Aetas, 1996 (11. évfolyam)
4. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem?
lehetne fogalmazni, hogy a történészek szerencséjére az olvasók igen nagy része osztozik földhözragadtságukban, s szívesen megmarad a „kis tények" körében.) Ez persze nem új fejlemény, az viszont annál inkább az, hogy erre a történelem „termelői" is tekintettel vannak. A mikrotörténelem csillagának felívelését az olvasóközönség igényeihez való alkalmazkodással éppoly joggal lehet magyarázni, mint a metanarratívák meggyengülésével. A Cambridge University Press a Canto sorozatban nem véletlenül jelentette meg 1990-ben a Paston családról szóló régi könyvet,64 a Montaillou pedig a francia bestsellerlisták élére jutott a non-fiction kategóriában.65 De nem prostituálja-e a történészt a közönségigények kiszolgálása? Minden bizonnyal valóban prostituálja, de ez távolról sem újdonság. Eddig is a társadalmi igények alakították a történetírást, s ezután is tág lehetőség nyílik a társadalmi igényrendszer internalizálására. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a posztmodern korban csak mikrotörténelmet lehetne írni. Ilyen kijelentést tenni éppen Magyarországon nemcsak téves, de egyenesen nevetséges is lenne. Annyit azonban mindenképpen jelent a nagy magyarázó elméletek diszkreditálódása, hogy a történésznek valódi figyelmet kellene fordítania arra, hogy munkáját világosan betájolja, azaz elhelyezze valamely referenciarendszerben, hiszen annak érvényessége erre a körre fog korlátozódni, funkcióját ott tudja betölteni. A posztmodern gondolkodás szerint ezek a különböző nézőpontok egymás mellett érvényesek, létjogosultságuk szinkron jellegű.66 Joggal merülhet fel az a kérdés, hogy vajon a magyar történészszakma milyen választ adott a kor kihívásaira, avagy miként reagált a mikrotörténelem előtérbe kerülésére. S milyenek a magyar olvasóközönség igényei? A mai magyar történetírástól nem teljesen idegen a mikrotörténelmi megközelítés. Gondoljunk csak a Helikon Kiadó nagy sikerű Labirintus sorozatára vagy a Magvető Kiadó egyenesen Mikrotörténelem címet viselő, sajnálatosan rövid kort megért könyvsorozatára. Található köztük valóban mikrotörténelmi részletességű esettanulmány. A kérdés az eddig mondottak szellemében persze az, hogy milyen súly kerülhet egy ilyen munkára a történeti rekonstrukció folyamatában, milyen horderejű következtetések gondolati 64 A Paston család mindennapjairól szóló klasszikus munka újabb megfelelője Steven Ozment könyve a Behaim fiúkról (Three Kchaim Boys. Growing Up in Early Modern Germany, New Haven - London, 1990.). A kora újkori Nürnberg egyik vezető kereskedőcsaládjának három 15 és 25 év közti fia levelezéséből született ez a könyv, mely a kora újkori Európa világának jórészt ismeretlen részeit tárja fel az olvasó előtt. A fiúkat szokás volt tízes éveik elején otthonról elküldeni, s miközben tanultak, inaskodtak, katonáskodtak, felkészültek a felnőtt életre, szüleikkel vagy gyámjaikkal állandó kontaktusban maradtak. Az 1523-1534-ből, 1578-1582-ből és az 1628 és 1638 közötti időszakból számlázó 207 levelet azonban a huszadik század végi történész - talán az antropológiai gondolkodás hatásának köszönhetően - nemcsak forrásként használta, hanem közölte is őket elő- és utószóval ellátva, jegyzetekkel kísérve. " Bürke 1990. 92. 66 Igen plauzibilisnek találom ebben a kérdésben Jenkins álláspontját. Szerinte nincs választásunk abban a tekintetben, hogy a posztmodern korban akarunk-e élni, mert ez a végzetünk, de történészként „válogathatunk a régi bizonyosság-elvű modernizmusok [oldcertainuist modernisms] maradványai (objektivitás, semlegesség, 'tények', elfogulatlanság), valamint az igazság és a retorikus 'posztista diszkurzusok (olvasatok, pozicionáltság, perspektívák, konstrukciók, valószerűség) közt, anélkül, hogy teljesen az egyik mellett kellene letennünk a garast." Jenkins 1995. 7.