Abauj-Kassai Közlöny, 1894 (23. évfolyam, 3-49. szám)

1894-01-18 / 3. szám

Emeljünk emlékszobrot !Klapka Gi­örgis tábornoknak ! Dicső szabadságharczunk egyik legfénye­sebb alakjának, Klapka tábornoknak, jeltelen sírjára híván fel honfitársaink figyelmét, egy fellálitandó síremlék költségeire való gyűjtés megindításakor oly széles körben megnyilat­kozott a kegyeletes hála érzete az elhunyt halhatatlan hős iránt, hogy a bizottság a sok­oldalú biztatásnak engedve elhatározta, misze­rint a gyűjtést immár kiterjeszti a Klapka tá­bornoknak Komáromban, fényes hadvezéri szereplése színhelyén emelkedő emlékszobor költségeire is. Klapka György szelleme nem szorul ugyan emlékre. Örök időkre világit az, mint a nap, mely kisugározza áldásos fényét és melegét Halhatatlan a névtelen hős is, ki életét a sza­badság szent eszméjének szentelé ; minden idők előtt nagy az ő neve, ki ezreket vezetett, buzdított és lelkesített a világeszme érdekében. Ő nem szorul emlékoszlopra, de igenis szükségét kell hogy érezzük mi, kik az élet realismusában rászorulnak minden emlékre, hogy lelkünk impulzust, elménk örök tanúsá­got merítsen a múltakból. Klapka tábornok, Komárom hős védője hazája földjében jeltelen sírban nyugszik De kegyeletünk ott őrködik a sírnál, kegyeletünk nemcsak síremléket, de fényes emlékszobrot is fog emelni a dicső elhunytnak. E szózat tetté fog válni és nem kételke­dünk benne, hogy minden magyar hazafi hozzá fog járulni ama óhajunkhoz : Emléket a halhatatlan hősnek, emléket Klapka tábornoknak ! Hogy a gyűjtés szigorúan ellenőrizhető legyen, a bizottság akként intézkedem, hogy a gyüjtőivek számoztassanak és a budapest-te­­rézvárosi pénztár bélyegzőjével megjelöltesse­nek. Tehát egyedül az a gyüjtőív tekinthető hivatalosnak, mely a nevezett pénztár bélye­gével van ellátva. A gyűjtött összegek átvételére egyedül a budapest-terézvárosi takarékpénztárt hatal­mazta fel a bizottság. Hazafias tisztelettel kér­jük tehát, a pénzt közvetlenül a „Budapest-te­rézvárosi takarékpénztár, Budapest, Andrássy­­út 5. szám“ czimére elküldeni. Azonban az ellenőrzés csak akkor ejthető meg pontosan, ha a számozott gyüjtőivek a bizottsághoz visszakerülnek. Azért kérjük a gyű­jtőiveket a „Klapka-emlék bizottság iro­dája"1 czimére, Budapest, V. Gyapju­ utcza 10. alá, ha üresen is, ajánlott levélben vissza­küldeni. A takarékpénztárban begyű­lt pénzössze­geket a hírlapokban fogja a bizottság nyug­tázni. A magyar nemzet kegyelet-érzetében és az egyik — a külső — a társadalmi előítélet produktuma. Ennek lovagjai ne­m ösz­­tönszerű­ meggyőződésből hanem inkább tár­sadalmi kényszer folytán, aggódó féltékeny­séggel őrzik „becsületüket”­ minden észreve­hető folttól, éppen úgy, mint fogástalan sza­bású kabátjukat a legcsekélyebb pelyhecské­től. Egy görbe tekintetért készek életre-halálra megverekedni, mert így kívánja azt a lovagi­asság és­­ a „noblesse oblige­” hagyomá­nyos elve. Sajnálatos jelenség, de kénytelenek va­gyunk konstatálni, hogy az egyének szellemé­nek meghatározásánál nagyobbára a külső for­mák vétetnek tekintetbe. Erkölcsi érték, jellemszilárdság, szívjóság, fenkölt gondolkozás, ezek mind-mind csak má­­sodrangu szerepet játszanak; döntő az vajjon nincsen-e valami elintézetlen becsületbeli ügye és a kandidátus, a legkitűnőbb bizonyitván­nyal ellátva, gyakran érdemetlenü­l élvezi polgártár­sainak tiszteletét és becsülését! Hányan vannak a­­ társadalom támaszai­ között, kiket a viszonyok, a társaságnak felü­letes ítélkezése, piedestálra helyeznek a nélkül hogy tehetségük vagy erkölcsi belső értékük arra praedestinálná A közvélemény hódolattal hajol meg ezen ibseni alakok előtt, kik a helyzet kizsákmá­nyolásában, saját személyük nélkülözhetetlen­ségének feltüntetésében valóban mesteri ügyes­séggel bírnak, elhalmozza elismerésének ki­tüntető jeleivel, csodálatos következetességgel emeli mind felebb, csak azért, mert művészien tudják leplezni jellemüknek fogyatkozását mél­tóságteljes poseokkal és mindig és mindenütt „comme il faut“ jelennek meg. Csak akkor vágnak aztán furcsa képet a bölcs augurok és csodálkozva néznek össze, mikor tiszteletüknek és határtalan bizalmuk­nak letéteményese egyszer csak váratlanul, nagy robajjal zuhan le emelvényéről, fényes leple szétszakgatva hever a megvetés fertő­jében . . . Hiába­­ már a­­ társadalom ilyen Megmagyarázható indokok nélkül szár­nyaira kap egy-egy kiválasztottat. Tiszteletbeli h­vatalokkal, — czimekkel árasztja el, névnapját megünnepli, tisztelgő küldöttséggel keresi fel az évforduló alkal­­mával. És mikor beáll a válság, — magyarán mondva kiüt a „krach“, az ünnepelt férfiú összeütközésbe talál jönni Csemegi mestermű­vének valamelyik csiklandós paragrafusával : szánalmas válvonogatás, hypokrita sajnálko­zás váltja fel a dicsőítő frázisokat és csodá­latos egyértelműséggel dörgik fülébe a „kö­vezd meg !“ kegyetlen karénekét. Pedig a társadalomnak sincs joga Pilá­tusként mosni kezeit akkor, a midőn az általa Kassa történelmi évkönyve, 1861-ben ily czim alatt jelent m­eg Kassa sz kir. város történelmi monográfiája Tutkó Józseftől. Kettős czél lebegett a szerző szemei előtt Az egyik­, hogy szülővárosa történetét magyar nyelven megírja ; a másik, hogy az elnyomatás napjaiban feltárja egy magyaror­szági város viszontagságos múltját s ecsete­lése közben hajdanunk dicsőséges képeire reámutasson. A történetiró és a hazafi egy­ként részt vett e munkában. Innét erednek nagy részben a mű hiányai, aránytalansága. De még igy is magasan felette áll a mult­­századbeli latin s Plathnak 1860-ban megjelent német krónikája felett. Tutkó bámulatos szorgalommal kutatta össze a Kassa történelmére vonatkozó, addig nyomtatásban megjelent munkák adatait s állí­totta azokat össze évek szerint Azonban abból a dús forrásból — a városi levéltárból — alig merített. Pedig ha az összes nyomatott művek, melyek Kassa történetéről szólanak, valami csoda módon el­vesznének, abból a páratlanul gazdag anyag­ból, a tízezrekre menő oklevelekből, a vaskos jegyzőkönyvekből a leghű­bben rekonstruál­ható lenne a város hétszáz éves múltja. Az, hogy Tutkó leginkább nyomtatott források után indul, legtöbb tévedésének kútfeje. Elfogadja minden kritika nélkül, a­mit előzői megírtak s a mit könnyű szerrel megigazíthat, ha az oklevelekbe, de sőt ha a levéltár lajstromába is elfogultság nélkül be­letekint. Olvasván krónikáját, szinte gyanú támad bennünk jóhiszeműsége ellen. Nem tudván összeegyeztetni egymásnak ellentmondó ada­tait, önkényüleg elveti — rendesen — azt, a­melyikben az igazság rejlik, így halmoz az­után valótlanságot, históriai lehetetlenséget ha­lomra a város legrégibb történeteiben. Nem említi Róbert Károly és Nagy Lajos szaba­dalom leveleit, hogy krónikairó társai s a sa­ját véleményét abban, hogy Kassát már IV. Bél­a a szab. királyi városok sorába emeli, meg ne gyöngítse Zsigmond 1435. évbeli ok­levelét azonban, melyben a város Anjoukorban szabadalmait megerősíti, hűségesen — bár hiá­nyosan — részletezi. Az önállóság hiánya, a kritikátlanság ere­dendő bűne Tutkónak. Minél teljesebb kró­nikát akart nyújtani s mindent, a­mit addig írva és nyomtatva talált, válogatás nélkül kö­zöl. így menekül IV. Béla a tatárok elől Kassára ; ugyanez a király emeli Kassát szab. királyi várossá­­ építi Villardhonnecourt az Erzsébet szentegyházat 1260-ban­­ keriték körül falakkal, veressték meg bástyákkal a várost még az Árpádok alatt a lakosok, még Nagy Lajosnak tartozott hálával a ke­reskedő polgárság. Krónikája után említi, hogy 1422-ben egy második körfallal veszik körül a várost , pedig hiteles oklevél szerint maga írja, hogy azt Mátyás alatt 1484-ban építik. Tutkó sze­rint tehát hármas fal védte a várost, a­mi­nek azonban összes hiteles adataink ellent­mondanak. Itt emlékezem meg a Moskovics és a szabadkőművesek nevű ordonyokról, a mint a bástyákat Tutkó jó magyarsággal nevezi. Az elsőt a raoscovitische basteiból ma­gyarosította meg. A domonkosok egyházát 1454-ben szen­telteti fel Nagy Boldogasszony mennybeme­netelének tiszteletére, mert hogy azt addig sz. Fülöp és Jakab apostolokról nevezték volna. Oklevelének 1335-től kezdve mindig sz. Máriáról nevezik. Mátyásnak köszönheti a sz. Erzsébet egy­ház, hogy déli tornya, ha csonkán is, meg­épül. A király ugyanis azt az újévi aján­dékot, mel­lyel a polgárság ősi szokása szerint a fejedelemnek tartozott, tizenöt éven át az építkezésre adja. Hálából a király czimerét kivésik a toronyra s arra a mindmáig fenn­maradt kőből faragott oszlopra, a mely a templom körül elterülő temető állott s belé — nem ugyan Mátyás, — hanem a halottak emlékére éjjelenként égő lámpást helyez­tek. Történelmi hazugságai között valóságos szörnyre akadunk az 1511-ik esztendőre „Szathmáry György kassai születésű, eleinte pécsi püspök, — később esztergomi érsek és kanczellárnak Kassa városa Forró helységgel négyezer aranyért eladatott stb“. No már ilyen olcsóra még Dobzse László királyunk sem szabta volna Kassa városa árát, ha ugyan egyáltalában eladhatta volna. Bizonyosan úgy volt a dolog a királyi oklevél szerint, hogy egyedül Forróért követel a püspöktől négy­ezer aranyat Ulászló s az oklevélben alább az van mondva, hogy a püspök halála esetére Kassa kezére kerül a birtok. A reformáczió tanai is 1521-ben még ismeretlenek voltak a városban s csupán a mohácsi vész után kezdenek Kassán s még később a Szepességen elterjedni. Íme ennyi hibás adat csak a középkor történeteiben, melyek mellé még a stílus fo­gyatkozásai is járulnak. Csak egyet említünk : Róbert Károly megkoronáztatását dicséri a szerző, mely szerinte „az eddigi pártviszá­lyoknak is vetett véget s a visszavonás hyd­­ráját ez által sok időre agyonzuzta.“ I. K. L. Városi és megyei hirek.

Next