Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-11-25 / 47. szám
sen eljutott, s hogy annak bekövetkezése már csakis idő kérdése. E lapok olvasói, reményiem szívesen veendik, ha tapasztalataimból egyet mást nyilvánosságra bocsátok. Én azon időben érkeztem Budapestre, midőn a kormány budgetje a szabadelvű kör tanácskozásának tárgyát volt teendő. Kiváncsi voltam a tanácskozás lefolyására, mert tudtam, hogy Mocsáry Géza, ung megyei képviselő, a budget visszautasítását indítványozandja. Ez meg is történt. Mocsáry a minisztérium elleni ezen álláspontját két szemponttal indokolta: először azzal, hogy miután a szabadelvű kormány a fúzió létrejöttekor az adófelemelést programmjába fel nem vette, ennek folytán választóinak ő is megígérte, hogy minden adófelemelésnek ellene szavazand ; s másodszor azzal, hogy amint ő az ország helyzetét ismeri, az újabb terheket teljes anyagi megrontása nélkül el nem viselhet. — Mocsáry ezen nézete — pártszempontból tekintve — lehetett helyes, helytelen is, de pártja értekezletén annak előadása mindenesetre jogosult volt. Tisza Kálmánnak módjában állt azok helytelenségét vitatni, szabadságában állott államférfim dialektikájával azok tarthatlanságát kimutatni; s ha ezt teszi, azt mindenki természetesnek tartotta volna! Ő kegyelmessége azonban jobbnak látta miniszterelnöki méltósága magaslatáról újdonsült képviselőnknek annyit válaszolni, hogy ha ő, — Mocsáry — az ország ügyeit ő nála jobban tudja elintézni, s ha ebbe a párt belenyugszik, neki, a miniszterelnöknek nem marad egyéb teendője hátra, mint alant álló bérkocsijába ülni, Gödöllőre kihajtatni, s ő Felségének a bizalmat megköszönve, a miniszterelnöki állásra Mocsáry Gézát ajánlani. Véleményem szerint ez, ha komolyan lett volna mondva, szellemi szegénységi bizonyítvány leendett; ha pedig a miniszterelnök úr csupán satyrikus akart lenni, mindenesetre — hogy is mondjam csak — szerénytelenség volt. Így fogta fel ezt a képviselők egy része is, különösen a fiatal új képviselők, kik az értekezlet befejezése után után útfélen hangosan roszálták a miniszterelnök ezen gőgös eljárását. Általában a fiatal uj képviselők tekintetében mind a közvélemény, mind a kormány sok tekintetben csalódott. A közvélemény nem sokat várt tőlök, a kormány pedig azon édes álomban ringatta magát, hogy mameluk táborában ezek lesznek a legengedelmesebbek. Márpedig biztosíthatjuk a magyar közönséget, hogy az új képviselők nagy zöme sokkal függetlenebb, sokkal önérzetesebb, sokkal inkább át van hatva feladata fontossága és nehézségétől, sem hogy a kormány vak eszközévé fajulna. A hon e fiatal atyái legnagyobbrészt azon komoly szándékkal jöttek fel Budapestre, hogy komolyan dologhoz akarnak látni, s egyik legnagyobb nehélyük a kormány ellen az, hogy a munkából rendszeresen kizárja őket; a párt kandidáló bizottsága a kormánytól kapja utasításait s a kormány minden fontosabb bizottságba csakis 17 próbás régi kitanult mamelukokat választat be. Egy módjuk lenne csupán a fiatal képviselőknek a kandidáló bizottság ellenére a teendők tekintetében magukat tájékozni, s az ország ügyeivel komolyan foglalkozni, t. i. a törvényjavaslatoknak az osztályokban történendő tárgyalása alkalmával; csakhogy a kormány itt is akadályt gördített munkakedvök elé, a mennyiben minden félig-meddig fontos törvényjavaslatot külön bizottság elébe utasíttat, s az osztályok tanácskozásai alól kivonja. Az uj képviselőt az ily külön bizottságokba természetesen be nem választják, s ha a házban a tárgyaláskor a vitában részt vesz, reárúgják, hogy szerénytelen s hogy az ország drága idejét pazarolja; nincs tehát egyéb teendője, mint az osztályokban a külfölddel kötött kereskedelmi szerződések egyhangú felolvasásánál elaludni, s a házban a kormány vadabbnál vadabb javaslataira hűségesen szavazni! Csoda-e, ha ily eljárás mellett a leglelkiismeretesebb képviselő is elkedvetlenedik ! Az e fölötti elkeseredés az illető képviselői körökben mindinkább terjed, s oly átalánossá kezd válni, hogy a kormány ma már feltétlenül csakis a Csernátonyiakra, Móricz Pálokra és Nagy Györgyökre számolhat. Ezek száma pedig igen kevés. Jellemző dolog a helyzet megítélésére az is, hogy rövid budapesti időzésem alatt körülbelül 30 szabadelvű párti képviselővel jöttem érintkezésbe s egyetlen egy sem akadt, ki a kormány budgetjét, a vám- és bankkérdésben tanúsított eddigi eljárását helyeselte volna. Egy részök megszavazta ugyan a budgetet átalánosságban, de csakis azon feltevésből, hogy a kormányzást lehetővé kell tenni mindenféle kormánynak; más részük nem vett részt a szavazásban, mert sem a Sennyey párthoz, sem a baloldalhoz csatlakozni nem akarnak. Leghatározottabban nyilatkozott egy tehetséges volt deákpárti fiatal képviselő, ki nyíltan kimondá, hogy mindaddig a szabadelvű táborban maradnak, s Tisza kormányát mindaddig kénytelenségből támogatják, míg a szabadelvű pártban nem akad egy vezérférfiú, ki 40—50 képviselőt maga köré gyűjtve, a pártból kilép, s a nemzet aspiráczióinak jobban megfelelő programm alapján új pártot szervez. Azt hiszem, nem csalódom, ha ezen alakulandó új párt leendő közlönyéül a „Pesti Naplót“ nevezem meg. A budget feletti átalános vita majdnem egy hétig tartott, s annak lefolyását nagy érdeklődéssel kísértem, s sok tanulságos dolognak voltam tanúja. Saját pártunkról, a baloldalról emlékezve meg elsősorban, örömmel konstatálom, hogy tapintatos eljárása, higgadtsága még az ellenfél részéről is kellő méltánylásban részesült, és eszmerokonság folytán legyen szabad itt egy megtörtént adomát elbeszélnem. Móricz Pál szónokolt épen, s Németh Albert eljárását rászalván, vele ellentétben dicsérte Simonyi és Irányi modorát. „Látszik — úgymond — hogy Simonyi, Irányi a parlamentarizmus hazájában, Angliában is megfordultak“. „Bizony, nem is kutyabagosra valók azok“, jegyzé meg egy malicziásus képviselő a ház kaczaja közepett, mert Kutyabagos Móricz Pál volt kerületének egyik kiváló pontja. Feltűnt nekem továbbá a Sennyey párt közvetlen szomszédságában az exczellencziás urak töredéke ; ott ülnek együtt Bittó, Pauler, Szlávyi, Kerkápoly stb., ez urak szorgalmasan eljárnak az ülésekbe, figyelmes hallgatói a szónokoknak, hanem, noha szabadelvű pártiak, s nagy tekintélyű hazafiak, a kormány védelmére egyik sem állt fel közülök ; e jó urak csendesen, kedélyesen, mosolygó arczczal ülnek padjaikon. Vajjon mit jelenthet csendes mosolyuk? A reményt-e, hogy idejök még el nem érkezett? vagy a biztos tudatot, hogy az ő idejök is elérkezend? Minden körülmények közt e mosolygó arczok rész prognostikont képeznek Tisza Kálmán hatalmi állásának. A kormánypárti szónokok közt érdekeltséget keltett Somsich Pál beszéde. Szépen és jól beszélt, habár — véleményünk szerint — tarthatlan ügyet védelmezett. Azt is mondá beszédében többek közt, hogy ő választóit programmbeszédében az adófelemelésre előkészíté. „Azért került tehát megválasztása 20000 írtjába“, jegyzé meg egy szorongatott lelkiismeretű képviselő, ki választóinak éppen ellenkezőjét ígérte. A többi kormánypárti szónoklatok a házat meglehetős hideg hangulatban találták, csupán Csernátony beszédére lelkesült fel kissé, midőn a delegácziók megszüntetését helyezte kilátásba. Az egy heti vita legérdekesebb pontját Németh Albert összezörrenése Tisza Kálmánnal képezte. Németh érdekesen s mulattatóan beszélt, kifejezéseiben gyakran kemény volt, a szatírát sem nagyon kímélte, hanem illetlen vagy durva egyetlen egyszer sem volt beszéde tartama alatt; legkeményebbek azon kifejezései voltak, midőn a miniszterelnöknek szemére lobbantotta, hogy ambicziójának a hazát feláldozza, s midőn a bérencz-sajtóra reá énekelte: „Dessen Brod ich esse, dessen Wein ich trinke, dessen Lied ich singe“. Látni kellett volna, hogy a „Hon“, „Ellenőr“, „Pester Lloyd“ munkatársai minő dühös szemekkel néztek le a hírlapírói karzatról; fenyegető tekintetükből ki lehetett előre olvasni mindazon szidalmazó czikkeket, melyek Németh Bérczi árva fejéhez fognak juttatni. De ha a félhivatalos lapok nehezteltek, úgy mit mondjunk Tisza Kálmánról? mint valami bősz tigris, úgy ugrott fel helyéről, elhallgattatta udvariatlanul a beszélni akaró báró Wenkheimot, s oly czifra gorombaságokat vágdosott Németh Bérczi fejéhez, hogy akár kondásnak is beillett volna. A hatás nagyszerű volt. Egyik ember a másikra bámult, mintha kérdeni akarnák, hogy vajjon csakugyan a magyar miniszterelnök káromkodott-e ily czifrán? Harag, megütközés, diadalmas gúnymosoly, szégyenletes arczpirulás tükröződött vissza ez arczokon a szerint, a mint az egyik vagy másik párthoz tartoztak. Egyetlenegy bátor ember akadt a házban, ki a közmegbotránkozás daczára Tisza ezen nyers fellépését helyeselte, és ezen bátor ember — a képviselőház elnöke — a becsületes Ghyczy Kálmán volt. Különben ez Ghyczy elnöknek nem első esete; a jobb- és baloldali ellenzéknek módjában állott már tapasztalni, hogy az elnök, a reá bízott, nagymérvű hatalmi jogokat az ellenzék boszántására, elnyomására használja; de ezen legutóbbi inczidensnél a pártosság oly ekklatáns volt, hogy Ghyczy elnök eljárása minden oldalról helyteleníttetett; a közmegbotránkozás ellenében jónak látta Ghyczy azzal mentegetni magát meghitt barátai előtt, hogy Tisza Kálmánt az oknál fogva nem utasíthatta rendre, — habár fellépését ő sem helyeselte — mert azon esetben Tiszának alig maradt volna hátra egyéb, mint leköszönnie; és ő az országot miniszterkrízis esélyeinek nem akarta kitenni, sőt a személye ellen felköltött haragot csakis azzal tudta némileg lecsendesíteni, miszerint az ezen inczidens folytán a baloldal által kérelmezett zárt ülésben ünnepélyesen emucziálta, hogy a szólásszabadságot korlátozni nem fogja. Legjellemzőbb ezen esetnél az, hogy, noha napnál világosabb, miszerint a botrányt Tisza Kálmán szenvedélyessége idézte elő, a félhivatalos sajtó és a bérenczek fanatikus dühhel Németh Albertet szidják, s a botrányért őt teszik felelőssé. Átalában, aki mai nap a fővárosi sajtó hasábjain keresi az igazságot, és a valódi közvéleményt, az fölötte csalódnék. Tisza sokkal furfangosabb politikus, semhogy hatalomra jutása alkalmával első gondja ne lett volna, a sajtót ügyének megnyerni, s e lapoknak most nincs egyéb dolguk, mint a kormány elleneit gyalázni, gúnyolni, rágalmazni s Tiszát híveivel magasztalni s neki örök, hosszú életet jósolni; szóval: nyomtatásban hazudnak. Bizony pedig sokan vannak, kik azt hiszik, hogy Tisza napjai meg vannak számlálva! így például hetekkel ezelőtt egy kitűnő politikus, ki jelenleg távol tartja magát a képviselőháztól, azt mondá nekem, hogy Tisza kormánya öt évre biztosítva van. Ez történt az országgyűlés kezdetén. A Németh-féle botrány után találkozom véletlenül politikusommal, s kérdem tőle, várjon hiszi-e még, hogy Tisza kormánya öt évre biztosítva van ? „Idegessége fogja őt megbuktatni“, válaszolt rövid gondolkodás után, s tán, hogy többet ne kelljen mondania, ott hagyott a faképnél. S ez urnak tökéletesen igaza volt! Oly nagy mérvű idegességről, türelmetlenségről, zsarnoki uralkodásról még eddig fogalmam sem volt! Tisza ellenvéleményt nem tűr, híveitől vak engedelmességet követel, s az ellenzéket fanaticze gyűlöli. Saját pártja sem tűrheti már el ezen kényelmetlen helyzetet, s ma holnap nyílt lázadásban fog kitörni. Legyen szabad ez alkalommal Tisza modorának illustrácziójául egy megtörtént esetet elbeszélnem. A szabadelvű körben az ungvári törvényszék feloszlatása következtében beadandó interpelláczió felett tanácskoztak. Kende Péter, ungvári képviselő, miután megyéje és kerülete nevében ezen hátrányos rendelet visszavonását sürgette, azzal fejezte be beszédét, hogy, ha a kormány és párt országos szempontokból az ungvári törvényszék megszüntetését az általa felhozott érvek ellenére szükségesnek vélné, azon esetben, mint önzetlen hazafi zúgolódás nélkül meghajol az országos érdekek követelménye előtt! Azt hiszem, elég loyális beszéd volt. S mit felelt reá Tisza? „A képviselő úrnál, úgy látszik a partikuláris érdek előtt háttérbe szorul a hazafiaság“, válaszolt neki szenvedélyesen a miniszterelnök úr. Csak rajta, rajta, miniszterelnök úr ! Ez a legbiztosabb mód és út — — a bukásra. Egy heti vitatkozás után végre elkövetkezett a szavazás, s a budget, — mint előre látható volt, nagy többséggel elfogadtatott. S daczára a nagy többségnek sok oly jelenség merült fel a szavazáskor, melyre az elfogulatlan észlelő fejét csóválni kénytelen. 111-en nem szavaztak, ezek között hiányzott jobb és baloldali ellenzéki; részint Budapestről távol, részint beteg volt 16 szabadelvű párti, tehát 89 kormánypárti Budapesten volt, s a szavazástól szándékosan tartózkodott! O tempora, o mores! ! Nem hagyhatom említetlenül Mocsáry Gézának a budget vita alatti magatartását. Ez ifjú ung megyei képviselő eddigi magatartása magára vonta az intéző körök figyelmét. Bátor fellépése, készültsége, rokonszenves alakja, sima modora, szép szónoki tehetsége általánosan kedveltté tették, különösen az ifjú, elégedetlen képviselők körében. A budget vitában elfoglalt álláspontja óta a félhivatalos lapok kicsinylőleg lenézik, sőt még intelligencziáját is kétségbe akarják vonni, hanem ez náluk csak parancsszóra történő taktika, mellyel az avatatlan olvasóközönségnek lehet ugyan port hinteni szemébe, de a parlamenti körökben kivívott sikerét megsemmisíteni nem lehet. Érdekes volt az is, hogy Tisza Kálmán minden áron ki akarta őt ugratni a szabadelvű körből; beszédében jelezte is, hogy ellenzéki állásánál fogva nem a kormánypárt körébe való; féltik tőle, a báránybőrbe bújt farkastól a mameluk báránykákat; szóba hozatott, hogy, miután menni nem akar, párthatározat alapján rekesztessék ki a körből; nagy