száz kilométerre a legközelebbi lakóhelyektől került sor a Moszkvából irányított termelők közti összecsapásra, az altaji géppisztolyos és gránátvetős ültetvényeseknek Moszkvában is meglett a visszhangja. Időközben megkezdődtek az üzbegisztáni tisztogatások, melyek eredményeként a kábítószertengely áttevődött a Szovjetunió . A MAFFIA Egyre leplezetlenebbül lép a színre az állam az államban típusú szervezett, nagystílű bűnözés. Szerzőnk - meg nem nevezhető személyektől kapott információk alapján - a szovjet maffia tevékenységének főbb területeit ismerteti, érdekes bepillantást engedve a szocializmus hajnalának alvilágába is . VILÁG • 1991. május 29.