Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-04 / 1. szám

Kassa, január hó 44a, 71. évfolyam, Szerkesztőség­ és kiadóhivatal: Kovács utcza 21. sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szer­kesztőséghez intézendő, 8W* Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. J-KASSAI Előfizetési feltételek-­helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre... 6 írt — kr. Félévre..........3 ,, — „ Negyedévre.. 1 „ 50 „ Hirdetési díj : 5­ hasábos petit sorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként 30 kr. Nyílttól* 3 hasábos petitsor 20kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérment­e Oflp intézendők. Hirdetéseket elfogad s jogérvényesen nyug­táz Kos­eh és Seharf könyv- és kőnyomdája is Kassán. 1877. Végtelenül unalmas dolog, szokásos nekroló­got írni a múlt év fölött ; ékes, semmitmondó frá­zisok változataival ábrándozni a jövő fölött. Unalmas és nehéz szerep ez főleg akkor, ha oly örömtelen múlt áll hátunk mögött, mint az imént átélt év és oly reménytelen­­ jövő küszöbén állunk­­ mint a jelen év kezdetén. Ám az újságíró, mint krónikás, nem vonhatja ki magát e kellemetlen kötelesség alól sem. A közelmúlt tapasztalataiból azon tanulságot vonhatjuk ki a magunk számára, hogy századunk utolsó negyedének szótárából bátran kitörülhetjük a „lehetetlen“ szót, ha az emberi maliczia foko­zatairól van a szó. Omnia ium fiuit, fieri quae posse negabam. Minden év határán felkiáltjuk : „csakhogy elmúlt! ” Azt képzeljük, hogy annál, mit folyamá­ban elértünk, roszabb nem történhetik rajtunk ! Hiú­­námitás, melyet a könnyelműség névvel csak azért nem illetünk, mert nemes indulatból: a csa­lóka remény édes érzelméből eredt. Üd­vös oldala is van ránk nézve az önámítás­­nak. Ha a jövő titkaiba bepillanthatnánk, ha előre tudnék , mily nehéz megpróbáltatásnak leszünk ki­téve, ki tudja : nem roskadnánk-e le, mielőtt a nagy teher nyomná vállainkat? A világ üdvözítője majd leroskadt a nagy küzdelem előestéjén : „Atyám­, ha akarod, vedd el e kelyhet tőlem !“ Bizony, ha van valami e földön, mi igaz bol­dogságban füröszti szivünket, ez egyedül a remény, melyet Teremtőnk elvesztett édenünkért kárpótlásul oltott belénk. Boldog, ki még remélni tud! Remény az élet! S ez nemcsak egyes emberekre, de nemze­tekre is egyforma vonatkozással bír. Hányszor látszott letűnni a magyar nemzet­nek csillaga, a­midőn csak beborult alatta az ég ! • Ah, a múlt évben bizony nem fénylett e csil­lag egy pillanatig sem; gyászosabb lesz emléke, mint egy hosszú ideig dúló förgetegnek. Azt mond­juk: „csakhogy elmúlt!“ pedig a csillag, a magyar nemzet csillaga ma sem fénylik, sőt annyira b­ebo­­­­rult az ég alatta, hogy nem is sejthetjük, minő vé­szes villámok fognak lecsapni fejünkre a közel­jö­­­­vőben.­ És mi mégis remélünk, nem esünk kétségbe, bár friss emlékünkben él a tengernyi csalódás, remé­nyeinknek megannyi jutalom­díja a múltban. Reméljünk is! az önámítás nem árt, ha vele a belnyugalom jár! S ki tudja . . . még csoda is történhetik, s fennen ragyogni fog még a magyar nemzet napja. Igaz, hogy akkor a parazita mól­a élősködő mostani korrupt, Bach-nevelte nemzedéknek le kell lépni a cselekvés teréről! Az uj nemzeteknek pedig, mely a piszkos örökséget átveszi, herculesi erővel kell bírnia. No de megtörténhetik olyan csota is, hogy a pióczák jóllaknak a nemzet vérével, s a törpék óriásokká nőnek! Tekintsünk szét! Van-e ország, mely a jó­létnek annyi eszközeivel rendelkeznék, műt Magyar­­ország? Van a világon legjobban termő földünk, van kitűnő borunk, hegyeink a legnemesebb ércze­­cet rejtik magokban, folyó-vizeink ke­eskedelmi összeköttetésünket az égés­, világgal eszközölhetnék; — és mégis koldusok vagyunk egyenként, koldus maga a nemzet önhibánkból. Tűrjük a pióczákat, istenitjük a tőröket! Nem folytatjuk! . . . nincs erőnk hozzá, nem érzünk magunkban oly lelketlenséget, hogy boly­gassuk mások reményét a jobb jövőben, főleg a midőn mi is csak akkor élvezünk egy-egy boldog pillanatot, ha a jogosult pessimizmus karjai közül kibontakozva, a remény mosolygó virányaira el-eltéve­­dezünk. Ah­ ogy boldogító érzés a bizonytalan jövő költészete, mosolygó színekkel kifestve, szemközt a rideg múlt borzasztóan sötét prózájával . .. Ha azt óhajtom, hogy ez "év folytán minden olvasónak reménye teljesüljön, azt íbiszén legbol­dogabb uj évet kívántam nekik is, a hazának is . . . He­dry Bódog. Pár vonás Deák Perenczről. (Napló kivonat. Irta: Pétery Károly). Az 1854—56-iki telet Pesten töltöttem el. A keleti hadjárat korszaka volt ez, midőn a nyugati civilizált két állam mérte össze fegyverét a brutális zsarnokság képviselőjével, a­mely már akkor megkísértette Törökország raja családjából egy secundó geniturát állítani fel. A­mi akkor nem sikerült, most aligha czél­­ját nem éri az európai diplomatia megfoghatlan gyávasága s őrültsége által. Most nem is izoláltan lép fel; ott áll háta megett Bismarck, kezét fegyverén tartva, hogy megrohanja azon vakmerőt, ki a muszkát, ezen népjogokat sértetlenül tipró eljárásában gátolni akarná. Bismarck népe itt azt a szerepet viszi, mit a politikai mártírok kivégzésénél a bitó körül felállí­tott katonaság. — Őrködik, hogy a hóhér háborí­­tás nélkül végezhesse a kivégzés nemes hivatását. Ez nem irigylendő szerep. De mit ád e kém­hatalom a világ ítéletére? Most a nyers erő hatá­roz a népek sorsa felett a jog kigúnyolásával. És mindamellett a XIX-dik század művelt­ségéről írnak és beszélnek, sőt még Poroszorszá­got is a jogot tisztelő államok közzé sorozzák. Miért ne, ha Gladstone őrjöngő paroxismusában még a muszkát is humanisztikus czélokkal ruházza fel s minket keleti barbárokat ezeréves birtokunkból kikergetéssel fenyeget, mert rokonszenvünket elég vakmerők vagyunk nem titkolni s nem osztozni ezen Bedlamba való status férfi török­ evő mam­ájában. A mint mondám, két telet Pesten töltöttem el. Két szobám a városháztéri Keglevich házban volt Nem hiszem, hogy Pesten csendesebb ház lett volna azon időben. Az egész házban talán ti­zen laktunk mindössze. Az osztrák zsarnokság legsötétebb korszaka ezen időre esett. Még ezen időkorban is napi­ren­den volt a hazafias polgárok üldözése s bebörtö­­nözése, jószágok konfiskálása; habár az akasztófák már kezdtek kimenni a divatból. Még ezen sötét korszakban is emeltebb fővel tekintett a magyar a jövőbe, mint ezen mindent megnyert korszakban ; midőn hit, remény, szeretet, becsület s minden magasabb ambiczio kihalt a nem­zet kebléből. Egy kis válogatott baráti körben kellemesen teltek a napok. Majd minden másod­nap­bden es­tély volt nálam. Politizáltunk s terveket készítet­tünk a jövőre. Elmondta este a kis baráti körnek minden tagja, a­mit napközben olvasott, vagy hallott., Én szerény körünkben a vidéken is arról voltam­ ismeretes, hogy a sorok között nagyon biztosan tudtam olvasni. Bérczy Károly, egyik rokonszenves tagja ezen politizáló körnek, akkor a „Pesti Napló“ dolgozó társa volt, Török János szerkesztősége mellett. Ő gyakran hozott egy-egy tiltott külföldi lapot s ez ünnep volt reánk nézve. Doktor Balog Pál révén, kivel én ezen idő­szakban ösmerkedtem meg s kinél én jobb hazafit s kitűnőbb tudóst nem ösmertem, ki a tudományok több ágában alapos ismerettel birt — Balog Pál révén több külföldi laphoz jutottunk, melyekben Kossuthról, a nép felkentjéről is egyszer-másszor olvastunk valamit. Ez valódi sátoros ünnep volt a kis társaságra. Miután sem jobbra, sem balra nem lakott mellette is senki, oly szabadon társalogtunk, mintha csak Amerikában lettünk volna. Időm egy részét T. József 1848-iki aradi fő­ispán házánál, kedves családi körében töltöttem el. Ezen napokat életem legszebb órái közé méltán számítom. Ő mutatott be Deák Ferencznek. T. József egyike volt a legmiveltebb, legeszesebb s legkel­lemesebb társalgási­ férfiaknak, kiket valaha ösmerni szerencsém volt. A házánál — mind a csorvási pusztai birtokán, mind pesti házánál — eltöltött órá­kat éltem legszebb emlékei közé számítom, habár hazánk jövőjét illetőleg, nem a czért, de az eszkö­zöket tekintve, egyben-másban eltértünk, nagyon jól kijöttünk egymással. Egy este nála, kedves családi körében szóba jött Deák Ferencz, s néhány adomát beszélt el utána, mit azon délután nála hallott. Én felhoztam, hogy Deákkal még nem találkoztam két évi Pesten létem alatt. — Ha akarod, én bemutatlak neki, s hiszem, hogy ajánlatomra szívesen fog látni. Nagy élvezet­től leszesz megfosztva, ha ezen alkalmat elmulasz­tod : vele megösmerkedni. — Nem szeretek tolakodó lenni — felelem — s neki annyi látogatója van, hogy uj ösmeretségre nem igen vágyik; kivált egy ily igénytelen ember látogatása csak alkalmatlan lenne reá nézve. — Meg lehetsz győződve, hogy az én ajánlá­somra nagyon szívesen fog látni. Igaza volt. A T. József ajánlatára Deák Fe­rencz nagyon szívesen látott. Ő szeretett beszélni, én nagyon szerettem hallgatni és tanulni. Mondanom sem kell, hogy az ő társalgásá­ban oly varázs volt, mely az első pillanatban meg­nyerte az embert, még az olyat is, ki nézetét egyben-másban már akkor sem osztom, bár az eltérés még akkor az észrevehetetlenségig csekély volt. A közös nyomor összehozta az eltérő nézetű embereket. Senki sem bírta annyira azt a tehetsé­get mindazok között, kikkel az életben összejöttem : folytonosan lebilincselve tartani a figyelmet, mint ő. Mint Csokonai mondja: „egyik szavát a má­sikba ölté“ s mint tiszta folyó vize, megszakadás nélkül foglalta össze a szóban levő tárgyakat s ment át egyik tárgyról a másikra. Mielőtt 1856-ban Pestet elhagytam, márczius 16-án búcsú­látogatást tettem nála délután 3 órakor. Ebédjét ekkor végezte. Ott voltam nála egész 4 óra hosszáig. Oly élénken emlékezem ezen vele való beszél­getésre, mintha tegnap történt volna. Azaz tulaj­donképen csak ő beszélt, én hallgattam. Ekkor jött össze Párisban a diplomaták con­­ferenciája, melynek a békéről, vagy a háború foly­tatásáról kellett határozni. Mihelyt beléptem, azon kérdést intéztem hozzá, hiszi-e, hogy a béke meg­köttetik. Megjegyzem, hogy a mi kis körünk, azon hitben volt, hogy e világháború nem múlik el el ránk nézve kedvező eredmény nélkül; ennélfogva nagyon megszeppentünk, midőn olvastuk, hogy a béke­­conferencia össze­ül Párisban, anélkül, hogy legki­sebb eredménye lett volna ránk nézve ezen hábo­rúnak. Deák, divánján végig nyúlva, egész higgadtan felelte:­­„meglesz a béke, mert Napoleon úgy akarja. Ő elérte czélját, miért a háborút kezdte: megmutatni a világnak, hogy ő a mily hatalmas szövetséges, ép oly hatalmas ellenség“. „Különben is ő neki esze ágában sem volt : Magyar- vagy Lengyelországért tenni valamit. Ha ezt akarta volna, akkor nem Sebastopolt támadta volna meg. Ekkor mindjárt látszott, hogy neki nincs czélja az elnyomott népeken segíteni.“ „De másrészről az oroszt sem akarja halálos ellenévé tenni, mert még szüksége lehet ennek szö­vetségére.“ Ezen tárgyról az 1848-iki időszakra tért át. Megjegyzem, hogy ő szeretett ezen időszakról beszélni., „Én, édes öcsém, nem örömest vállaltam el a miniszterséget. Teljes életemben független vol­tam. Rám nézve a miniszterség büntetés volt, me­lyet csak a Batthyányi s néhány más jó barát kéré­sére vállaltam el, — nem lehetett kitérni előle.“ „Én az 1847—48-iki országgyűlésen beteg­ségem miatt részt sem vehettem. Midőn a februári franczia forradalom hire Pozsonyba megérkezett s Lajos a független magyar felelős minisztériumot illető indítványát megtette, sokan megszeppentek, mint Széchenyi mondani szokta, hogy Lajost elra­gadják lovai. B. W. Béla keresett fel Zalában, hogy rábeszéljen a követség elvállalására, miután Csúzy ezen czélból visszalépett, azt hozta fel, hogy okvetlen szükséges jelenlétem Kossuth ellensúlyo­zására. „Én ugyan nem voltam ezen véleményben;

Next