Aetas, 1996 (11. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában
adná." Ebből az következne, hogy az elbeszélő képesség hiánya vagy a narráció tudatos elutasítása a jelentés hiányát vagy annak elutasítását jelzi. De miféle jelentés hiányzik illetve utasíttatik vissza? Ha megvizsgáljuk, hogyan alakult az elbeszélés sorsa a történetírás történetében, megtudhatunk erről valamit. A történészeknek nem feltétlenül kell narratív formát választaniuk ahhoz, hogy a valóságról alkotott igazságaikat közölhessék. Választhatnak más, nem elbeszélő, sőt kifejezetten antinarratív reprezentációs formákat is, mint például a meditációt, az elemzést vagy az epitomét. Tocqueville, Burckhardt, Huizinga és Braudel, hogy csak a modern történetírás legprominensebb mestereit említsük, egyes történeti munkáikban visszautasították a narráció alkalmazását, feltételezhetően azért, mert abból indultak ki, hogy azoknak az eseményeknek a jelentése, melyekkel foglalkozni kívánnak, nem ragadható meg az elbeszélés formájában. Megtagadták, hogy a múltról egy történetet meséljenek el, pontosabban szólva, nem egy jól jelzett felütéssel, középső és befejező résszel rendelkező történetet írtak; az általuk vizsgált folyamatokra nem húzták rá azt a formát, amit általában elbeszélésként szokás értelmezni. Miközben elmondták a valóságról szerzett észleleteiket, illetve azt, amit ők annak tartottak, nem narrativizálták az általuk vizsgált bizonyítékokban, illetve az azok mögött meghúzódó valóságot, nem öntötték egy történet formájába. Példájuk alapján megkülönböztethettünk olyan történeti diskurzust, amely elbeszél, s olyat, ami „narrativizál", azaz olyat, ami nyíltan rátekint a világra és jelenti észleleteit, s olyat, ami úgy tesz, mintha a világot magát beszéltetné, mégpedig egy történet formájában. Az az elv, hogy a narratívát sokkal inkább az eseményekről való beszélés módjának kell tekintenünk, mint a reprezentáció formájának - legyenek azok az események akár valóságosak, akár képzeletbeliek a közelmúltban körvonalazódott a diskurzus és a narráció viszonyáról folytatott vitában, melyet a strukturalizmus megjelenése, Jakobson, Benveniste, Genette, Todorov és Barthes munkássága váltott ki. Eszerint a narratíva egy olyan beszédmód, melyet - ahogy Genette fogalmaz - „bizonyos kizárások és korlátozó feltételek" jellemeznek, melyeket a diskurzus „nyitottabb" formái nem követelnek meg a beszélőtől.4 Genette szerint Benveniste 3 Lásd: Toccpeville, Alexis de: Democracy in America. Trans. Henry Reeve. London, 1838.; Burckhardt, Jákob Christoph: The Civilizadon of die Renaissance in Italy. Trans. S. G. C. Middlemore. London, 1878.; Huizinga, Johan: The Waning of die Middle Ages: A Study of die Forms of Life, Though and Art in Francé and die Nedierlands in the Dawn ofthe Renaissance. Trans. F. Hopinan. London, 1924.; Braudel, Fernand: The Mediterranean and the Mediterranean World in the Age of Philip II. Trans. Sián Reynolds. New York, 1972. Lásd még: White, Hayden: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteendi-Centuiy Europe. Baltimore, 1973. (a továbbiakban: White); Kellner, Hans: Disorderly Conduct: Braudel's Mediten-anean Satire. History andThought 18, no. 2. (1979) 197-222. 4 Genette, Gerard: Boundaries of Narranve. New Literary History 8, no. 1. (1978) 11. (a továbbiakban: Genette) Lásd még: Culler, Jonadian: Structuralist Poetics: Structuralism, Linguistics, and the Study of Literature. Ithaca, 1975. 9. fejezet; Pettit, Philip: The Concept of Structuralism: A Critical Analysis. Berkeley and Los Angeles, 1977.; Jean-Louis Baudry, Philippe Sollers és Júlia Kristeva tanulmányai a Théorie D' easemble (Paris, 1968.) című kötetben; Scholes, Róbert: Strucmralism in Literature: An Introduction. New Haven and London, 1974. 4-5. fejezet; Todorov, Tzvetan: Poétique de la pmse. Paris, 1971. 9. fejezet; Zumdior, Paul: Langue, texte, énigme. Paris, 1975. 4. k.