Abauj-Kassai Közlöny, 1880 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1880-04-22 / 17. szám
IX. évfolyam 1880. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Harantf utcza 10. sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő, az Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelenik : minden csütörtökön. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY. Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Kassa, április hó 22-én. Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre .. 6 frt — kr. Félévre........3 „ — „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Hirdetési díj : 5 hasábos petit sorért 5 kr. Bélyegdíj hirdetésenként 36 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők. ~^ü u „Indigó" Ezen czím alatt egy operette járja most a kassai színpadot. Bolond csinálmány az nagyon. Még operettének is bolond. A hőse egy szamár. Nem olyan fából, vagy papírból készített szamár, akit megfestenek szürkére — hátán a türelmes fekete kereszttel, hanem amolyan igazi csacsi, akinek apja is, anyja is füles volt s akinek fiából sem lesz a miniszter. A darab hősének, már tudniillik a szamárnak erős szerepe van. .Jól kell játszania, hogy tessék , hogy a közönség megtapsolja a darabot. Ez pedig a szamár képességénél fogva nem megy olyan könnyen. Hogy a lámpák előtt illendően megálljon, arra azt a módot találták ki, hogy a hajzsár kenyérkével s nyalánkságokkal édesgeti s csalogatja a szikre; hogy pediglen valamikép meg ne feledkezzék az illemről s ne kövessen el néminémi szemérmetlenséget: mihelyest erre való hajlandóságot mutat, rögtön körülállják a teremtés remekei: az emberek s tuszkolják kifelé, ahol sötét van. Igen ám, de annyira nem vitte az emberi tudomány, hogy a szamár igent avagy nemet ordítson, valahányszor a mi interesszénk úgy hozza magával. Hát ezen is segítve van a darabban. Ordít helyette, amikor kell, az ember fia, a statiszta, akit ezért megfizetnek. Szent igaz, hogy a darabban a szamáré a főérdem; azt sem lehet elvitatni, hogy a szamáron kívülieknek minden második szavuk: édes szamaram, kedves csacsim, drága fülesem, szeretett ostobám, aranyos butám ! Hanem azért mégis vannak és éppen ezért vannak az operettének más személyei is. Van egy szamár-hajzsár, aki kenyérkével s nyalánkságokkal édesgeti, csalogatja a kedvest s őrködik jó magaviselete fölött. Van egy-egy statiszta, aki ordít a szamár helyett. Van egy király, aki tele van eszmékkel, de melyek soha sem jutnak eszébe, és van egy tanyó pajtás, aki mindannyiszor kikotorozza a király fejéből a támadt eszméket. Azután vannak még miniszterek, képviselők, éljenzők és tapsolok. Éppen mint a magyar országgyűlés képviselőházában ! Avagy ki nem tudná, hogy az a szamár senki más, mint a katholikus világi elem, melyet a szamár hajtsár, a püspöki kar édesget és csalogat, s mely helyett a Leskó-féle katholikus papok ordítanak igent. Ki nem tudná, hogy az a király, kinek ezer eszméi vannak,, de melyek soha sem jutnak eszébe, Trefort Ágoston, kultuszminiszter, s az a tanyó pajtás, ki Trefort eszméit kitalálja : a kortes, a sógor, az alapítványi bérlő. A püspöki kar fázik a katholikus autonómiától. Nem akarja, hogy a világi elemnek része legyen az adminisztráczióban; nem akarja, hogy közössége legyen a papi és alapítványi vagyon kezelése , illetőleg ellenőrzésében ; nem akarja, hogy a világi elem is sajátjának tekintse azt, ami „katholikus“, s mint sajátja fölött őrködjék annak, ami „katholikus“-nak neveztetik. A katholikus világi elemet a püspöki kar úgy tekinti, mint parasztrendet, mely jó szamárnak, midőn „Indigót“ játszik a kiváltságos osztály. Hát az „Indigó“ szamara elég türelmes nép, de ordítani még sem ordít, amikor parancsolják. Az ordítást elvégzi helyette a katholikus alpapságnak jelentéktelen báp — de fájdalom, tényezőt tevő része. Oly férfiak, kik addig, míg hozzászólási joguk nincs, virtuskodnak ; mihelyest azonban hatni képesek, elejtik a legszentebb ügyet. Inkább hagyják elveszni a katholikus vagyont, semhogy azt addig is, míg olyan-amilyen autonómia létrejön, parlamenti ellenőrzés alá bocsássák. Hát az önök makacsságuk mellett az a vagyon el is fog veszni. És majd, ha nem lesz sem vagyon, sem oly világi katholikus elem, mely — ha önöké a lelki, mienk az anyagi erő — vállvetva küzdene az „enyém“ megtartása mellett, akkor hirdethetik, hogy a katholikus egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Timkó József. 408.—17. szám. A nemzet özvegyei. *) Messziről, de nekünk mégis oly közelről, a hódoló és üdvözlő szónoklatok zúgásával jött felénk a hír, hogy „Isten rendelése, és az egyház törvényei szerint“ arát választ a fejedelmi sarj, aki csak katona, csak osztrák. Az arából mennyasszony lesz, a mennyasszony követni fogja férjét, hogy „jó katona feleség és hű osztrák nő“ legyen belőle. A zugás meg se szűnt füleinkben, már megszólaltak „a nemzet özvegyei“ és Jókai irályának elragadó bája a nyelv, amely sziveik burján játsza a hódolat üdvözlő dalát ahhoz, aki csak katona, csak osztrák. Hiszen igaz, hogy mindenkinek meg van a joga olyan szócsövön át oly kenetteljesen beszélni az osztrákokhoz is, a katonához is, amilyenen akar. Özvegyek és árvák együtt énekelhetik el a hízelgés fülbemászó hymnuszát a politika mézesbáb csilláréival. De vannak özvegyi fátyolok, amelyekről a vércsepp soha ki nem szárad; vannak kötelességek, amelyek a lehelettől az utolsó leheletig tartanak. E kötelesség örök, mint a kegyelet ; szent, mint a végső akarat. E vércsepp tartós, mint a halál; megújul, mint a hit csodák hét fájdalmas sebe. A szellő, amely az akasztófát látó aradi kálvárián a tavaszi nap által kicsalt fűszálat meglebbenti; az árnyék, a melyet egy kaszárnya halmazfalai a vesztőhelyre vetnek ; az évforduló, amely a részvét által felnyitott sírból a megdicsőülés szellemével suttogja : „hóhér, ne borzold fel szakálamat“ : mindez a másvilágról szóló eskü erejével, isten ujjaként, jelöli ki azon nők útját, akik nemcsak hitvesek, hanem vértanuk hitvesei. És a hitvesek, akikről szó van, a vértanukhoz méltó hitvesek voltak mindig. A múlt emlékezete megdicsőite a gyászt, amelyet nemesen viseltek: a felebaráti szeretet tényei megdicséiték a jelent, amelyet maguk teremtettek. Soha fenségesebb összhangban nem láttuk megjelenni a nőt, mint a jótékonyság példányképét, s az özvegyet, mint a meg nem tagadott múlt élő emlékét. Magyarország büszke volt a „nemzet özvegyeire.“ Szárnyaszegett madárként, amelyet csak imént vert ki fészkéből az ölyv, nézzük most, mint hasítja át a levegőt ez özvegyekkel cserében, a kétfejű sas. Szavunk eláll, csak búsongunk, mint az árva gólya. Az udvariasság lereszeli tollunkról az élt, a nők iránti tisztelet megragadja karunkat. Sárossy nem él, nincs aki a költői szabadság tüzérei megírja özvegyi kiadásban : „Tánczoljatok lányok, tánczoljatok.“ Tóth Kálmán még él, de beteg, nagyon beteg. Talán jó is, hogy most beteg. Épen, egészségesen nagy vereség volna lelkére, látva, hogy tépik szét titkos kezek a dicskört, amellyel gyönyörű költeménye bearanyozta a nemzet özvegyeinek fekete gyászban, törhetetlen hűséggel megőrzött vértanúi fejkötőit. Ne mondja senki, csak most az egyszer ne mondja, hogy a testamentomi igazságszolgáltatás, amely „megbünteti az apák vétkeit negyediziglen, a könyörület és feledés vért és szennyet tisztító medenczéjében tolengesztelődik. Ne mondja senki, csak most az egyszer ne mondja, hogy az idők méle sok fájdalmat betemet, s a nagylelkűség fátyolén a múlt ködképpé változik. Ne mondja, csak most az egyszer ne mondja, mert szava szentségtörés a szemfödő ellen, a melyből a vértanuk hitveseinek özvegyi fátyolét szőtték. S mig ez a fátyol ott függ a fejkötőtől az arczon át, a szem fölött, azt az akasztófát, azt a halotti szemfödőt nem takarhatja el a világ semmiféle fátyola. Mig a sir vissza nem adja halottjait, mig a hóhér nem támasztja fel áldozatait, e fátyol mögül a szájnak nem lehet más vallomása, mint a fohász s a szemnek nem lehet más üdvözlete, mint a köny. E fátyol az emlékezet szálaiból a szív gyökeréhez font kapocs, a mely e világról a más világra szól : a viszontlátásig. E fátyolt nem tépheti le az engesztelődés, mert ez az istennél van, de letépheti az özvegy maga. Most már le van tépve. Átkozott legyen, a ki hozzá a tanácsot adta. Verhovay Gyula. *) Gróf Batthyány Lajos és Damjanics János özvegyei eddigelé soha oly irat alá nem jegyezték neveiket, mely az udvar valamely tagjához volt intézve. Legújabban egy jótékony egylet nevében ők is üdvözölték a koronaherczeget az eljegyzés alkalmából. Ez indította Verhovay Gyulát, hogy a „Függetlenség”-ben a fenti czikket megirja, melyet ragyogó irályánál fogva mi is közlünk egész terjedelmében. Társadalom. Van egy régi dal a régi jó időkről, melyet a modern kultúra félszeg apostolai igen sok gúnnyal illettek. Szövege körülbelül ez : „Barátom, boldog vagyok, történjék akármi, csendes hajlékom alatt, engem nem bánt semmi.“ Sokan énekelték ezt hajdan, kevesen ismerik ma, mert a csendes hajlékot, a nyugodt, megelégedett életet rég elűzte körünkből egy ismeretlen démon, mely elérhetetlen vágyakkal tölti el énünket. Keresünk mindenütt s nem találunk semmit, mígnem megtörve bámulunk abba a nagy semmiségbe, melynek neve: modern társadalom, hogy nyomorunk miatt kárhoztassuk azokat, kik sorsunk negatív okozói. Miért tanítottak erre? Hisz más is így teszen ! Botor, balga társadalom! A régi ember úgy élt, hogy nem törődött azzal, amit más tett, szerette a kényelmet, szerette a megelégedett életmódot. Ma ez természetesen máskép van, mert az életmód is más és részünkről ilyen kényelem óhajtása ósdiságot árulna el, de némely részét mégis igen kívánatosnak tartjuk. Igen! Az élet utáni hajsz, a meg nem szűnő zakatolás, az őrületes bitvágy társas életünk kellemes oldalát tönkre teszi. Nekünk nincs társas életünk. Mindenki hanyathomlok űzi, kergeti egymást, s hogy elérje egyik másik czélját, a bukás örvényébe taszítja azt, ki útjában áll és e tolongás, e hajsz sok ember boldogságát, életét dönti romba. Ki törődik ezekkel ? Elbuktak, hát elbuktak ! Azelőtt az emberek máskép is gondolkoztak. Megelégedtek szerény kis házikójuk, egyszerű bútoruk- és még egyszerűbb ruházatukkal. Minden egyszerűbb volt. A szédelgés még ismeretlen volt a nemzet előtt és a kényelem többre becsültetett a fényűzésnél. Ma ez nem így van. Ahol a szülök tettdús és takarékos működésüket elhagyták, ott a gyermekek akarnak kezdeni. A kis házikó nekik nagyon szerény. A berendezésnek lehetőleg pompásnak és divatosnak kell lenni, s hogy mindig az legyen, a bútorokat időközönként meg kell újítani. Ez mind igen szép annak, aki teheti, de fájdalom, teszik ezt azok is, akik nem tehetik. Van hitel, az adóságcsinálás igen egyszerű dolog, könnyen megy. A kereskedő boldog, ha hitelre akad vevője e pénz szűk világban. A kereskedőnek azt mondják, hogy veszek, de kikérem magamnak, hogy hozzám számlát küldjön, majd eljövök és kifizetem. A kereskedő vár. A kereskedő hiába vár. Ez a sor gondolatjel nagy jelentőségű. Igen sok nyomornak, becstelenségnek és erkölcstelenségnek a kútfeje ez s ennek mind a mi hitelviszonyunk az oka. Ha az ember némely családnak történetét komoly tanulmánya tárgyává tenné, azt találná, hogy e társadalmi métely forrásából börtöneink, tébolydáink s a bűnnek egyébb barlangjai borzasztó mértékben népesítetnek be. Az a kórság, hogy annak láttassák valaki, a mi tényleg nem s ezt a látszatot vakító fényűzés■sel fentartani, korunk legundokabb hibája. És ezen kórság a társadalom minden rétegében feltalálható. Ezt megmagyarázni felesleges: minden figyelmes szemlélő látja s érzi ezt. S mi a gyümölcse az ilyt^n életnek ? Talán boldogabbak az emberek, mert pompásabb házakban élnek, s nagyobbszerűen öltözködnek? Nem ! Ellenkezőleg. E látszat-féle élet igen kényelmetlen, s igen kevés azok száma, akik sorsukkal meg vannak elégedve s ezen kevesek is legtöbbnyire a régi jó idők maradványaiként mozognak közöttünk s a fiatal nemzedék „old fogies“ névvel illeti őket. Jólehet, hogy avult s régi históriát hoztunk