ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS • ACTA HISTORIAE LITTERARUM HUNGARICARUM TOMUS II. SZEGED 1962
Bíró Ferenc: A Mindenes Gyűjtemény (1789—1792) szerkesztőjének nyelv és irodalomszemléletéhez
lyebb megélője és makacs — s nem utolsósorban: hatásos — kikiáltója. Elsősorban ez az erősen leszűkített, nyíltan nemzeti szempontra koncentrált nyelvszemlélet — és sokkal kevésbé a nyelvkérdésben egy széleskörű, nemzeti-polgári kulturális program kulcsát meglelő, vagy éppen az anyanyelv ízeiben a poétaság aromáját felfedező magatartás jellemző Péczelire, veszélyeztetve látja a nemzet létét és ebben a kérdésben a kulcsproblemáa számára a nyelv, mert »eggy a Nyelv és eggy a Nemzet« (MGy. II. 92.). Innen van, hogy tevékenysége, gondolatai itt sűrűsödnek, ezért van az, hogy még az »utolsó kuruc«-nak nevezett P. Horváth Ádámn is megrendülten, a »nemzeti kor« légkörében is a rendkívülisége tapasztaltak döbbenetével írja róla egyik füredi találkozásuk után Kazinczynak: »Szörnyű iddulat van abban az Emberben a magyar nyelv iránt.«~~~~ Természetes, hogy a nemzethalál-gondolat a közvetlen utókor tudatában — ha egyáltalán szó esett ennek értelmi forrásáról — az egyebek miatt is tisztelt s ráadásul külföldi, tehát pszichológiailag is mélyebben befolyásoló Herder intelmeként szerepelt. Ettől függetlenül azonban nyilvánvaló bizonyságok vannak arra vonatkozóan, hogy Péczeli félelme és ennek jegyében folyó tevékenysége is hatott, visszhangot, a komáromi prédikátor működésére közvetlenül visszavezethető visszhangot váltottak ki a Mindenes Gyűjtemény intései is. Levelezői — így pl. a III. negyedben jelentkező »két R. Catholikus ifjú« (283—292), vagy a pozsonyi, pesti »növendék Papok« közül többen — nyilvánvalóan a komáromi szerkesztő gondolatait írják vissza, ismétlik, amikor vele szinte szó szerint egyező nyilatkozatokat adnak a nemzetnek a közelmúltban fentállt »eltöröltetésének« veszélyéről. A »herderi gondolat« későbbi Csokonai interpretációján is a debreceni poéta-zseni által jól ismert Mindenes Gyűjtemény egyik figyelmeztetésének ritmusa lüktet át: »... De ha eleink illy hidegek és hit... félő, hogy amíg mi szunnyadobásak voltak, ne legyünk mi azok, hazánk elenyészik a magyar nyelv minnem inkább minden erőnkből támaden díszével... s a jövő századokban gassuk dűlőfélen lévő nyelvünket; úgy fogják a magyar nyelvet feltalálniert különben egy néhány száz esz-ni, mint ennek a századnak közepe tütendők múlva, tsak úgy fognak a fán az ez előtt ezer esztendőkkel vi-Históriák emlékezni róluk, mint a rágzott Celták nyelvét.« Celtákról vagy Sarmatákról, hogy azok is éltek valaha.« (MGy. II. 63.) A Besgenyei Jámbor Szándékát kiadó Révai Miklós e munkához 1790 februárjának végén — azon az »örömhéten«, megéri a»meghalt« Győrött a visszatérő korona — írott ajánlásának »herderi« reflexiója is a Mindenes Gyűjtemény egyik hasonlatára épül: »... Sokan összedugott kezekkel nőz »a haza káros álmából mintegy felélezik, hogy mint a füstölgő mézses redvén, a majd csaknem fogytán lévő, mellyet egy kevés olajjal meg lehetne s már igen is halaványan csillámló éleszteni, úgy aluszik el magában nyel-mécsre lángnevelő olajat oly készségünk, s azáltal minden emlékezetünk.«gel önti, hogy nyilván ébressze maga (MGy. II. 153.) is vérétől el nem fajult fiait, haldokló nyelvünk bátorszívű gyarapítóit.«