Abauj-Kassai Közlöny, 1888 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1888-11-01 / 44. szám

XVII. évfolyam 1888. 833.-44. szám. Kiadóhivatal Malom utcza 24. sz. Szerkesztőség : Fü­ utcza 60-ik szám I. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. SHF" Levelek "Wi csak bérmentesen fogadtat­nak el. A lap megjelen : minden csütörtökön. Kassa, november hó 1-én. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY. Politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap. Az „Ab­au­j-Tornamegyei tantestület“ hivatalos közlönye. J_______________ Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 frt—kr. Félévre ••• 3 „ — „ Negyedévre I „ 50 „ Hirdetési dij 4 hasábos petit­sorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként­­ 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz bér­mentve küldendők. Halottak napján. Az a szomorú nap, melyen a val­lás, a százados szokás a legfeledéke­nyebb embernek is alkalmat nyu­jjt, hogy elhunyt kedveseinek emlékével kegye­letteljesen foglalkozzék, elérkezett. A földmives kunyhójától a királyi palotáig minden háznak, minden csa­ládnak vannak kedves h­alottai, kikkel e napon foglalkozni szeretünk, kikről megemlékezni szokás, kiknek sírjait fel­díszíteni divat. A régi jó időkben eleven virágok­kal díszítettük kedves halottjaink sírjait és egy-két viaszgyertya mellett imád­koztunk lelki üdvökért. A kegyelet ezen egyszerű, dísztelen, de őszinte, benső nyilvánulásai kimen­tek a divatból. Az előhaladott mai kor többet kíván. Díszes, drága koszorúk, fényes ki­világítás, lampionok, bengáliai tűzfény. Az érzelmek fitogtatása, csinált fáj­dalom és a tettetés krokodilkönnyei. A halottak csendes hazájában is a divat hatalmas istennője uralkodik. Ott sincsen egyenlőség, ott is osz­tályozott fájdalom van. Parasztkönyök, polgári szomorko­­dás, nagyuri bánat. A sós vízcsepp között, mely a pár napbarnitott arczán lelopódzik és a nagyuri hölgy könyzáporral kisért gör­csös zokogása között, melyet az illatos batisztzsebkendő elfojt, nagy a kü­­lömbség. Ne bántsuk a gyászolókat! Szomor­­kodjék kiki tetszése szerint — őszin­tén, komédiás módra, a­mint tetszik. Mi nem viszünk koszorút a teme­tőbe, mi nem gyújtunk fényes lámpá­kat, nem készítünk ragyogó transpa­­renteket. Letérdelünk a magasztos, gyászba borult niobei alak mellé, melynek a múlt évben annyi szeretett fia, annyi édes reménye, annyi büszke öröme szállt az örök enyészet birodalmába, letérdelünk szeretett anyánk, a gyá­szoló haza lábainál és a legforróbb fájdalom könnyeivel adózunk az elmúlt év nagy halottjai emlékének. Az örök világosság fényeskedjék nekik és áldott legyen emlékük­­ a városok ellen. A Tiszaaerát jellemzi az a saját­ságos, az a nehezen érthető ellenszenv, melyet a városokkal szemben minden alkalommal tanúsít. Míg a deákpárti kormányok a vá­rosok fejlesztését tekintették egyik fon­tos feladatuknak, addig Tisza pro­gram­jának — úgy látszik — egyik sarkalatos pontja a városok lassú, de következetes tönkresilányítása. Tudva van mindenki előtt, hogy Tisza érdeme, miszerint a városi tör­vényhatóságok száma két tuc­atra le­apadt. A városok az intelligenczia fókusai, a tudományos és gazdasági tevékeny­ség centrumai. Az ellenzéki szellem inkább fejlő­dik a városokban, mint a megyékben, melyek a többszörös nagyszerű és nagyszabású reformok által a politikai impotenczia gyászleventéivé lettek. Tisza, ki — saját szempontjából igen helyesen — nem szereti az ellen­zéket, minden tőle telhetőt elkövet, hogy a városok hatalmát és befolyását megtörje. Ha valakit anyagilag megrontunk, megbénítjuk tetterejét, megszüntetjük ellentállási képességét. Tegyük tönkre a városokat, hogy a megyékbe beolvaszthatók legyenek. Hárítsuk reájuk az állami teendők két­harmadát, terheljük őket e roppant számú teendők költségeivel, de zárjuk el előttük a lehetőséget, hogy e költ­ségeket a lakosság túlságos megterhelte­­tése nélkül, okszerű módon fedezhessék. A városi törvényhatóságok egyik jövedelmi főforrását képezik az italmé­rési regáléból eredő bevételek. Konfiskáljuk e jövedelmi forrást és adjunk helyette oly kártalanítást, mely alig több egy nagyori borravalónál. A városok eddig arra voltak jo­gosítva, hogy az állami közvetlen adókra is községi pótlékokat vethesse­nek miniszteri engedély mellett. Szüntessük meg e jogot is. Kobozzuk el a városok jövedelmi forrásait, de követeljük, hogy ezentúl is az állam kötelességeinek túlnyomó részét teljesítsék. Hadd emelkedjék az egyenes adókra vetett községi pótadó. Ez fokozni fogja az építkezési ked­vet, mert az a szép kilátás, hogy a háztulajdonos a kincstárnak és a vá­rosi fiskusnak adhassa házjövedelmének nagy részét, biztosan arra csábítja a tőkét, hogy eszeveszetten lásson a ház­építéshez. Ez virágzásra indítja a kereskedel­met és ipart, mely csupa jóléttől már alig fér a bőrébe. A Tisza rendszere valóban zseniá­lis és csak a bolondok, a politikai idió­ták állíthatják, hogy e rendszer a vá­rosok tönkretételéhez vezet. És Tisza e nemes intencziói ellen konspiráczióra hívja fel Kassa városa a társtörvény hatóságokat, az a Kassa, mely eddig mindig patent mamelukokat küldött a parlamentbe, az a Kassa, melyet loyális magaviseletéért a lak­tanyák tuczatjaival jutalmazta a buda­pesti magyar királyi gondviselés. Meg is kapta Kassa ez illegális, im­­pertinens cselekedetéért a megérdemlett jutalmat. Tisza kimutatta hivatalos hiteles­séggel, hogy Kassa italmérési regále­­jövedelme meghaladja a 140,000 fo­rintot és hogy e rebellista város leg­kevésbé fog károsodni a regálemegvál­­tás következtében. Az hogy regálejövedelmünk a zár­számadások tanúsága szerint fél­­annyi, mint a­mennyit a kormány ki­mutat, teljesen irreleváns dolog. A Tisza statisztikája hitelesebb mint a városi zárszámadás. Ily argumentáczió imponál az or­szággyűlési regálébizottságnak és a vá­rosi törvényhatóságok óhajai egyszerűen mellőztetnek, mert salus reipublicae su­prema lex esto. Köszönjük, Tisza Kálmán, jó atyánk e nagyszerű gondoskodást. Türelmetlenül várjuk a törvényho­zási ciklus lefolyását, hogy újra egy főmamelukot küldhessünk a nagy buda­pesti törvénygyárba. Hadúr nagy és Tisza a prófétája! Amen! Az atyuska életveszélyben. Néhány nap előtt befutotta az egész világot azon megdöbbentő hír, hogy a minden oroszok czárja ellen a kau­kázusi hadtest egy tisztje merényletet akart elkövetni. Tegnap ismét azt olvassuk a hírla­pokban, hogy a czár úti vonatának gőzmozdonyát és több utazókocsiját baleset érte, a czár csodálatos módon megóva maradt minden bajtól. Ha a nihilisták egy újabb merény­letéről lenne szó, nem csodálkoznánk. TÁRCZA. Egy darabka kötél. Guy de Maupassant beszélve. A Goderville felé vezető út el volt lepve parasztokkal és azok nejeivel, kik a vásárra indultak. Többen teheneiket vonszolták kötélnél fogva a város felé, mások egy-két borjút vagy ökröt, mialatt az asszonyok az ela­dandó jószágot hátulról leveles gályákkal nógatták a továbbmenésre. A godervillei vásártéren már kora reg­geltől sürü, tarka tömegben nyüzsgött ember és állat. Volt ott aztán öklendözés, taszigálás, tolongás, messzire elhallatszott a folytonos zsivaj, kiabálás, nyesegés, az eladók zsémbelése és a vevők alkuvása, egy garatra felöntött parasztlegény jóked­véből fakadt kurjongatása, a tehenek tompa bőgése szóval — egy chaos. Hauchecorne gazda is beért már Go­­dervillebe s épen a vásártér felé irányozta lépteit, midőn a földön egy kötélvéget pil­lantott meg. Hauchecorne gazda, mint tőrülmetszett flamandiai — takarékos a fösvénységig — úgy gondolkozott: mindennek hasznát lehet venni, azért is lehajlott s daczára csuz okozta fájdalmainak, a kötélvéget felemelte a földről, azután gondosan összegöngyöl­­gette s már épen eltenni akarta, midőn hirtelen Mulaudin gazdát pillantotta meg, ki háza kapufájának dűlve, őt látszott szem­ügyre venni. E két ember közt egykor ezudar pe­reskedés folyt, azóta ki nem állhatták egy­mást. Haud­ecorne gazda tehát bizony na­gyon megrestelte a dolgot, hogy őt legna­gyobb ellensége egy ily haszontalan holmit felemelni látta, ez okból tehát hirtelenében nadrágja zsebébe csúsztatta talált tárgyát s kevés ideig úgy tettetvén magát, mintha keresett volna valamit — tovább folytatá útját. A vásárban aztán elvegyült a zsongó néptömeg közt s ő is alkudott és vásárolt mint sok mások. Lassan-lassan mindinkább oszladozott a vásárnépség s midőn a templom tornyá­ban az angelust harangozták, azok, kik messzebb vidékről jöttek vala hazafelé, so­kan meg a vendéglőbe siettek. Jourdon apó vendéglőjének nagy terme tömve volt vendégekkel, udvara pedig tarka vegyületben telibes teli volt mindenféle jár­művekkel; látni lehetett ott: kétkerekű talyigát, kabrioletteket, tilburyket, nehéz csézákat, létrás és saroglyás szekereket. A teremben levő vendégek versenyt­et­tek és fecsegtek egymással s a teli kan­csók is kelletinél többet jártak kézről­­kézre. Egyszer csak — az udvarról hosszas dobpergés hallatszott. Ebben a pillanatban felállt az „egész világ“ , s mindenki kifelé törekedett, hogy hát mi történik odakünn ? A városi kikiáltó fölhagyott a fülhal­­gató dobolással s rekedt énekhangon a kö­vetkezőket adta tudtára a gyülekezetnek: „Adatik tudtára Goderville város min­den lakójának, nemkülönben minden nem idevalóknak, kik a mai vásáron itt megje­lentek, hogy a benzevillei után ma délelőtt kilencz és tiz óra között, egy fekete bőrből készült pénztárcza veszett el, mely 500 franknyi összeget és különféle leveleket tar­talmazott. A becsületes megtaláló kéretik a tárczát azonnal a városbiró úrhoz, vagy pedig Manneville-be Houlbrique Fortunát birtokoshoz vinni, a­hol is számára 20 frank jutalom biztosittatik.“ E szavak után távozott a kikiáltó. Még ugyan hallatszott messziről dobo­lása és a kenetlen talyiga nyikorgásához hasonló hangja. Nagyon természetes, hogy a teremben a vendégek közt most már csak ez ese­ményről folyt a beszéd. Itt-ott hallani lehetett, mint vitáztak a vendégek arról az eshetőségről, hogy meg­kapja, vagy nem kapja vissza Houlbrique birtokos elvesztett tározóját. A vita javában folyt, midőn a terem ajtaja hirtelen kinyilt s a terembe egy rendőr lépett be. — Itt van-e Haud­ecorne gazd Bréau­­téból ? — Itt vagyok. — Akkor azonnal kövessen a biró úr­hoz, beszélni kiván önnel. A paraszt nyugtalanul ürítette ki po­harát, felállt az asztal mellől s fáradtan a csendőr után sántikált. — Haud­ecorne gazda, — monda a biró — ma látták, hogy ön a benzevillei után megtalálta Houlbrique tározóját s azt zsebre dugta. — Én—é—én, — dadogta a paraszt, — a—a—a pénztárczát? — Igen is ön és senki más. — De hiszen — szavamra — én—én szinét se láttam, nem is tudtam, hogy — — De hát ha látták volna önt, midőn a tárczát felemelte a földről? — És ki—kicsoda látta azt ? Ki lát— lát—hatott e—engem ? — Mauladin gazda. Ekkor emlékezett vissza az öreg, fel­fogta az egész dolgot és elvörösödve a ha­ragtól kiáltó: — Úgy ( Hát ö látott engem ? Igen. Látni láthatott, midőn ezt a darabka kötelet felemeltem a földről, igen biró úr, ő csak ezt láthatta. Ezzel kirántotta zsebéből a talált kö­télvéget. A biró kétkedőleg csóválta fejét. — Ön csak nem akarja elhitetni ve­lem, hogy Mauladin gazda ezt a kötéldara­bot nézte tározónak? A szegény paraszt fölemelte karját s oldalt köpött, az általa mondott igazságnak nagyobb nyomatékot adandó. — Isten engem úgy segéljen — igaz­ságot, a puszta igazságot mondtam — es­küszöm lelkem üdvösségére! Haud­ecorne gazda igaz esküt mondott és mégis — senki sem hitt neki. Szembesittetett Mauladin-nal, ki kono­kul ragaszkodott előbbi állításához. Több mint egy negyed óráig perlekedtek egy­mással, végre a vádlott kimotoztatott, de nem találtak nála semmit. A bíró aztán nem tudott mást tenni, szabadon bocsáto­tt s azzal fenyegette, hogy majd a törvényszék fogja azt a dol­got tisztába hozni. Nagyon természetes, hogy az egész dolognak csakhamar nagy híre kerekedett. Midőn az öreg paraszt kilépett a városház udvarából, minden oldalról megrohanták és ő elbeszélte mindenkinek, a­kik hallani vágyták — a kötéldarabka történetét. Ma­gától értetődik, hogy egész beszédéből senki fia nem hitt egyetlen szót sem. Nevetett mindenki. „Jól tudott zsebén fordítani, mi­dőn a kötélvéget kihúzta belőle, ennyi az egész“ és sokan csak annyit feleltek neki,

Next