Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-14 / 41. szám

VI. évfolyam. 1875. SNF* Szerkesztőség­­ M és kiadóhivatal: Kot&és utcza 21-ik sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tud­juk kitől jön. Kéziratok visszakül­désére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak. A lap megjelenik minden fMT csütttrtttkön. 41. szám. ABAUJ-KASSAI (HALADÁS.) Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva v. vidékre postán küldve. Egész évre . . . 6 frt — kr. Félévre.....................3 „ — „ Negyedévre . . . 1 „ 50 „ Hirdetés díj : 5­ hasábos petit­sorért 5 kr. Bélyegdíj hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3-hasábos petit­sorért 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők­­ gényedése és tönkretétele. Csak fényes legyen a pan­­ganét, a fránya czibilnek úgyis kötelessége: „Steuer zahlen und s’ Maul halten!“ Quousque tandem ! Classing. Kassa, október hó 14-én. Quousque tand­em? Nem vártuk soha, hogy a delegaczionális tes­tület kezdje meg államunk regenerácziójának mun­káját, mert lehetetlent nem kivánunk. Nem volt ez intézménynek — melyet még nem rég Tisza Kál­mán és pártja „átkos“-nak nevezett, előttünk soha valami nagy hitele , ellenkezőleg, nyolcz éves múltja csak arról győzött meg minket, hogy egy állam legfontosabb ügyeit elvonni a nemzeti törvényhozás illetősége alól, a legnagyobb törvényhozási absurdum. Ám nem hittük volna, hogy e testület élhe­tetlensége oly mérvű is lehet, hogy a delegátus urak éppen akkor, a­midőn itthon minden kigon­dolható adóemelések, költségleszállítások daczára 16—20 milliónyi defic­itre, és új adósság­csinálásra van kilátásunk, nagy úri bőkezűséggel három mil­lióval többet szavaznak meg hadügyi költségek fe­jében, mint a múlt évben. A delegáczió bebizonyította, hogy vagy nincs érzéke a nemzet szomorú állapota iránt, vagy nem mer tenni semmit, mi­nt a közös kormán­nyal ös­­­szeütközésbe hozhatná, s ez által tanúsítja, hogy meg van fosztva egy törvényhozó testület minden attribútumától, s működése nem egyéb, mint a kö­zös kormány számláinak regisztrálása. Mi az utolsót tartjuk valószínűnek. Ha megfontoljuk, hogy a „mintaintéz­mény“ boldog aerája kezdetétől mai napig a had­ügyi költségvetés nebánts-virágnak tekintetik, mely­ből törülni nem szabad; és ha mégis a delegátus urak hébe-hóba ily felségsértés részesévé tették ma­gukat, s törültek egy-két jelentéktelen tételt, az il­lető hadügyminiszter ezt ignorálta, s költött annyit, a­mennyi neki tetszett; ha meggondoljuk, hogy a delegáczió soha nem merte ily alkotmányellenes el­járásért a hadügyminisztert felelősségre vonni, sőt egész készséggel póthitel útján megszavazott minden többletet, mit a hadügyminiszter a megszavazott budgeten kívül elkölteni jónak látott, akkor bizony nem igen nagy respektusunk lehet a delegátus urak törvényhozói méltóságuk előtt. De ki is csodálkoznék e fölött! Hisz a mi egész alkotmányosságunk egy nagy absurdum. Par­lamentünk van, parlamenti hatáskör nélkül, alkot­mán­nyal bíró nemzet vagyunk, alkotmányos garan­­cziák nélkül. Állam vagyunk, s nem bírjuk az ál­lamiság fő kellékeit. úgy látszik, igaza van egy fővárosi német napi­lapnak, a­midőn azt mondja, hogy nálunk a kor­­mányképesség kritériuma a hadügyi költségvetés l­oyá­­lis megszavazása. Érdekes e tizenhárom­próbás kor­mánypárti lap őszinte vallomása. íme közöljük szó­ról szóra: „Ki ne emlékeznék Széll Kálmán múlt évi delegáczionális fellépésére ; — mily buzgóságot, mily ékesszólást fejtett ki annak bebizonyítására, hogy 2 é0 milliónyi levonás a hadügyi budget ordináriu­­mában nem csak lehetséges, de a hadsereg harczké­­pességének veszélyeztetése nélkül is eszközölhető. Azóta Széll Kálmán miniszter lett, s ez esemény — úgy látszik — feledteti vele múlt működését. Ugyanazon ifjú erély, mel­lyel ezelőtt a hadügyi költségvetés felemelése ellen szállt síkra, kénytelen most ellenkező czélból szolgálatot tenni, hisz a fis­kális dialektikája is kész mindig „pro és contrá“-ra ugyanazon ügyben. Kell, hogy kormányképe­­seknek bizonyuljunk be, és a kormányképesség a kiegyezés óta, bizonyos befolyásos körök nézete szerint Lajtán innen és. Lajtán túl ki­zárólag a mindenkori kormányok azon képességé­ből állott: a delegáczióktól lehető leg­magasabb összegeket katonai czélokra kisajtolni“, így beszél egy kormánypárti lap. És mondja még valaki, hogy nem boldog ez a Magyarország, melynek ily „mintaintézmé­nyei“ vannak. No, de most már mentve van a harczképes­­ség, s ez döntő érv egy hadügyminiszter előtt. Mit neki Hekuba! mit egy egész ország elsze­ Jtyilt levél Lukács Ödönhöz, a „Szabolcs“ t. szer­kesztőjéhez. Uram, szerkesztő barátom ! Ön, lapja 40-ik számában „A sajtó alásülye­­désének okairól“ értekezvén, czikkét következő sza­vakkal zárja be: „Ezennel megsürgetjük az „országos hirlapirói egyesület“ előleges értekezletén megbízottakat, hogy a rájuk ruházott kötelességeket teljesítve, — miután a követválasztási izgalmas napok már úgy is elmúltak, — vigyék tovább az „újságírói egyesület“ ügyét! S a határozat értelmében hova előbb eszközöl­jék az alapszabályok elkészítését! Különösen felhívjuk a „Kassa-abauji köz­löny“ derék laptársunkat, ki ez eszmét az elsők között magáévá tette, hogy ez ügyet erélyesen sür­­getni s támogatni ne terheltessék.“ Igenis, az „Abauj-Kassai Közlöny“ az újság­írói egyesület ügyét magáévá tette, s tudomá­som van arról is — bár nem hivatalosan — hogy egyike vagyok azoknak, kiket az előleges értekezlet az alapszabályok elkészítésével megbízni szíveskedett. Közel egy éve annak, hogy az az előleges értekezlet Debreczenben megtartatott; a követválasz­tási izgalmas napok is elmúltak: még­sem vittük az újságírói egyesület ügyét egy hajszállal sem odább. El van az ásva mélyen — ott a fővárosban. Nem nagy jóstehetség kellett annak megjöven­döléséhez, hogy az országos újságírói egyesület eszméje megtörik, mihelyest a szőke Dunán Buda­pestre ér. Nem értünk mi a nagy hajók kormányzásá­hoz, és hiában ajánlkozunk hajós legényekül azokra a tekintélyes hajókra, a kapitányok leparancsolnak onnét — naszádjainkra, tutajainkra, kompjainkra. Hát jó lesz nekünk nem alkalmatlankodni többé. A mi eszközeink nem gép és kazán, hanem lapát és vonó­kötél. A történetből megtanultam annyit — kegyet­len sok­­ példa van reá — hogy a hatalmasok, ha szövetkeznek, egymagukban szövetkeznek — rend­szerint a gyöngébbek elnyomására és csak igen rit­kán — vajh’ mi ritkán — a gyengék gyámolítására. De arra példát nem tudok, hogy a hatalmasok a gyengékkel fogtak volna kezet: a gyengék sorsának könnyítése czéljából. így és nem másként vagyunk mi; igy és nem másként áll az újságírói egyesület ügye. Mindaddig, míg saját erőnkből nem küzdjük fel magunkat a „számba vehetők“ magaslatáig, hiábavaló a mi kapaszkodásunk a fővárosi újságírók­­ tekintélyébe. Nem a Bajzák és Vörösmartik korát éljük most. Avagy mely fővárosi lap volt az, mely az új­ságírói egyesület ügyét felkarolta? Csak az akkori „Magyar Újság“ — hanem ez is félénk szeméremmel — mert reánk pislantani; a többi dorongolt, gúnyolódott s szemünkre hányta, hogy újdonságainkért cserében az ő mosolyukra merünk számitani. Ám az értekezlet mégis csak megtartatott. És megtartatott a legnagyobb rész­vétlenség mellett. Magam sem voltam jelen, mert a fiaskó előre lát­ható volt. Az alapszabályok kidolgozásával m­egbiza­­tott néhány fővárosi s pár vidéki lap szerkesztője. Kérdés, hogy az a jegyzőkönyvi kivonat meg­­küldetett-e annak rendje szerint a kiszemelt s meg­bízott tagoknak ? Én nem kaptam. De kapta legyen bár a többi, az nézetemen nem változtat. Az értekezlettel az ügy akár örökre el lett te­metve. Mi, a vidéki lapok szerkesztői,­­ugyancsak várhatunk, mig az, újságírói egyesület elle­nei, a fővárosi hirlapírók, minket az alapszabályok megbeszélése s kidolgozása végett, meghívni kegye­sek lesznek. Az pedig csak mégis vakmerőség volna, hogy mi hívjuk meg őket magunkhoz, vagy magun­kat hivassuk meg­­ hozzájuk. Mi hát a teendő? Tudomásom szerint Jókai Mór egyike azok­nak, a­ik az alapszabályok kidolgozásával megbizat­­tak. Ő volna felkérendő, hogy a többi megbízottakat összehívja. Félek, hogy válaszolni sem fog, vagy ha igen, válasza nem lesz kielégítő, mert hát igaz ugyan, hogy „a követválasztási izgalmas napok elmúltak“, de Jókainak minden perczét most az Achatius ágyuk dicsőitése, az azok igényelte költségek megszavazá­sának indokolása s a delegácziónak a volt balkö­zéppel való megkedveltetése köti le. Később majd az átalános jövedelmi adó mellett fog lelkesítő czik­­keket írni, majd ismét a „Noth-Civilehe“-t fogja, mint egyedül üdvösét és szabadelvűt lapja (nem az „Üstökös“) közönségének ajánlani, így az „újságírói egyesületb­e — mert nincs a szabadelvű kormány programmjába felvéve — soha sem kerül a sor. De kerülhet a „vidéki újságírói egyesü­letb­e, mely mellett én kezdettől kardoskodtam. Méltóztassék minden vidéki lap szerkesztőjét külön nyilatkozatra felkérni: pártolja-e az eszmét, s akik pártolják, hajlandók-e személyesen vagy megbízottjaik által magukat egy összehívandó gyű­lésen képviseltetni ? Én szentül hiszem, hogy ez elül kezdendő mozgalomnak meg lesz a kívánt sikere, s hogy pár hó múlva meg lesz a „vidéki újságírói egyesület“, akár tetszik a fővárosi sajtónak, akár nem. Van szerencsém Önt kartársi barátsággal üd­vözölni. Timkó József. A községi iskolaszék köréből. Az iskolaszéknek két utóbbi érdekes üléséről kívánjuk olvasóinkat értesíteni. Az első gyűlést széki elnök szeptember 29-ére hívta össze, melyre a tagok nagy számmal jelentek meg. Az ülés következőleg folyt le : 1. Felolvastatott a múlt ülés hitelesített jegy­zőkönyve. 2. Felolvastatott a tanügyi bizottság jkönyve, melynek a) pontja: a tanítók osztályokba való be­osztása helyeslő tudomásul vétetett. (E beosztást „különfélék“ rovatunkban veszik olvasóink.) Ezzel kap­csolatban közölve jön Aranyossy Lujza tanítónő kér­vénye, ki a tanügyi bizottság reá vonatkozó határo­zatát a szék által megváltoztatni, illetve az alkülvá­­rosi leánytanodából magát a középkülvárosi tanodába (előbbi helyére) visszahelyeztetni kéri. Kérelmének szótöbbségileg hely nem adatott. 3. Danilovics Mihály kanonok, egyházmegyei tanfelügyelő úr, kérvényt intéz az iskolaszékhez az­iránt : engedné meg, hogy a régi szokás szerint, a helybeli püspöki képezde növendékei a községi ta­nodában nyerhessék gyakorlati képeztetésüket, illetve­ a náluk hiányzó gyakorló iskolát itt pótolhassák. E kérelem hosszas vitára adott alkalmat, mely­nek eredménye jön, hogy az engedély következő fel­tételek mellett adatott meg: a) Az iskolaszék e tárgy­ban nem ismer el semmiféle jogfolytonosságot, b) Hogy a gyakorlatok a községi iskola órarendjével és leczketervével megegyezőleg végeztessenek, c) Hogy a községi tanító felügyelete és felelőssége mellett történjék a tanítás, d) Hogy a községi tanodákban használt tankönyvek szolgáljanak zsinórmértékül, e) Hogy a gyakorlati czélokra a 4-ik osztály­át nem engedtetik, f) Hogy az engedély csupán csak a fo­lyó 1875/76. tanévre szól. Végre: g) Azon esetben, ha azt tapasztalná az iskolaszék, hogy e gyakorló iskolázás hátrányára válnék a tanügynek : jogában álland azt bármikor, időközben is beszüntetni. 4. Tárgyaltatott Danilovics Mihály kanonoknak a káptalan részéről tett azon ajánlata, hogy a káp-

Next