A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

Kongresszusi Figyelmesen végighallgattam a Szlovákiai Írók Szövetségének kongresszusi beszámolóját. A ve­zetőség nagy körültekintéssel elemezte a szövet­ség munkáját a CSKP XIII. kongresszusától nap­jainkig. A küldöttek sok-sok hasznos, előremu­tató gondolatot lejegyezhettek, amelyekre rész­letesen kitérni e cikk keretében nem is lehet. Éppen ezért a beszámolónak csupán néhány olyan megállapításával foglalkozom, amely bennünket, csehszlovákiai magyar írókat is elevenen érint. A beszámoló egyértelműen kifejti, hogy a cseh és a szlovák irodalom a hatvanas évek elejétől egyre szembetűnőbben a burzsoá filozófusok ha­tása alá kerül. Nagyon megfontolt támadás indul a marxista-leninista alapelvek ellen, amelyekre nálunk a szocialista irodalom és művészet épül. Az irodalomelmélet és gyakorlat szótárából egy­re inkább perifériára szorul az osztályszempont, a népiesség, a pártosság és a proletár nemzet­köziség fogalma, az irodalom marxista értelme­zését háttérbe szorítják és egészen elhomályo­sítják olyan új értékrendszerek, struktúrák s ezeknek különféle szempontjai, amelyek burzsoá filozófusok és esszéisták szemléletét tükrözik. A nyugaton divatos elméletek hazai népszerűsí­tői fokozatosan elfordulnak a cseh és a szlovák­ irodalom forradalmi hagyományaitól, amelyeket olyan nevek fémjeleznek, mint S. K. Neumann Nejedlý, Wolker, Fučík, Václavek, Konrád, Urx, Novomeský, Jilemnický, Fraňo Král, Poničan és mások. A bomlasztó szándék legkorábban az irodalom­­elméletben és a művészet kritikában jelentkezett, később az ideológia területét is érintette, s a fo­lyamat, végül a válságos 68—69-es esztendőkben már szocialistaellenességben csúcsosodott ki. S ezek az irányzatok nemcsak az Írószövetség, de a folyóiratok és a kiadók munkájában is tük­röződtek. Termékeny talajra találtak a társada­lom- és művészettudomány területén is. Elég példaként megemlíteni Jean Paul Sartre mar­xistaként értékelt helytelen nézeteinek kiadását, Garaudy vitatható és elmarasztalható téziseit a „parttalan realizmusról“ és Ernst Fischer fejte­getéseit arról, hogy a társadalom vezető erejét nem szükséges a marxista-leninista párt által­ irányított munkásosztálynak képeznie, elég ezt a szerepet az értelmiség egy kis részének betölte­nie, amely a tudomány nagyjaiból és alkotó mű­vészekből tevődik össze. Az ilyen és hasonló né­zetek a legalapvetőbb lenini tételeket vonták két­ségbe a kultúra és a művészet osztálytartalmá­ról, azt hangoztatva, hogy a marxizmus klasszi­kusainak szempontjai már túlhaladottak a fejlett szocialista társadalom időszakában. A bomlasztás tipikus kifejezője volt az irodalom és a művészet széjjelválasztása is elit és tömeg-, illetve fogyasz­tói művészetre. „A tapasztalatok egyértelműen azt mutatják — hangsúlyozta a beszámoló —, hogy Szlovákiában a jobboldali és szocialista­­ellenes erőket ugyanaz a cél vezette, mint a cseh országrészekben. Politikai platformjuk alapjában véve hasonló volt ahhoz, amit 2000 szó címen az ismert ellenforradalmi pamfletban megfogalmaz-­­ tak. De figyelembe kellett venniük Szlovákia sajátos politikai helyzetét s eszerint kellett tak­tikai lépéseiket megválasztaniuk“. Jelentősen közrejátszott a válság előidézésében és elmélyítésében a Csehszlovákiai Írók Szövet­ségének IV. kongresszusa, amelyen az irodalom­ról az ezzel kapcsolatos gondokról, problémákról már alig esett szó, néhány író a nyilvánosság előtt látványos támadást indított a marxista el­mélet alapvető fogalmai, a párt politikája és egész szocialista társadalmunk ellen. Olyan alap­elvek kerültek ezen a kongresszuson a jobboldali és antiszocialista erők támadásainak célpontjába, amelyekre örök és megbonthatatlan barátságunk épül a Szovjetunióval és a testvéri szocialista országokkal. Néhány író vehemensen bírálta a szocialista országok külpolitikáját, az imperialis­ta érdekek és a cionizmus szellemében az izraeli kormány törekvéseit támogatta, illetve ennek a kormánynak a harcát a haladó arab mozgalmak­kal szemben. A IV. kongresszuson fogalmazódott meg az a program is, amely a kispolgári intel­­lektuellek import­ elméletét és az értelmiség elit szerepét hirdette. Közrejátszott továbbá a válság elmélyítésében Ladislav Mňačko emigrációja 1967 nyarán. A beszámoló a legapróbb részletekig szá­mot adott a IV. kongresszus negatív hatásáról, az Írószövetség munkájában jelentkező hibákról, s tanulságosan vonta le a szükséges következte­téseket a jövő számára. Vagyis: mindent meg kell tennünk, hogy az irodalom és minden más művészeti ág visszatérjen eredeti küldetéséhez. Ma bizonyos értelemben minden író előtt ott áll a kérdés, hogyan vegye ki részét aktívan, alkotásaival a kommunista társadalom építése- ■ jegyzetek­ ből. Olyan kérdés ez, amelyen főképp a fiatal íróknak kellene elgondolkodniok, akik mostanáig erőfeszítéseiket kizárólag csak a „tiszta“ iroda­lomra korlátozták. A párt nagy fontosságot tu­lajdonít a művészi alkotásoknak a szocialista ember formálásában. És mint ahogy a társada­lom is igényli az irodalmat, úgy az irodalomnak is elkötelezetten igényelnie kell a szocializmust építő embereket és társadalmakat. Annak az iro­dalomnak, amely jelenteni akar valamit a szo­cialista világ számára, újra és újra foglalkoznia kell a megosztott világban élő emberek sorsával, és a művészet eszközeivel sajátosan kell állást foglalnia. Olyan korban élünk, amely szüntele­nül új problémákat, nézeteket és kérdéseket vet fel, és az író nem hallgathat. A közelmúlt meg­tanított és meggyőzött bennünket arról, hogy szocialista irodalmat nem lehet életre hívni ad­minisztratív eszközökkel. Megtanított arra is, hogy méltányolni kell a művészet törvényszerűségeit, ugyanakkor mindazt meg kell tennünk a magas szintű szocialista irodalom gazdagításáért. Olyan alkotásokra van szükségünk, amelyek ösztönző­leg hatnak az emberre, az ő világát ábrázolják, szocialista valóságunk sokrétűségét tükrözik, győ­zelmeket és konfliktusokat foglalnak magukba, amelyeknek kimondottan szocialista tartalmuk van. A hatvanas évek elején a jobboldal törekvése éppen arra irányult, hogy az irodalmat megfosz­­sza szocialista mondanivalójától. Egyesek úgy tüntették fel a dolgot, mintha az irodalom csu­pán önmagáért való lenne, s művelői osztályok és mindenek fölött állnának. Pedig naiv dolog azt képzelni, hogy az író semleges maradhat nap­jaink megosztott világában. A szocialista realiz­mus, mint alkotó módszer, mindig is a haladást jelentette irodalmunkban. Egész sor időtálló mű született a felszabadulás után. Nem értünk egyet elfogult értékelésével az ötvenes évek időszaká­nak, amelyet a jobboldal az egy helyben topogás és sötétség időszakának tüntetett fel. Ezekben az években, mint minden más időszakban, napvi­lágot láttak jó és meggyőző, de rossz és hatás­talan irodalmi művek is. Szocialista realizmuson a művész alkotó módszerét értjük, amellyel igazságosan és dinamikus mozgásában ábrázolja a valóságot. Olyan módszernek fogjuk fel, amely a realizmus legjobb hagyományaira épít, s örök­ségének tekint minden haladót, amit az emberi kultúra teremtett. Meggyőződésünk, hogy a stí­lus-sokféleség és az alkotások modernsége nincs ellentétben a pártosság, az eszmeiség, a népies­ség és érthetőség fogalmával. A soknemzetiségű és sokoldalú szovjet irodalom élő példa, hogy a szocialista realista módszer nem zárja ki, el­lenkezőleg, támogatja az alkotó stílusokat és is­kolákat. A szocialista realizmus a lehetőségek gazdag skáláját nyitja meg az alkotómunka előtt. A beszámoló záró részében a vezetőség pon­tokba foglalta a szövetségre váró legfontosabb teendőket. Ezek között első helyen említi a szo­cialista irodalmi alkotások még kedvezőbb felté­teleinek megteremtését, a hatvanas évek irodal­mának és irodalomtudatának tárgyilagos átérté­kelését. Ezzel kapcsolatban kitér a marxista kri­tika aktivitására, amely nélkül egészen lelassul­na az elkötelezett irodalmi alkotások megírásá­hoz vezető folyamat. Nem kevésbé fontos a szö­vetség és a legfiatalabb író nemzedék viszonyá­nak a kérdése, hiszen a jobboldali opportuniz­mus hatása a politikailag tapasztalatlan fiatal nemzedéket érintette a legjobban, velük hitették el elsősorban, hogy az ötvenes évek csupán a művészi stagnálás évei voltak, nekik állították példaképül a nyugati liberálisok és revizionis­ták téves filozófiai elméleteit. A kiadói politikával szemben sem lehetünk közömbösek. Az írószövetség támogatja az álla­mi szerveket és a kiadókat abban az igyekeze­tükben, hogy csak eszmeileg-művészileg érett könyvek jelenjenek meg. És hogy előtérbe kerül­jenek azok a művek, amelyek a szocialista rea­lizmus alapján íródtak. Szigorúbb válogatást vá­runk el főként a fiatal írók alkotásaiból. Ne történjen meg a jövőben, hogy fület süketítő szavak és banális selejt lásson napvilágot az ol­vasók által keresett értékes könyvek rovására. Ugyanakkor meg kell javítani a feltételeit olyan művek rugalmas kiadásának, amelyek kifejezően elkötelezettek és gazdagítják szocialista irodal­munkat. A pontokba foglalt legfontosabb teen­dők között szerepelt még az is, hogy fokozottabb figyelmet kell szentelni a nemzetiségi szekciók munkájának. A Szlovákiai Írók Szövetsége előtt álló feladatokkal összhangban tevékenységünk­nek a szocialista irodalom és kultúra további gyarapodását kell eredményeznie. MACS JÓZSEF Ag-Quittner: „Három erdélyi tánc“ — Gál Éva és Quittner János 10 S­ okan ismerik a CSEMADOK KB Szőttes együttesét, de még nem mindenki­látta őket színpadon. A jellemzésükről szóló írásunkat kezdjük talán a róluk szóló kritikákból kiragadott elismerő mondatok­kal: „A magyar etnikumot Strážnicén sikeresen képviselte a Szőttes népművészeti csoport.“ (Sme­na 1971). „Az együttes tagjai az eredeti, igazi népi kultúra ápolása mellett tettek hitet.“ (Hét 1971). „Útjukon mindig meleg közönségsiker kí­séri őket, nem is csoda, mert a zsúfolt művelő­dési ház nagyterme nem csalódott várakozásá­ban. Hibátlan játékú az öttagú népi zenekar... Vásárúti Vontszemű János, a dunaszerdahelyi család első hegedűse mestere hangszerének... A táncospárok, számszerint öten, mozgásukkal, lassú méltóságukkal és tüzes indulataikkal élet­ből ellesett helyzeteket alakítottak.“ (Gömöri hajnal 1971). A sajtó hangjából, a szakvéleményekből ennyi elég is. Nyilvánvalóan kitűnik, hogy szakmailag jól felkészült együttesről van szó. Legutóbbi fel­lépéseiket ugyancsak nagy közönségsiker kísérte. Mýtne Ludany (Vámosladány), Tekovské Lužany (Nagysalló) és Ipelský Sokolec (Ipolyszakállas) lakossága nagy tetszéssel fogadta műsorukat. Quittner Jánossal, a Szőttes koreográfusával az együttes jelenlegi helyzetéről, sikereiről és problémáiról, valamint a nyári időszak fellépési terveiről beszélgettünk. — A Szőttes alig kétéves, s már második nagy műsorával a „Mezőkapuval“ látogatja Dél- Szlovákia falvait és városait. A tavalyi műso­runkat a „Tűznek nem szabad kialudni“ címmel ugyancsak szépszámú közönségnek mutattuk be. Volt egy irodalmi színpad jellegű műsorunk is; ezt a kosúti sortűz évfordulójának jegyében állí­tottuk összes „Kaszák éneke“ címmel. Jelenleg a fentebb említett Mezőkapu című műsorral sze­repelünk országszerte. Főbb számait látta a že­­liezovcei (zselízi) közönség s ugyanúgy látni fog­ják majd a gombaszögi nézők is. Gombaszögről különben már haza sem térünk Bratislavába, hanem háromhetes körutat teszünk Kelet- és Közép-Szlovákia déli vidékén. Fellépünk többek között Kapušanské Klačanyban (Kaposkelecsén­­ben), Cičerovcéban (Csícseren), Seňában (Aba­­újszinán) s más városokban és községekben. — Milyen problémákkal küzd jelenleg a Szőt­tes? — Aránylag sok fellépést kell megvalósítani. Évente nyolcvanat, kilencvenet, ezért eseten­ként bizony némi fizikai fáradtság lesz úrrá az együttes tagjain. Ennek ellenére nagyon szíve­sen teszünk eleget minden meghívásnak, ami

Next