Abauj-Kassai Közlöny, 1876 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1876-05-04 / 18. szám

rövid áruk és virágok készítésének mesterségébe. Általában különös gondot kellene fordítanunk a házi ipar terjesztésére és meghonosítására. Ki kellene ké­peznünk az ezekhez szükséges eszközök és gépek kezelésében. Tóbiás Endre: Színészetünk 1875/6-ban. A függöny legördült. Színészeink a Rákóczy induló eléneklésével, megható képletben búcsúztak el tőlünk. Nem emlékszünk, hogy valaha kassai színigaz­gatótól oly benső szívélyeséggel búcsúzott volna a közönség, mint vasárnap Lászytól. Nem egy szemben köny, mindenkiben megha­tottság. És Lászy ez ovácziót megérdemelte. Sokkal többet érdemelt meg, nagyobb mérvű pártolást az évad folytán. Elszegényedtünk, annyi igaz. Megnehezült az idők járása felettünk, az tagadhatatlan. De sokkal többeket nem láttunk soha, vagy csak igen ritkán a színházban, mint a­mennyien nagyon megérezték volna azt az áldozatot, melyért a magyar Thalia esdett. Egyesek annyit áldoztak, hogy igazán bámu­landó volt kitartásuk. Az ember fázott a színház ürességétől a leg­gyakrabban ; kétségbe kell vala esnie sokszor. Ám az a kisded serege a lelkes pártolóknak, mely nem maradt el soha, buzdita a színészt, reményt öntött az igazgató elkeseredett szivébe. A páholyokban Bárczay Albert főispán, Ko­­máromy László alispán, Klobusitzky grófné, Ujházy, Forgács (nem a gróf) soha sem hiányoztak. Az ülő­helyeken mindig ott voltak: gr. Csáky Rezső id. és ifj., Münster Tivadar, Feketéné, Merczevszky cs. kir. kapitány, Szerencsy, b. Luzsénszky, Kleczkóné, Althné, Halykó, br. Melczer, Szirmay Sándor, Szent­­imrey, Krick, Munkácsy. Ezeken kívül majd mindig jelen voltak a páholyokban: Darvas Ferencz, Szer­­viczkyné, Fleischer és társai, Naményi Gyula és társai, Juhász és Brosz, Novelly és társai, Koch és társai, Jakabfalvy. Az ülőhelyeken: Rottenberg, Horváthné, Brokopné, Skrabák, Komjáthy, Torjai Koretko, Erős, Gácsyné, Gaskó, Vukovicsné, Valen­­csik, Legányi, Stock, Répászky Mihály, Tóth János szappanos és még néhányan. Vegyék jutalmukat a tudatban, hogy az ő támogatásuk nélkül a mi társulatunk is a többiek sorsára jutott volna. Az igazgatónak tetemes a kára így is, és nincs rá eset, hogy a közönség melegebb pártolása nélkül még egy telet kiálljon. De hát e tárgynak fejtege­tése ez idő szerint korai is, késői is. Most a szín­társulatról s annak egyes tagjairól akarunk egyet­­mást elmondani. Mert hát kényes feladata van egy kassai ma­gyar lapnak a magyar színtársulattal szemközt. Gyakran kell hallgatnia, midőn szólni készüi a kö­­kötelesség; gyakran kell a pillanatnyi jelen kedvé­ért a jövő rovására írni bírálatot. Buzdítólag szól a kezdőről, méltatja tehetségét és a kezdő elhízza magát, követelő lesz. Elismerőleg szól az elő­haladott tagról, — később nem fedheti fel hibáit anélkül, hogy maga ellen ne bőszitse. A kassai színügy, az igazgató érdeke, a színész jelene és jövője — mind számba veendő, mikor bármely harmadrendű tagról csak pár sorral is megemlékezik a színházi rovat vezetője. Többet mondunk. Még ilyenkor, még a szín­­társulat feloszlása után is kérdés : helyén van-e, az egyes tagokról lelkiismeretes véleményt mondani. Mert hát egyik-másik, kiről a vélemény nem éppen hízelgő volt, vissza is jöhet, és meg­van a furdalás, hogy a megírottakkal ártottunk a színügynek, ár­tottunk az igazgatónak. Különösen kényes a helyzet az elsőrendű ta­gokkal szemközt. Ezekkel úgy kell bánni, mint a törékeny tojással. Dicsérni a középszerűséget is, hall­gatni a legroszabbról is. Hisz ha az elsőrendű sze­repek nincsenek jól betöltve, akkor az a társulat resz, akkor annak pártolására senkit buzdítani nem lehet. Ily bevezetés után azt hinné a vidéki, vagy helyben lakó, de színházba nem járt olvasó, hogy Lászy Vilmosnak társulata legalább is selejtes volt. A világért sem. Lászy társulata a kassai igényeknek eléggé megfelelt, egyes tagjai meg olyanok voltak, hogy a vidéken ritkítják párjukat, sőt nem is találhatók. Hanem a szervezésben mégis hiba volt, me­lyet annak tulajdonítunk, hogy az igazgató először szervezett nagy társulatot s először birkózott meg a kassai tulcsigázott igényekkel. Kifogás alá nem estek és a közönség teljes elismerését vívták ki; a Lászy pár, Beődyék, Veres, Vinczéné, Berényi (a népszínművekben), Bokor (az operettekben). A kezdők közül kettő magaslott ki és lett oly jeles tagja társulatunknak, amilyennel hogy áldjon meg bennünket mindenkor az isten, igazán óhajtjuk. Ezek: Gabányi a dráma-vígjátékokban és Roth Etel az operettekben. Kiemeljük e helyütt Roth Amáliát is, ki nézetünk szerint csak azért maradt nővérénél hátrább, mert nem használták szerepkörében, sőt szerepkörén kívül is csak ritkán. Az első szerelmes, Gerőfy Andor, nem töltötte be szerepkörét. Nem annyira a képesség hiányzott nála, de baj volt, hogy szerepét csak nagy ritkán tudta, s amellett, hogy össze-vissza beszélt mindent, ugyancsak törpén mutatta be a legkiválóbb alakokat is. Gerőfyné, kétségkívül, kedvencze volt a közön­ségnek s ezt meg is érdemelte egész addig, mig el nem kényesztették. Nem imponált hangjával, mely bizony operettekben és népszínművekben gyakran hamis volt; de kiváló adománya neki, hogy jót, rojzat, éneket és prózát, tetszősen adott s ily tagokra a vidéki színigazgatóknak égető szükségök van. Tóth Antalnak kevés hasznát vettük. Van né­hány szerepe, melyekben kitűnő, azontúl csak a súgó kegyelmére bizta magát, s igy a hős apák szerepe nem jó kezekben volt. Györfynéről kemény, de a szükség parancsolta kritikát elmondottuk jó korán arra nézve, hogy az igazgató más anyaszinésznőről gondoskodjék. Nem gondoskodott. De hát minket nem is érhet a vád, mel­lyel legközelebb a helyi magyar sajtót illették amiatt, hogy Győrfynének szenvedhetlenségét eltűri. Lenkey Ella is messze állott attól, hogy a naiv szerepkört betöltse. Kezdetben volt benne tűz, volt igyekezet, később és végiglen álmosító volt játéka, öltözéke pedig első megjelenésétől az utolsóig paró­diája volt a jó ízlésnek. Baloghot előbb, a jeles kezdők sorában kell vala felemlítenünk. Hozzánk jött ügyetlenül, isko­lázatlan, repertoir nélkül. Összeszedte magát, tanult és haladt egy év alatt három évnyit. Balláné szép táncza mindig megtette a hatást. A másodrendű szereplők között első helyen Ferenczyt kell kiemelnünk, ki játszott mindig mindenfélét — gyakran jól, soha sem roszul. Balla és Mészáros is i­gyekeztek, de már Karády teljesen hasznavehetetlen tagnak bizonyult. A nők közül Veresné működött másodrendű — gyakran szép szerepekben kitűnt elegáns öltözéké­vel mindig, de játéka a középszerűségen felül ritkán emelkedett s gyakran küzdött a szerep nem tudás nehézségével is. A női kar tagjai csínnal, ízlésesen öltözködtek. Nem úgy a férfi kar tagjai, kik gyakran meglepő hanyagságot tanúsítottak. Egybevetve immár a fent elősoroltakat, ki­tűnik, hogy az első szerelmes, hősapa, anya és naiv szerepkör nem volt kellően betöltve; hogy a másod­rangú színészeknek részben, a színésznőknek egész­ben híjával voltunk, ami annál károsabb az igazga­tóra nézve is, mert másodrendű czím alatt oly tagjai voltak, kik a várakozásnak meg nem feleltek s szerződésszerűl­eg még sem voltak kötelez­hetők arra, hogy a karban részt vegyenek. Jövőre bizony elég, ha csupán az elsőrendű drámai színészek lesznek a karban való részvételtől felmentve, s oly másodrendű tagok szerződtetve, kik a karba is sorolhatók. Nyolcz-tíz taggal kisebb le­het a társulat és mégis összevágóbbak az előadások, mint voltak a lemult évben. Az operrettekről külön nincs mit szólanunk. E tárgyban nézeteink ismeretesek. Ha volnának is tagok, nincs közönség, ha volna is közönség, nin­csenek tagok. Egyedüli óhajunk az, hogy a Roth nő­véreket viszont láthassuk. Roth Etelnek egy áriája felér a­z Operette bolondsággal. Egyről-másról. Budapest, ápril 30. Szomorú napokat élünk nagyon. Súlyosan meg­nehezült Magyarország feje fölött az idő­járása. Ember és természet, tűz, víz, jég és még sok egyéb pusztító elementum léptek gonosz szövetségbe, hogy halálra kínozzák, nyomorékká bénítsák ezt a sze­gény, elárvult hazát. Külről a keleti bonyodalmak mind komolyabb és komolyabb jelleget öltő véres alakja rémit; belül óriási áradások, hallatlan nagy számú és roppant mérvű tűzvészek, majd pusztítón átvonuló orkánok, jégesők teszik tönkre emberek munkájának gyümöl­cseit, változtatnak siralomtanyává dús virágzású helyeket; és ráadásul s méltó koronául a nyomo­rúság vánszorgó alakjára, nyakunkon csimpeszkedik az osztrák sógor csókolni való jó­indulata, s a tes­­pedt, fülledt légben amúgy is akadó lélekzetet ba­rátsága súlyával torkunkban akarja megmarasztalni. Bizony lehet ezekről a dolgokról elég vezér­­czikket írni. Hálás théma az mind, ha van hozzá kéz, mely nem reszket leírásukban; szem, melyet nem borít el a köny; szív, melyet nem marczangol a fájdalom; ész, melynek önuralmát nem dönti porba a lázadt vér heves lüktetése. Én nem érzem magamat e tulajdonokkal fel­ruházva. Azért is meg fogja bocsátani a szives olvasó, ha e bizonyára érdekes s épületes dolgok elmondá­ A végzet utja. (G­er­stacker Frigyes után.) (Folytatás.) Szélcsend alatt. György lesietett a lépcsőn, oly vidám és kön­­­nyü szívvel, hogy ujongni tudott volna üdve érze­tében, s mégis némileg zavarban volt, mert hol van azon „derék család“, mint Jennynek mondá, kinél menyasszonyát elhelyezhesse. Burtonon kívül egy lelket sem ismert a városban, de hát ép Burtonnak kell őt kisegíteni. Valamelyik amerikai vagy német kézműves­nél ... . hisz az mindegy. Csak azon ifjú Megara köréből kell távoznia, kiről most már minden ro­­szat feltételezett. Ez egyszer pedig igazságtalan volt Jenny iránt. Midőn leért a lépcsőn, látta, hogy az irodá­nak ajtaja félig kinyílt, s Burton óvatosan kikan­dikált rajta és csak midőn barátját látta, akkor lépett bátran ki. — Mennydörgés zápor! György! — kiáltá — aggódtam érted, mert a lady hamarább visszajött, mint várni lehetett. Lovának már az istállóban baja le­hetett, mert már a kilovaglásnál sántított. De csak nem találkoztál vele? Sőt igenis, Dick — nevetett György !— és pedig nagyon sajátságos helyzetben. De erről később. Most jöjj, bizonyos ügyben, utasítást kell adnod. Ezzel az irodába lépett s kezét még mindig a kilincsen tartva, kérdé: „Nem tudnál egy amerikai családot, melynél néhány napra egy ifjú hölgyet elhelyezhetnék ? — Egy ifjú hölgyet ? Miss Morhouse ? !! — (! Igen, csak mig a gőzős indul. — Ő vissza akar menni Uj-Yorkba ? kérdé a bámuló Burton, — ezt nem értem. — Nem érted? mondá György egész komo­lyan, — csak nem kívánod talán, hogy nőmet Valparaisóban hagyjam, s egyedül menjek haza ? Burton nem felelt. Nyitott szájjal, kidülledt szemmel állt György előtt. — Feleséged? nőd? —tagolta végre, mialatt György mosolyogva figyelte. A te nőd? Ember, te meg------------­— Kértem Alice kezét, s „igen“ szavát bí­rom. Burton az ajtóhoz ment, felnyitó, vigyázva kitekintett, s midőn látta, hogy tiszta a lég, az ajtót bezárva, felragadta asztaláról a vonalzót s a szokásos Hau! hau! hau! hau! hau! kiáltások közt a siux vadindus törzsének hadi tánczával járta körül az irodát, a vonalzót mint hadi szekerczét forgatva. Rögtön azonban félbeszakitá a tánczot, villámgyorsan ugrott helyére s az eldobott vonalzó helyett tollat von kezébe, közvetlen az ajtó előtt lépteket hallott, s csak nem lepetheté meg magát a követ által ily excentrikus állapotban. De a lép­tek elhangzottak, hihetőleg valamelyik cseléd volt, s miután végtelen elégedettségén az előbbi módon könnyített, Györgyhöz ugrott, megragadta kezeit, s azokat teljes erejéből rázva, kiáltá: — György! — vén ficzkó ! ez derekasan volt csinálva, rémitő jó, borzasztó okos gondolat. Remek feleséged lesz, kiért sehol nem fog szégyen ám. Aztán a szegény Alicen is segítve van. Millióm zá­por ! És a lady együtt talált ? Igen , mit mondott ? — Magam sem tudom, Dick, oly boldog vol­tam azon perczben. Gondolom, arról beszélt, hogy nem akar szerencsém útjába állni, s aztán elhagyá a szobát. De én már előbb kinyilvánítom neki, hogy Alicet még ma egy más családhoz viszem. Pedig hát én nem ismerek senkit, egészen idegen vagyok itt e városban. — Az a legkevesebb — mondá élénken Bur­ton — közel a mi házunkhoz lakik egy amerikai, fiatal nejével, egy itteni üzlet könyvvivője. Nála mostanáig szállva volt egy ifjú hölgy s csak e na­pokban távozott Conceptionba egy más családhoz. A szoba üres. Én pár sort írok az amerikai nejének, mert a férj még ilyenkor az üzletben van, és néhány percz múlva mindent rendie hoztál. — Ezer köszönet, Dick — mondá György, mialatt Burton az Ígért sorokat vető papírra, s Ha valamikor szolgálatodra lehetnék. — — — Az hasonlóképen nem jól ütne ki — nevetett Burton, — mert azt itt e spanyolok közt magam­nak kell végeznem, még pedig más módon. Itt van leveled s most láss utána, hogy mindennel rendbe jöjj. Hallod ? és most hangzott a gőzös ágyú lövése, most már magamnak is a hajóra kell mennem, hogy a sürgönyöket átvegyem. S valóban minden igen hamar be lett végezve, s Györgynek még csak egy kellemetlen tendője maradt, hogy szándékolt összeköttetéséről Hevest értesítse. Ez azonban felette megkönnyitő feladatát, mert ko­rábban ő is ismerte Alice szüleit s nem volt isme­retlen előtte a bánásmód sem, melylyel házában a szegény árva gyermeket illették, anélkül, hogy ő segíthetett volna rajta. Megragadta György kezét s barátságosan mondá: — Halag úr, én-------én — nem mondha­tom önnek, mennyire fájlalom azon balesetet, mely önt akkor a hajón érte, de úgy látszik, hogy a for­dulat az ön javára üt ki. Az esketésnek s a többi szertartásnak mi sem áll útjában, magam leendek a tanú, s mi a pénzt illeti, kérem önt, rendelkezzék velem. Nekem nagyobb mérvű fizetést kell úgyis

Next