Abauj-Kassai Közlöny, 1898 (27. évfolyam, 2-36. szám)

1898-01-13 / 2. szám

.41­ -XXVII. évfolyam. 1898. szerkesztős. és KIADÓHIVAT/ Fő-utcza 64. sz. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Levelek csak bérmentesen fogadtat­nak el. A lap megjelen minden csütörtökön. 1318—2. //M's ■ 37125 Kassa, január hó 13-án. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap. I I Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 frt — kr. Félévre.... 3 „ — „ Negyedévre 1 „ 50 „ Hirdetési díj 4 hasábos petit sorért 6 kr. Bélyegdíj hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petit sor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a kiadóhivatalhoz bér­mentve küldendők. TP-­QG Epilogus. »Segíts magadon s az isten is meg­­.~ .Igit*> — ezt tartja a franczia köz­mondás. Vajmi igaz! Hisz’ aki magán ígiteni nem akar, azon az isten sem !*95fgithet. A ki magát elhagyja, el kell agynia azt az istennek is. A ki nem űzi és nem restek helyzete nyomorát, anak lelkében nem szü­lethetik erős el­­határozás, hogy nyomorából kimene­küljön. Ha egy nemzetnek magasra törő vágyai nincsenek, ha úgy akar fölfelé kapaszkodni, mint a trópusi erdők hit­vány kúszó liánja, akkor a nemzetek erdejében sohasem fejlődhetik önálló, a többivel versenyező erőteljes fává. Ha egy nemzetből kihal a fajszeretet és faj­­fentartás ösztöne, föléje kerülnek és végre elnyomják olyan nemzetek, melyek­ben ez az ösztön elevenen, erőteljesen működik. A­hol mindenki egyéni czélo­­kat hajhász buta fővel és ábrándozó ide­alistáknak csúfolja azokat, kik azt hir­detik, hogy a haza polgárait összekötő kapcsokat is ápolni kell , ott a nemzet életére törő nagy veszélyek orkánja nem talál hatalmával daczoló köszirtet egy népben, hanem hitvány futó homo­­melylyel könnyüszerüleg elbánha­ mArf* p7 porv.öc Hn ---- -- O J ^mákszemeket nm ^en, a mi összetartsa, p Ne hazudozzunk uraim, hanem vail­­he nyiflahj T ho­ gy a' mai kor gyer­eke a hazával nem sokat törődik és a fent hangoztatott örök igazságokat egyszerűen kineveti. Ettől ugyan élhet a haza, ha akar, de meg is halhat, ha neki úgy tetszik. A mai nemzedék a hazáéból és a hazában él ugyan, de a haza nem él benne és általa. Ez a nemzedék ezt a véráztatta földet és ezredéves múltunk szent ha­gyományait nem váltja meg életével a haza ellenségeitől. De ki is merészelne ilyesmit várni? Hisz’ az élet nagy dolga és a léhalelküek előtt csak akkor van tartalma, ha átélvezhetjük. Mondjuk ki az igazat, a századvégi magyar önző, eszménytelen, petyhüdt idegli, élvhaj­­hász, mely nem életét és vagyonát, de személyes kényelmét sem hajlandó ál­dozatul hozni hazájának. A ki ennek, a nemzedéknek az önzését és közönyét akarná megtörni; a kit ezt fásultságából akarná felrázni — lenne bár megáldva Kossuth La­josnak vagy magának Jézus Krisz­tusnak lánglelkével — olyan eszeve­szett vállalatba fogna, mint a ki az északi sark összes jégtömegét egy szál gyertyával akarná elolvasztani. Érezte ezt Ugrón Gábor, a nagy szé­kely rabonbán, aki 25 évig küzdött titáni harczot a labancz hordákkal. A harczot nem unta meg, de elcsüggedett Kimon­dotta a keserű igazságot, hogy ennek a népnek az intelligentiája nagy részé­ben megromlott, népe pedig gyönge, következőig itt függetlenségi politikát követni lehetetlen. Visszavonul a köz­élettől, nem folytatja tovább a meddő küzdelmet. De miért is tenné ? Hisz’ fellángoló hazafiságával senkit sem gyújthat föl. Legföljebb a saját tehe­tetlenségre kárhoztatott lelkét éget­heti el a szent lángokon. Oh! ha Pro­metheusz még egyszer a földön meg­jelennék, ő is elszégyelné magát a fe­lett, hogy szent szikrája ilyen kufár nép kezébe került. Arra kérné az öt kínzó saskeselyűt, hogy ne a­ máját, de kegyelemből a szemeit szedje ki, hogy a századvégi nemzedéket látnia ne kelljen ! Ne kárhoztassátok hát a vissza­vonuló nagy embert. Hisz’ eleget mocs­koltátok, hogy éreztetek harczolni és fáradni elég bőre volt. Ne búsuljatok semmit, a haza könnyen nélkülözhet ilyen tehetségeket és jellemeket. Örül­jetek, hogy elpusztult az ultramontán, a reactionárius a közélet mezejéről. A koppenhágai bölcs fülét önelégülten le­­gyezgeti e hit hallatára, hisz nem lesz közelében az a veszett ember, ki e jellegzetes testrészébe oly sokszor bele­kapaszkodott ! A kormánypárti hirlapok kárörvendő lármájával ki­törődnék most sokat. Hisz ezek a jó urak nem tagad­hatják annyira meg önmagukat, hogy még egyszer homlokon ne rúgják a reá­­juk nézve már nem félelmes haldokló oroszlánt ! Néha igen apró dolgok vetnek tel­jes világot egy kor szellemére. Ilyen apró dolgot beszél el Jókai a sajtósza­badságnak a főrendiházban való tár­gyalása alkalmából. Jókai, a­ki ott volt a sajtószabadság születésénél, elin­dult a főrendiházba, hogy a Bánfffy-féle otromba merénylet tárgyalásánál jelen legyen De nem azért ment oda, hogy védje a sajtószabadságnak 48-as szep­­lőtlenségét, óh nem! Ha az ember el­vénül, nem érti meg fiatalkori ábránd­jait. Jókai azért ment az ülésre, hogy egy igen jelentéktelen módosítást hoz­zon javaslatba. De időközben megéhe­zett. Eszébe jutott, hogy milyen kitű­nően készítik Szikszaynál a borjúfület , eczettel, tormával, elment tehát és megebédelt. Mire visszament a főren­diházba, akkorra már a javaslatot letár­gyalták. Ez a nemzet úgy tesz mást, mint az ő két hazás nagy poétája. Ha sza­badságról van szó, rögtön a gyomrára gondol és feled mindenféle szabadságot. Nem szabadság kell ma a magyarnak, hanem borjufül eczettel, tormával. S míg borjúfüles vágyait kielégíti, azalatt a Bánffyék közprédájára engedi a sza­badságot. Ugrón elkedvetlenítéséhez kétség­kívül hozzájárult az is, hogy az ellen­zéken úgy a vidéken, mint a központ­ban nincs meg az összetartás és az egyetértés; mig­­ ezeket a kormánypár­ton — habár érdek és­­ pénz is az összekötőkapocs, — de föltaláljuk. Az országház tájára jobb, ha nem is te­kintünk. »Vesztett csaták, csúfos futá­sok«, egy év alatt két obstrukczió — hiába! Se önálló vámterület, se önálló nemzeti bank. Sehol, de sehol egy hal­vány reménysugár ! A közélet hazugságainak sötét fel­hőin szinte jól esik az igazságnak egy­­egy átczikkázó villáma, mely perezre bár, de megvilágítja helyzetünk egész nyo­morát. Ilyen villám volt Bánfffynak leg­újabb nyilatkozata a koronáról. Ez az ember ha nem is bölcs, de legalább őszinte , abból a fajából az őszinte em­bereknek, kiknek őszintesége az okos­ság hiányából ered. Úgy mutatta be a koronát, mint a­ki haragszik, ha a nemzet jogait követelni elég vakmerő. Jól van, ezzel is többet tudunk. Egy illúzióval megint koldusabbak lettünk, de legalább tisztán látjuk, hogy a ko­rona miatt sem juthatunk jogainkhoz. — Ezt nem feledjük el ! Jó magyarok, ti úgy vagytok a bécsi körökkel, mint a morphinista a morphiummal. A morphinista ér..j. a be­. / 1_ i. 1 __.3 11 /v *. 1.1 / . y . _U — ^O­v/ e_ vaO luj­duhiiv^ a y megmeneküljön, befecskendezi szerve­zetébe a betegségnél is rosszabb­ mor­­phiumot, mely fájdalmát ugyan lecsilla­pítja, de a beteget végre elgyengíti és megöli. ' Hát nem ugyanezt teszitek ti is'?\^ Tudjátok, hogy Bécsben titeket nem­ szeretnek. Érzitek az állam testét min­den izében beteggé tevő hazugságot. És ti mit tesztek? Magatokba fecsken­dezitek a hazugság morphiumát, el akarjátok magatokat ámítani azzal, hogy alkotmányotokat tiszteletben tart­ják és a bécsi körök szeretetében ki­váló helyet foglaltak el. Kezetekbe adja TARCZA, A Pallas Nagy Lexikona. A Pallas Nagy Lexikona teljesen kész. Büszkeséggel mondhatja magáról a Pallas-Tár­­sulat, hogy a modern magyar irodalom legna­gyobb vállalatát szerencsésen befejezte. Meg­­küzdve minden nehézséggel és leküzdve őket, készen áll a XVI-ik kötet is, egy igazi könyv­óriás, termetre és tartalomra nézve egyaránt hatalmas, eddigi 15 előfutójánál is hatalmasabb. A kötet a T­o­k­a—Z­suzsák közötti czím­­szókat foglalja magában. A lapszám (1242.) ép oly impozáns, mint a mellékletek és szö­vegábrák száma (amazoké 69., emezeké 227.), s­ valóban ércznél maradandóbb emléke ez a kötet is, az immár befejezett mű is a magyar tudásnak, magyar szorgalomnak és (ne feled­jük ezt) a magyar mersznek is, mely a kiadók áldozatra való készségében nyilatkozik meg. Vajha a magyar társadalom ezt a sok-sok fá­radságot méltányolná és a kellő pártolással viszonozná! Részünkről ezúttal nem tartjuk­­­"szükségesnek a kötet tartalmának, avagy egyes czikkeknek méltatásába bocsátkozni, e helyett utalunk arra a két meleghangú levélre, me­lyet a Pallas Nagy Lexikonának befejezése alkalmából Jókai Mór és Faik Miksa írtak s a­mely feleslegessé tesz minden további aján­lást és közöljük a társaság igazgatójának, dr. Geró Lajosnak utószavát. Előszó a Pallas Nagy Lexikonéhoz. A magyar közönségre nézve a Lexikon manapság már nemcsak tárg mutató és útba­igazító, a­mi volt a 30-as években, hanem valóságos házi könyvtár, mely a tudomány­nak, az adatoknak és ismereteknek egész tár­házát egyesíti magában. Olyan tekintet, mint D’Alambert azt mondja, hogy a dictionaire terjeszti leghatá­sosabban a világosságot s maga Voltaire elis­meri, hogy egy lapot nem képes megírni a munkáiból a nélkül, hogy háromszor-négyszer fel ne nyissa a Lexikont. A lexikonok szerkesztését már a Krisztus születése előtti időben megkezdték s a görög és római tudósok legelőkelőbbjei foglalkoztak az összeállításukkal. Azóta egész légióra sza­porodtak az ismert gyűjtemények. A nagy külföldi enciklopédikus munkák százával idézik a czimeit és ismertetését a mindenféle nemze­tek lexikonainak: van azok között még a »pokol» számára is lexikon (dictionnaire infer­nal), csak a magyar lexikonokról nem vesz­nek semmi tudomást. Mi tudjuk, hogy vannak Katona »Polgári lexikona», Pákh Albert „Is­meretek tára“, az Athenaeum kézi lexikona. Mi magunk becsben tartjuk őket, de a kül­földi enciklopédisták figyelmét nem keltik fel. Mi magyar nemzet nem vagyunk elég kicsinyek arra, hogy bennünket a kuriózumok gyűjtői észrevegyenek és a florilegiumukba besorozzanak. Talán ha az egész voltunkat bemutatnák, a maga tényleges alakjában, akkor észreven­­nének bennünket. Ez is egy ok lehet egy ilyen nagysza­bású ismeretterjesztő munka létrehozására, a­minő a Pallas Nagy Lexikona. De mégis fő indító oka e mű létrehozá­sának a saját nemzetünk közmű­velőd­ésének alapos előmozdítása. Ez a könyvtárt alkotó munka legszéle­­­sebb tervezetében nemcsak útbaigazítója fog­ lenni az olvasó közönségnek, de valóságos felsőbb iskolája minden műveit embernek, a­melyről befejezésekor elmondhatjuk, hogy egy­magában többet tett a tudás el­terjesztéséért, mint valamennyi iskoláink összevéve. A tudományoknak és ismereteknek, a találmányoknak és felfedezéseknek leggazda­gabb tárháza, megírva a hazai tudósok leg­szakavatottabb tolla által; azonkívül a világ­­történet és hazai történelem kimerítő, mégis összpontosított ismertetése a költészettől a nemzetgazdászat prózai mezejéig; mausoleuma minden megörökítésre méltó egyéniségnek, stélő bíró a vitás kérdésekben : ezt mind együtt bírja a közönség a Pallas Nagy Lexikonában. És ebben a műben meg van adva az egyenlő rang, sőt annál több; a megérdem­­lett fölény a Magyarországot, a magyar nem­zetet ismertető adatoknak. Soha sehol annyi szakértelemmel kiállított adathalmaz nem volt összesítve Magyarországról, annak egyes vi­dékeiről, népeiről, kulturális haladásáról, mint ebben a műben. S a­mit a szaktudós tolla megörökített, azt az illusztrátor vési­je, ecsetre híven ábrázolni törekedett. Mint a magyar nyomdászati iparnak diadala is dicsekedve fel­mutatható lesz a Pallas Nagy Lexikon 16 kötete. Ez a magyar mű teljesen nélkülözhe­­tővé teszi valamennyi külföldön megjelent Conversation-Lexikonokat, nemcsak azért, mert az ismeretek, a világhelyzet adatainak hű áb­rázolásában azokkal egyenlő magaslaton áll, de legkivárt azért, hogy pótolja azt a hiányt, a­mi azokat előttünk lefokozza, a magyar vi­szonyok teljes félreismerését, s a­mi annál is rosszabb, a rólunk közölt hamis adatokat. A Pallas Nagy Lexikona igazságot közöl mindenről, a­mi a külföldé, a­mi a nagy­vi­lágé, de a mellett igazságot jegyez fel min­d­arról, a­mi Magyarországé, az magyar nem­zeté, történelemé, közművelődésé. Üdv létrehozóinak. Áldás az olvasóira ! Budapest, 1897. deczember hó 30. Dr. Jókai Mór: Igen tisztelt vezérigazgató úr ! Azon tizenhatodik kötettel, melyet a mi­nap átküldeni szíveskedett, a Pallas Nagy Lexikona teljesen befejezetten fekszik előttem és nem tehetem, hogy ezen alkalommal kife­jezést ne adjak a feletti örömömnek, hogy a hazai irodalom ilyen maradandó értékű művel gyarapodott, mely bátran kiállja a versenyt a nálunknál előhaladottabb európai nemzetek hasonnemű irodalmi termékeivel. Gondosan megvizsgáltam az általános értékű czikkeket és bátran mondhatom, hogy azok nemcsak ugyanazon tudományos színvonalon állanak, mint a Németországban oly híressé vált Brock­­haus vagy Meyer hasontárgyú czikkei, hanem azokat néha-néha még túl is szárnyalják. De midőn az Önök Lexikona ennélfogva teljesen nélkülözhetőkké teszi az említett ide­gen nyelvű versenytársakat, van neki oly ol­dala is, mely azt különösen a magyar em­berre nézve megbecsülhetetlen értékűvé teszi és ez az, hogy a magyar tárgyakat nemcsak terjedelmesen, hanem egyszersmind alaposan és irányilag szép alakban adja elő. Ez valódi unikummá teszi a Pallas Nagy Lexikonát, mely ennélfogva igénytelen nézetem szerint nem közönséges könyvkiadói vállalat, hanem való­ságos közművelődési tényt képez. És igy nem is szükséges a közönségnek úgynevezett »ha­zafias áldozatkészségéhez» folyamodni, hogy e vállalatot támogassa, hanem azt hiszem, hogy unok Lexikona minden művelt magyar csa­ládra névé, mely nincsen azon helyzetben, hogy egész könyvtárt tartson magának és különben sem rendelkezik azzal az idővel,

Next