Aetas, 2017 (32. évfolyam)

2017 / 2. szám - MŰHELY - Heltai Bálint: A menlevél mint szimbólum Jókai Mór regényeiben

110 Heltai Bálint Műhely Béla sebe, hiszen ő látta el akkor, amikor párbajban megsérült. Juditnak ez a cselekedete sokkal mélyebb, mint a fába vésett szívek gesztusa vagy a mai divat szerinti kölcsönös teto­válások. Valódi funkciója is van, a szerelemben egymásért hozott áldozat magától értetődő voltát mutatja, illetve hogy egymásra minden körülmények között számíthatunk. Vissza kell utalnunk a folklorisztikus jellegre is: szintén népballadában jelenik meg a szerelem, az összetartozás ilyen szintű áldozatra képesítő ereje.21 Az is jól jár, aki az áldoza­tot hozta, jobban, mintha nem vállalta volna annak kockázatát. Nem tekinthetjük ezt szán­dékos folklórutalásnak, de arra mindenképpen jó, hogy lássuk, nem a szélsőséges ábrázolás hajszolásáról, nem különlegességek halmazáról, hanem nagyon mély emberi igazságok ki­fejezéséről van szó Jókai műveiben — nem csak epikus eszközökkel. Ha Szerafin valakivel gyűrűt váltott (Zeleji Róbert, Fertőy), az szinte átokká vált, elsősorban önmaga számára. Judit és Béla sebhelye komplex dolog. Megerősítik ezt az összetett jelentést azok a Jókai hősök is, akik sebet kapnak, vagy sebhelyet viselnek. Sebet kapni, sebhelyre szert tenni leg­inkább párbajban vagy csatában lehetett Jókai korában. A virtus, a bátorság, a hősiesség jegye volt ez mindenképpen. A sebhellyel megjelölt Jókai hősöket mindig valamilyen pá­tosz, szinte szakrális légkör lengi körül. Szemléletes erre Miklós báró esete a Kárpáthy Zol­tánban : „Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja a kardjával a nehéz csapást, s végig eresztve azt kardja élén, a keresztpajzs lapján engedi elveszni annak mérgét, s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra, egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyít­hatatlan; s amint a báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja baloldalát, egy csapás­sal odavág nyakához. Haj! Az éles kard ott behatott! A két segéd iszonyodva takarja el ar­cát. A báró nyakából egyszerre vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét. A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani: Miklós a düh vak elszántságával rohant ellenfelé­re. Egy kardvillanás látszott, egy csattanás hangzott és azután­­ ott feküdt a földön a spadassin, szótlanul és sápadtan. A segédek odafutottak feleikhez. - Nincs semmi baj! - dörgő Miklós, kezével befogva sebét. — Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni többet! Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztülvágta a kardmarkolat védőpajzsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak nem maradt csak a csonka karja. - Istené legyen a dicsőség! - hörge Miklós, s nyugodtan segítette meztelen melléről letöröl­­getni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet nyakán összevarrta... Az, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét múlva utána, midőn legelőször kijött az utcára, fekete ra­­gasztvánnyal fedve gyógyuló sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni azt a drága sebhelyet és azt a kezet, amely azt visszaadta!” 22 A tardonai erdővel találkozhatunk a Politikai divatokban, A tenger szemű hölgyben, de legrészletesebb leírását A barátfalvi lévitában kapjuk. Az előbbi kettőben a komáromi menlevél történetének két változatát olvashatjuk, az utóbbiban a menlevélről nem esik szó, de Tardona és Laborfalvi Róza okán hasznos ezzel is foglalkoznunk. A barátfalvi lévita ké­sői regény, voltaképpen ezzel reagált Jókai a család felekezeti sovinizmusból táplálkozó ha­ragjára, melyet e friggyel kiváltott. Egy sikeres házasság, egy országgyűlési beszéd a vallási türelemről, és legnyomatékosabban A barátfalvi lévita című regény az író válasza erre. A mű meghatóan ábrázolja a protestáns prédikátorcsaládból átokkal kitagadott fiú és a kato­likus asszony házi boldogságát, s ebben kitér arra is, hogy egy szeretetkapcsolatba hogyan épül be szervesen a másik fél vallási szokásainak a tisztelete, sőt szeretete. (Óvó keresztye­ 21 Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa. 2. köt. Budapest, 1976. 475., 477. 22 Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán. Budapest, é. n. 2. köt. 183-184.

Next