Abauj-Kassai Közlöny, 1872 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1872-05-01 / 1. szám

— ügyünk ellen könnyen fölhasználhatja. — A vá­lasztási mozgalmas időket éljük­ és tapasztalásból tudjuk azt, hogy nincs oly megvetésre méltó insi­nuatio, nincs oly szennyes rágalom, melyet az ellentábor megengedhető fegyvernek ne tartana czéljai elérésére. A gyanúsítás pedig — bármily nevetséges alakban jelentkezzék is, az — a könnyen hivő em­berekben kész proselytákra talál — ezeknek felvi­lágosítására szolgáljanak soraink. A social democratiának tana épen oly távol áll tőlünk, mint azon törekvés, hogy az aristocra­­tico, hierarchico, despotico irányzatoknak csináljunk propagandát. A social demokratának czélja: a jelenlegi kormányforma megdöntése, népállam alkotása,­­ a magánjog teljes megsemmisítésével járó társa­dalmi egyenlőség megállapítása. Nem akarjuk e helyütt demonstrálgatni ezen tanoknak helytelen­ségét és csak azt jegyezzük meg, hogy ezek nem csak jogellenesek, de a gyakorlatban kivihetetlen utópiák is. — mert társadalmi egyenlőség a social democrata iskola által vett értelemben legfelebb csak egy óra tartamára állhat fönn. Ábrándok után futkosni sem kedvünk, sem akaratunk, de kitartással követett czélunk az, hogy a törvény által megengedett eszközök segé­lyével a haza polgárainak különféle osztályai közt a dicső emlékezetű 1848-ik évi törvényhozásig po­litikai tekintetben is fennállott és némileg jelenben is fennálló válaszfalakat a társadalmi téren, — a sociális életben lerontsuk és embertársainkban azon — fájdalom! nálunk még csak csirájában lévő meggyőződést keltsük , hogy nem a születés, nem az öt-, hét-, kilencz- vagy tizenegy ágú ön­magában értéktelen korona, — nem a — ki tudja mily becstelen és hazaellenes szolgálatok jutalma­zásául adományozott nemesi-, vagy néhány forinton megvásárolt olcsó polgári diploma, — nem a va­gyon, sem a püspöksüveg, keresztes nyakláncz, rendjelszalag, vagy violaszin reverenda az : mi az embert tiszteletre, embertársai bizalmára méltóvá­, szóval emberré teszi, — hanem saját keblének kincsei, jelleme, tehetségei, érzelmei, — czélunk oda hatni, hogy polgártársaink végre valahára az emberben ne a külsőt, ne a vagyont, ne a czimet vagy a családfát, hanem becsüljék a belső embert; becsüljék azon gazdaságot, melyet a bő ismeretek szorgalmas gyűjtése nyújt, — azon czimet, melyet a teljesített polgári kötelességek jutalmául a mora­litás ad. — azon családfát, melynek ágai a tudo­mány-, jellem-, honszeretet- és emberbaráti érzel­mek nemes gyümölcseit hordják; — czélunk oda hatni, hogy polgártársaink a nemzet színének, javának az erényes­, becsületes­­jellemes- habár vagyontalan és czimnélküli férfia­kat tekintsék, ellenben a gazságot, jellemtelenséget és önérdeket tartsák haszontalan söpredéknek, ha mindjárt püspöksüveget hord is feje, vagy herczegi czimert visel fogatja. — És ezen meggyőződés az, mit a társadalmi téren­ democratiának nevezünk. Ha a nép ezen meggyőződésre jut, akkor a sociális életben is önkényt összehalnak a születés és va­gyon aristocratiája által emelt s középkori előíté­letek segélyével átkul ránk maradt eme válaszfalak, hogy a szó nemes értelmében vett democratiának a társadalmi téren is helyt adjanak, — mely pol­gárok és polgárok közt a becsületnél és valódi érdemnél más válaszfalat nem ismer. Ennyit a félreértésre. — Soraimat azon óhajjal zárom be: vajha mennél előbb siker koszo­­rúzná törekvésedet, és szivem mélyéből kívánom, hogy e tanok utat törjenek oly keblekhez is, melyeknek ajtai a democratia sugallatai előtt eddigelé mereven bezáródtak. És ha eljön az idő — pedig el fog, mert el kell jönnie — midőn a valódi democratia a közép­kor hagyományainak romjain győztes zászlóját kibontja , akkor nem szomorítja el többé lelkünket azon jelenség — melynek itt most tanúi vagyunk — hogy a pöffeszkedő önhitség tehetetlen szája a nagy többség bizalma által megtisztelt választott bizott­sági tagokat azért — mert nem mindannyian gaz­dagok — proletáriusoknak nevezni merészli. Isten velünk ! A viszontlátásra. Búlyi­ Dezső. Iskoláink. 1. Alig múlt el egy év, hogy Európa két leghatalmasabb nemzete véres harcz után békét kötött. A német sas kiragadta a győzelmi babért a franczia sas körmeiből, és a béke helyreállitása után a győző és legyőzött egyaránt a nép miveltségének emelésére fordítja fő figyelmét, törekvését. A különben conservativ porosz kor­mány kezdeményezése folytán épen ez évben törvényerőre emeltetett ama javaslat, — mel­lyel a tanügy köréből az ultramonta­nismus végkép kiküszöböltetik. ~Francziaország genialis exdictatora Gambetta önkénytes száműzetéséből vissza­­térve régész Európa szabadelvűit fellelke­­sítő beszédében jelezte azon reformokat, melyek szerint az iskola szervezendő lenne. Kiemelte eme beszédében, hogy Fran­­cziaország csak úgy nyerheti vissza nagy­ságát, dicsőségét, ha a műveltség nem egyes körök, hanem le a legmélyebb réte­gekig, az egész nemzet köztulajdonává lesz. Kiemelte, hogy az alsó népréteg mive­lődése, csak úgy eszközölhető, ha a tan­ügyet kizárólag az állam fogja kezelni — ha az oktatás mindenkit kötelez, és ingye­­nlés~lesz. ——— Hazánk jóravaló polgárai ismerik eme reformok horderejét. És mégis ez azon tér, melyen eddig­elé legkevesebb haladásról emlékezhetünk meg. Tisztelet a kivételek előtt — de néz­zünk körül — lépjünk át a felső-magyar­országi iskolák küszöbeinek többjeit — és arra meggyőződésre jutunk, hogy vf­gy a tudatlanság a tanító szerepében tanítja a népet a tudomány elemeire — v­agy a hegymegiek tartják zabolán a tanítót elő­adásaiban. Vegyük elő hazánk miveltségi statis­­tikáját és azt fogjuk találni, hogy míg a papok befolyásától ment reformata hitfele­­kezetű lakosság csak 4 °/C-re írástudatlan, addig a római és görög katholikusok közül, a papok befolyása alatt, csak 60, illetve 30 °/o­ ir és olvas. A számok csalhatatlan logikája mutatja tanügyünk előmozdításának akadályait; én részemről feláldozom a papság önző érde­keit hazám, nemzetem érdekeinek ! Törvényhozóink megalkották az 1868: 38. t. czikkelyt. Különös viszonyaink és középkori fogalmainkhoz képest minden­esetre kielégítő; ha a végrehajtás azon intenziók szerint eszközöltetnék, melyek az iskola reformatiójában a jövőre reményt és kitartást talált nagy férfiú báró Eötvös •Jósef szemei előtt lebegtek. Megengedem: ily mély gyökeret vert társadalmi kórság, mint épen köznépünk tudatlansága, nem nehány év, hanem 10— 20 és több év alatt gyógyítható csak , de azt megkívánom azon közegektől, kikre a törvény végrehajtása van bízva, hogy egyen­gessék a tért és ne gördítsenek akadályo­kat a végczélhez vezető útra. A fentebb idézett iskolatörvény szerint fenállhatnak ugyan hitfelekezeti iskolák, ha a törvény rendeléseinek — azonban minden szakasza ezen törvénynek figyelmezteti vég­rehajtóját — hogy a hitfelekezeti iskola a TÁRCZ­A. A VIHAR LEÁNYA Beszélj. — E. GY.-től. — I. Virággal hímzett halmon áll egy egyszerűn, de bizonyos csínnal öltözött leányka; — pillantata az előtte elterülő tengeren nyugodott. Keble oly csendes volt, mint az a zöldes vízsík, melyet szeme lát. íme a nap a tengerbe bocsájtkozik most; aranyos szegély vonja be a vizet; a tér fölötte pedig lángvörös színbe öltözködik. Méla­bús szemekkel nézte leányzónk a ter­mészet eme szép tüneményét. Enyhe esteli szél habokat emelt a tengeren ------a leány keble feszül--------ki tudja mi emeli azt! Ott állt mig csak a nap utolsó sugara a tenger vizébe el nem merült; azután — haza sietett. A halom alján fekszik szülőhelye, csendes falu, két tornyu templomával és kis, de tiszta fehérre meszelt házaival. A falu közepén játszó gyermekek két sorban állottak meg, midőn a leány közel volt tőlük és tisztelettel vették le fövegeiket; ő pedig szívélyesen köszönt vissza — de nem hajolt egyikökhöz sem, nem csókolta meg egyiköket is, mint azt máskor tévé. A gyermekek azonban játszottak tovább. A hajadon atyja házához ért, ezzel szemközt áll a kéttornyú templom és a lelkész laka. Atyja házának udvarán találkozott a lelkés­­szel. A szép fiatal lelkész látásán szűzies pár futotta be leányzónk arczát. — Nehéz küzdelmem volt ismét — szólott a lelkész — édes­atyja eszméimet, terveimet bizalmatlansággal fogadja ;-------Anna­ nyújtson nekem segédkezet. — Atyám oly annyira beleélte magát a régi szokásba — hogy nincs reményem, mikép segé­lyemmel is újításainak megnyerhessük. — Tehát ön is reménytelennek tartja törek­vésemet ? — Azt én nem mondanám soha! — Ön úgy gondolkodik: a remény az emberi kebel utolsó boldog érzete — azt megsemmisíteni: bűn. A lelkész kezét nyujtá Annának — a leány talán akaratlanul engedte jobbját a pap kezébe. Anna is úgy hitte most, hogy keblében az utolsó boldog érzés honol — és ki merné azt meg­semmisíteni?! Elváltak egymástól II. Anna atyja szobájába lépett. Az öreg Munter zselyeszéken ülve, kinézett az ablakon. Kedvencz helye volt az, — a kilátás teme­tőre nyílt. A temetőt keresték szemei; talán oda vágyód­tak már elgyengült tagjai; oda, hol élete hű pár­ját 30 év jó és balsors megosztóját hant takarja. A leány szótlanul állott meg a szoba kö­zepén. Munter észre nem vette leányát — a lelkész nyitó terveivel foglalatoskodott ismét. És miért ellenezte ő azokat? Ezen kérdésre az öreg megnyugtató feleletet adni képes nem volna. Ellenzi, mert gyűlöli a tervezőt, mert attól származnak ki akarata ellen lett e helység papja, — és ki rövid idő alatt a község lakosainak több­ségét a duzzogó és elégületlen öreg tanitó óvásai daczára tervei számára megnyerni tudta; a ki,­állításait és jóslatait, az uj eszmék kivitelében a lakosság előtt alaptalanokká és nevetségessé tette. Leányát pillantotta meg; az öreg komor vonásai felvidultak; örömteljes szemekkel nézte Annát. Minden tárgy iránt, mely érintkezésbe jött nejével, kegyelettel viseltetett. Itt, e­széken ült ő; e virág volt kedveltje; ezen kép tetszett neki leg­inkább -------ah­ogy vagyunk mi azzal mindnyá­jan: akaratlanul is e széket választjuk ülőhelyül; a virág illatosabbnak tünnik másnál; a kép előtt órahossziglan elmélázunk. És íme most leánya áll előtte; az ifjúság rózsáival arczán, az ifjú élet minden jelével. Képzelete visszavezető őt sok év előtti időre, — midőn nejével az oltárhoz lépett. Talán arra gondolt: nem úgy nézett ki akkor, mint most leányom. Annának pedig a nap letünte juta eszébe; úgy vélte: ott áll a halmon s a nap tengerbe merül. Hiszen megtörténhetik gyakran, hogy az agg életre, a fiatal halálra gondol! — Hol voltál oly soká leányom? — szólalt fel végre az aggastyán — egyedül hagyod atyá­dat; pedig tudhatod, szeretem ha közelembe vagy. A leány közelebbre lépett, enyelegve meg­­fogá az agg redős kezét s csókokkal halmozá. Szempilláiban, mint harmat fűszálon, egy könycsepp rezgeti. — Mint rendesen, úgy ma is búcsút verek a naptól;------de hidd atyám, úgy tűnt szemem­nek, mintha ma bús komolysággal merült volna a tengerbe. És gyönyörű szőke fejét atyja vállára helyzé. — Bohócska te — szólott az agg, leánya homlokát megcsókolván, — a nap nem változik, szemeid csaltak meg ez egyszer. Egy kis szünet állott most be, mint az az életben gyakran fordul elő, ha a felelet nem jő hamar eszünkbe vagy felelni nincs szándékunkban és a kérdő is azon gondolkodik, mikép tartsa fel a beszéd fonalát. " (Folyt. köv.)

Next