Abauj-Kassai Közlöny, 1880 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1880-10-14 / 42. szám

[X. évfolyam 1880 Szerkesztőség és kiadóhivatal : Harangutcza 10. sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, letol :ön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szer­kesztőséghez intézendő. gC Levelek VU csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. 433.—42. szám ABAUJ-KASSAI kis/l­m Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Kassa, október hó 14-én Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre .. . frt— kr. Félévre........3 „ — „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Hirdetési díj : 5­ hasábos petit­sorért 5 kr. Bélyeg-díj hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve BV* intézendők. Budapest, október hó elején. Amit előreláttunk s meg is jósoltunk, az — hála az Égnek — valósulni készül. A sokáig elaltatott nép ébredni kezd s érezve a sanyarú helyzetet, melybe juttatott s látva az örvényt, mely felé a kormány és pártja által so­­dortatik, hozzánk közeledik s kész követni azon az uton, mely az ország függetlenségére, az anyagi és szellemi jobblétre vezet. A jelenségek, a té­nyek, melyek ezt mutatják, egyre szaporodnak. Maguk ellenfeleink, a kormánypárt azonképen, mint az egyesült ellenzék, nem tagadhatják többé ezen változást s aggódva tekintenek a jövő választások elé. Amaz a párt szervezésétől várja a veszély elhárítását, emez — az egyesült ellenzék — a közjogi alapon álló elemek egyesülésétől, Tiszával vagy Tisza nélkül. Mintha bizony két hitele vesz­­tett pártnak az eg­gyé olvadása képes lenne bi­zalmat gerjeszteni a nemzetben, s feltartóztatni a bukást, melyet mindegyik külön megérdemelt. S ha képes lenne is feltartóztatni ezt rövid időre, bukásuk annál súlyosabb s annál inkább megérde­melt lesz, mert olyan uton vállalkoztak tovább haladni, melynek téves és veszélyes voltáról eleve meg voltak győződve De midőn így örömmel tapasztaljuk, hogy pár­tunk már­is szépen gyarapodik és pedig az értel­miséghez tartozó elemekkel is, legkivált a volt Deákpárt soraiból; s midőn e szerint biztosan re­mélhetjük, hogy a jövő évi általános választások­nál a függetlenségi és negyvennyolczas párti kép­viselők száma tetemesen növekedni fog, nem lehet eléggé vigyáznunk, nehogy oly emberek is mint közjogi ellenzéki képviselők csempés­szék be ma­gukat a parlamentbe, a­kik zászlónkat csak sze­­gerül tűzték ki, hogy a törvényhozás termébe be­jussanak, anélkül, hogy elveinket szívből-lélekből magukéinak vallanák. A szám maga nem elég; kell, hogy a szellem is meglegyen a seregben, hogy győzni s a győzelem gyümölcseit megtartani lehessen. Ám fogadjuk be magunk közé nemcsak azo­kat a kiket netalán eddig is nem nagy távolság választott el tőlünk; öleljük magunkhoz szívesen egykori nyílt ellenfeleinket is, ha megtérésük őszinte s tartósnak lenni ígérkezik. De a­kik e részben méltó kételyeket támasz­tanak bennünk, azokat ne fogadjuk be, mert a trójai ló, míg kivül állt, nem volt veszedelmes, és csak akkor lett ártalmas, mikor a falon belül ad­tak neki helyet. Szaporodjunk, de ne habarod­junk, mert könnyebb ám nem venni be a tisztáta­lant, mint, ha egyszer bevettük, megszabadulni tőle. És pedig arra is ügyelnünk kell, nehogy olyanok keveredjenek közénk, a­kik elfogadják ugyan a függetlenség eszméjét, de szabadelvű re­form­törekvéseinktől idegenkednek. Mert ha fő dolog is az ország teljes önrendel­kezési jogának visszaszerzése, teljességgel nem kö­zönyös az sem, vájjon a szabadság és jogegyenlő­ség eszméit hirdetjük-e, míg kisebbségben vagyunk, é­s azokat valósítani fogjuk-e, ha egyszer több­ségre vergődtünk, vagy pedig megtagadjuk azokat most és akkoron, csak hogy a haladásnak kevésbé kedvező elemeket is körünkbe vonhassunk. Nem közönyös pedig nem csak következetesség okáért, hanem annál fogva sem, mert míg ily módon egyik oldalon néhány kevésbé megbízható embert megnyernénk, addig másfelől pártunknak, sőt ma­gának a nemzetnek zömét könnyen elveszíthetnők. A mi jelszavunk nemcsak „szabad ország“ , hanem „szabad emberek szabad ország­ban“ egyszersmind. Mi távol attól, hogy kárhoz­tatnók a toborzás szelíd, nyájas, bizalomgerjesztő modorát, azt ellenkezőleg nagyon is helyeseljük, de az elvekből nem szabad engednünk egy haj­szálnyit sem, ha mindjárt e miatt némelyek, még ha sokan is, távol maradnának tőlünk. Így gondolkodom én s így gondolkodnak — jól tudom — amott a Hernád partján Önök is, a­kiket én azért oly nagyra becsülök és oly melegen szeretek". Mi nem alkuszunk, ugy­e­bár, sem az osztrákkal az ország jogai — sem saját honfitár­sainkkal az igazság s a haladás elvei felett. Irányi Dániel: A mentőszer. Az orákulum megszólalt. Gróf Szapáry Gyula pénz­ügy­minister felta­lálta a­ bölcsek kövét, melynek segítségével állami háztartásunk konszolidálása gyerek­játék. Még nem is titkos szer e találmány, mely a nagy államférfiú (!) fejéből származik; valóban köszönettel tartozhatik neki a magyar nemzet, hogy titokzatos szerek után hajhászó korunkban nem rejti el a gyertyát véka alá, de államférfim bölcsességének sugaraival beragyogtatja azt a szen­télyt, mely ez idő szerint az egész nemzetet kép­viseli. Egy szóval: gróf Szapáry Gyula pénzügymi­niszter költségvetési expozét mondott. A geniális (!) pénzügyminiszter dilettáns finan­cier létére sem zárkózhatik el a tények kérlelhet­­len logikája elől — s fájdalommal bár, de el kell ismernie, hogy „helyzetünk nagyon komoly.“ Csakhogy idáig jutottunk, hogy a Szapáry­­féle nagy emberek is belátják, hogy nem tréfa dolog minden évben harmincz milliónál többet ki­adni, mint mennyi a bevétel, jóllehet a nemzetre évről évre súlyosabb terheket rótt a szabadalma­zott államférfi- bölcsesség. Tehát komoly a helyzet még gr. Szapáry szerint is. No, de ne ijedjen meg a nemzet, mert a­mi komoly, az még nem aggasztó. Gr. Szapáry Gyula nem azért pénzügyminisz­ter, hogy ne tudná azt a világra­szóló régi axió­mát : „a komolytól a nevetségesig csak egy lé­pés van!“ Hát bizony az úgy van, hogy a Szapáry Gyula komoly államférfiúságától a nevetséges pénzügymi­niszterségig is csak egy lépés volt. S hogy az egész ország nem kaczag rajta, ez is csak egyik szomorú bizonysága annak, hogy a Tisza-kormány hatod fél évi működése után nincs kedvünk a ka­­csagásra. Szapáry Gyula pénzügyminiszter úr a „ko­moly“ helyzetet, melybe a tizenhárom év óta e nemzet életerejét sorvasztó bölcsesség hazánkat so­dorta, nem az által véli orvosolhatónak, hogy őszin­tén bevallaná, hogy a bölcseség nem bizonyult egyébnek, gyáva ügyefogyottságnál, — s hogy el­jött az ideje a már tovább nem halasztható ma­­gába-szállásnak, — hogy miután adókat végtele­nig emelni, s adósságokat évről évre halmozni nem lehet, végre-valahára rendszer­változásról is kel­lene gondolkozni; — hanem ő neki e helyett van egy biztos panaceája a „komoly“ helyzet megvál­toztatására : „az 1867-iki közjogi alapon álló pár­tok egyesülése a szélsőségek ellen.“ A „szélsőségek“ mi vagyunk, függetlenségi pártiak s 48-asok. Gr. Szapáry Gyula pénzügyminiszter logikája szerint mi, kik a G7-esek "pazarlási, s az osztrá­koknak minden érdekeinket feláldozó rendszere ellen egy soha nem szűnő tiltakozást képezünk; — mi, kik az eszeveszett adósságcsinálás s a Shy­­lockra emlékeztető adóemelések ellen örökösen harczolunk, mi vagyunk okai az általuk teremtett „komoly“ helyzetnek. Ha csak eddig volna, ha a pénzügyminiszter úr költségvetési expozéja csak az ő logikájának gyarlóságáról tanúskodnék, akkor csakugyan kaczag­­mink lehetne az ügyefogyottságon, mely hivatva van az úgynevezett „szabadelvű párt“ pénzügyi tudományát képviselni. De nem eddig van. A­mit a mi „szerencsés kezű“ miniszterünk elkövetett, az meghalad mindent, mit a legtúlzot­­tabb pártduh valaha megengedett magának: ez impertinens megsértése egy parlamenti pártnak a parlamentben, ez legotrombább üszök-dobás a pár­tok közé. És ha még a költségvetési expozé takarója alól kilógó ló­ lábat is figyelmünkre méltatjuk, ak­kor a pénzügyminiszter felhívása az úgynevezett „mérsékelt ellenzékhez“ egyúttal előre árnyékot vet arra, minő eszközökkel szándékozik magának többséget szerezni e — mondjuk ki nyíltan — hazafiatlan osztrák­ párt a jövő választások alkal­mával. S ez éppen az, mi egy hazafias érzelmű szívre mélyen szomorító. Ez fojtja torkunkba a kaczagást a „szabadelvű párt“ államférfiainak esztelensége fölött, s jó izű nevetés helyett keserű könyöket sajtol szemeink­ből ; — mert világosan látjuk, hogy e párt meg­­átalkodottsága sátáni; hazafiatlansága még nagyobb, mint ostobasága. Hanem azért csak appelláljanak drága szövet­ségeseikre: a „mérsékelt ellenzékire. A nemzet haragja lassan-lassan felkavarodik, s úgy söpri el őket derék (!) szövetségeseikkel együtt, mint a forgószél a könnyű pelyhet. „Contra vim mortis non est medicamen in hortis.“ Nincs az a taktika, mely a 67-es alapon álló pártokat a nemzet előtt rehabilitálhatná. A hatalom birtoka, az erőszak, a döntő körök pártfogása ideig-óráig még kinyújthatja életöket, de a nemzet szivéből száműzve vannak örökre. Csak hamu­hintés, őszinte megbánás szerezhet nekik bocsánatot. Szapáry-féle galli-mathiászok csak arra valók, hogy rovásuk szaporodjék. Hedry Bódog: Zsidókérdés a vidéken. — A fővárosi sajtó figyelmébe. — Az Istóczy-féle zsidóellenes mozgalomnak félre­­ismerhetlen jellege a hóbortosság. Már maga az eszme, hogy a zsidókat transferáljuk ki Palestinába, oly abszurd valami, hogy az intelligens kö­zönség­ bátran napirendre térhet az Istóczy-féle problémák felett. Meglehet, sőt amint a lapok nyilatkozataiból kivehető, úgy is van, hogy a fővárosban a nagy­közönség nem engedte magát elragadtatni Istóczy úr regényes tervei által, ám nagyon csalódnék az, aki ebből azt következtetné, hogy hát egyálta­lában nincs „zsidókérdés“ a vidéken. A dolog éppen ellenkezőleg áll. A minthogy a legtöbb esetben a vidéknek vannak olyan vitás kérdései, melyeket a fővárosban nem ismernek, mert hisz a nagyvárosi élet rohanó árja sok min­denfélét elsodor, ami a lassú folyású vidéki élet medrében mindmegannyi Scilla és Charybdis. Ismétlem, hogy nálunk a vidéken igenis van zsidókérdés, mely épp úgy tárgyaltatik a szalo­nokban, mint a vakolatlan viskókban, s ha a mo­dor talán e két helyen különböző is, abban meg­egyezik a tárgyalás, hogy mindkettőnek alapja a zsidóság iránti lángoló gyűlölet, sőt többet mon­dok, undorral vegyes megvetés. Ez tény, melyet eltagadni nem lehet, s melyre jó lesz önöknek ott a fővárosban figyelemmel lenni. — Helyes vagy helytelen, méltányos, vagy méltánytalan-e ez ítélet, azt fővárosi és vidéki ember, együtt vagy külön el nem dönti, mert más-más szempontból ítél mindkettő. A sajtónak feladata a tömeget vezérlő elve­ket teremteni, de a meglevőket, kivált ha azok oly mélyen bevésődtek a népéletbe, hogy úgyszól­ván a nemzeti geniussal forrtak össze, ignorálni nem szabad. Ismétlem , hogy a vidéken van zsidókérdés, hogy daczára az Istóczy-féle mozgalom minden hóbortos jellemvonásainak, a vidéki intelligens kö­zönség nemcsak nem kárhoztatja a mozgalmat, ha­nem nyíltan kijelenti, hogy mihelyt megalakul az Istóczy-féle antisemita-egylet, azonnal belép, s Istóczy minden vállalatát pártolni fogja. Ez egy szóig így van, és a közönség e véleményén nem változtat az, hogy a fővárosi sajtó csak a nevet­séges s abszurd oldalát vévén a mozgalomnak, a felett egy pár jól-roszul sikerült élet kíséretében napirendre tér. A­kik itt a vidéken élünk, azok nagyon jól tudjuk, mert mindennap érezzük, hogy van annak a zsidókérdésnek nagyon komoly oldala is. Mi itt a vidéken nagyon jól tudjuk, hogy a zsidóság nagy részének nincs semmi érzéke a közszellem iránt; hazafiság, nemzetiség, jótékonyság avagy bármi más nemes ügy érdekei előtte érthetlenek; tapasz­taljuk ezt minden társadalmi mozgalomnál, legyen annak czélja bármily nemes, mihelyt önzetlen

Next