A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
Kongresszusi Figyelmesen végighallgattam a Szlovákiai Írók Szövetségének kongresszusi beszámolóját. A vezetőség nagy körültekintéssel elemezte a szövetség munkáját a CSKP XIII. kongresszusától napjainkig. A küldöttek sok-sok hasznos, előremutató gondolatot lejegyezhettek, amelyekre részletesen kitérni e cikk keretében nem is lehet. Éppen ezért a beszámolónak csupán néhány olyan megállapításával foglalkozom, amely bennünket, csehszlovákiai magyar írókat is elevenen érint. A beszámoló egyértelműen kifejti, hogy a cseh és a szlovák irodalom a hatvanas évek elejétől egyre szembetűnőbben a burzsoá filozófusok hatása alá kerül. Nagyon megfontolt támadás indul a marxista-leninista alapelvek ellen, amelyekre nálunk a szocialista irodalom és művészet épül. Az irodalomelmélet és gyakorlat szótárából egyre inkább perifériára szorul az osztályszempont, a népiesség, a pártosság és a proletár nemzetköziség fogalma, az irodalom marxista értelmezését háttérbe szorítják és egészen elhomályosítják olyan új értékrendszerek, struktúrák s ezeknek különféle szempontjai, amelyek burzsoá filozófusok és esszéisták szemléletét tükrözik. A nyugaton divatos elméletek hazai népszerűsítői fokozatosan elfordulnak a cseh és a szlovák irodalom forradalmi hagyományaitól, amelyeket olyan nevek fémjeleznek, mint S. K. Neumann Nejedlý, Wolker, Fučík, Václavek, Konrád, Urx, Novomeský, Jilemnický, Fraňo Král, Poničan és mások. A bomlasztó szándék legkorábban az irodalomelméletben és a művészet kritikában jelentkezett, később az ideológia területét is érintette, s a folyamat, végül a válságos 68—69-es esztendőkben már szocialistaellenességben csúcsosodott ki. S ezek az irányzatok nemcsak az Írószövetség, de a folyóiratok és a kiadók munkájában is tükröződtek. Termékeny talajra találtak a társadalom- és művészettudomány területén is. Elég példaként megemlíteni Jean Paul Sartre marxistaként értékelt helytelen nézeteinek kiadását, Garaudy vitatható és elmarasztalható téziseit a „parttalan realizmusról“ és Ernst Fischer fejtegetéseit arról, hogy a társadalom vezető erejét nem szükséges a marxista-leninista párt által irányított munkásosztálynak képeznie, elég ezt a szerepet az értelmiség egy kis részének betöltenie, amely a tudomány nagyjaiból és alkotó művészekből tevődik össze. Az ilyen és hasonló nézetek a legalapvetőbb lenini tételeket vonták kétségbe a kultúra és a művészet osztálytartalmáról, azt hangoztatva, hogy a marxizmus klasszikusainak szempontjai már túlhaladottak a fejlett szocialista társadalom időszakában. A bomlasztás tipikus kifejezője volt az irodalom és a művészet széjjelválasztása is elit és tömeg-, illetve fogyasztói művészetre. „A tapasztalatok egyértelműen azt mutatják — hangsúlyozta a beszámoló —, hogy Szlovákiában a jobboldali és szocialistaellenes erőket ugyanaz a cél vezette, mint a cseh országrészekben. Politikai platformjuk alapjában véve hasonló volt ahhoz, amit 2000 szó címen az ismert ellenforradalmi pamfletban megfogalmaz- tak. De figyelembe kellett venniük Szlovákia sajátos politikai helyzetét s eszerint kellett taktikai lépéseiket megválasztaniuk“. Jelentősen közrejátszott a válság előidézésében és elmélyítésében a Csehszlovákiai Írók Szövetségének IV. kongresszusa, amelyen az irodalomról az ezzel kapcsolatos gondokról, problémákról már alig esett szó, néhány író a nyilvánosság előtt látványos támadást indított a marxista elmélet alapvető fogalmai, a párt politikája és egész szocialista társadalmunk ellen. Olyan alapelvek kerültek ezen a kongresszuson a jobboldali és antiszocialista erők támadásainak célpontjába, amelyekre örök és megbonthatatlan barátságunk épül a Szovjetunióval és a testvéri szocialista országokkal. Néhány író vehemensen bírálta a szocialista országok külpolitikáját, az imperialista érdekek és a cionizmus szellemében az izraeli kormány törekvéseit támogatta, illetve ennek a kormánynak a harcát a haladó arab mozgalmakkal szemben. A IV. kongresszuson fogalmazódott meg az a program is, amely a kispolgári intellektuellek import elméletét és az értelmiség elit szerepét hirdette. Közrejátszott továbbá a válság elmélyítésében Ladislav Mňačko emigrációja 1967 nyarán. A beszámoló a legapróbb részletekig számot adott a IV. kongresszus negatív hatásáról, az Írószövetség munkájában jelentkező hibákról, s tanulságosan vonta le a szükséges következtetéseket a jövő számára. Vagyis: mindent meg kell tennünk, hogy az irodalom és minden más művészeti ág visszatérjen eredeti küldetéséhez. Ma bizonyos értelemben minden író előtt ott áll a kérdés, hogyan vegye ki részét aktívan, alkotásaival a kommunista társadalom építése- ■ jegyzetek ből. Olyan kérdés ez, amelyen főképp a fiatal íróknak kellene elgondolkodniok, akik mostanáig erőfeszítéseiket kizárólag csak a „tiszta“ irodalomra korlátozták. A párt nagy fontosságot tulajdonít a művészi alkotásoknak a szocialista ember formálásában. És mint ahogy a társadalom is igényli az irodalmat, úgy az irodalomnak is elkötelezetten igényelnie kell a szocializmust építő embereket és társadalmakat. Annak az irodalomnak, amely jelenteni akar valamit a szocialista világ számára, újra és újra foglalkoznia kell a megosztott világban élő emberek sorsával, és a művészet eszközeivel sajátosan kell állást foglalnia. Olyan korban élünk, amely szüntelenül új problémákat, nézeteket és kérdéseket vet fel, és az író nem hallgathat. A közelmúlt megtanított és meggyőzött bennünket arról, hogy szocialista irodalmat nem lehet életre hívni adminisztratív eszközökkel. Megtanított arra is, hogy méltányolni kell a művészet törvényszerűségeit, ugyanakkor mindazt meg kell tennünk a magas szintű szocialista irodalom gazdagításáért. Olyan alkotásokra van szükségünk, amelyek ösztönzőleg hatnak az emberre, az ő világát ábrázolják, szocialista valóságunk sokrétűségét tükrözik, győzelmeket és konfliktusokat foglalnak magukba, amelyeknek kimondottan szocialista tartalmuk van. A hatvanas évek elején a jobboldal törekvése éppen arra irányult, hogy az irodalmat megfoszsza szocialista mondanivalójától. Egyesek úgy tüntették fel a dolgot, mintha az irodalom csupán önmagáért való lenne, s művelői osztályok és mindenek fölött állnának. Pedig naiv dolog azt képzelni, hogy az író semleges maradhat napjaink megosztott világában. A szocialista realizmus, mint alkotó módszer, mindig is a haladást jelentette irodalmunkban. Egész sor időtálló mű született a felszabadulás után. Nem értünk egyet elfogult értékelésével az ötvenes évek időszakának, amelyet a jobboldal az egy helyben topogás és sötétség időszakának tüntetett fel. Ezekben az években, mint minden más időszakban, napvilágot láttak jó és meggyőző, de rossz és hatástalan irodalmi művek is. Szocialista realizmuson a művész alkotó módszerét értjük, amellyel igazságosan és dinamikus mozgásában ábrázolja a valóságot. Olyan módszernek fogjuk fel, amely a realizmus legjobb hagyományaira épít, s örökségének tekint minden haladót, amit az emberi kultúra teremtett. Meggyőződésünk, hogy a stílus-sokféleség és az alkotások modernsége nincs ellentétben a pártosság, az eszmeiség, a népiesség és érthetőség fogalmával. A soknemzetiségű és sokoldalú szovjet irodalom élő példa, hogy a szocialista realista módszer nem zárja ki, ellenkezőleg, támogatja az alkotó stílusokat és iskolákat. A szocialista realizmus a lehetőségek gazdag skáláját nyitja meg az alkotómunka előtt. A beszámoló záró részében a vezetőség pontokba foglalta a szövetségre váró legfontosabb teendőket. Ezek között első helyen említi a szocialista irodalmi alkotások még kedvezőbb feltételeinek megteremtését, a hatvanas évek irodalmának és irodalomtudatának tárgyilagos átértékelését. Ezzel kapcsolatban kitér a marxista kritika aktivitására, amely nélkül egészen lelassulna az elkötelezett irodalmi alkotások megírásához vezető folyamat. Nem kevésbé fontos a szövetség és a legfiatalabb író nemzedék viszonyának a kérdése, hiszen a jobboldali opportunizmus hatása a politikailag tapasztalatlan fiatal nemzedéket érintette a legjobban, velük hitették el elsősorban, hogy az ötvenes évek csupán a művészi stagnálás évei voltak, nekik állították példaképül a nyugati liberálisok és revizionisták téves filozófiai elméleteit. A kiadói politikával szemben sem lehetünk közömbösek. Az írószövetség támogatja az állami szerveket és a kiadókat abban az igyekezetükben, hogy csak eszmeileg-művészileg érett könyvek jelenjenek meg. És hogy előtérbe kerüljenek azok a művek, amelyek a szocialista realizmus alapján íródtak. Szigorúbb válogatást várunk el főként a fiatal írók alkotásaiból. Ne történjen meg a jövőben, hogy fület süketítő szavak és banális selejt lásson napvilágot az olvasók által keresett értékes könyvek rovására. Ugyanakkor meg kell javítani a feltételeit olyan művek rugalmas kiadásának, amelyek kifejezően elkötelezettek és gazdagítják szocialista irodalmunkat. A pontokba foglalt legfontosabb teendők között szerepelt még az is, hogy fokozottabb figyelmet kell szentelni a nemzetiségi szekciók munkájának. A Szlovákiai Írók Szövetsége előtt álló feladatokkal összhangban tevékenységünknek a szocialista irodalom és kultúra további gyarapodását kell eredményeznie. MACS JÓZSEF Ag-Quittner: „Három erdélyi tánc“ — Gál Éva és Quittner János 10 S okan ismerik a CSEMADOK KB Szőttes együttesét, de még nem mindenkilátta őket színpadon. A jellemzésükről szóló írásunkat kezdjük talán a róluk szóló kritikákból kiragadott elismerő mondatokkal: „A magyar etnikumot Strážnicén sikeresen képviselte a Szőttes népművészeti csoport.“ (Smena 1971). „Az együttes tagjai az eredeti, igazi népi kultúra ápolása mellett tettek hitet.“ (Hét 1971). „Útjukon mindig meleg közönségsiker kíséri őket, nem is csoda, mert a zsúfolt művelődési ház nagyterme nem csalódott várakozásában. Hibátlan játékú az öttagú népi zenekar... Vásárúti Vontszemű János, a dunaszerdahelyi család első hegedűse mestere hangszerének... A táncospárok, számszerint öten, mozgásukkal, lassú méltóságukkal és tüzes indulataikkal életből ellesett helyzeteket alakítottak.“ (Gömöri hajnal 1971). A sajtó hangjából, a szakvéleményekből ennyi elég is. Nyilvánvalóan kitűnik, hogy szakmailag jól felkészült együttesről van szó. Legutóbbi fellépéseiket ugyancsak nagy közönségsiker kísérte. Mýtne Ludany (Vámosladány), Tekovské Lužany (Nagysalló) és Ipelský Sokolec (Ipolyszakállas) lakossága nagy tetszéssel fogadta műsorukat. Quittner Jánossal, a Szőttes koreográfusával az együttes jelenlegi helyzetéről, sikereiről és problémáiról, valamint a nyári időszak fellépési terveiről beszélgettünk. — A Szőttes alig kétéves, s már második nagy műsorával a „Mezőkapuval“ látogatja Dél- Szlovákia falvait és városait. A tavalyi műsorunkat a „Tűznek nem szabad kialudni“ címmel ugyancsak szépszámú közönségnek mutattuk be. Volt egy irodalmi színpad jellegű műsorunk is; ezt a kosúti sortűz évfordulójának jegyében állítottuk összes „Kaszák éneke“ címmel. Jelenleg a fentebb említett Mezőkapu című műsorral szerepelünk országszerte. Főbb számait látta a želiezovcei (zselízi) közönség s ugyanúgy látni fogják majd a gombaszögi nézők is. Gombaszögről különben már haza sem térünk Bratislavába, hanem háromhetes körutat teszünk Kelet- és Közép-Szlovákia déli vidékén. Fellépünk többek között Kapušanské Klačanyban (Kaposkelecsénben), Cičerovcéban (Csícseren), Seňában (Abaújszinán) s más városokban és községekben. — Milyen problémákkal küzd jelenleg a Szőttes? — Aránylag sok fellépést kell megvalósítani. Évente nyolcvanat, kilencvenet, ezért esetenként bizony némi fizikai fáradtság lesz úrrá az együttes tagjain. Ennek ellenére nagyon szívesen teszünk eleget minden meghívásnak, ami