Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1875-11-25 / 47. szám

sen eljutott, s hogy annak bekövetke­zése már csakis idő kérdése. E lapok olvasói, reményiem szívesen veendik, ha tapasztalataimból egyet mást nyilvánosságra bo­csátok. Én azon időben érkeztem Budapestre, midőn a kormány budgetje a szabadelvű kör tanácskozásának tárgyát volt teendő. Kiváncsi voltam a tanácskozás lefolyására, mert tudtam, hogy M­o­c­s­á­r­y Géza, ung megyei képviselő, a budget visszautasítását indít­vány­ozandja. Ez meg is történt. Mocsáry a minisztérium elleni ezen álláspontját két szemponttal indokolta: először azzal, hogy miután a szabadelvű kormány a fúzió létrejöttekor az adófelemelést programmjába fel nem vette, ennek folytán választóinak ő is meg­­ígérte, hogy minden adófelemelésnek ellene szava­­zand ; s másodszor azzal, hogy a­mint ő az ország helyzetét ismeri, az­ újabb terheket teljes anyagi megrontása nélkül el nem viselhet. — Mocsáry ezen nézete — pártszempontból tekintve — lehetett he­lyes, helytelen is, de pártja értekezletén annak előadása mindenesetre jogosult volt. Tisza Kálmán­nak módjában állt azok helytelenségét vitatni, szabad­ságában állott államférfim dialektikájával azok tart­­hatlanságát kimutatni; s ha ezt teszi, azt mindenki természetesnek tartotta volna! Ő kegyelm­essége azonban jobbnak látta miniszterelnöki méltósága magaslatáról újdonsült képviselőnknek annyit vála­szolni, hogy ha ő, — Mocsáry — az ország ügyeit ő nála jobban tudja elintézni, s ha ebbe a párt belenyugszik, neki, a miniszterelnöknek nem marad egyéb teendője hátra, mint alant álló bér­kocsijába ülni, Gödöllőre kihajtatni, s ő Felségének a bizalmat megköszönve, a miniszterelnöki állásra Mocsáry Gézát ajánlani. Véleményem szerint ez, ha komolyan lett volna mondva, szellemi szegénységi bizonyítvány leendett; ha pedig a miniszterelnök úr csupán satyrikus akart lenni, mindenesetre — hogy is mondjam csak — szerénytelenség volt. Így fogta fel ezt a képviselők egy része is, különösen a fiatal új képviselők, kik az értekezlet befejezése után után útfélen hangosan roszálták a miniszterelnök ezen gőgös eljárását. Általában a fiatal uj képviselők tekintetében mind a közvélemény, mind a kormány sok tekintetben csalódott. A közvélemény nem sokat várt tőlök, a kormány pedig azon édes álomban ringatta magát, hogy mameluk táborában ezek lesznek a legengedel­mesebbek. Már­pedig biztosíthatjuk a magyar közön­séget, hogy az új képviselők nagy zöme sokkal függetlenebb, sokkal önérzetesebb, sokkal inkább át van hatva feladata fontossága és nehézségétől, sem hogy a kormány vak eszközévé fajulna. A hon e fiatal atyái legnagyobbrészt azon ko­moly szándékkal jöttek fel Budapestre, hogy komo­lyan dologhoz akarnak látni, s egyik legnagyobb nehélyük a kormány ellen az, hogy a munkából rendszeresen kizárja őket; a párt kandidáló bizott­sága a kormánytól kapja utasításait s a kormány minden fontosabb bizottságba csakis 17 próbás régi kitanult mamelukokat választat be. Egy módjuk lenne csupán a fiatal képviselőknek a kandidáló bi­zottság ellenére a teendők tekintetében magukat tá­jékozni, s az ország ügyeivel komolyan foglalkozni, t. i. a törvényjavaslatoknak az osztályokban törté­nendő tárgyalása alkalmával; csakhogy a kormány itt is akadályt gördített munkakedvök elé, a men­­nyiben minden félig-meddig fontos törvényjavaslatot külön bizottság elébe utasíttat, s az osztályok ta­nácskozásai alól kivonja. Az uj képviselőt az ily külön bizottságokba természetesen be nem választ­ják, s ha a házban a tárgyaláskor a vitában részt vesz, reá­rúgják, hogy szerénytelen s hogy az or­szág drága idejét pazarolja; nincs tehát egyéb teendője, mint az osztályokban a külfölddel kötött kereskedelmi szerződések egyhangú felolvasásánál el­aludni, s a házban a kormány vadabbnál vadabb javaslataira hűségesen szavazni! Csoda-e, ha ily el­járás mellett a leglelkiismeretesebb képviselő is el­kedvetlenedik ! Az e fölötti elkeseredés az illető képviselői körökben mindinkább terjed, s oly átalánossá kezd válni, hogy a kormány ma már feltétlenül csakis a Csernátonyiakra, Móricz Pálokra és Nagy Györgyökre számolhat. Ezek száma pe­dig igen kevés. Jellemző dolog a helyzet megítélésére az is, hogy rövid budapesti időzésem alatt körülbelül 30 szabadelvű párti képviselővel jöttem érintkezésbe s egyetlen egy sem akadt, ki a kormány budgetjét, a vám- és bankkérdésben tanúsított eddigi eljárását helyeselte volna. Egy részök megszavazta ugyan a budgetet átalánosságban, de csakis azon feltevésből, hogy a kormányzást lehetővé kell tenni mindenféle kor­mánynak; más részük nem vett részt a szavazásban, mert sem a Sennyey párthoz, sem a baloldalhoz csatlakozni nem akarnak. Leghatározottabban nyi­latkozott egy tehetséges volt deákpárti fiatal képvi­selő, ki nyíltan kimondá, hogy mindaddig a szabad­elvű táborban maradnak, s Tisza kormányát mind­addig kénytelenségből támogatják, míg a szabadelvű pártban nem akad egy vezérférfiú, ki 40—50 kép­viselőt maga köré gyűjtve, a pártból­­ kilép, s a nem­zet aspiráczióinak jobban megfelelő programm alap­ján új pártot szervez. Azt hiszem, nem csalódom, ha ezen alakulandó új párt leendő közlönyéül a „Pesti Naplót“ nevezem meg. A budget feletti átalános vita majdnem egy hétig tartott, s annak lefolyását nagy érdeklődéssel kísértem, s sok tanulságos dolognak voltam tanúja. Saját pártunkról, a baloldalról emlékezve meg első­sorban, örömmel konstatálom, hogy tapintatos eljárása, higgadtsága még az ellenfél részéről is kellő méltánylásban részesült, és eszmerokonság folytán legyen szabad itt egy megtörtént adomát el­beszélnem. Móricz Pál szónokolt épen, s Né­meth Albert eljárását rászalván, vele ellentét­ben dicsérte Simonyi és Irányi modorát. „Látszik — úgymond — hogy Simonyi, Irányi a parlamentarizmus hazájában, Angliában is megfordultak“. „Bizony, nem is kutyabagosra valók azok“, jegyzé meg egy malicziásus képviselő a ház kaczaja közepett, mert Kutyabagos Móricz Pál volt kerületének egyik kiváló pontja. Feltűnt nekem továbbá a Sennyey párt köz­vetlen szomszédságában az exczellencziás urak töre­déke ; ott ülnek együtt Bittó, Pauler, Szlávyi, Ker­­kápoly stb., ez urak szorgalmasan eljárnak az ülé­sekbe, figyelmes hallgatói a szónokoknak, hanem, noha szabadelvű pártiak, s nagy tekintélyű haza­fiak, a kormány védelmére egyik sem állt fel kö­zülök ; e jó urak csendesen, kedélyesen, mosolygó arczczal ülnek padjaikon. Vajjon mit jelenthet csen­des mosolyuk? A reményt-e, hogy idejök még el nem érkezett? vagy a biztos tudatot, hogy az ő idejök is elérkezend? Minden körülmények közt e mosolygó arczok rész prognostikont képeznek Tisza Kálmán hatalmi állásának. A kormánypárti szónokok közt érdekeltséget keltett Somsich Pál beszéde. Szépen és jól beszélt, habár — véleményünk szerint — tarthatlan ügyet védelmezett. Azt is mondá beszédében többek közt, hogy ő választóit programmbeszédében az adófel­emelésre előkészíté. „Azért került tehát megválasz­tása 20000 írtjába“, jegyzé meg egy szorongatott lelkiismeretű képviselő, ki választóinak éppen ellen­kezőjét ígérte. A többi kormánypárti szónoklatok a házat meglehetős hideg hangulatban találták, csu­pán Csernátony beszédére lelkesült fel kissé, midőn a delegácziók megszüntetését helyezte kilátásba. Az egy heti vita legérdekesebb pontját N­é­­m­eth Albert összezörrenése Tisza Kálmánnal ké­pezte. Németh érdekesen s mulattatóan beszélt, kifejezéseiben gyakran kemény volt, a szatírát sem nagyon kímélte, hanem illetlen vagy durva egyet­len egyszer sem volt beszéde tartama alatt; legke­ményebbek azon kifejezései voltak, midőn a minisz­terelnöknek szemére lobbantotta, hogy ambicziójának a hazát feláldozza, s midőn a bérencz-sajtóra reá énekelte: „Dessen Brod ich esse, dessen Wein ich trinke, dessen Lied ich singe“. Látni kellett volna, hogy a „Hon“, „Ellenőr“, „Pester Lloyd“ munkatársai minő dühös szemekkel néztek le a hírlapírói karzatról; fenyegető tekinte­tükből ki lehetett előre olvasni mindazon szidalmazó czikkeket, melyek Németh Bérczi árva fejéhez fognak juttatni. De ha a félhivatalos lapok nehez­teltek, úgy mit mondjunk Tisza Kálmánról? mint valami bősz tigris, úgy ugrott fel helyéről, elhallgattatta udvariatlanul a beszélni akaró báró W­e­n­k­h­e­i­m­o­t, s oly czifra gorombaságokat vág­­dosott Németh Bérczi fejéhez, hogy akár kon­dásnak is beillett volna. A hatás nagyszerű volt. Egyik ember a másikra bámult, mintha kérdeni akarnák, hogy vajjon csakugyan a magyar minisz­terelnök káromkodott-e ily czifrán? Harag, megütközés, diadalmas gúnymosoly, szégyenletes arczpirulás tükröződött vissza ez arczo­­kon a szerint, a mint az egyik vagy másik párthoz tartoztak. Egyetlenegy bátor ember akadt a házban, ki a közmegbotránkozás daczára Tisza ezen nyers fellépését helyeselte, és ezen bátor ember — a kép­viselőház elnöke — a becsületes Ghyczy Kálmán volt. Különben ez Ghyczy elnöknek nem első esete; a jobb- és baloldali ellenzéknek módjában állott már tapasztalni, hogy az elnök, a reá bízott, nagymérvű hatalmi jogokat az ellenzék boszántására, elnyomására használja; de ezen legutóbbi inczidens­­nél a pártosság oly ekklatáns volt, hogy Ghyczy elnök eljárása minden oldalról helyteleníttetett; a közmegbotránkozás ellenében jónak látta Ghyczy azzal mentegetni magát meghitt barátai előtt, hogy Tisza Kálmánt az oknál fogva nem utasíthatta rendre, — habár fellépését ő sem helyeselte — mert azon esetben Tiszának alig maradt volna hátra egyéb, mint leköszönnie; és ő az országot miniszter­­krízis esélyeinek nem akarta kitenni, sőt a szemé­lye ellen felköltött haragot csakis azzal tudta né­mileg lecsendesíteni, miszerint az ezen inczidens folytán a baloldal által kérelmezett zárt ülésben ün­nepélyesen em­ucziálta, hogy a szólásszabadságot kor­látozni nem fogja. Legjellemzőbb ezen esetnél az, hogy, noha napnál világosabb, miszerint a botrányt Tisza Kálmán szenvedélyessége idézte elő, a fél­­hivatalos sajtó és a bérenczek fanatikus dühhel Né­meth Albertet szidják, s a botrányért őt teszik fe­lelőssé. Átalában, a­ki mai nap a fővárosi sajtó ha­sábjain keresi az igazságot, és a valódi közvéle­ményt, az fölötte csalódnék. Tisza sokkal furfan­­gosabb politikus, semhogy hatalomra jutása alkal­mával első gondja ne lett volna, a sajtót ügyének megnyerni, s e lapoknak most nincs egyéb dolguk, mint a kormány elleneit gyalázni, gúnyolni, rágal­mazni s Tiszát híveivel magasztalni s neki örök, hosszú életet jósolni; szóval: nyomtatásban hazudnak. Bizony pedig sokan vannak, kik azt hiszik, hogy Tisza napjai meg vannak számlálva! így például hetekkel ezelőtt egy kitűnő politikus, ki je­lenleg távol tartja magát a képviselőháztól, azt mondá nekem, hogy Tisza kormánya öt évre biz­tosítva van. Ez történt az országgyűlés kezdetén. A Németh-féle botrány után találkozom véletlenül politikusommal, s kérdem tőle, várjon hiszi-e még, hogy Tisza kormánya öt évre biztosítva van ? „Idegessége fogja őt megbuktatni“, válaszolt rövid gondolkodás után, s tán, hogy többet ne kell­jen mondania, ott hagyott a faképnél. S ez urnak tökéletesen igaza volt! Oly nagy mérvű idegességről, türelmetlenségről, zsarnoki ural­kodásról még eddig fogalmam sem volt! Tisza ellenvéleményt nem tűr, híveitől vak engedelmes­séget követel, s az ellenzéket fanaticze gyűlöli. Sa­ját pártja sem tűrheti már el ezen kényelmetlen helyzetet, s ma holnap nyílt lázadásban fog kitörni. Legyen szabad ez alkalommal Tisza modorának illustrácziójául egy megtörtént esetet elbeszélnem. A szabadelvű körben az ungvári törvényszék felosz­latása következtében beadandó interpelláczió felett tanácskoztak. Kende Péter, ungvári képviselő, miután megyéje és kerülete nevében ezen hátrányos rendelet visszavonását sürgette, azzal fejezte be be­szédét, hogy, ha a kormány és párt országos szem­pontokból az ungvári törvényszék megszüntetését az általa felhozott érvek ellenére szükségesnek vélné, azon esetben, mint önzetlen hazafi zúgolódás nélkül meghajol az országos érdekek követelménye előtt! Azt hiszem, elég loyális beszéd volt. S mit felelt reá Tisza? „A képviselő úrnál, úgy látszik a partikuláris érdek előtt háttérbe szorul a hazafiaság“, válaszolt neki szenvedélyesen a miniszterelnök úr. Csak rajta, rajta, miniszterelnök úr ! Ez a legbiztosabb mód és út — — a bukásra. Egy heti vitatkozás után végre elkövetkezett a szavazás, s a budget, — mint előre látható volt, nagy többséggel elfogadtatott. S daczára a nagy többségnek sok oly jelenség merült fel a szavazás­kor, melyre az elfogulatlan észlelő fejét csóválni kénytelen. 111-en nem szavaztak, ezek között hi­ányzott jobb és baloldali ellenzék­i; részint Buda­pestről távol, részint beteg volt 16 szabadelvű párti, tehát 89 kormánypárti Budapesten volt, s a szava­zástól szándékosan tartózkodott! O tempora, o mores! ! Nem hagyhatom említetlenül Mocsár­y Gézá­­n­a­k a budget vita alatti magatartását. Ez ifjú ung megyei képviselő eddigi magatartása magára vonta az intéző körök figyelmét. Bátor fellépése, készültsége, rokonszenves alakja, sima modora, szép szónoki tehetsége általánosan kedveltté tették, külö­nösen az ifjú, elégedetlen képviselők körében. A budget vitában elfoglalt álláspontja óta a félhivata­los lapok kicsinylőleg lenézik, sőt még intelligen­­cziáját is kétségbe akarják vonni, hanem ez náluk csak parancsszóra történő taktika, mel­lyel az ava­tatlan olvasó­közönségnek lehet ugyan port hinteni szemébe, de a parlamenti körökben kivívott­­ sikerét megsemmisíteni nem lehet. Érdekes volt az is, hogy Tisza Kálmán min­den áron ki akarta őt ugratni a szabadelvű körből; beszédében jelezte is, hogy ellenzéki állásánál fogva nem a kormánypárt körébe való; féltik tőle, a bá­ránybőrbe bújt farkastól a mameluk báránykákat; szóba hozatott, hogy, miután menni nem akar, párt­­határozat alapján rekesztessék ki a körből; nagy

Next